- Mit akarsz csinálni? – kérdezte komoly hangsúllyal Yoongi. – Valamit tennünk kell! Nem hagyhatjuk, hogy csak így, büntetlenül szívják a vérünket, mi meg csak ülünk és várunk!

- Megbeszéltük, hogy várunk a gyűlésig nem?! – szólt közbe Jin. – Igazad van, de a Főnöknek is igaza van. A rohadt életbe, olyan mintha meg lenne kötve kezünk, és nem tudunk kitörni.

- Vegyétek figyelembe azt is, hogy most emberek haltak meg a hülye kis játékuk miatt. Mind a kettejüket én képeztem ki az elmúlt évben és máris egy golyóval a fejükben végezték. – dühöngött Hobi is.

Jungkook tisztában volt a felsorolt dolgokkal, és pillanatnyilag harcolt a saját érzéseivel. Legszívesebben azonnal felkelt volna, és rögtönzött támadást indít, hogy annyi férget küldjön a másvilágra, amennyit csak tud. De nem tehette. Nem hallgathatott az érzelmeire. Higgadtnak kellett maradnia, miközben belül már rég őrjöngött. Azt teljes mértékben kizárta, hogy engedjen Daesoonak, aki összeolvadás címszó alatt eltörölné a konkurenciát. Ahogy az sem jöhetett szóba, hogy csak úgy kihívják vagy megrohamozzák őket, mert fogalmuk sem volt, hogy hányadán áll a Mamba. Rendkívül nehéz volt bármilyen friss információhoz hozzájutniuk, hogy kitaláljanak egy hozzá illő stratégiát. Nem találták Junseoot sem, pedig Namjoon csak azért utazott el, hogy személyesen utána járjon bizonyos pletykáknak.

- Akkor? Hagyjuk ezt is a fenébe? – kérdezte végül Taehyung is, aki türelmetlenül dobolt a lábával.

- Nem. – sóhajtott végül Jungkook, a többiek szemében pedig fény csillant ettől a kis szótól is. – Van egy épületük a város szélén. Drogüzleteket szoktak lebonyolítani illetve kisebb szállítmányoknak szolgál raktárként.

- Tudom, hogy melyikre gondolsz. – bólintott Yoongi, majd Jin mellé lépett és halkan utasította mit keressen.

- Bármilyen nagyobb akció kockázatos lenne, mert csak elérnék, amit akarnak. De egy kisebb, tiszta akció nem okozhat olyan nagy galibát. Főleg, ha senki sem éli túl, és nem lesz bizonyíték sem. – magyarázott tovább Kook.

- Mikor? – kérdezte türelmetlenül Hobi.

- Ma éjjel. – mosolyodott el Jungkook. – Talán nem számítanak ránk a mai után, így egy kicsivel több esélyünk van észrevétlennek maradni.

- Jól hangzik. – vigyorgott Taehyung, aki közben elővette a telefonját, ami veszettül csipogott, ahogy Jin mindenkinek átküldte az épületről összeszedett összes információt. Fényképek, tervrajz, műholdkép, térkép a környékről pillanatok alatt.

- Nem kell sok ember. Csak mi és még... mondjuk öt, megbízható ember. – sorolta tovább Kook.

- Már intézem is. – egyenesedett fel Yoongi a monitor előtt, és elővette a telefonját, hogy intézkedjen.

- Éjfélre mindenki legyen menetkész. Éjjel egy órára időzítem, akkor kevésbé éberek. Tae, kérdezz utána, hogy még mindig olyan nyugis-e a hely, mint eddig. – adott újabb utasítást Kook.

- Meglesz! – vágta rá Taehyung, a következő pillanatban pedig már hűlt helye sem volt a srácnak.

- Jin, te itt maradsz. Kell az összeköttetés. Ezen kívül jó lenne pár térfigyelő a környékről. Nem akarok meglepetést.

- Megkeresem a legjobbakat! – pattant fel ő is, hogy az irodájában folytassa a munkát.

- Még valami! – állította meg Kook. – Neki is küldd el az információkat.

- Neki? – kérdezett vissza Jin. – Ki az a neki?

- Jiminnek. – válaszolt Kook.

- Azt is hozni akarod? – kérdezte Yoongi idegesen.

- Annak neve is van. – szólt közbe Hobi. – Nem értem, hogy miért vagy ennyire kiakadva rá. Nem is ismered.

- Én léptem! – szólt vissza Jin, majd sietősen le ki is fordult az ajtón, mielőtt bármibe belekeveredne.

- Nem bízom benne és kész! – vágta rá Yoongi. – A mai kis kivégzése meg csak rá tett egy lapáttal a dologra.

- De az... - szólt közbe Hobi, de Yoongi nem engedte, hogy befejezze.

- Jaaa, persze. Tudod, hogy mikor veszem be ezt a dumát. Szemrebbenés nélkül képes megölni bárkit, vagy akár egyszerre több embert is, ha úgy hozza a helyzet, de pánikrohamot kap egy ismerős arctól!? Na, ne röhögtessetek már! – legyintett, és saját részéről lezártnak tekintette a dolgot. Nem akart tovább vitatkozni egy kis pincepatkányról, mert tudta, hogy igaza van.

Jungkook tudta, hogy mit érez Yoongi, mert ezt érezte ő is, vagyis valami nagyon hasonlót. De ő valamiért nem tudta utálni mindezért Jimint. Valami, ami a hetedik érzékénél is pontosabb volt, nagyon halkan azt suttogta neki, hogy a fiú nem tudna ártani sem neki, sem a Hollóknak. De vajon, melyiküknek lesz igaza a végén...

- Ha befejeztétek a morgást, akkor azt hiszem, hogy éppen elég dolgunk van még a maradék pár órában, szóval... - biccentett az ajtó felé Kook, mire a másik két duzzogó mamlasz vette a lapot és távoztak a helyiségből.

Ahogy egyedül maradt az irodában, kihúzta a fiókot, kivett egy gyógyszeres dobozt, majd három szemet a szájába dobott belőle. A fejfájása csak fokozódott az eltelt órák alatt. Szerette volna az izgalomra fogni, hogy újra bevetésre megy, de nagyon jól tudta, hogy ez a döntéseinek a következményei miatt kialakult szorongás. Pedig, még a következmény sehol sem volt, de ő máris ezer lehetséges kimenetelt játszott le a fejében, amiben valami mindig balul sült el.

- Kegyetlen Bohóc mi? – utalt a saját becenevére, miután lenyelte a bogyókat. – Inkább szánalmas fasz! – dőlt hátra a széken, majd igyekezett mély levegőket venni, és várta, hogy a fejéből elszálljon a nyilalló fájdalom.

***

- Tudsz valamit az Öregről? – tette fel az újabb kérdését Jimin. Már jó ideje beszélgettek, és Woo nagyon készségesen válaszolt minden feltett kérdésre. Igaz, néhányszor jól elkanyarodtak a beszélgetésben, de ahogy belegondolt, nagyon régen beszélgettek már ilyen kötetlenül, és fesztelenül.

- Nem tudom. – csóválta meg a fejét Woo. – Azóta nem láttam őt sem. Azt rebesgetik, hogy pihen, mert Daesoo rávette, hogy neki is kijár a feltöltődés, közben meg igyekszik befurakodni a saját apja helyére. Mások azt mondják, hogy Junseo beteg, és azért nem jelentkezik, mert látszik rajta, és nem akar kockáztatni egy hatalmi harcot.

- Sosem volt beteg. Még egy náthát sem kapott el soha. – suttogta Jimin maga elé. – Mit gondolsz, meg tudod találni?

- Fogalmam sincs. – csóválta meg a fejét Wooyoung. – Páran keresték, mert elégedetlenek voltak Daesoo utasításaival és egyéb rendelkezéseivel, de fogalmam sincs, hogy sikerrel jártak-e végül. Ezeknek utána tudok nézni, ha az segít.

- Persze, hogy segít. – bólintott Jimin. – Minden apró morzsa egy nagy kenyérből származik. Minél több a morzsa, annál jobb.

- És, hogy gondoltad az infócserét? – kérdezett rá Woo.

- A játékon keresztül üzenek majd. Jelenleg az a legbiztonságosabb módja a kommunikációnak. – válaszolt Jimin. – Később majd szerzek biztonságos telefont.

- Hát hallod!? Nem hittem volna, hogy ez lesz a vége. – mosolygott Woo a barátjára. – Sosem gondoltam volna, hogy így végezzük majd.

- Még nem végeztük sehogy. A java még csak most jön! – emelte fel a poharát Jimin és már koccintani készültek, amikor jelzett a telefonja. Egyből érte is nyúlt, hogy megnézze mit kapott Jintől. – Ismered a helyet a város nyugati szélén? Tudod, ahova a drogot szállították régebben? Az volt a legkisebb raktár.

- Persze. – bólintott rá egyből Woo.

- Mit tudsz róla?- tudakolta Jimin.

- Nagyjából semmit. – rázta meg a fejét Wooyoung. – De nem azért, amiért gondolod. Csak nem igazán használják már a helyet. Tudod, egy idő után mindenhonnan tovább kell állni, mert gyanús lesz valakinek.

- Akkor nincs is ott most senki?

- Azt nem mondtam. – rázta a fejét Woo. – Egy kisebb raktárt csináltak az alagsorból, és most egy ideig még annak használják. Van ott minden a fegyverektől kezdve a babkonzervig.

- Mennyien őrzik? – érdeklődött tovább Jimin.

- Azt nem tudom pontosan. – gondolkodott el Woo. – Legutóbb, úgy másfél hónapja jártam ott. Akkor úgy tízen lehettek. De miért kérdezed? – tudakolta Woo kíváncsi tekintettel fürkészve a barátját.

- Adok egy jó tanácsot. – tette le a poharat a kezéből Jimin. – Ma ne menj arra. – mondta, majd elvigyorodott. – Mennem kell. – állt fel az asztaltól.

- Most tényleg egy rajtaütést terveztek? – pattant fel Woo is a helyéről, türelmetlenül suttogva a kérdést.

- Én nem tervezek semmit. – rántotta meg a vállát Jimin. – Én csak parancsot teljesítek.

- Oké-oké. Ez egyre eszementebben hangzik. – dörzsölte meg a homlokát Woo.

- Nyugi. – fordult Jimin a régi cimborája felé. – Ha nem jár a szád, akkor minden rendben lesz.

Jimin pedig egy intés után kisétált a kifőzdéből. Pár utcányit gyalogolt, majd leintett egy taxit, és hazavitette magát.

Már rég sötét volt, és a csípős, hideg szél miatt elég zordnak hatott az este, hiába világította meg a feljárót pár meleg fényű lámpa. Ahogy belépett az ajtón az első, ami feltűnt számára, az a csend volt. Annak ellenére, hogy akció volt készülőben, túl csendesnek vélte a Fészket. Pedig megszokhatta volna már, hogy a Hollók mindent diszkréten csinálnak... kivéve a bulizást.

Követte az üzenetben található utasítást és Jin irodájába vette az irányt.

- Szia. – lépett be az ajtón köszönés nélkül, majd le is ült az egyik székre.

- Milyen volt a délutánod? – kérdezett rá Jin, amitől Jiminben egy pillanatra megállt az ütő.

- Elnosztalgiáztam egy kicsit. – válaszolt Jimin. – Szóval, mi a helyzet? – sürgette a témaváltást.

- Megkaptad az infókat ugye? – tudakolta Jin.

- Különben nem lennék itt. Sőt, hazafelé be is magoltam az anyagot. – forgatta meg a szemeit.

- Oké. Akkor éjfélre legyél készen. Vágd puccba magad, és találkozol a többiekkel a kocsiknál. – mondta Jin kimérten, miközben egy fülest tett az asztalra. – Ezt is vedd fel. Melegen öltözz, mert hideg lesz. Az összes többi infót megírtam. Bármit találok még, azt majd átküldöm mindenkinek.

- Rendben. Köszönöm. – mondta, majd megfogta a felszerelést és távozott is. Ő is érezte a Jinből áradó távolságtartást, amit feltehetően a délelőtti kis fiaskó okozott, ami jól keresztbe húzta az eddig felépített kapcsolatait. Mintha minden eddigi munkája ment volna a kukába, és most kezdhet mindent elölről.

Az egyetlen pozitívum a napjában, az a Wooyounggal való találkozás volt. Ha már pozitívum... nem tudott elmenni a tény mellett, hogy a délután egy részét a főnökével töltötte. Amilyen borzalmasan indult a napja, kivégzéssel meg halálfélelemmel, olyan jól sült el a dolog végül. És ha már főnök...

- Készen állsz? – szegeződött neki a kérdés a lépcsőfordulóban. Jungkook a lépcső tetején állt, a falnak dőlve, mintha csak őt várta volna.

- Mire? – kérdezett vissza Jimin. A meglepetéstől kissé kihagytak a fogaskerekek, de a lába felvitte az utolsó lépcsőfokra.

- Arra, hogy egy kicsit bevadulunk. – motyogta Kook.

- Haha! – nevetett fel Jimin. – Ezt hívod bevadulásnak? Nem is tudom, hogy mire lennék most kíváncsibb. Arra, amikor nyugodt vagy, vagy arra, amikor tényleg elmegy az eszed.

- Nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem a fejem. – jegyezte meg Jungkook.

- Pedig szívesen megnézném, hogy milyen az, amikor elveszíted a kontrollt, és csak az ösztöneid vezérelnek. – lépett fel Jimin is a lépcső tetejére, pontosan a főnöke elé, akinek egy arcizma sem rezdült a hallottaktól.

- Nem vagyok meleg. – jelentette ki Kook.

- Értem. – mosolyodott el Jimin. – Ha egy meleg mond ilyesmit, akkor egyből a szexre kell asszociálni, mi? Még véletlenül sem a természetedre értettem...á dehogy...

- Miért? Arra értetted?

- Nem. De akkor sem fer. – nevetett fel Jimin. – Célba ért a csokor? – váltott témát, mielőtt elszabadult volna a beszélgetés olyan irányba, amit már nem tud kontrollálni.

- Igen. – bólintott Kook. – Nem tudtam személyesen elvinni, így elküldettem.

- Biztos nagyon örült a spiné, hogy gondoltál rá. – jegyezte meg Jimin.

- Nem tudom megmondani, hogy örült-e, csak remélem. A temetőbe akartam kivinni, a szüleim sírjára. – válaszolta Jungkook monoton hangon.

- Ó. – kerekítette el a száját Jimin. – Sajnálom. Ez... ez, eszembe sem jutott. – fogalma sem volt, hogy mikor szégyellte el magát utoljára. Talán még tini korában, amikor az anyja rányitott miközben próbált örömöt szerezni saját magának, de most újra megtörtént, és ki nem állhatta az érzést.

Jungkook, egy halvány félmosollyal nézte az előtte állót, aki lehorgasztott fejjel, vöröslő arccal, és kapkodó tekintettel toporgott egyik lábáról a másikra. Az előbb még nagy szájjal játszotta a nagyfiút, most meg gyerekes zavartsággal, szinte dadogva beszélt. Kinyújtotta a kezét, Jimin álla alá nyúlt és felemelte a fejét. A csokibarna szemek egyből megtalálták az ő tekintetét, anélkül, hogy egy pillanatra is másfelé néztek volna. A halvány pír az arcán bizonyította, hogy tényleg zavarban volt és nem csak megjátszotta, mint délelőtt az autóban, amikor előadta a lelki sérültet. Ez most valós érzelem volt.

- Én... - szólalt meg Jimin halkan, szinte suttogva. – Én, azt hiszem, hogy most megyek. - érezte, hogy csupán a férfi tekintetétől kiszárad a szája, és az állát ért érintést még figyelmen kívül is hagyta.

- Oké. – mondta Kook ugyan olyan halkan, miközben tovább tartotta Jimin fejét, el nem engedve egymás tekintetét.

- Pihenek egy kicsit a műsor előtt. – dünnyögte ismét Jimin, de nem mozdultak a lábai, csak állt és nézte az előtte lévő arcot.

- Rendben. – bólintott Jungkook.

- Megyek. – suttogta Jimin, majd egyszerre mozdultak. Kook elengedte Jimin állát, a fiú pedig hátralépett, megfordult és a szobája felé indult, anélkül, hogy visszanézett volna.

Jungkook ugyan ezt tette, csak a másik irányba indult. Miután becsukta maga mögött az ajtót, elterült az ágyon. Szeretett volna elmélyedni az önsajnálatban, ahogy mindig, amikor egyedül volt, de most nem sikerült az esti rutin. Valami teljesen más töltötte ki a gondolatait, ahogy mostanában mindig, a ráérő idejének nagy részében. Hogy pontosak legyünk, inkább valaki. De, mielőtt elgondolkodhatott volna, egy telefoncsörgés közbeszólt.

- Helló.

- Jó estét Főnök. - szólt bele egy mély hang a telefonba.

- Találtál valamit Nam? – kérdezte Kook, egy kis reménnyel a hangjában.

- Sajnálom, de nem Főnök. – érkezett az elkeserítő válasz. – Reggel óta figyelem a helyet, de semmi nyoma, hogy Junseo itt lenne. Még csak mozgást sem látok, ami erre utalna.

- Értem. – sóhajtott lemondóan Jungkook. – Akkor gyere haza.

- Azért itt hagyom az egyik emberem, hogy figyelje meg a helyet még legalább egy napig, csak hogy biztosak legyünk benne.

- Rendben. – egyezett bele Kook. – De te gyere vissza, itt van most nagyobb szükség rád. Így is kimaradsz a mai buliból.

- Megkapta az üzeneteket, de esélytelen, hogy visszaérjek. Holnap reggel legkorábban.

- Nem gond. Amúgy sem számítok nagy durranásra. Majd legközelebb. – mosolyodott el Jungkook.

- Kaptam még egy tippet, ahová sokat járt Junseo bácsikád. Elküldök oda is valakit. Hátha szerencsénk lesz. – mondta el a tervét Namjoon.

- Ahogy akarod... - sóhajtott Kook.

- Egy wellnes szálloda. Mindig oda ment pihenni, mert az egyik ügyfele a tulajdonos.

- Aham... - érkezett az újabb válasz.

- Talán én is odamegyek, és eltöltök ott egy hetet.

- Jó terv. – nyugtázta Kook.

- Az is lehet, hogy azonnal felmondok és ott élem le a hátralévő életem.

- Remek ötlet.

- Jungkook! – szólt bele Nam a telefonba, egy kicsit határozottabban, mint szokott.

- Igen! – ült fel ijedtében Kook az ágyon.

- Mi történt? – kérdezte Namjoon, már kicsit szelídebb hangon.

- Semmi sem történt. – válaszolta Jungkook, de a beosztottját nem lehetett átverni.

- Földcirkáló korod óta ismerlek. – gondolt vissza Namjoon azokra az időkre. – És, bár te nem igazán figyeltél arra, amit mondtam neked egy-egy lecke alkalmával, én igenis jó megfigyelő vagyok. Elég, ha hosszabban ejted az egyik betűt a kelleténél, és már tudom is, hogy mi bajod van. Szóval!?

- Nem tudom... - sóhajtotta Kook megadóan. Tudta, hogy az ember a vonal másik oldalán igazat mond. – Talán, csak elfáradtam. Túl sok mindenre kell odafigyelnem, és túl sok minden vár megoldásra, de úgy érzem, hogy megrekedtem, és valamiért nem tudok előre lépni.

- Félsz megtenni azt a lépést? – kérdezte Namjoon komolyan. Talán ő volt az egyetlen ember a Hollók között, aki lelkileg állt a legközelebb a főnökéhez. Pont azért, mert az élete része volt a kis Jungkook, ahogy látta felnőni, majd az apja halála után kitartóan küzdeni. Ellenállni a démonjainak, amik minden egyes nap körülvették. A félelem, a halál, a kín, az aggodalom, a gyanakvás, és mindezek ellen egyedül harcolt, mert úgy érezte, hogy ha megacélozza a szívét, akkor senki sem lesz képes kihasználni őt, vagy nem fogja rabul ejteni a hatalommal járó őrület.

- Nem. – válaszolta Kook. – Nem félek. Csak nem tudom, hogy az e a helyes döntés. Az egyik pillanatban még érzem a vérszomjat, ahogy bekúszik a fejembe, a másik pillanatban pedig megrettenek saját magamtól, mert nem akarok olyanná válni, mint ők.

- Te sosem leszel olyan, mint ők Jungkook. – mondta Namjoon, határozott és magabiztos hangon, ami jól esett Kooknak. – Figyeltem apádat, amikor tanított téged, és ő nem arra nevelt, hogy egy olyan gyilkos legyen belőled, aki ok nélkül eltesz láb alól bárkit, mert éppen olyan kedve van hozzá. Igen. Embert ölsz. Teszed mindezt azért, hogy megvédd azt, amit apád felépített, megvédd a kapcsolataidat, vagy saját magad. Azért, hogy megvédj minket. Nem, nem vagyunk jó emberek, mert nem egy irodában ülünk, vagy egy gyárban dolgozunk napi tíz órát, de ha nem mi tesszük meg ezeket a dolgokat, akkor megteszi valaki más, és hidd el nekem, annak az embernek egyáltalán nem lesz lelkiismeret furdalása, hogy lepuffantson egy gyereket, mert az apja elárulta őt.

- Tisztában vagyok ezzel. – mondta Kook halkan. – De, ha legalább egyikük itt lenne mellettem. Anya vagy Apa. Sokkal könnyebb lenne.

- A többiekkel mindig azt hangoztatjuk, hogy mi vagyunk a családod. Azért, hogy tudd, nem vagy egyedül, hogy csökkentsük az űrt, ami az elvesztésük miatt él benned. De hidd el nekem, ha nem félsz, és félreteszed mindazt, amit példának állítottál magad elé, akkor lesz majd valaki, akire úgy tudsz tekinteni, akivel úgy tudsz beszélni és megosztani dolgokat, mintha tényleg a családod része lenne. Valaki, akiben jobban fogsz bízni, mint bennünk. Ő majd képes lesz pótolni őket valamilyen szinten – Namjoon hangja egyenletes és mély volt, lassan beszélt és érthetően. Mintha csak egy mesét olvasna fel éppen, a lehető legtökéletesebb hangsúllyal. Jungkook szerette hallgatni a hangját, mert az apjáéra emlékeztette. Sokszor az jutott eszébe, hogy talán nem véletlen a hasonlóság, hanem az a sok, együtt töltött év volt ilyen hatással a férfira és az apjára. Összehangolódtak annyira, hogy átvegyék a másik néhány szokását és ritmusát. Kook ezt csodálta az apja és Nam között kialakult kapcsolatban.

- Szerelem mi? – mosolyodott el Jungkook, mert megint a témánál jártak. Az utóbbi időben Namjoon nagyon szerette feszegetni a témát, és meg mert volna esküdni rá, ha még közelebb lettek volna egymáshoz, akkor Namjoon már az unokákat követelte volna tőle.

- Nem azt mondom, hogy házasodj meg. Még fiatal vagy, ráérsz. De ne tagadd meg magadtól azt az érzelmi biztonságot, amit egy kapcsolat adhat neked.

- Kezd kínos lenni ez a beszélgetés. – köszörülte meg a torkát Kook, ahogy eszébe jutott az a rövid csók a lépcső tetején. Ahogy eszébe jutott egy pimasz kis semmirekellő, akinek több személyisége volt, mint azt meg lehetne számolni. Egy csoki barna szempár, amiben tengernyi érzés tud átsuhanni pillanatok alatt, és az a titok, ami mindig az aurájában lengedezik, mint valami egzotikus, de kihagyhatatlan fűszer.

- Miért? – lepődött meg Nam. – Csak nem a lényegre tapintottam? – kuncogott fel végül, ami egészen addig tartott, amíg a kínos csend a vonal túlsó oldalán kezdett elég hosszúra nyúlni. – Kook? – törte meg a csendet végül.

- Fogalmam sincs. – válaszolt Jungkook nagy nehezen. – Nem akarok róla beszélni, mert nem tudom megmagyarázni az egészet.

Namjoon elmosolyodott, majd nagyot sóhajtott mielőtt válaszolt volna. - Vannak olyan dolgok az ember életében, amit nem lehet megmagyarázni és nem is feltétlenül szükséges. Van, ami csak úgy jön a semmiből és nem kell hozzá valami őrületesen nagydolog. Elég egy szívdobbanás, vagy egy megremegő kéz. Egy pillantás, vagy egy szó, ami először fel sem tűnik. Szerintem ez lehet az az ösztönös megérzés, ami belülről jön, és tudat alatt tör fel.

- Azért kösz, hogy pótolod a szüleimmel kimaradt beszélgetést. – nevetett fel Jungkook, de a hangjában bujkált egy kis szomorúság is, pedig hálás volt a férfinak.

- Ha tudni akarod, akkor vannak a méhecskék, meg a...

- Jó, állj le! – röhögött fel Kook. – Ezzel nagyon elkéstél.

- Tudom. – nevetett fel Namjoon is. – De gondoltam kipróbálom, hogy milyen lehet.

- Ne erőltesd. – szorgalmazta Jungkook, miközben visszább vett a nevetésből.

- Rendben. Aztán vigyázz magadra ma. Nincs kedvem apád rosszalló tekintetét nézni a túlvilágon. – mondta Namjoon kicsit komolyabb hangon.

- Meglesz! – vágta rá Jungkook. – Majd Jin értesít, hogy mik a fejlemények. Addig is pihenj egy kicsit. Megérdemled.

- Kösz Főnök! – mondta Nam, majd le is tette a telefont.

Kook visszadőlt az ágyra, és talán elmondhatta, hogy a fejében már tisztább gondolatok keringtek, mint a hívás előtt. Kicsit megnyugtatták Namjoon szavai, pedig nem először hallottam őket, de mindig képes volt olyan köntösbe csomagolni a lényeget, amitől ez a szentbeszédnek ható monológ nem tűnt unalmasnak a hosszú hónapok után sem.