- Szóval ez a helyzet. – nyugtázta le Jin a fiú beszámolóját, az előző esti balhéról. A reggeli kávék ott gőzölögtek az asztalon, de egyikük sem nyúlt hozzá. Ahhoz túlságosan is a gondolataikba merülve meredtek maguk elé.

- Tudjuk már, hogy kik voltak azok? – kérdezte Jimin.

- Még nem. – rázta meg a fejét Jin. – Akit Namjoonék behoztak még a Fekete Szobában piheg. Kook az idegein táncol. Egyelőre nem ment be hozzá senki. Csak ő ordítozik kifelé, de semmi hasznosat. – rántotta meg a vállát.

- Fekete Szoba? – csillantak fel Jimin szemei. – Nem hallottam még a helyről.

- Ha szépen nézel a főnökre, akkor biztos bemehetsz. Nem mintha tiltva lenne, csak nem mindenkinek van hozzá gyomra. – vette fel végre a kávésbögréjét Jin.

- Akkor inkább hagyjuk. – motyogta Jimin az orra alatt. Az előző esti kis afférjuk után nem érezte úgy, hogy akárcsak a szeme elé is akarnak kerülni. Nem. Nem a csók miatt. Azt nem bánta. Sőt... azt lehetne mondani, hogy még élvezte is a főnöke molesztálását. Inkább az újabb meghívás okán volt még mindig mérges. Nehezen tudta túltenni magát a bárban történteken.

- Tudtam, hogy nem vagy elég kitartó. – lépett be az ajtón Taehyung. Az arcán kárörvendő mosoly terült el, ahogy elkapta az utolsó mondatot.

- Azt se hallottad, hogy miről beszéltünk. – szólt közbe Jin.

- A lényeget pont elkaptam. A kis Fióka nem elég tökös. Inkább ideje korán feladja a dolgot. Nekem ez éppen elég. – vigyorgott tovább.

- Befoghatod Csipkerózsika! – szólt oda neki Jimin, miközben pillantása nem tudta elkerülni Taehyung pólóban megvillanó karját, és az így szabadon hagyott tetoválást.

- Mi van? – kérdezte Tae szúrós tekintettel, mire Jimin csak megrántotta a vállát.

- Mikor hallgatjátok ki? – kérdezte Jin, utalva az elfogott üldözőjükre.

- Passz. – válaszolta Taehyung. – Namjoon azt mondta, hogy valamikor délelőtt. De szerintem nem tud olyat mondani, amit ne tudnánk már. Szerintem a főnök ezért is nem sietteti a dolgot.

Jimin mindeközben csendben figyelte Tae csuklóját, aki viszont nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy mereven őt bámulják, ezért karba tette a kezeit, hogy eltüntesse a mintát. – Barom. – szúrta oda halkan a mozdulat mellé.

Jimin felállt és Jinhez lépette. – Állj fel! – szólt rá a férfire, aki meglepődött ugyan, de végül lassan felállt, Jimin pedig elkezdte húzni felfelé a pulcsiját, hogy lássa a karjait.

- Mi a frászt művelsz? – kérdezte Jin meglepődve, Taehyung pedig hangosan felröhögött. Jimin nem hagyta abba, miután Jin karjai teljesen tiszták voltak. Inkább elkezdte felrángatni a pulcsiját, felfedve így, az egyáltalán nem várt kockás hasizmait.

-- Hohó! Drágám! Azt hittem, hogy ez csak egy napra szólt! – rángatta vissza a ruháit Jin, miközben megpróbálta elhessegetni Jimin kezeit. – Nem hittem volna, hogy nem múlik el nyom nélkül. – ugratta Jin, miközben a fiú tovább kutatott, amit Tae hangos kuncogása kísért. Egészen egy kattanásig, amire mindannyian szoborrá merevedtek, és csak a fejük a hang irányába fordult. Az ajtóból Yoongi és Jungkook tekintete meredt vissza rájuk. Az előbbi a halántékát masszírozva állt, az utóbbi felvont szemöldökkel, kérdő tekintettel pillantott feléjük.

- Izé... ez csak... - nyögte Jin, de nem várták meg a magyarázatát, hanem egy másik ajtón távoztak is Kook irodájába.

- Állatkert. – szólt vissza Yoongi az ajtóból réséből, majd ténylegesen be is csukta azt.

- Elárulnád, hogy mi miatt égettem le magam a főnököm előtt? – kérdezte Jin, miközben még mindig ugyan abban a pózba meredve álltak.

- A tetoválásodat keresi. – kuncogott Tae, miközben felmutatta a csuklóját.

- Na, azt keresheted! Az életben nem találod meg. – mosolygott Jin a fiúra.

Jimin tett egy lépést hátrafelé, onnan szuggerálta tovább a férfit. - Csak meg akarom nézni.

- Nem. – rázta meg a fejét Jin, de továbbra is jót mulatott. – Köszönd magadnak.

- Ch! – ült le Jimin duzzogva, és miközben azon gondolkodott, hogy lehet Jin az, akinek nincs is tetoválása, a kocka ismét megszólalt.

- Kis duzzogós. – nevetett fel Jin a reakción. – Nehogy elsírd magad! – szólt oda a fiúnak, lebiggyesztett ajakkal.

- Baszki! – pattan fel Jimin.

- Oké! Most már megvan. Lenyugodhatsz. – legyintett Jin.

- Miért ott van? – kérdezte, miközben megtapogatta a saját ajka belsejét. Azt mondják, hogy az ott kurvára fáj.

- Jin nem csak egy kocka. – szólt közbe Tae. – Nem lenne észszerű oda tetováltatnia, ahol bármikor meglátják.

- Miért? – kérdezte Jimin.

- Jin gyakran épül be egy-egy akció sikeres kimenetele érdekében. Mivel szereti kimaszkírozni magát, ezért kevesen ismerik fel. Viszont a fekete madártoll tetoválás egyből hozzánk vezetné az ellenséget. – magyarázta Tae, Jin pedig büszkén kihúzta magát.

- Szóval Hobi kiképző és mesterlövész. – sorolta Jimin. – Jin kocka meg kém. Akkor te? – nézett kérdőn Taehyungra.

- Elsősorban szállító vagyok. Másodsorban pedig informátor. Rengeteg kapcsolatom megmaradt régebbről. Tudom, hogy minek hol kell utánajárni. – érkezett a válasz.

- És a többiek mivel foglalkoznak? – kérdezte Jimin, és végre ő is felvette a kissé kihűlt kávéját az asztalról.

- Ha akarják, majd elmondják. – vonta meg a vállát Jin. – Ne legyél ennyire kíváncsi. Az ilyen embereket a mi szakmánkban hamar kinyírják.

- A szállítmány megérkezett? – kérdezte Jimin Taehyungtól, hogy témát váltson.

- Ja. Legalábbis a határon átért. Már csak az utalást várjuk. – árulta el Tae.

- Mit csináltok ma? – kérdezte Jin, miközben a másik kettőre pillantgatott felváltva.

- Én alszok még egy kicsit. – válaszolta Taehyung, mintha egyértelműnek kellett volna lennie.

- És te? - fordult Jimin felé.

- Még nem tudom. – vonta meg a vállát. – Lehet, hogy egy kicsit kirepülök a Fészekből.

- Hova akarsz menni? – érdeklődött Jin. – Délután ráérek!

- Bocs! De magánügy. – vigyorgott Jimin, majd fel is kelt, hogy visszamenjen a szobájába. Volt még egy kis dolga az online játékok világában. A laptopja már be volt kapcsolva, és a játékba is be volt jelentkezve, csak rá kellett pillantania a kijelzőre, hogy lássa, jött-e már üzenet. Ezúttal nem kellett csalódnia. Gyorsan meg is nyitotta az értesítést, amiben ez állt:" Nem hittem volna, hogy így látlak viszont. Beszélnünk kell!"

Miután elolvasta, gépelni kezdett. „ Hatkor találkozunk!". Az üzenet rövid volt, és csak remélte, hogy az, aki olvassa, még nem felejtett el gondolkodni. Szinte azonnal érkezett a válasz. „Ott leszek". Jimin megkönnyebbülve csukta le a laptopot, majd elnyúlt az ágyán. Lehetősége adódott, hogy információkhoz jusson. Olyanokhoz, amikhez nem tudna hozzájutni, ha csak vissza nem megy oda, ahonnan jött.

Egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy elkezdje a terve a végrehajtását. Minden, ami egész életében vele történt, az a szervezeteknek és a hatalmi harcaiknak volt köszönhető. Nem kapott rendes családot. Nem voltak rendes barátai. Nem csinálhatta azt, amit akart, és ezek a dolgok már majdnem kiölték belőle az emberi mivoltát. Egy hajszál választotta el attól, hogy saját magára is fegyverként kezdjen el tekinteni. Egy olyan fegyverként, aminek semmi veszítenivalója sincs, és bármikor pótolható, hogy nincs más célja, csak másokat szolgálni.

De ha nem lenne ez az egész rivalizálás, ha nem lenne Holló, és nem lenne Mamba, ha összeomlana az a gondosan felépített rendszer, amit eddig kiépítettek, akkor az emberek megnyugodhatnának egy időre, és esélyt kapnának új életet kezdeni. Ehhez pedig nem kell mást tennie, mint kiiktatni a zavaró tényezőket.

- Itt vagy! – kopogtak be az ajtaján. Jimin szó szerint megijed, úgy elmerült a gondolataiban.

- Nem. Nézd meg az ebédlőben. – szólt ki, majd felkelt, és kizárta az ajtót, hogy Hobi kérdő tekintetével találja szembe magát.

- A főnök hívat!

- Muszáj? – kérdezett vissza. – Ki akartam menni a lőtérre, bökött a fejével az asztalon heverő fegyverére.

- Mi lenne, ha befognád és jönnél? – kérdezte Hobi, majd ki is fordult az ajtón. Jimin magához vette a fegyverét, hogy ne kelljen visszamennie a szobájába, majd követte Hobit, bárhová is kellett mennie.

***

- Hallod azt, amit mondok? – kérdezte Yoongi a főnökét. Már harmadik alkalommal.

- Persze, hogy hallom. Csak szeretek el is gondolkodni a dolgokon. Tudod, valakinek időnként azt is kell. – szólt vissza Kook.

- És ha szabad megkérdeznem, akkor mi jár éppen a fejedben? – kérdezett rá Yoongi.

- Úgy rémlik, hogy tegnap történt egy-két dolog, és ha megint csak nem csal az emlékezetem, akkor te is ott voltál. – sóhajtott Jungkook.

- Ittál ma már kávét? – kérdezte Yoongi. – Kezdesz kibírhatatlan lenni, pedig még csak reggel nyolc van.

- Már kettőt is, de nem segít. – válaszolta Kook lemondóan. Ihatott volna még két kávét, az ő baján az sem segített volna. A feje zsongott az állandó agyalástól, a testét majd szétfeszítette a stressz, és kezdte úgy érezni, hogy bármelyik pillanatban megőrülhet a tudattól, hogy a Mamba csak így szórakozik velük. Mert, bár még nem hallgatták ki a foglyot, mindenki tisztában volt vele, hogy kinek a mesterkedése ez az egész. Egyedül azt nem értette, hogy miért kóstolgatják őket, ahelyett, hogy szemtől szembe kiálltak volna egymás ellen. Az elmúlt napokban minden kapcsolatát megmozgatta, hogy rátaláljon Junseora, de olyan volt, mintha az Öreget elnyelte volna a föld. Érkeztek ugyan hírek, hogy hol és mikor látták, de javarészt mind külföldi hely volt, és azoknak nem egy-két nap utána nézni. Ellenben Daesoo mindenhol ott volt. A papírokon, a telefonbeszélgetésekben, az üzenetekben, a levelekben, mindenhol. Jungkook idegei pattanásig feszültek és úgy érezte, ha felmerülne egy újabb probléma, az agya tuti szilánkosra törne. – Egy kicsit feszült vagyok mostanában. – tette még hozzá, majd nagyot sóhajtva hátradőlt a székében, hogy a plafont nézegesse.

- Ha nem mondod, akkor is rájöttem volna. – bólintott rá Yoongi. – Összejöttek a dolgok mostanában. Kicsit többet kellene lazítanod. A felelősség miatt is. Tiszta fej kell a döntésekhez.

- Ezt én is kibaszottul jól tudom. – motyogta Kook.

- Passzolj le pár feladatot. – tanácsolta Yoongi. – Namjoon és én is tudunk többet vállalni.

- Vannak dolgok, amiket nekem kell elintéznem. Ezen nem változtatok. – válaszolta Kook.

- Akkor meg vezesd le a feszültséget valahogy. – jött az újabb tanács Yoongitól.

- Hah! – nevetett fel Kook. – Most nincs hozzá kedvem!

- Úgy értettem, hogy van valaki lent az alagsorban. – húzta el a száját Yoongi.

- Ez nem is rossz ötlet. – pattant fel Kook, és lendületesen megindult a célszemély felé.

- Csak ne felejtsd el, hogy ki kell kérdeznünk. Nem ártana, ha nem ölnéd meg azonnal. – szólt utána Yoongi.

- Oké! – szólt vissza a férfi, akinek a hangja vészjóslóan volt hideg és dallamos, miközben vigyorogva kimondta ezt a kis szót. Átment Jin irodájába, hogy szóljon egyiküknek, hogy kísérje el, de addigra az iroda már üres volt.

- Hova a fenébe lettek? – tette fel a kérdést, de nem várta meg, hogy Yoongi válaszoljon, inkább kilépett az ajtón, és a pincébe vezető lépcső felé vette az irányt.

- Hova ilyen sietősen? – ütközött beléjük Hobi a folyosón.

- Le! – válaszolta Kook menet közben, de végül a lépcső tetején mégis megtorpant. – Te tudod véletlenül, hogy hol vannak az embereim? – kérdezte Hobitól.

- Namjoon a bankba ment. Jin és Tae pedig reggeliznek. – érkezett a válasz kapásból. Kook elgondolkodott egy pillanatra. – És Jimin? – kérdezett rá.

- Nem találkoztam vele még ma. – vonta meg a vállát Hobi.

- Kerítsd elő és hozd le őt is! – mondta Kook, majd folytatta az útját a pincébe.

A folyosó, aminek a végében a Fekete Szoba volt, félhomályban úszott. Amikor az ember végigment rajta, majdnem olyan érzése volt, mintha egy középkori börtönben sétált volna. Csak itt kövek helyett téglából volt a fal. Fáklyák helyett pár halvány fényű lámpa világította az utat, és az ajtó sem fából volt, vasráccsal a közepén, hanem tömör anyagok sokaságából, ami teljes egészében elvágta az ott tartózkodókat a külvilágtól.

- Jó reggelt! – köszönt Jungkook ahogy lendületesen belépett az ajtón, a következő mozdulattal pedig meg is lendítette az ökölbe szorult kezét. A székhez kikötözött férfi egyből vért köpött, ami a felszakadt szájából szivárgott.

- Rohadj meg... - sziszegte a fogoly.

- Azzal még ráérek. - mondta Kook, majd egy újabb ütést mért a férfi arcára, aminek következményeként a vér, most az orrából kezdett el szivárogni.

Yoongi a falhoz sétált, ahol volt egy szék a bámészkodók számára fenntartva, majd nagyot sóhajtva leült rá.

Jungkook a megkötözött férfi előtt állt, miközben megrázta a kézfejét, és kiropogtatta az ujjait. - Beszélgessünk egy kicsit. – ajánlotta fel a lehetőséget.

- Szép időnk van. – válaszolta mosolyogva a fogoly, mire Jungkook karja egy újabb lendületet vett, hogy tompa puffanással érjen célt a férfi gyomrában, majd lehajolt, és a fogoly fejét felemelve, egyenesen a szemeibe nézve tájékoztatta.

- Éppen esik az eső és kurva hideg van, ha nem tűnt volna fel. Engem inkább olyan dolgok érdekelnének, amikről nem tudok. – tájékoztatta Kook.

- Nem mondok semmit. – vigyorgott a férfi. Kitartónak ígérkezett, ami Kook ínyére volt, mert legalább volt valaki, akin levezethette a felgyülemlett feszültséget.

- Nem baj. Majd sorolom én. Addig adok időt, hogy átgondold. – vonta meg a vállát Kook, majd elkezdett lassan beszélni, miközben a szobában sétálgatott céltalanul. – Szóval... tudom, hogy melyik csoport tagja vagy. Azt is tudom, hogy kinek dolgozol. Sőt! Azt is tudom, hogy mi volt a feladatotok tegnap este. Szóval ezekre nem is vagyok kíváncsi. Ezek mind elhanyagolható információk. Engem egyetlen dolog érdekel! - állt meg végül a fogoly előtt, és fentről nézett le rá. – Hol van Junseo? – tette fel a kérdést.

A férfi nem válaszolt. Még csak fel sem nézett a padlóról, ahová lassan csöpögött a feje nyílásaiból szivárgó vér. Yoongi is csak csendben figyelt. Látta a főnökén, hogy ingerült, és ha közbeavatkozna, csak még jobban felidegesítené.

- Hm. Úgy látom, hogy ez egy fogós kérdés. – lépett párat Kook. Yoonginak igaza volt. Jungkook a kezeit tördelte, mert úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban robbanhat, és le kellett foglalnia magát valahogyan. Visszalépett, és a hajánál fogva hátrarántotta a férfi fejét. Kook szemeiben villanó jeges kegyetlenség meglepte a foglyot. Egy pillanatra a torkára is fagyasztotta a szót az az ádáz sötétség, amibe akkor belepillantott.

- Inkább ölj meg. – szűrte a fogai között a fogoly.

Kook felnevetett és elengedte a férfi haját, majd pár lépéssel a férfi háta mögé ért, onnan hajolt le, hogy halkan a fülébe súgja: -Tudtad, hogy ami nem öl meg téged, az csak szeretne egy kicsivel tovább szenvedni látni? – Jungkook felegyenesedett, vissza lépett a fogoly elé és már meg is feszült, hogy a következő mozdulata minél erőteljesebb legyen, amikor is kopogtak az ajtón. Hobi lépett be először.

- Itt van. – biccentett hátra a fejével Jimin felé.

- Keres... - Jimin nem tudta befejezni a mondatot, mert a tekintete összeakadt a főnökével. Egy órával ezelőtt látta a férfit futólag, amint a folyosón sétált, miközben kedélyesen beszélgetett az egyik Hollóval. El sem tudta képzelni, hogy mi történt, amitől Jungkook ilyen rövid idő alatt úgy kifordult magából, hogy úgy nézzen rá is, mint egy vérszomjas vadállat a prédájára. Olyan kegyetlenség áradt abból a szempárból, aminek hirtelen párját sem talált volna. Akkor először zavarodott össze Jungkookkal kapcsolatban. Sok pletykát, és még több mesét hallott róla mióta a Fészekben élt, és azok gyakran olyan embert írtak le, ami közelebb állt egy démonhoz, mint egy élő személyhez. Hát... abban a pillanatban ő is elgondolkodott azon, hogy minden mesének van valami alapja. Szinte látta, ahogy egy végtelenül mély és hideg aura lengi körbe Kookot, ami lassan, de idővel biztosan magába szippantja, hogy végleg a részévé váljon. Egy lelketlen ember tekintett vissza rá, aki nem riad meg semmilyen kíméletlen fegyvertől, hogy végül célba érjen. Az egész lénye megremegett egy pillanatra, ahogy érezte, amint a férfiból áradó sötétség lassan őt is bekebelezi. Veszélyes!

Mire észbe kapott volna a pillanatnyi lefagyásból, meghallotta a fogvatartott rekedt hangját.

- Te... - nyögte a férfi nehezen, majd ismét kiköpött egy adag vért, mielőtt folytatta volna.

A következő pillanatban pedig egy fegyver hangos dördülése zengte be az apró szobát. A célkeresztben a fogoly volt, a fegyver másik oldalán pedig Jimin.

Az éles hang után beálló csend végtelennek tűnő volt. Csak mozdulatlanul álltak, hogy teljesen feldolgozzák, hogy mi is történt. Hobi a fiúra villantotta a haragos tekintetét, Yoongi felvont szemöldökkel, meglepetten, de mozdulatlanul ült tovább a széken. Jimin lassan leeresztette a fegyverét, és még lassabban vezette a tekintetét a főnöke arcára. Jungkook teljesen érzéketlen arccal nézte őt, de szemei mindennél kifejezőbbek voltak, így tőrként hasítottak Jimin mellkasába, és meg is mert volna esküdni rá, hogy a velük járó fájdalmat is érezte.

- Mi a faszt csinálsz? – ordított rá Hobi, majd kicsavarta a kezéből a fegyvert, amit a fiú minden ellenállás nélkül hagyott is. – Elment az eszed? – förmedt rá ismét.

Yoongi felkelt a székről és a megkötözött fogoly mellé sétált, akinek élettelenül lógott a feje. Megmarkolta a haját és felemelte. A férfi homloka közepén egy tiszta találat vöröslött. - Úgy érzem ezen már egy defibrillátor sem segít. – állapította meg, majd elengedte, és a férfi feje visszahanyatlott a mellkasára.

- Mi faszom volt ez? Válaszolj már! – ordított rá Hobi ismét, de Jimin még mindig a kiutat kereste Jungkook tekintetéből. Érezte, ahogy egyre nehezebben kap levegőt. Az összes vér a fejében kötött ki, hogy növelje a már amúgy is fájdalmasan feszítő érzést. Hobi vetett véget a néma párbeszédüknek, amikor lökött egyet Jimin vállán. A fiú levegőért kapott, mintha csak most ért volna fel a felszínre egy hosszú merülés után. Hobira nézett, majd végig a szobán, végül szó nélkül kifordult az ajtón, végig ment a folyosón, egészen fel a szobájáig, ahol kulcsra zárta maga mögött az ajtót.

- Francba! – zihálta hangosan, miközben céltalanul járkált a szobájában és idegesen markolt a hajába – A kurva életbe! – szidta fennhangon magát, a helyzetet és a végeredményt is, amit muszáj volt megtennie. Nem hagyhatta, hogy kiderüljön bármi is. Eddig minden jól ment, nem ütközött egy akadályba sem. Nem gondolta át rendesen a helyzetét, és nem volt elég óvatos. Nem figyelt a részletekre, mert kezdte túl jól érezni magát az új emberek között, akiket megismert. De ő nem teheti ezt! Nem alakíthat ki olyan kapcsolatokat, amik a személyes érzelmein alapulnak, mert a végén nem fog tudni észszerűen cselekedni. Gyorsan ki kellett találnia valamit, amivel megmagyarázhatja, hogy miért lőtte le azt a férfit. Tudta, hogy csak pillanatai vannak, mielőtt valaki bekopog az ajtaján, hogy kirángassa és felelősségre vonják azért az őrültségét, amit a túlélése érdekében tett.

De nem így történt. Várt. Nem kopogott senki. Várt, miközben újabb körökett rótt a kis szobában. Még a telefonja sem csippant meg. Eltelt majdnem harminc perc, mire azt érezte, hogy a gondolatai rendeződnek és a pánik, ami hirtelen rátört csillapodik. Kimerülten omlott az ágyra és húzta össze magát. Abban a pillanatban valahova máshova vágyott. El akart tűnni. Egy nyugodt helyen akart lenni, amiről mindig is fantáziált. Egy tengerpartra, ahol senki sincs rajta kívül. A hullámok halkan nyaldossák a finom, fehér homokot, a hangjuk pedig megnyugtatja az ember szívét. A lágy szellő finoman simogatja, mintha csak egy élő társ lenne, akire mindig számíthat, de soha nem adatik meg neki. A nap felmelegíti a bőrét, amitől érzi, hogy él, és nem különbözik másoktól. Családias, és meghitt hangulat árad a napozóágyak és az asztalok felől. Halk nevetés és gondtalan beszélgetések.

Addig képzelte el az általa teremtett kis világot, ami mindig nyugalmat hozott számára, hogy észrevétlenül elaludt.

De végül a várt kopogás ideje is eljött. Mély álomból ébredt, ezért hirtelen azt sem tudta, hogy hol van. Amikor realizálta a helyzetet, újra elkapta a pánik és a csalódottság, de csak egy pillanatig tartott, mert erőt vett magán és döntött. Végig kellett vinnie a tervét. Felkelt és kinyitotta az ajtót.

- Gyere velem. – utasította az ajtóban álló férfi. Jimin mérlegelt, majd ismét döntött. Fejére csapta a baseball sapkáját és kilépett az ajtón. Követte a főnökét, aki lendületes léptekkel haladt lefelé a lépcsőn. Jimin rápillantott a faliórára, ami fél egyet mutatott. Elcsodálkozott, hogy a kisebb sokk ellenére képes volt ennyit aludni. Jungkook kilökte az ajtót, és kissé elfintorodott, ahogy arcon csapta a hideg. Az egyik autó már oda volt készítve a számára. Beszállt a volán mögé, majd el is indította a kocsit, amikor pedig Jimin is beült mellé, lassan gurulva elindultak. Hosszú perceken keresztül egyikük sem szólt egy szót sem. Jiminnek úgy tűnt, mintha csak furikáznának a városban céltalanul.

- Ha ki akarsz nyírni valakit, arra nem a zsúfolt városközpont való. – szakadt ki belőle a mondat, mielőtt ráharapott volna a nyelvére. Tudta, hogy ezzel csak olajat önt tűzre, de ez volt az ő igazi személyisége.

- Az attól függ, hogy milyen módon akarsz véget vetni az illető életének. – mondta Kook. Hangja nem volt feszült, sőt, meglepően nyugodt és dallamos volt a fülnek.

Jimin gondolatai csak úgy cikáztak a fejében, de két eldöntendő mondat volt az, ami számára az élet-halál kérdését jelentette. Hallgasson, amíg nem kérdezik, vagy valljon színt magától?

- Nem is kérdezel semmit? – tudakolta finoman Jimin.

Jungkook nem válaszolt azonnal, de erősebben markolt rá a kormányra, mint az indokolt lett volna. Így akarta lenyugtatni magát, mielőtt válaszol a feltett kérdésre. - Hagytam időt, hogy lenyugodj. Arra is hagytam időt, hogy kitalálj valami mesét, amivel megpróbálsz beetetni majd. Ahogy arra is hagytam időt, hogy felkészülj arra, hogy színt vallj. Rajtad áll, hogy melyiket választod. De azt ajánlom, hogy hihető legyen. – mondta, egy kicsit keményebb hangon.

Jimin érezte, hogy a mellette ülő próbálja elnyomni azt a feszültséget, ami a vérében kering, és isten sem tudja mi lesz, ha az elszabadul.- Azt már tudod, hogy hogyan kerültem a pincébe. – mondta Jimin, mire Kook egy aprót bólintott. – Tudtam, hogy kik voltak azok, akik megölték őt. Köztük volt ő is. De, amikor a többit megöltem, ő nem volt ott. Én... én csak sokkot kaptam, amikor megláttam. Önkéntelenül cselekedtem, ahogy eszembe jutott az a pillanat, amikor megtaláltam anyám holttestét. Én csak... nem tudom... szar az egész, ahogy van.

Jimin a féligazságot választotta a teljes igazság helyett.

Kook mérlegelt. Szeretett volna hinni a fiúnak, komolyan szeretett volna, és talán az eszének jelentős része le is tette a voksát ez mellett. De volt ott valami, ami mindig ott motoszkált benne, ha Jimin közelében volt. Elég volt csak ránéznie a fiúra, és életének legvegyesebb érzelmi hullámát élte át pillanatok alatt. Az pedig egyenesen kiborította, hogy tudni akart róla mindent, de félt is attól, ami kiderülhet.Nem tudta megfejteni sem a fiút, sem a saját gondolatait, érzéseit.

Életében talán először, akkor, ott a kocsiban, hozott egy olyan döntést, amit nem lett volna szabad. Ami teljesen szembe ment az elveivel, és azzal, amit az apjától tanult és gyakorolt is éveken keresztül.

Hitt neki. Hinni akart neki.

Legalábbis úgy gondolta, hogy a többieknek talán elég lesz ez a magyarázat ahhoz, hogy idővel túltegyék magukat azon, ami a Fekete Szobában történt. Ránézett a mellette ülőre, aki éppen az ablakon meredt kifelé, üres tekintettel és ökölbe szorított kezekkel. Tisztán érezte a belőle áradó elveszettséget, de az arca megingathatatlan magabiztosságot sugárzott, a lélektelen szemei mellett. Jungkook semmit sem értett belőle, de őt vonzotta ez az ismeretlen és majd meg őrült a tudattól, hogy tehetetlen a fiúval szemben. Tudta, hogy hiába tartaná a fegyver csövét a homlokához, Jimin inkább meghalna, minthogy engedelmesen meséljen magáról és a múltjáról.

- Végül csak itt vagy. – szólalt meg Kook, mert idegesítette a csend is.- Pedig tegnap még visszautasítottál.

- Hogy mi? – fordult felé Jimin, réveteg tekintettel. Teljesen elkalandozott fejben, mert nem értette a helyzetet, és a főnöke is bizonytalanságban hagyta. Fogalma sem volt, hogy mi fog vele történni, és a férfi elhiszi-e egyáltalán a mesét, amit próbált hitelesen előadni.

Kook megköszörülte a torkát. - Tegnap este. A folyosón. Amikor... - nem fejezte be, inkább elhallgatott.

- Ja. Igen. – nyelt egy nagyot Jimin, ahogy eszébe jutott az a rövid csók a lépcső tetején, és próbálta összeszedni magát, hogy valahogyan megmagyarázza a történteket. – Akkor én... szóval én csak...

- Hagyjuk! Nem számít. – állította le Kook. Nem akarta hallani a fiú indokát, mert ideges lett volna attól, hogy ismét eldöntse, igazat mond-e vagy hazudik. Nem akarta hallani, ha hazudik.

- Ha nem akarsz kinyírni, akkor hová megyünk? – kérdezte Jimin kicsit bátrabban, amikor végre helyre rakta a gondolatait fejben és nem érezte magát közvetlen életveszélyben.

- Van egy kis dolgom errefelé. Csak gondoltam kimozdulhatnál egy kicsit. – válaszolta Jungkook.

Jimin a főnökére kapta a tekintetét. - Ennyi? – kérdezte meglepetten.

- Alapesetben nem vagyok olyan görény, mint tegnap. – magyarázta Kook. – Tegnap csak...

- Hagyd!  – állította le Jimin. Valamiért úgy érezte, hogy nem akarja tudni, hogy mi is lett volna a főnöke magyarázata a bárban történt incidensre. - Nem kell megmagyaráznod.

Aztán kínos csend következett. Szerencsére már nem sokáig furikáztak. Úgy öt perc múlva, Kook, behajtott egy mélygarázsba, ami egy bevásárlóközpont parkolója volt. Jimin óvatosan szállt ki a kocsiból. Nem azért, mert golyót várt a fejébe, csak bizonytalan volt, hogy mit kereshetnek ők egy olyan helyen. Az arcába húzta a sapkát, és egy szó nélkül követte a főnökét.

Lassan sétáltak az üzletek kirakatai előtt, miközben minden oldalról nézelődő embertömeg vette körül őket. Jungkook ment elől, Jimin pedig mindig egy lépéssel mögötte figyelte az előtte haladó alak egyenes hátát és széles vállait. Néha még az illatát is kiérezte a levegőben terjengő többi illat közül. Ha lehunyta volna a szemét, még vakon is követni tudta volna azt a jellegzetes, csak a férfire jellemző illatot.

- Kávét? – fordult hátra Kook, amikor elhaladtak egy kis kávézó előtt.

Jimin meglepődött. - Nem, kösz. – rázta meg a fejét, majd sétáltak tovább.

 Két perc bolyongás után ismét Kook szólalt meg, amikor elhaladtak egy cukrászda mellett. - Szereted az édeset, ugye? Kérsz?

- Nem! – vágta rá Jimin azonnal. Szürreálisnak érezte a szituációt. Olyan érzése volt, mintha a főnöke valamiért ki akarná engesztelni vagy le akarná kenyerezni, miközben pont ő volt az, aki kinyírt egy kihallgatásra váró foglyot. Abba már bele sem akart gondolni, hogy talán ez lenne az utolsó kívánsága életében, mielőtt mégis kivégzik.

- Hát jó. – sóhajtott Kook, majd tovább sétált, miközben nyugodtan nézelődött. Pár perc múlva egy virágbolt előtt állt meg és a fiú felé fordult. – Bejössz vagy megvársz?

- Inkább megvárnálak. – utasította vissza Jimin a meghívást. Nem akarta látni a sírjára készített koszorút.

- Ne menj sehova! – szólt rá Kook, majd bement a kis boltba. Nem volt nagy, de virágok borították minden centiméterét. Ömlesztve, de mégsem volt sok a szemnek. Mintha lett volna valamiféle rendszer a káoszban. Figyelte, ahogy a főnöke a pulthoz lép, majd a nő aki a pult mögött állt, szívélyesen köszönti, aztán beszélgetni kezdenek. Olyan volt az egész, mintha már nagyon jól ismernék egymást. Mosolyogtak egymásra, és közösen válogatták a virágokat. Ezen a ponton Jimin már bánta, hogy nem ment be. Aztán Jungkook elköszönt és üres kézzel távozott.

- Nem vettél semmit? – kérdezte a sapka alól, ahogy a főnöke kilépett a kis üzletből.

- Vissza kell jönnöm érte, úgy fél óra múlva. Remélem nem gond? – kérdezte Kook.

- Felőlem. – vonta meg a vállát Jimin. Még mindig nem érezte magát biztonságban, de a benne lévő feszültség azért oldódott valamelyest. – Mit akarsz addig csinálni?

- Kávézni. – felelte Kook. – Ismerek itt egy jó helyet. - biccentett a fejével az egyik irányba.

Csak pár percet sétáltak, és meg is érkeztek egy nagyon hangulatos kis kávézó elé. Belépve feltűnt Jiminnek, hogy nem valami nagy a hely, de a légkör kárpótolt mindenért. Meleg hangulat, halvány fények, halk zene és isteni kávéillat terjengett a levegőben. Kook előre ment és leült egy kis asztalhoz az ablak mellett, ahonnan az elhaladó, vásárló embereket is lehetett látni, akik a bevásárlóközpontban sétálgattak.

- Két presszót. – rendelte meg a kávékat Jungkook, majd kényelembe helyezte magát, és az embereket figyelte. Jimin követte a példáját. Fogalma sem volt, hogy milyen beszélgetést kezdeményezzen a főnökével. Párszor próbált megszólalni, de Kook telefonja állandóan közbeszólt, mint valami égi jel, hogy inkább maradjon csendben. A főnöke nem telefonált, de az értesítések, az e-mailek, és a folyamatos jelentések özönlöttek a mobiljára. Tíz perce ülhettek a kávézóban, és legalább harminc csippanás fültanúja volt. A következőnél nem bírta és felkuncogott. Jungkook kérdő tekintettel nézett rá, miközben a telefonért nyúlt.

- Mi ilyen mulatságos? – tette fel a kérdést, és az ujjai már siklottak is végig a kijelzőn.

- Semmi. – rázta meg a fejét Jimin.

Jungkook nem kérdezett vissza, de hümmögve tette vissza az asztalra a telefont, majd Jiminre meredt.

- Nehéz lelet. – kuncogott ismét Jimin, és az asztalon pihenő telefonra pillantott. Jungkook összefonta a karjait és hátradőlt a széken.

- Ez az örökségem. Számomra ez nem nehézség. – közölte szárazon.

- Értem. – bólintott rá Jimin. – De akkor sem lehet egyszerű. – nézett ki ő is az ablakon, ahol kiszúrt egy kisfiút, aki az apja körül szaladgált egy játékrepülővel a kezében. – Lehetett volna sokkal egyszerűbb is. – sóhajtotta Jimin.

Kook követte a tekintetét, és ő is kiszúrta a boldogan nevető gyereket, akihez már az apja is csatlakozott egy másik repülővel, úgy játszottak együtt. Egyből a gyerekkora rémlett fel előtte, ahogy az apja irodájában a fegyverekkel játszik. Az anyja pont berontott az ajtón, és kedvesen korholta a férjét, hogy ehhez Jungkook még túl kicsi.

- Az apám... - szólalt meg Kook elgondolkodva. - ... mindig azt mondta, hogy meghagyja nekem a gyerekkorom. Egy feltétele volt csupán.

Jimin meglepetten kapta a fejét a főnökére.

- Az, hogy miután ő meghal, én átveszem a vezetést. – mosolygott Kook. – Persze, nem volt ez ilyen egyszerű. Tény, hogy szabadabb voltam, mint más örökösök, de ugyan olyan kiképzésen kellett keresztülmennem és megtanulnom mindent. Cserébe eljárhattam szórakozni, játszottam videójátékokkal és még házibuliban is voltam. Rendes iskolába jártam és voltak barátaim, akik semmit sem tudtak rólam, az igazi életemről.

- Megtagadhattad volna. – jegyezte meg Jimin halkan. - Nem csak akkor, később is, miután meghalt.

Jungkook ismét elmosolyodott a naív kijelentésen.

- Tiszteltem az apámat. – folytatta nyugodt hangon. - Sőt, még szerettem is, annak ellenére, hogy mást sem hangoztatott folyton, csak azt, hogy milyen jó vezető leszek. Valahogy... egy idő után természetesnek vettem a dolgot. Így utólag biztos vagyok benne, hogy közrejátszott a düh is, amit éreztem. Az anyám halála után nem érdekelt más csak, hogy egyszer bosszút álljak. Ez az érzés, az apám megölése után csak fokozódott, amire rátett egy lapáttal a magány is, mert úgy éreztem, hogy teljesen egyedül maradtam, egy ismeretlen világban, és egy ismeretlen közegben, amiről nem tudtam semmit, miközben minden szem rám szegeződött, és tőlem várták a tökéletes folytatást.

- Ott volt Namjoon, nem? – kérdezte Jimin. – Miért nem kértél tőle segítséget?

- Mint mondtam, nem kellett komoly részt vállalnom a Hollók ügyeiben. Ismertem Namjoont, de nem annyira, hogy elnyomjam a büszkeséget és a fájdalmat, hogy aztán segítséget tudjak kérni tőle. Az a kapocs, ami most köztünk van, hosszú hónapok munkája. Nem az enyém, sokkal inkább az övé. Nem hagyott magamra és addig követett, amíg ki nem ismertük egymást teljesen, így végül meg tudtam bízni benne. A többiek csak ezután jöttek.

Jimin csendben hallgatta Jungkook, mondhatni kitárulkozását. Nem igazán tudta mire vélni, hogy ezeket megosztja vele, de valamiért a testét egy kis melegség járta át, amit elég kellemesnek vélt.

- És Hobi? – jutott eszébe Jiminnek.

- Hobi, az apám halála előtt két héttel került a csoportba. Nagyon sokszor bocsánatot kértem már tőle azért, hogy a végét egyedül kellett végigcsinálni, mert nem voltam mellette, amikor a legjobban szenvedett az elvonási tünetek miatt. De akkor, valahogy... nem is tudom...

- A bosszú járt a fejedben. – fejezte be Jimin a mondatot.

- Igen. – bólintott Jungkook. – Másra sem tudtam gondolni a félelem mellett, csak arra, hogy megkeressem a felelősöket és elvegyem az életüket. Pont úgy, ahogy ők tették a szüleimmel. Tudom, hogy nem lett volna szabad hagynom, hogy mindez kicsússzon a kezeim közül, és többek között másra is figyeljek. Sokszor el is tűnődtem azon, hogy mennyire másképpen csinálnám most, hogy tudom mennyi mindent elszúrtam zöldfülűként, és, hogy mi lett a vége az akkori szánalmas próbálkozásaimnak.

- Ha tudtad volna, hogy mi vár rád, akkor most egy teljesen más személy ülne itt előttem, aki ráadásul, nem hiszem, hogy tetszene. – bukott ki Jiminből az őszinteség kis szikrája, ami még őt is meglepte, nem hogy Jungkookot, aki tágra nyílt szemekkel, és mosolyogva tekintett Jiminre. - Az apád jól döntött, ahogy te is. – fejezte be végül a mondandóját.

- Azt hiszem, hogy... - kezdett bele Jungkook, de egy újabb csippanás félbeszakította. Az arca elkomorodott, ahogy a kijelzőre meredt.

– Betörtek az egyik raktárunkba. Megöltek két őrt. – árulta el az üzenet tartalmát.

- Akkor tipli van, igaz? – sóhajtott Jimin csalódottan.

Jungkook a füléhez emelte a telefonját, és nem kellett sokáig várnia, hogy felvegyék.

- Máris indulok. Küldj valakit a virágboltba, hogy hozza el a megrendelésem. Rendben. - tette is le gyorsan, majd felállt és előtúrt a zsebéből egy kis pénzt, amit az asztalra tett.

- Megvárom, ha akarod!?- ajánlotta fel Jimin, de Kook megrázta a fejét.

- Ha jól tudom, akkor délutánra programod van. Menj csak. – válaszolta Jungkook.

Jimin kissé meglepődött, hogy a főnöke még erről is tud, aztán eszébe jutott a reggel, Jinnel és Taehyunggal, akiknek megemlítette a dolgot.

Ismét szótlanul sétáltak el az üzletek előtt, de most sokkal gyorsabb tempóban odafelé menet.  Jungkook, fejben már a részleteket rakta össze.

- Kösz a kávét. – mondta Jimin, ahogy beléptek a liftbe, ami a mélygarázsba vitte őket. – Jó kis randi volt. Remélem lesz következő alkalom. – engedett meg magának egy kis viccelődést, és kíváncsian nézett a főnökére.

- Majd megnézem a menetrendem. – felelte Jungkook, anélkül, hogy felnézett volna a telefonjáról. Jimin, egy leheletnyi csalódottságot érzett, hogy a férfi figyelme máris a teendőire korlátozódott.

- Értem. – lépett Jimin egyik lábáról a másikra, mintha csak türelmetlenül toporgott volna. – Akkor kezdek aggódni a folytatás miatt. – jegyezte meg az orra alatt, miközben a kis led kijelzőt bámulta, amin a számok egyre csak csökkentek.

- Ha nem csinálsz semmi hülyeséget, akkor nincs is miért aggódnod. – pillantott fel Kook a telefonjáról.

- A hülyeség rész rád is vonatkozik? – kérdezte Jimin mosolyogva, majd a lift megállt, és az ajtó kinyílt.

Egy fekete autó állt a lift előtt, járó motorral. Egyedül jöttek, mégis készenlétben állt egy autó, sofőrrel együtt. Jimint kirázta a hideg, amikor belegondolt, hogy mégis mire készülhetett Kook valójában, amikor elhívta. Talán lelövi és a kocsival együtt a folyónak áldozta volna?

- Biztos ne menjek?- kérdezte ismét Jimin.

Kook megrázta a fejét. - Ha lesz is válaszlépes, addigra visszaérsz a Fészekbe. - mondta, majd beszállt az autóba. A sofőr oldali ablak lassan lekúszott.

- Hazatalálsz? – bukkant elő Hobi feje az autóból.

- Nem tévedek el, nyugi. - fintorgott vissza, majd nézte, ahogy az autó, kerekeit csikorgatva elhajt.

Vett egy mély levegőt, majd elővette a telefonját, hogy megnézze mennyi az idő. Még volt három órája a találkáig. Addig el kellett ütnie az időt valahogyan.

Nem volt messze attól a ponttól, ahova a találkozót szervezte. Úgy döntött, hogy sétál, és ott fog várakozni.

A hely egy olcsó kifőzde volt egy koszos kis mellékutcában. Elég sokat jártak ara a helyre, mert viszonylag nagy adagot adtak kevés pénzért, és, bár nem volt a legjobb a kaja íz világa, a hasuk rendesen eltelt tőle.

Amikor odaért, kért egy adag meleg levest, ami jól esett a kinti hidegben való sétálás után. Azután a telefonját nyomkodta. Feleslegesnek tartotta kikapcsolni, mert, a nyakláncot otthon hagyta ugyan, de Jint ismerve tuti követni tudták telefon nélkül is. Csak még gyanúsabb lett volna az a lépés.

Észre sem vette, amikor egy ismerős lépett be a kis üzletbe.

- Szia!- állt meg valaki mellette.

Jimin felpillantott és megkönnyebbülten köszönt vissza.

- Rég találkoztunk, Wooyoung. - mosolygott a srácra, aki időközben szintén helyet foglalt.

- Mivel szó nélkül eltűntél, esélyem sem volt megtalálni téged. - érkezett a korholás. - Jó ötlet volt a játék, nekem eszembe sem jutott volna.

- Pont meg akartalak találni, de nem tudtam, hogy hogyan lépjek veled kapcsolatba. Az az üldözés, egy égi jel volt, hogy te is ott voltál. - vigyorgott Jimin.

- Addig még rendben van, hogy én ott voltam, de te mi a frászt kerestél ott?- kérdezte Wooyoung komoly arccal.

Jimin elnémult, majd karba tett kezekkel igyekezett megfogalmazni a választ.

- Mit mondott Daesoo, hol vagyok? – kérdezte Jimin rezzenéstelen arccal.

- Az égvilágon semmit! – vágta rá Woo. – Egyből, az eset után megkérdeztem tőle, hogy hol vagy, de egy árva szót sem szólt. Mivel eltűntél, ezért szárnyra kapott a pletyka, hogy kinyírt azért, amit tettél, de senki sem tudott semmi biztosat. Ahogy teltek a hónapok egyre biztosabbak voltunk benne, hogy tényleg ott helyben lelőtt.

Jimin nem mondott semmit, csak elgondolkodva ült a széken és meredt maga elé. – Kérsz valamit? – kérdezte meg végül, amikor Wooyoung már türelmetlenül fészkelődött.

- Magyarázatot! – válaszolt Woo, majd felpattant és a pulthoz sétált. Kért két adagot a kedvenc levesükből, amiből soha nem tudtak megenni egyszerre egy adagot, majd visszaült Jiminnel szembe és kérdő tekintettel meredt rá.

- Mint látod, nem nyírt ki. – válaszolta végül Jimin. – Bár, a mai napig nem tudom az okát, hogy miért hagyott életben és helyette kínzott meg majd zárt be a pincébe.

- Végig a pincében voltál?- kérdezte Woo döbbenten.

- Igen, de nem a Barlangban. – bólintott Jimin. – Betuszkoltak egy kocsiba, miután félholtra vertek és elvittek az egyik ágazat épületébe. Ott voltam majdnem egy hónapig.

- Hogy rohadna meg az az állat! – csattant fel Woo. – Hogy jutottál ki?

- Itt jön a vicces rész. – mosolyodott el Jimin. – Biztos hallottad, hogy a Hollók a Mamba után kutakodnak. Na, sikerült pont oda behatolniuk ahol engem tartottak. Az ott lévő egység amúgy sem foglalkozott velem valami sokat, így menekülés közben simán elfelejtettek. – nevetett fel Jimin. – Azért kíváncsi lettem volna Daesoo arcára, amikor közölték vele, hogy „elraboltak".

- Elraboltak? – nézett furcsa tekintettel Wooyoung.

- Azt azért nem mondanám. A megmentettek lenne a helyes kifejezés. – helyesbített Jimin.

- Várjunk! – csapott az asztalra Woo, amikor kezdett összeállni a fejében a kép. – Megmentettek... és ott voltál a kocsiban... azt ne mondd, hogy bevettek a bandába!!??

- Még nem teljesen, de dolgozom rajta. – kacsintott Jimin.

- Beszarás! – hüledezett Woo. – Ennyire megbíznak benned annak ellenére, hogy...

- Nem tudnak rólam semmit. – ment a kérdés elé Jimin. – Legalábbis azt a részét nem, ami negatív hatással lenne az előmenetelemre a Hollóknál.

- És mégis mi a fenét akarsz te ott? – kérdezte Woo, kissé feszülten.

- Van egy tervem. – válaszolta Jimin.

- Te sosem voltál jó a tervek készítésében. – mosolyodott el Woo a nosztalgiától, ami rátört.

- De ez most más. – vigyorodott el Jimin is. – Elgondolkodtál már azon, hogy milyen lenne béklyó nélkül élni tovább?

- Tudod, hogy ez lehetetlen. – csóválta meg a fejét Woo. - Egy párszor már átrágtuk a témát.

- De ha mégis meglehetne tenni, és kiiktatni minden zavaró tényezőt, hogy aztán békében lógathasd a lábad a tengerparton... nem lenne senki és semmi, ami visszarángathatna ebbe a világba. – ábrándozott Jimin.

- Miért nem jó neked az, ami most van? Nem egy álom élet, de olyan rossz sorunk sem volt, amíg meg nem kattantál. – sóhajtott Wooyoung.

- Azért mert elegem van Woo. Elegem van az egészből, és nem csak nekem. Azt is tudom, hogy ennek nem lehet örökre véget vetni, de ha legalább elérném azt, hogy szabad lehessek, szabad akaratomból tegyem meg azokat a dolgokat, amiket én akarok megtenni. Nagyon sokan vannak még, akik a menekülő utat keresik, de nem találják.

- Te megtehetnéd. – vágta rá Woo. – Mindenki azt hiszi, hogy meghaltál.

- Nem tudnám megtenni, hogy ezekután csak úgy felszívódok. – csóválta meg a fejét Jimin. – Valamit muszáj viszonoznom nekik, hogy nyugodt legyen a lelkiismeretem és, ha ehhez az kell, hogy eltöröljek pár csoportot, akkor gondolkodás nélkül megteszem!

- Ez őrültség Jimin. – mondta gondterhelten Woo.

- Tudom, hogy az. – bólintott egyetértően. – Pont ezért van szükségem a segítségedre.

- Az enyémre? – kérdezte döbbenten Woo.

- Pontosan! – bólintott Jimin ismét. – Kell egy ember, aki informálni tud engem a Mamba belső dolgairól, anélkül, hogy kiderülne, hogy még életben vagyok.

- Azt akarod mondani, hogy háborút akarsz kirobbantani, amire kieszeltél egy bombabiztos tervet, amihez elegendő lesz két fő?

- Addigra lesz egy egész csapatom! – húzta ki magát Jimin.

- Egy kis csapat még nem elég a Mamba ellen. – csóválta meg a fejét Woo.

- Ki beszélt itt a Mambáról? – kérdezte Jimin értetlenül.

- Akkor? Ki az ellenség?

- Mindenki!