- Most csak viccelsz ugye? – kérdezte Hobi elképedve. Alig, hogy felkelt reggel, a főnöke már hívatta is, hogy egy elképzelhetetlen ötlettel álljon elő.

- Úgy nézek ki, mint aki vicces kedvében van? – kérdezte komolyan Kook. – Bár, ha jobban belegondolok, tényleg jó poén lesz. Már, ha össze lehet hozni.

- Figyelj... – kezdett bele higgadtan Hobi. – Már bocsánat Főnök, hogy ilyet mondok, de te teljesen megőrültél. Nem tudjuk a hely tervrajzát, nem tudjuk, hogy hány ember tartózkodik ott, és mivel védik magukat... konkrétan semmit nem tudunk a helyről. Ezeket kideríteni is fél nap, amikor már csak egy napunk van az egész akció megszervezésére.

- Tudod, hogy mit nem értek Hobi? – sóhajtott fel Jungkook. – Mostanában bármit kérdezek, valamiért csak olyan választ kapok, ami nem is kapcsolódik a kérdéshez. Szóval akkor most felteszem még egyszer a kérdést. – könyökölt az íróasztalára Kook, és kicsit komorabb hangnemben beszélt tovább, hogy nyomatékosítsa a dolgokat. – Szerinted, megvalósítható a terv, amit felvázoltam vagy sem? Van elég szabad emberünk és felszerelésünk hozzá?

Hobi is vett egy mély levegőt, és zavarodottan ugyan, de végigzongorázta fejben, hogy mit tud kihozni ilyen rövid idő alatt a rendelkezésére álló egységekből. – Ennyi idő alatt maximum száz főt tudok biztonságosan mozgósítani, úgy, hogy őket még megfelelően tudjuk koordinálni is, bár összeköttetés így sem lesz mindenkivel. A fegyver nem akadály. A nagy raktárban vannak a tartalékok, még fel sem lettek bontva a dobozok, de magam ellenőriztem őket, úgyhogy azzal nincs gond.

- Látod! – mosolyodott el Kook. – Megy ez.

Kintről kopogás hallatszott.

- Gyere! – szólt ki, mire Jin lépett be az ajtón.

- Tessék Főnök! – állt meg az íróasztal előtt.

- Szeretném, ha az összes rendelkezésre álló szerkentyűdet átnéznéd holnapra, hogy működőképesek legyenek. Legalább ötvenre lesz szükségünk. Ezen kívül... - tolt Jin elé egy cetlit. – Erről a helyről deríts ki mindent, amilyen gyorsan csak lehet. Tervrajz, fekvés, kamerák, műholdfelvétel, bármi legyen is az, nekem kell. Ez legyen az első, amint megvan, hozd ide nekem.

- Rendben... - pislogott Jin. – Azt megtudhatom, hogy mire kell?

- Egy őrültségre. – szólt közbe Hobi, mire Jungkook elnevette magát.

- Ugyan már, ne csinálj úgy, mintha téged nem piszkálna a dolog. – dőlt hátra széken. – Lépünk egy szintet, és megmutatjuk, hogy milyen fából is faragtak minket. Nem ezt szajkóztátok már hónapok óta? Azt, hogy nem akartok, csak ülni és várni?

A szobára csend ereszkedett.

- Azt hiszem, hogy én megyek is. – szólalt meg Jin, aki teljesen össze volt zavarodva, de nem érezte úgy, hogy rá kellene kérdeznie. Majd megtudakolja később Hobitól.

- Fogalmam sincs, hogy mi ütött beléd, de teszem, amit tennem kell. – mondta Hobi. – Nem mondom azt, hogy nem élvezem a kihívást, amit elém állítasz, de rémelem tudod, hogy mit csinálsz, és nem fogod megbánni. Engem csak az érdekel, hogy elkapjuk azt a szemetet, és ezért minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.

- Ez a beszéd! – állt fel Jungkook az íróasztalától. – Nem ijedhetünk meg egy kis kihívástól, különben hogy tudnánk szembe nézni a Mambával, ha eljön az ideje!?

- Bemelegítésnek megteszi. – mosolyodott el végül Hobi is.

- Rendben! Akkor megkérlek, hogy szólj a többieknek, hogy egy óra múlva ugyan itt találkozunk és átbeszéljük a tervet mind a két támadásra vonatkozóan. – mondta Kook, miközben már az ajtóban állt. – És kérlek, mondd el nekik nagyjából, hogy mire készüljenek. Nem érek rá összekapargatni őket az első sokk után, mint téged.

- Ahogy akarod Főnök! – sóhajtott Hobi, majd követte a főnökét kifelé az irodából, hogy levadásszon mindenkit.

Jungkook az emeletre ment, de nem a szobája felé kanyarodott, hanem a másik irányba. Bekopogott Jimin szobájának az ajtaján, de egy hang sem jött ki.

- Gyerünk már! – kopogott még egyszer, de nem jött válasz.

- A gyakorlótéren van. – szólt oda neki Taehyung, aki táskás szemekkel vette célba a földszinti kávéfőzőt.

- Honnan tudod? – kérdezte Jungkook.

- Onnan, hogy az a kretén keltett fel, hogy menjek vele én is. – válaszolta Tae, kicsit sem jó kedvűen.

- Akkor kösz. – fordult sarkon Kook, és fél perc múlva már nyitott is be a nagy helyiségbe.

Jimin, kezében egy fegyverrel állt, és csak a céltáblára összpontosított, miközben folyamatosan ritkította a tárat. Jungkook nem szólt egy szót sem csak beljebb lépett egy kicsit, és onnan figyelt. Még nem is volt alkalma akció közben megfigyelni a fiút. Az, hogy a szeme láttára lőtt le két embert, nem hasonlítható össze azzal, amikor mindenhol golyók repkednek.

- Meddig akarsz még ott ácsorogni? – kérdezte Jimin, miközben tárat cserélt.

- Amíg nem végzel. – vonta meg a vállát Kook. – De maximum egy órám van, aztán megbeszélés.

- Biztos nagyon jól fogtok szórakozni. – mondta Jimin, de hangjából egy kis neheztelés és keserűség érződött ki.

- Hogy érted ezt? – kérdezett rá Kook.

- A Hollók eddigi legnagyobb akciója. – válaszolta Jimin. – Tuti, hogy erről fog beszélni az egész város. Azért majd meséld el, hogy milyen volt. Részletesen. – mosolygott Jimin.

- Most ki akarod húzni magad valamivel a kötelességed alól? Te voltál az ötletgazda nem? – kérdezte Jungkook, nem titkolt idegességgel.

- És ha igen? – kérdezte Jimin. – Ha nem tűnt volna fel, akkor én lettem a közellenség, aki a halálba küld mindenkit.

- Majd hozzászoknak. – mondta Kook. – Előbb vagy utóbb elfogadnak. Feltéve, ha nem csinálsz több hülyeséget.

- Hozzászokni? – nevetett fel Jimin. – Kösz, de nem! Nem akarom, hogy azt kelljen figyelniük, mikor lövöm hátba valamelyiküket.

- Úgy sem tennéd meg. – lépett Jungkook párat előre, egy másik céltábla elé, majd zsebre dugott kezekkel figyelte a fiút.

- Mióta vagy benne ennyire biztos? – kérdezte Jimin. – Bérgyilkos vagyok, ha nem rémlene.

- Csak egy megérzés. – vonta meg a vállát Kook. - De akkor is menned kell.

- Felesleges, nem bíznak bennem annyira, hogy tagként kezeljenek. – mondta Jimin lemondóan. – Addig biztosan nem, amíg te sem kezelsz úgy.

Jungkook elgondolkodott egy pillanatra, majd elővette a pisztolytáskából az egyik fehér fegyverét, amit úgy nézett végig, mintha most látna először. Óvatosan végigsimított a fényes csövön, majd az ujjbegyeivel végigrajzolta a markolatba vésett tollat. – Készülj a legrosszabbra, és várd a legjobbat. – mondta, miközben kinyújtotta a kezét és elsütötte a fegyvert. A golyó pontosan a céltábla közepébe fúródott, majd Jiminre nézett és rámosolygott... – Neked is készülnöd kellene.

Jimin csak állt, miközben Kookot nézte, ahogy kiüríti a teljes tárat. Nem értette, hogy mire utal a főnöke, és azt sem, hogy számára ez most pozitív vagy végül a halálát okozza.

A többiek hozzáállása nem érdekelte. Nagyon jól tudta, hogy az addig felépített barátságai egy csapásra válnak majd semmivé, mert a belé vetett bizalmuk, azonnal meg fog inogni, amint a dolgok elkezdenek összekuszálódni. Neki, jelenleg csak Jungkook bizalmát kellett elnyerni ahhoz, hogy minden simán menjen. Viszont, a jelenleg közöttük lévő bizalom többszörösét tette ki a vágy a férfi iránt, ahányszor csak rá nézett. Jimin sem tudta volna megmondani pontosan, hogy mi volt az, ami felkeltette az érdeklődését Kook iránt, mert úgy kúszott be a tudatában, hogy nem is volt tisztában vele.

Talán a külseje fogta meg? A magas alakja, ami mindenki fölé magasodott... Talán a szemei, amik úgy változtak akár csak az évszakok? Kiszámítható, mégis mindig tartogatott valami váratlant a megfigyelőjének... Vagy a számtalan személyisége? Szinte kiismerhetetlennek vélte a benne rejtőző egyéniséget. Fogalma sem volt róla, de abban biztos volt, hogy el kell nyomnia minden áron.

- Mi olyan érdekes rajtam? – kérdezte Jungkook váratlanul.

- Semmi. – rázta meg a fejét Jimin. – Csak elgondolkodtam.

- És ez számomra jót vagy rosszat jelent? – kérdezte kuncogva Kook, mit sem sejtve a vele szemben álló gondolataiból.

Jimin elmosolyodott. – Adj nekem egy hónapot, és kérdezd meg újra.

Jungkook eltette a fegyverét, és összegombolta a zakóját. – Mennünk kell. A többiek már várnak.

- Rendben. – bólintott rá Jimin, majd visszatette a fegyvert a szekrénybe, és Jungkookot követve elindultak az iroda felé.

Már a folyosón lehetett hallani őket, hála a nyitott ajtónak. Jimin elcsípett ugyan pár szitokszót, amíg oda nem értek, de nem foglalkozott vele, inkább igyekezett összeszedni magát, és magabiztosnak látszani.

Amikor mind a ketten beléptek a helyiségbe mindenki elnémult. Jungkook a székéhez sétált és leült, Jimin pedig az ajtóban maradt és a falnak támaszkodva várt.

- Mielőtt bárminek is neki fognánk, szeretnék mondani valamit. – kezdett bele Kook. – Ha bárki szeretné megvétózni a döntésem az akcióval kapcsolatban, az kérem, hogy gondoljon vissza arra az esetre, amikor a Mamba ránk robbantotta a saját raktárunkat. Vagy arra az esetre, amikor rajtunk ütöttek, és több társunk meghalt. Vagy Taehyung támadására, vagy az ellenem irányuló merényletre és még sorolhatnám. Mindannyian tisztában vagytok a veszteségeinkkel, amit életekben mérünk. Az már eddig is nyilvánvaló volt, hogy a Mambát nem érdeklik holmi erkölcsi szabályok, amit eddig íratlanul is betartott mindenki. Akkor kérdezem én! Minket mi kikötelez arra, hogy csak üljünk és tétlenül várjunk, amíg a Hollókból nem marad más, csak pár kiköpött csont? Az utóbbi két évben együtt építettük tovább azt, amit apám rám hagyott. Ti is a részesei voltatok minden egyes lépésnek, mindent láttatok, amit csak lehetett. Mindenért ugyan úgy küzdöttünk meg, és ez alól egyikőtök sem kivétel. Itt már nem elég a meggyőző tárgyalás, és az erő fitogtatása. Ezen a ponton már meg is kell mutatnod, hogy milyen fából faragtak, különben még az a kutya is megmar, amit eddig hűségesen etettél.

Jimin csendben állt a sarok és figyelt. Ez volt az első alkalom, hogy hallotta Jungkookot így beszélni. A hangsúly, amivel beszélt egyszerre volt lelkesítő és elgondolkodtató. Érezte, ahogy a levegő is szinte megállt a tekintélyt parancsoló személyének, és bosszútól szikrázó tekintetének köszönhetően. Legszívesebben azonnal sarkon fordult és kiment volna, de mintha Kook ezt megérezte volna, egyenesen Jimin szemébe nézett, odaszegezve őt, hogy mozdulni se tudjon. A következő pár óra idegőrlő volt mindenki számára.

És akkor még nem beszéltünk, az elkövetkezendő harminchat óráról, ami még hátra volt az akcióig. Megbeszélések és gyakorlatozások sora. Mindent ellenőrizni és újra számba venni, majd a változók szerint alakítani. A tervet többször is átvették Jin segítségével, aki egy alap szimulációt is összedobott a megtalált adatok alapján, így mindenki pontosan láthatta, hogy mi merre van, és kinek hol kell lennie. A cél mind a két esetben Daesoo elfogása volt, méghozzá élve. Egyik helyszín sem ígérkezett könnyűnek. A raktárépület, ahová Daesoot és a kíséretét várták, igaz hogy elhagyatott volt már és teljesen átlátható, mégsem tudhatták biztosra, hogy nem fenyegeti őket egy újabb robbantás veszélye, vagy egyéb csapda. Jimin többször is elmondta, hogy Daesoo mit sem tud a kapcsolatáról a Hollókkal, de ahogy azt várni lehetett senki sem hitt neki, és mindenre felkészültek. Daesoo új bázisával kapcsolatban is ugyan ez volt a helyzet. Nem tudták, hogy pontosan hány fő tartózkodik majd az épületben és ebből mennyi lesz fegyveres. Mennyire lesznek majd képzettek vagy felkészültek egy támadásra. Van-e menekülő út vagy egyéb terv egy azonnali távozáshoz. Rekordidő alatt szereztek meg minden információt, amire szükségük volt, és amihez csak hozzá tudtak férni. Rövid idő alatt rendezték a soraikat és juttatták el az információkat a kijelölt egységeknek. Kidolgoztak egy stratégiát, amivel pillanatok alatt mozgósíthattak még egységeket, ha valami balul sülne el, és ez mellé még a két nagyobb raktáruk és a Fészek biztosítására is fordítottak energiát.

Az utolsó napon a fészek megtelt élettel. Jöttek mentek az emberek, mindenki az utolsó pillanatig kihasználta a maradék idejét. A légkör feszült volt, ugyanakkor átjárta valami megmagyarázhatatlan várakozás és izgatottság, ami, lévén, hogy éppen az életüket akarták kockára tenni, egy kívülálló számára őrültségnek hatott volna. Egy idegen nem értette volna, hogyan tudnak egymásra mosolyogni anélkül, hogy az arcukon látszott volna az aggodalom. Hogyan tudtak felhőtlenül együtt nevetni úgy, hogy lehet, soha többé nem fognak tudni együtt kacagni.

Pont ezért!

Ők úgy élték az életüket, hogy bármelyik perc lehetett az utolsó az életükben. Ezt elfogadva csatlakoztak és fogadtak hűséget a csoportnak. Tudták, hogy ha nevetni akarnak, akkor nevetniük kell, ha beszélni akarnak, akkor beszélniük kell, mert nem tudhatták, hogy mi lesz az utolsó szó, amit majd kimondhatnak.

Jimin is nagyon jól ismerte ezt az érzést, ennek ellenére nem vett részt egy baráti beszélgetésben sem. A többiek, a sok munkának köszönhetően nem értek rá, hogy bosszankodjanak, ezért úgy kezelték, mint mindenki mást. De közel sem úgy, mint pár nappal ezelőtt.

Az akció napján, egész délelőtt ki sem mozdult a szobájából. Wooyounggal tartotta a kapcsolatot, aki folyamatosan figyelt, hogy történik-e valami a Mamba Barlangjában, ami figyelmeztetésül szolgálna Jiminnek az akció kimenetelével kapcsolatban. Szerencsére nem történt semmi említésre méltó dolog, és csapatokat se mozgósítottak sehol.

A telefonja folyamatosan csipogott, ahogy az utolsó percig érkeztek az információk. Utolsó eligazítások, utolsó üzenetek, és még egy utolsó eligazítás. Voltak olyan egységek, ahol cserélték az embereket a képességeikhez mérten, hogy az arányok jobban szét legyenek osztva, így voltak olyanok, aki tényleg az utolsó pillanatban tudták meg, hogy hová is kerülnek.

Már egy óra is elmúlt, amikor megérkezett Woo utolsó üzenete, hogy minden a legnagyobb rendben, senki sem sejt semmit. Yoongival is váltott pár szót csak, hogy átadja a Woo által küldött információkat.

Jimin megkönnyebbülve nyúlt el az ágyon, és az előkészített, vállfán lógó fekete ruhájára nézett. Még mindig biztos volt benne, hogy bomba jól néz ki abban a szerelésben, de most valamiért nehezebben akaródzott felvenni, mint máskor. Csak nézte a ruhát, miközben azon gondolkodott, hogy az nem is fekete, mert a fekete szín, az egy bizonyos valaki pupillájánál kezdődik. Ahhoz képest a ruha árnyalat fakó és matt hatást keltett amellett, hogy végtelenül unalmasnak is találta, ha ránézett. Nem úgy, mint mikor elkapta azt a tekintetet. Aztán kopogtak az ajtaján. Hálát adott az eszének, hogy bezárta az ajtót, mert már legalább öten akartak bemenni hozzá kopogás nélkül, és ő jelenleg nem volt túl jó társasági morállal megáldva. De szerencsére eddig mindenki feladta, kivéve most. A kopogás csak ismétlődött és ismétlődött. Végül Jimin megunta, és felkelt, majd kinyitotta az ajtót.

- Szia. – köszönt Taehyung. – Tudtam, hogy itt vagy.

- Mit akarsz? – kérdezte Jimin.

- Egy óra múlva gyülekező a nagy tárgyalóban. – mondta Tae.

- Tudom. Ott leszek. – válaszolta Jimin. – Még valami?

- Nincs. – mondta Tae. – Majd holnap beszélünk. – tette még hozzá, majd sarkon fordult és elment. Jimin nem tudta, hogy átkozza vagy dicsőítse-e a srácot az optimizmusáért.

- Holnap! – szólt Tae után, aki egy intés után eltűnt a lépcsőn.

Jimin becsukta maga mögött az ajtót és nekidőlt. Fáradnak érezte magát. A feje zsongott az elmúlt nap szoros menetrendje miatt, a lábait ólomsúlyként vonszolta maga után, és a jobb keze is fájt, a sok lőgyakorlat miatt, amivel az elmúlt napokban elütötte azt a kevés szabadidejét. De tudta, hogy amint eljön az ideje, az összes fájdalom el fog tűnni, mert az adrenalin kitisztítja majd a fejét, és erővel tölti meg a testét.

Újabb kopogás.

- Elfelejtettél valamit? – nyitotta ki az ajtót.

- Ami azt illeti igen. – nyomta be az ajtót Jungkook, majd be is lépett, és ha már ott volt, be is csukta maga mögött.

- Szia. – köszönt Jimin, mert hirtelen más nem jutott eszébe. Az utolsó személy, akire számított volna az pont ő volt. Az utóbbi két napban jó, ha tíz mondatot beszéltek, mert Kookot annyira lefoglalta a szervezés, hogy aludni is alig maradt ideje. Ha beszéltek, akkor pedig csakis a terv módosításával kapcsolatban, vagy információ átadás szempontjából.

Most pedig ott állt előtte és a fekete felszerelésének egy részét viselte. A bakancs jól mutatott a lábán, ahogy a fekete nadrág is, amitől a csak még magasabbnak látszott. A fekete pulóver úgy simult rá, mint egy második bőr, és csakis ez tette lehetővé, hogy az izmai úgy vibráljanak a szeme láttára, mintha csak félmeztelenül állt volna előtte. De a legvonzóbb mégis a két fekete pisztolytáska volt az oldalánál, amiből kikandikált a két fehér szépség. A pántok szorosan simultak a vállára, kihangsúlyozva azoknak a vonalát és a hosszú nyakat.

- Jól nézel ki. – nyelt egyet Jimin és folytatta volna egy kérdéssel, de Jungkook a kezei közé fogta arcát és lágyan megcsókolta.

Jimin rásimított a két hatalmas kézfejre, és viszonozta a mozdulatot. Érezte, hogy lassan kitisztulnak a gondolatai. A testét kellemes bizsergés járja át, ami egyúttal fel is melegíti őt. Kook hosszan csókolta, de nem mohón. Mintha a világ összes ideje az övék lenne, de Jimin ezzel nem értett egyet. Ő úgy érezte, hogy tempót kell váltania, hogy minél többet kaphasson abból a pillanatnyi nyugalomból, de Kook megállította. Elengedte az ajkait, csak a homlokuk ért össze, miközben ujjaival a finom arcbőrt simogatta. Jimin igyekezett mély levegőket szívni a tüdejébe, hogy kissé lecsillapítsa a feltörő vágyait.

- Innen folytatjuk. – mondta Jungkook nevetve, ami Jimint is mosolygásra késztette.

- Behajtom rajtad. – kuncogott a fiú, majd kicsit hátrébb lépett, és újra végig nézett a férfin. – Tényleg jól nézel ki. – ismételte el, amit már korábban megállapított. – Miért jöttél?

- Mert te nem jöttél. – válaszolta Kook.

- Tudod, mostanában elég nehéz kiderítenem, hogy kivel hányadán állok. – sóhajtott Jimin.

- És engem is besoroltál a többiek közé. – kuncogott Kook.

- Ha nem tetszik, akkor mondhatom azt is helyette, hogy nem akartalak zavarni. – vont vállat Jimin.

- Készen állsz?

- Nem igazán... - sóhajtott Jimin, és a még mindig vállfán lógó ruhára nézett.

- Mi lenne, ha most elfelejtenél mindent, ami történt, és csakis az akcióra gondolnál. – ajánlotta Jungkook. – Csak koncentrálj arra, hogy minden rendben menjen. Akkor majd a többiek is belátják, hogy feleslegesen aggódtak. – tanácsolta, majd a fiú egyenruhája elé lépett. Egyik kezét felemelte, és kiigazított egy gyűrődést a fekete pulóveren. – Mindig is úgy gondoltam, hogy a fekete mellett, jól mutat a fehér. – mondta Kook, majd Jimin felé fordult. – Neked is jól állna. – tette még hozzá, majd az ajtó felé indult. – Találkozunk a nagyteremben. – kacsintott vissza majd kilépett az ajtón.

Jimin ismét csak állt, és képtelen volt megfejteni a főnöke utalását. Idegesítette Kooknak ez az oldala, de valahol végtelenül izgalmasnak is találta, hogy nem lehet olyan egyszerűen kiismerni a férfit. Végül megvonta a vállát, de még mielőtt leakasztotta volna a ruhát a fogasról, még végigsimított a bizsergő ajkain, és lehunyta a szemeit, hogy a múltja pár részletéből újabb erőt merítsen a folytatáshoz.

Ahogy régen, úgy most is, a bevetések előtti pár óra volt a legrosszabb. Az ember úgy érezte, hogy sosem kezdődik el, mégis, egyszer csak azt vette észre, hogy már golyók repkednek a feje mellett. Mire Jimin felöltözött, és összeszedte magát, addigra elérkezett az idő, hogy csatlakozzon az utolsó eligazításhoz. Az emeleten már senki sem volt rajta kívül. Mindenki lent várakozott, kávézott, beszélgetett vagy elszívott még egy szál cigit. Mindenkinek, akivel összefutott, csak visszafogottan bólintott, míg végül megérkezett a nagyterem elé.

Ideges volt, és ettől csak még idegesebb lett, ugyanis nem tudta az okát. Soha, addigi életében nem volt ideges vagy feszült egy munka miatt sem. Mindezt annak köszönhette, hogy elérte azt a pontot, ahol már nem érdekelte, hogy él-e vagy hal. Mindig egyedül dolgozott, így csak magára kellett figyelnie, semmi másra. Talán pont ezért sikerült eddig túlélnie, mert nem bízott meg senki másban, csak magában, és így sokkal egyszerűbb volt. De, amióta a Hollóknál tengette a napjait, ez teljesen megváltozott. Náluk nem létezett olyan, hogy egyén. Csak a csapat. Ha olyan is volt a meló, hogy csak egy valaki tudott beépülni vagy nyomozni, szinte biztosra ment, hogy a többiek a rádión keresztül egy kupacba gyűltek, hogy figyelemmel kísérjék a dolgokat. Soha, senki sem volt egyedül.

Nagy levegőt vett és belépett a terembe. Szerencsére nem sokan figyeltek fel rá. Egyedül Taehyung biccentett neki, amit viszonzott is. Pár tekintet ugyan végigsiklott rajta, de nem történt semmi említésre méltó dolog.

Jungkook az asztal mellett állt, és telefonált. Yoongi mellette ült és szintén a telefonját nyomkodta, miközben egy papírt tartott a másik kezében, mintha éppen egyeztetett volna valamit.

- Akkor minden készen áll, ugye? – kérdezte Jungkook, amikor letette a telefont.

- Nagyon remélem. – válaszolta Yoongi, nem túl bizakodóan, de azért megeresztett egy mosolyt a főnöke felé.

Kook végignézett az egybegyűlteken. Mivel a legjobb embereinek a zöme ott volt, ezért mindet névről ismerte. Volt akiket közelebbről is, és olyan is, akikkel már iszogatott együtt egy buli alkalmával. Tudta, hogy sokat köszönhet nekik, és ezt ki is fejezte, amikor csak alkalma volt rá. A sarokban pedig megpillantotta a kis Fiókát is, aki feszülten meredt maga elé.

Nagyon jól tudta, hogy mit érezhetett Jimin, mivel ezt az utat maga is bejárta már egyszer. Akkor, amikor átvette a csoportot, és bizonyítania kellett a rátermettségét, hogy ne omoljon össze az egész, amit az apja felépített. Heteken keresztül dolgozott megfeszített tempóban, hogy minden a lehető legsimábban menjen, mégsem volt zökkenőmentes az átállás. Jungkook is hibázott párszor, ami bizony emberek életébe került. Ő is elmondhatta, hogy keserves módon tanulta meg a leckét, hogy milyen beilleszkedni valahová, főleg úgy, hogy az elvárások sokkal nagyobbak voltak az ő esetében.

Viszont az embereinek sem róhatta fel azt, hogy bizalmatlanul kezelik a fiút. Az elmúlt pár napban, amíg a terveken dolgoztak, pár kósza percében ő is elgondolkodott rajta, hogy mi történt volna akkor, ha az ösztönei nem azt súgják, hogy bízzon a fiúban. Valószínűleg már nem élne. Az, hogy Jimin nem volt velük teljesen őszinte, és kívülről úgy látszott, hogy bármelyik pillanatban elmehet az esze, Jungkokoot mindig arra késztette, hogy még jobban figyeljen a fiúra. Minden egyes mozdulatát és szavát lassított felvételként játssza le újra magában, annak reményében, hogy rájön még valamire, amire addig semmi esélye sem volt.

Figyelte őt, ahogy végigsétált a folyosón Hobival és közben jóízűen nevettek. Figyelte, amikor az ebédnél Taehyunggal vitatkozik, de végül mégis együtt távoztak az ebédlőből. Figyelte, ahogy napról napra erősödik, és talán megmutat magából valami olyasmit is, amit igyekezett mindenki elől titkolni. Végül, ez a megfigyelés vezetett oda, ahol most tartottak. A kíváncsisága az ismeretlen iránt, túlnőtt rajta. Olyan szinten, amit már képtelen volt visszafordítani. Az az ismeretlen ugyanis vágyat ébresztett benne a a meleg tekintetével, a kellemes hangjával, a finom mozdulataival. A nevetésével és különös viselkedésével, ami miatt folyamatosan egy rejtélyt maradt számára. Tudta, hogy veszélyes, tudta, hogy nem kellene, de mindig a tiltott dolgok a legérdekesebbek, és ezek kecsegtetnek a legparádésabb végkifejletekkel.

- Akkor kezdjünk is neki! – fordult Kook a tömeg felé, aminek egy része be sem fért a tárgyalóba, hogy gyorsan összefoglalja a dolgokat, és minden a helyére kerüljön. – A csapatokat szeretném letisztázni, és azt, hogy minden esetben a célszemély elfogása az elsődleges. Nekünk élve kell, és nem áll szándékomban megölni. Tudom, hogy nehéz feladat, főleg egy esetleges tűzpárbaj közben, de kérek mindenkit, hogy ezt tartsátok a szemeitek előtt. Rendben. Nézzük a csapatokat. Mivel a második osztagnak hamarosan indulnia kell, ezért aki hallotta a nevét, az távozhat is. Kétfelé oszlunk. Az első három csoport a megbeszélt találkozó helyszínére megy. Az első csoport vezetője én vagyok, a mellém beosztottakkal már egyeztettem, változás nincs. A második csoport vezetője Yoongi, a harmadik csoport vezetője pedig Taehyung, az akciót pedig én vezénylem. A csoportvezetők minden esetben jelzik, ha változás merülne fel. A másik négy csoport a kettes helyszínre megy. A négyes csapat vezetője Namjoon lesz, aki az akció vezetője is egyben. Az ő dolguk az udvar biztosítása, behatolás után pedig az emelet megtisztítása és átkutatása. Az ötös csoport vezetője Hobi, ők biztosítják majd az alagsort. A hatos és hetes csoportban változást kellett eszközölnünk, ugyanis a támogató csapat kijelölt vezetője visszalépett, mert nem érezte magát elég felelősségteljesnek a feladathoz. Ezért a hatos csapat vezetője Inseo lett, ők lesznek a támogató csapat, illetve az udvar biztosításai is az ő feladatuk. A hetes csapat vezetője pedig Jimin lesz.

Kijelentésére hatalmas felhördülés támadt a teremben. Jimin először nem is fogta fel azt, amit hallott. Jungkook sem nézett fel a papírjából, csak sorolta tovább az adatokat, miközben az összegyűltek morajlása mit sem csitult. - A hetes csapat a földszintet fogja biztosítani. Mivel ez fedi le a legnagyobb területet, ezért plusz tíz főt jelöltünk még ki, hogy növeljük a létszámot. Hetes! Megértette? – kérdezte Kook, és csak ekkor nézett fel végre a papírjából, egyenesen a fiúra.

Amint Jimin tekintetet találkozott Jungkookéval, rájött, hogy amit addig hallott, az tényleg a valóság. Arcán egy halvány mosoly játszott, amikor ellökte magát a faltól. Nyert, efelől semmi kétsége nem maradt. Lassan odasétált Jungkook elé, és nyíltan rámosolygott. A következő mozdulatot pedig elképedt arcok sokasága követte figyelemmel. Ugyanis Jimin kinyújtotta a kezét és kivette a helyéről az egyik Fehér Halált, majd a saját övébe csúsztatta.

- Még találkozunk. – köszönt el halkan Kooktól, majd magabiztos léptekkel kisétált a teremből, miközben a rábízott egység egy szó nélkül követte.

- Maradt még valami, ami tisztázásra szorul? – tette fel a kérdést Kook. A teremben azonban egyetlen kérdés sem hangzott el, csak a morajlás vált folyamatossá. – Rendben! Akkor mindenki a helyére! – mondta Jungkook, majd felvette az asztalról, az odakészített fegyvert, és a másik helyére tette. Szeretett két fegyverrel dolgozni, így ideiglenes pótolnia kellett azt a darabot, amiről addig a pillanatig csak remélte, hogy hiányozni fog majd. De nem csalódott, és az ösztönei most sem hagyták cserben.

- Ez merész lépés volt. – mondta halkan Namjoon, miközben az emberek szállingóztak kifelé a helyiségből. – Csak meg ne bánd.

- Szerinted megfogom? – kérdezte Kook.

- Ha igen, akkor tanultál egy újabb leckét. – válaszolta Namjoon. – Csak ne kerüljön ez a lecke az életedbe.

- Azt mondtad, hogy ösztönből jön. – hárított Jungkook mosolyogva.

- Ahogy az emberi ostobaság is. – mosolygott vissza Nam, majd ők is sarkon fordultak, hogy elinduljanak a helyükre.

A terem lassan kiürült. Percek alatt változott meg a hely hangulata. A zsongást felváltotta a síri csend. A villany lekapcsolódott, miközben kint autók sora hagyta el a Fészket, hogy új szárnyakat kapva, lecsaphassanak az új prédájukra.

Akkor,  jöjjön a  második adag. Innentől a végéig, személy szerint nekem, rengeteg kedvenc pillanatom lesz. Vannak közöttük apróságok, de sorsfordítók is... legalábbis szerintem, és nagyon remélem, hogy átfog jönni a sorokból az, amit szerettem volna.