Mire visszaértek a Fészekbe, Jimin feje tele volt a gondolataival. Kellemeset csalódott a marcona külsejű fickóban, aki elkísérte. Sosem tartotta Namjoont egy könnyen befolyásolható személynek, és ezt most be is bizonyította. Még nem volt szerencséje hosszabban elbeszélgetni vele, de most rájött arra, hogy a mogorva maci külső mögött egy apa figura bújik meg, aki kész védelmezni a családját. A családért mindent! Ha ilyen szemszögből vizsgálta a helyzetét, akkor már nem is volt olyan hányingerkeltő az, amit véghez akart vinni, hiszen az egészet a családjáért tette. A családjáért. Az anyjáért, aki már meghalt. Az apjáért, akiről nem tudott semmit. A családjáért, ami már nem volt mellette. Nem hallotta a hangjukat, nem érezte a törődésüket és nem is tudta visszahozni őket. Mind a múltjának része volt, amit igyekezett minden áron megbosszulni. Bármi áron. De mije volt a jelenben? Barátai? Talán nevezhette őket annak. Olyan emberek, akikre, ha bajba kerülne, talán számíthatna. Akiket talán érdekel a sorsa. Persze, hiszen miért lennének dühösek rá, vagy nevetnének vele együtt, ha nem érdekelné őket a személye, és nem foglalkoznának vele. És ott volt Ő. Egy teljesen bizonytalan viszony, aminek minden pillanata megnyugtató volt. Aki kirántotta a gondolataiból annyira, hogy minden másról megfeledkezzen, és csak rá gondoljon. Aki feloldozta az alól a teher alól, amit véghez vinni készült.

- Te még mindig itt lebzselsz? – lepte meg a kérdés.

A hang hallatán Jimin, amúgy sem alacsony vérnyomása még magasabbra szökött. – Hölgyem. – nyújtotta el a szó végét, amilyen gúnyosan csak tudta.

Yuin felszegett állal állt a háta mögött, teljes pompába öltözve. Mint egy páva, ami éppen a területét igyekszik védeni. Csak ellentétben vele, a páva impozáns látványt nyújt, amikor széttárja a farktollait, de ő...

- Én? – kérdezett vissza Jimin. – Te vagy az, akibe újabban lépten-nyomon belebotlok. – azt már nem tette hozzá, hogy szíve szerint mást is csinálna a számító kis ribanccal.

- És ez már így is marad. – mosolyodott el a cinikus hangja mellé. – Szóval, ha nem tűnsz el innen gyorsan, akkor meglehetősen sokat fogunk találkozni.

- Nem mondod. – sóhajtott Jimin. – Talán ideköltözöl vagy mi a fene?

- Ezt eltaláltad! – nevetett fel Yuin. - Ma már be is költözöm.

- Miről beszélsz? – hökkent meg Jimin. Ő csak poénnak szánta a kérdést.

- Mielőtt arra lennél kíváncsi, hogy Jungkook tud-e róla, közlöm veled, hogy igen. Sőt mi több, ő kért meg rá, hogy költözzek ide. Hát nem nagyszerű! – nevetett fel ismét Yuin, mielőtt folytatta volna. - Szeretném, ha tudnád, hogy nem fogom hagyni, hogy Jungkookot elvegye tőlem egy senkiházi kis ficsúr, akinek éppen szórakozni támadt kedve. Fogalmam sincs, hogy honnan jött ez az új hóbortja, de biztosra veszem, hogy te kényszerítetted rá, és én ebbe nem fogok belenyugodni. Addig fogok harcolni, amíg ki nem dob innen és észhez nem tér végre!

Jimin csak hallgatta a nő felől érkező szavakat és próbálta nem felidegesíteni magát. - Felőlem aztán. – vonta meg a vállát, és próbált úgy tenni, mintha nem érdekelné, de valami megremegett a mellkasában, amit próbált ugyan száműzni, de ahogy ki akarta tépni onnan, a belé hasító fájdalom mindig leállította.

Yuin, győztes mosollyal sétált közelebb, majd hirtelen minden kifejezés eltűnt az arcáról. – Azt ajánlom, hogy messziről kerüld el őt, ha nem akarsz bajba keveredni. – fenyegette meg a fiút villámló tekintettel és olyan határozottsággal, aminek alapja kellett, hogy legyen.

- Nehogy azt hidd, hogy majd te megmondod, hogy mit csinálhatok és mit nem. – válaszolt Jimin is a kihívásra. – Ne érezd annyira nyeregben magad, mert onnan bármikor le lehet esni.

- Nem kell már sok idő, hogy több hatalmam legyen itt, mint neked. – szűrte a fogai között Yuin. – Ha Kookkal hivatalos lesz a kapcsolatunk, akkor nagyon meg fogod még ezt bánni.

Jimin nem mondott többet. Elege volt a beszélgetésből. Teljesen más dolgokat kellett volna helyre tenni a fejében, de jött ez a nő, és az egész tervét keresztülhúzta. Ráadásul nem is a legjobb irányba billent a mérleg nyelve.

Dühösen vágta be maga mögött az ajtót. Ha nem a Fészekben lett volna, akkor ott helyben beleeresztett volna egy tárat. Nagyon jól ismerte a fajtáját és utálta. A múltban rengeteg ilyen nővel találkozott az anyja révén, és már ránézésből meg tudta állapítani, hogy csak a saját érdekeik vezérlik. Az édesgető hangjuk, a kihívó pillantásaik, a csábító mozdulataik, mind arra volt kiélezve, hogy magukkal ragadják a férfi tekintetét és el se engedjék többé.

És, hogy miért idegesítette ez Jimint? Mert nyugtalanító érzés fogta el, ahányszor Kookra és a nőre gondolt. A pulzusa megugrott, az izmai megfeszültek és a tenyere bizseregni kezdett. Hiába igyekezett elnyomni, csak egy kis időre sikerült, hogy aztán még nagyobb erővel törjenek fel benne a frusztráló gondolatok.

Fogalma sem volt, hogy hogyan fogja kibírni azzal a nővel egy házban, de nem is akart belegondolni. Pillanatok alatt döntött. Felkelt, magához vette a mobilját és a földszintre vette az irányt.

- Szia Jin. – köszönt rá a vele szembe jövőre.

- Szia! Na? Mit mondott a Doki? – érdeklődte Jin.

- Mn. Minden rendben. – bólintott Jimin. – Nem láttad Hobit?

- Ha jól láttam, akkor a lőtér felé igyekezett.

- Kösz! – intett Jimin, és már ott sem volt. Sietős léptekkel igyekezett a gyakorlótér felé. – Helló! – nyitott is be azonnal.

- Szia! Na mi volt a dokinál? Életben maradsz? – érdeklődött ő is.

- Minden frankó, gyógyulok. – válaszolt Jimin pár szóban. – Lenne egy kérdésem.

- Mondd csak. – válaszolta Hobi, aki éppen bezárta a fegyverszekrényt.

- Ha jó rémlik, akkor azt mondtátok, amikor ide kerültem, hogy csak ideiglenesen vagyok itt, később máshol fogtok elhelyezni.

- Ez így van. – bólintott Hobi. – De azóta megváltozott a helyzet, és...

- Az áthelyezésemet akarom. – mondta Jimin határozottan.

- Hogy mit? – kérdezett vissza Hobi.

- Mi az? Felétek hogy mondják? – pislogott vissza Jimin.

- Na ácsi! – állította le Hobi. – Ez nem egészen így működik, és amúgy is, mi a frászért akarsz máshová menni? – tudakolta Hobi.

- Még meg is kell indokolnom? Szóban elég, vagy kell hozzá egy tízoldalas esszé? – forgatta meg a szemeit. Csak egy egyszerű dolgot kért, de azt minél hamarabb.

- Nyugodj már le az istenit! – szólt rá Hobi. – Fogalmam sincs, hogy mi ütött beléd, de ez tényleg nem így megy. Igaz, hogy az én feladatom a csapatok kiosztása és mozgatása, de magamtól nem pakolgathatok embereket ide-oda. Főleg nem téged!

- Nem vagyok én itt senki, csak egy Fióka! – vágott vissza Jimin, mivel mindenki szemében az is maradt. Csak egy Fióka.

Hobi a fejét csóválta értetlenül.

- Ha a barátomnak tartod magad, akkor segítesz. – nézett komoly tekintettel Hobira. – Hidd el nekem, hogy komoly a dolog. Emberéletekről van szó. – tette még hozzá, amivel nem is hazudott olyan nagyot, hiszen ha ott marad a Fészekben, akkor előbb vagy utóbb puszta kézzel fojtja meg Yuint.

- Most csak viccelsz, ugye? – kérdezte Hobi idegesen.

- Nem. – rázta meg a fejét Jimin. – Na jó, csak egy kicsit túloztam, de akkor is segítened kell.

- Nagyon megüthetem a bokámat ezért. – sóhajtott Hobi. – Neked ez nem számít?

- De! Számít! Komolyan! És tényleg sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hozlak, de minden felelősséget vállalok, helyetted is. – győzködte Jimin.

- Mikor akarsz elmenni? – kérdezte Hobi.

- Ma!

- Mi?

- Még ma este. – pontosított Jimin.

- Megint bekattantál? – nézett gyanúsan a szemébe Hobi.

- Hagyjuk már ezt! Te is tudod, hogy nem.

- Oké. – sóhajtott Hobi ismét. – Megnézem, hogy mit tehetek.

- Elkísérlek! – mosolyodott el Jimin, és a kijárat felé terelte Hobit, aki még mindig nem értett az egészből semmit, de úgy volt vele, hogy ezt most megteszi a barátjáért. Aztán ráér jelenteni a főnökének úgy, hogy Jimin ne tudjon róla.

- Az újoncokat általában a város déli részén lévő állomásunkra szoktuk elküldeni, hogy ott tanuljanak tovább. – magyarázta Hobi, immár a gép előtt ülve, az irodájában. – De, mint tudjuk, te már nem tartozol az újoncok közé.

- Pedig, nekem az is megfelel. – nem Hobit sürgette, csak úgy érezte, hogy minél tovább agyal a dolgon, annál könnyebben meggondolja magát, de nem tehette. Ez a lépés minden tekintetben logikus döntésnek tűnt, amit már hamarabb kellett volna megtennie. Úgy talán nem került volna veszélyesen közel Jungkookhoz. Lehet, hogy a tervének a kivitelezése tovább tartott volna, de nem bonyolódott volna bele egy, valamiféle... kapcsolatba.

- Van egy raktárunk a város nyugati felében. Kicsit messzebb van, de oda csak megbízható embereket küldünk, mert egy aktív raktárról van szó, amit már ért párszor támadás. Szerintem az a hely tökéletesen megfelelne számodra. Mit szólsz? – vetette fel az ötletet Hobi.

- Tökéletes. – bólintott rá Jimin. – Még valami... - köszörülte meg a torkát. – Szeretném, ha erről nem szólnál senki, ameddig nem szükséges.

- Úgy gondoltad, hogy napokig fel sem fog tűnni senkinek, hogy leléptél? – vonta össze a szemöldökeit Hobi.

- Ebben még reménykedni sem merek. – mosolyodott el Jimin.

- Az ottani embereink mind komoly férfiak. Hiba nélkül végzik a munkájukat, éppen ezért a beosztásukba mi nem szólunk bele, szóval ezzel kapcsoltban velük kell egyezkedned. – magyarázta tovább Hobi. – Mindjárt odacsörgök, hogy várható vagy, és igazítsanak el.

- Az remek lenne. Kösz haver! – veregette vállon Jimin, a még mindig gyanúsan őt figyelő alakot.

- Biztos vagy benne, hogy nem akarsz itt maradni? – kérdezte Hobi ismét.

- Igen. – bólintott határozottan Jimin. – Nem mintha a világ másik felére mennék nem?

- Fogalmam sincs, hogy mi bajod van már megint, de ha ez kitudódik... akkor fogalmam sincs, hogy Kook mit csinál veled. – sóhajtott Hobi, miközben kézbe is vette a mobilját, és a névjegyzéket pörgette.

- Ugyan mit csinálna! – nevetett fel iImin. – Éppen házasodni készül.

- Mit csinál? – kapott sokkot Hobi.

- Semmi. Vedd úgy, hogy nem szóltam. – visszakozott Jimin, de már késő volt. A bogarat elültette Hobi fülében. – Akkor megyek és összepakolom a holmim.

- Oké! – bólintott rá Hobi. – Vagy várj csak! - szólt utána, majd pár pillanatig elgondolkodott. – Ha tudsz várni, akkor két óra múlva el is tudlak vinni.

- Kösz! Ez jól hangzik. – mosolyodott el Jimin újra, és végül távozott az irodából. Egyenesen a szobájába ment, hogy nekikezdjen pakolni. Szerencsére nem volt sok holmija, és azok is csak azóta, mióta csatlakozott a Hollókhoz. Túl gyorsan végzett, mindössze tíz perc alatt hajigált be mindent két utazótáskába, nem foglalkozva azzal, hogy melyik ruha lesz éppen gyűrött. Egyedül a vállfán lógó, kitisztított egyenruháját csomagolta be gondosan és figyelmes.

***

Kook, jókedvűen sétálgatott az irodájában, kezében papírokkal. Néha még fütyült is mellé, ami tőle egész szokatlanul hatott. Még Namjoon is kedélyesen figyelte egész nap, miután visszaért Jiminnel. Azóta az irodában dolgoztak, szinte megállás nélkül. Jungkook be akarta fejezni időben a rá váró feladatokat, hogy az estéje szabad legyen. Úgy darálta a fontosabb ügyeket, mint még soha, miközben a gondolatainak egy része, a közelgő Nagygyűlés körül forogtak. Ha a sejtése beigazolódik, akkor fel kell készülniük arra, hogy Daesoo már másnap akcióba lendül. Már csak pár nap volt hátra, de Hobi mindent kézben tartott, és folyamatosan egyeztettek az egységek elhelyezéséről, és a szállításra váró áru biztonságos elhelyezéséről.

- Már csak ez van. – nyújtott át még egy darab papírt Namjoon.

Kook az órára pillantott, ami hat órát mutatott. – Még fél óra, és készen is vagyunk.- nyugtázta elégedetten és még el is mosolyodott, ahogy elképzelte az estéjét, egy bizonyos valaki társaságában. Bele is vetette magát az utolsó feladatába

Aztán kopogtak az ajtón.

- Tessék! – szólt ki Namjoon.

- Sziasztok. – lépett be Hobi.

- Mi járatba?- kérdezte Nam.

Hobi a főnökére nézett, majd vett egy mély levegőt. – Vele kell beszélnem. – mutatott Jungkook felé, aki teljes figyelmét a kezében lévő dokumentumra fordította.

- Nem ér rá egy kicsit később? – kérdezte Namjoon. – Mindjárt befejezzük, most eléggé belemerült a munkába.

Hobi kissé elhúzta a szája a szélét, de ő is látta, hogy most nem a legalkalmasabb bevallani mi is történt pár órával azelőtt. – Akkor visszajövök egy óra múlva.

- Jó ötlet. – bólintott Namjoon, így végül Hobi, kissé idegesen ugyan, de távozott.

- Ez hibás. – szólalt meg hirtelen Kook. – Ilyen fegyvereket már két hónapja nem veszünk listára, mert volt bennük pár hibás.

- Mutasd csak! – állt fel Namjoon, és megnézte ő is a papírt. – Igazad van. Véletlenül benne hagytam a listában.

- Ugyan. – mosolygott Kook. – Semmi gond. Ezért nézzük át többször. Ha én hibázok, azt meg te veszed észre. Viszont! – szusszant egy nagyot. – Ezzel mára végeztünk is ugye?

- Igen. – helyeselt Nam. – Ha csak nem várod meg, amíg ezt kijavítom.

- Mentem! – vágta rá azonnal Kook, és már nyitotta is az ajtót, hogy távozzon.

- További kellemes estét! – szólt utána Nam.

- Meglesz! – kiabált vissza Jungkook, már a folyosóról.

Egyből a szobájába ment. A ruháját ledobálta, ahol érte, majd beállt a tus alá. Pár perc múlva frissen és üdén lépett ki a fürdőszobából, majd kényelmesebb ruha után nézett, ami kimerült egy melegítőnadrágban és egy pólóban. Haja még enyhén nedves volt, így kissé hullámos fürtökbe tekeredve omlottak az arcába. Egyik kezével hanyagul beletúrt, de nem akart több időt vesztegetni. Kilépett az ajtón, és egyenesen Jimin szobája felé vette az irányt. Kopogott, de nem történt semmi. Ismét kopogott, de még mindig semmi. Azután benyitott, és bekukkantott az ajtóból. Jimin ágyára rálátott, ami szépen bevetve állt.

- Hahó! – szólt be, de nem kapott választ, így azzal a lendülettel csukta is be az ajtót, majd a lépcső felé ment, hogy megnézze a konyhában.

A földszinten Yoongiba futott bele először, aki azonnal gyanúsan méregette. - Veled meg mi van?

- Csak Jimint keresem. Miért? – kérdezett vissza Kook.

- Tudod, hogy tél van?

- Most csak szórakozol?

- Nem én mászkálok egy szál pólóban. – vonta meg a vállát Yoongi. – Ilyenkor általában három réteg ruhában fagyoskodsz.

- Van fűtés, nem? – értetlenkedett Jungkook.

- Neked az sosem volt akadály.

- Oké, ha nem tudsz másról beszélgetni, mint az időjárásról, akkor én megyek is. – intett neki Kook. – Ja, igen! Nem láttad Jimint?

- Délelőtt óta nem. – válaszolt Yoongi.

- Kösz! – indult meg Jungkook a konyha irányába, de ott is teljes volt a sötétség. A biztonság kedvéért felkattintotta a villanyt, de tényleg üres volt az étkező.

- Hol vagy? – morfondírozott, majd a lőtér felé vette az irányt, és reménykedett, hogy nem ott fogja megtalálni a fiút, mert akkor tuti kitekeri a nyakát, amiért nem pihen. Viszont ott sem járt sikerrel.

Miközben már visszafelé sétált az irodák folyosóján, elővette a mobilját, hogy megcsörgesse. A telefon azonban gépies hangon közölte vele, hogy a szám nem kapcsolható.

Kissé idegesen nyomta ki az automata hangját.

- Jó estét Drágám. – köszöntötte egy dallamos női hang.

- Yuin. – bólintott Kook.

- Már végeztél is? – mosolygott a nő, aki közben karon fogta Kookot. – Akkor mit szólnál hozzá, ha elmennénk valahová? Megünnepelhetnénk a beköltözésem.

- Most nem érek rá. – rázta le a nő kezét Jungkook.

- Mégis mi dolgod van még? – kérdezte Yuin, miközben végignézett a lezseren öltözött férfin. – Ó, biztosan az edzőterembe indultál.

- Valami olyasmi. – morogta Kook, miközben megszólalt a telefon a kezében.

- Igen! – vette fel azonnal.

- Kerestelek Főnök, mert beszélni akartam veled. – szólt bele Hobi.

- Most nem érek rá. – mondta Jungkook, mert már szabadult volna mindenkitől, hogy megkereshesse a fiút.

- De ez fontos lenne Főnök. Jimről van szó! – szólt bele hadarva, hogy Kook rá ne tegye a telefont.

- Mi történt? – fagyott meg a levegő Jungkook körül.

- Megkeresett, miután hazaért az orvostól. Azt kérte, hogy helyezzem át egy másik egységhez. – vázolta fel a helyzetet Hobi.

- Hogy mi a fenét kért? – dörrent Jungkook hangja a kihalt folyosón.

- Fogalmam sincs, hogy mi történt. Gondoltam csak átmeneti, és talán csak időre van szüksége, hogy lenyugodjon, ezért átküldtem a nyugati raktárhoz. – magyarázta bővebben Hobi. – Jelenteni akartam neked, amikor megkerestelek, de még dolgoztatok.

- Mi a fenéért akart elmenni? – kérdezte idegesen Jungkook.

- Nem tudom. Nem indokolta meg. – válaszolt Hobi. – Sajnálom, hogy nem jelentettem azonnal.

Jungkook a szabad kezével a halántékát masszírozta, mert pillanatok alatt olyan fejfájása lett, amit nehezen tudott elviselni. Arról nem is beszélve, hogy szinte vacogtak a fogai a hidegtől. – Ezt majd megbeszéljük később. – morogta a telefonba. – Tényleg nem mondott semmit? Nem volt furcsa a viselkedése, nem utalt semmire? – faggatózott tovább.

- Nem Főnök! – mondta határozottan Hobi. – Illetve elejtett valamit, ami szerettem volna megkérdezni, ha nem túl indiszkrét.

- Bökd már ki! – sürgette Kook a választ.

- Amikor megkérdeztem, hogy szerinte nem fog-e feltűnni neked, hogy elment, azt válaszolta, hogy hamarosan úgyis megházasodsz. – válaszolt Hobi.

- Mi a f... - fagyott le Jungkook, majd felnézett a mellette álló nő arcára. Kinyomta a telefont, és lassan leengedte a kezét.

- Valami baj van? – kérdezte Yuin, mint aki nem tud semmiről.

- Te... - feszült be Jungkook teljesen. – Te, mégis mi a fenét művelsz?

- Nem értem, hogy miről beszélsz Drágám!

- Kivel házasodok én össze és mikor? – kérdezte Jungkook. Pupillái feketébbek voltak, mint addig bármikor. Kezei ökölbe szorultak, és egy hajszál választotta el attól, hogy ne tartsa tiszteletben, hogy egy nővel beszél éppen.

Yuin szemei is gyorsan tágultak a duplájukra. Nem gondolta volna, hogy a kis füllentése ilyen gyorsan a férfi fülébe jut majd. Már elkönyvelte a győzelmét, amikor a saját szemével látta, ahogy a fiú, a cuccaival együtt eltűnik a süllyesztőbe.

- Én... én...

- Beszélj rendesen, az istenit és magyarázd meg! – emelte fentebb a hangját Kook.

- Én csak az igazságot mondtam. – vallotta be a vártnál hamarabb, mert az az állatias aura, ami a vele szemben állótól származott, a csontjáig hatolt, és félelemre késztette.

- Milyen igazságot? – dörrent Jungkook hangja ismét. – Megengedtem, hogy ideköltözz, mert hálás voltam az elmúlt évekért, és mert addig úgysem hagytál volna békén. – sziszegte Kook, és közelebb lépett a nőhöz. – De soha! Soha egy szóval sem mondtam, hogy elveszlek téged vagy bárki mást! Dugtunk! És? Ez már feljogosít téged arra, hogy azt hidd, bármit megtehetsz és mondhatsz következmények nélkül?

- Én csak... - remegett meg Yuin hangja.

- Most fogd be! – mordult rá Kook. – Éveken keresztül elnéztem neked azt, amit tettél, még most is próbáltalak támogatni mindennel, amivel csak tudtalak, mert tiszteltelek annyira, hogy ne dobjalak el, mint egy zsák szemetet. Te pedig idejössz, és pár órával később már áskálódsz!? Megmondtam, hogy ne felejtsd el, hogy kivel is állsz szemben, mert az én türelmem is véges!

- De hiszen, azt mondtad... – csuklott el a nő hangja.

- Ne! – intette csendre Kook megint. – Igen, megmondtam még az elején, hogy mihez tartsd magad, te pedig felfogtad és belementél ebbe. De egy szóval sem mondtam, hogy elveszlek.

- Mi folyik itt? – lepődött meg Taehyung, aki éppen az irodába igyekezett.

- Menj a dolgodra! – dörrent rá Kook. Nem tudta magában tartani az indulatait.

Taehyung csendben maradt, kettőt hátra lépett, de nem ment sehová. Látta a főnöke szemében a szikrákat, és nem akarta, hogy valami őrültséget csináljon, amit később majd megbán.

Yuin már szipogott, ahogy kezdett eljutni a tudatáig, hogy nagyobb veszteséget szenvedett, mint amekkora nyereségre számított. – De, én szeretlek Jungkook! – próbálkozott még az utolsó aduval.

- Ezt az egyet sajnálom, mert én viszont nem. – mondta határozottan Kook.

Yuin vállai megremegtek. – Még csak nem is kedvelsz? – kérdezte, már zokogva. – Tényleg semmit sem érzel irántam? Tényleg nem történt semmi az elmúlt két év alatt?

- Tisztellek téged. – válaszolta Jungkook. – Becsülöm a kitartásod, és a hűséged. Pont ezért nem akartalak elküldeni, mert felelősséget akartam érted vállalni. De nem, nem szeretlek. – jelentette ki újra.

Yuin zokogása hirtelen elhalt, kezeit, amikkel eddig az arcát rejtette, most az oldala mellé hullottak. – Miatta van. – mondta halkan. – Ugye miatta van? – kérdezte, kicsit hangosabban.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz. – rázta meg a fejét Jungkook.

Yuin halkan felkacagott. – Tudtam. Az a kis senki tehet róla igaz? – kérdezte újfent. – Amikor csak megláttalak vele, mindig megszólalt a vészharang bennem. Nem akartam elhinni, hogy lecseréltél engem egy kis buzira! – a kétségbeesés emelte meg a hangját, így a végére már szinte kiabált.

- Vigyázz a szádra! – szólt fenyegetően Kook hangja.

Taehyung csendben figyelt a folyosó végéből. Meg sem mert mozdulni, mert nem akart belekeveredni abba a parázsló vitába, de a fülének sem akart hinni.

- Szóval jók voltak a megérzéseim, ugye? – kérdezte Yuin, tekintetéből pedig eltűnt a kétségbeesés, és a düh vette át a helyét.

- Egy hetet kapsz, hogy találj magadnak egy másik helyet. – zárta le a témát Jungkook.

- Csak azért mert beléd szerettem? Ez akkora bűn, hogy ellökj magadtól?

- Nem ez a bűnöd Yuin. – villantak meg a férfi szemei. – És ha nem jössz rá magadtól, hogy mi az, akkor tényleg minél előbb tűnj innen.

- Várj! – kiáltott még utána a nő, de Jungkook elfordult tőle, így már csak a távolodó alakját figyelhette meg.

- Mi történt? – kérdezte félve Tae, ahogy Kook megállás nélkül elhaladt mellette.

- Azt hiszem, hogy elég hangos volt ahhoz, hogy minden szót megérts belőle. – morogta a férfi, aki a kijárat felé fordult.

- Mi a helyzet? – lépett be Jin az ajtón, és lerázta magáról a havat.

- Most hova akarsz menni? – kérdezte Tae, és elkapta a főnöke karját, hogy visszatartsa.

- Mi történt? – állt meg az ajtóban Jin.

- Először higgadj le egy kicsit. – tanácsolta Tae, miközben Jin is farkasszemet nézett a főnökével. – Próbálj meg lenyugodni egy kicsit, és gondold át.

Jungkook összeszorított fogakkal állt, majd lerázta magáról Tae kezét, és visszafordult, egyenesen a szobája felé.

- Mi a franc volt ez? – kérdezte Jin, aki még mindig nem merte elhinni, hogy a főnöke útjába állt, de azok a szemek félelmetesek voltak, és úgy érezte, hogy nem engedheti Kookot távozni.

- Elküldte Yuint. – válaszolt röviden Tae, és megtörölte a gyöngyöző homlokát. – Összekaptak valamin, de nem tudom, hogy mi volt az, mert nem hallottam az elejét.

- Végre, kiadta az útját, de várj, te hallgatóztál? – akadt fenn a kijelentésen Jin.

- Tudta, hogy ott vagyok, így nem igazán számít annak. – válaszolta Taehyung. – Tudsz valamit Jiminről? – kérdezte a semmiből.

- Nem láttam őt reggel óta. De hogy jön ő most ide.

Taehyung nem volt hülye, és gyorsan összerakta a képet, a hallottakból, és a múltkori biztonsági kamera felvételeiből. – Azt hiszem, hogy hamarosan egy bomba fog robbanni itt. – sóhajtotta, majd otthagyta a másik férfit, aki még mindig zavartan pislogott.