A holló, az egyik legintelligensebb madár a Földön. Erre enged következtetni például, az igen figyelemre méltó problémamegoldó képessége. A hollók általában költőpáronként külön-külön területeket birtokolnak, de előfordulhat, hogy a fiatal madarak csapatokba verődnek. Habár a közönséges hollók gyakran civakodnak fajtatársaikkal, családjuk iránt odaadó szeretetről tesznek tanúbizonyságot. Évszázadok óta témája a különböző mítoszoknak, népi folklórnak, a művészetnek és az irodalomnak. Ábrázolása megtörténik mind negatív, mind pedig pozitív formában.

„Annak, aki meg akarja cáfolni a törvényt, miszerint minden holló fekete, nem szükséges bebizonyítania, hogy egyetlen holló sem fekete, elég egyetlen hollóról bebizonyítania, hogy fehér."

William James

Fehér Holló

Minden csendes volt. Túl csendes. Tíz fekete fantom igyekezett behatolni a hatalmas épületbe, miközben, csak a fülükben visszaköszönő szívdobogásuk törte meg a csendet. A bent lévő sötétség ugyanúgy elnyelt mindent, mint a kinti éjszaka végtelen feketesége.

Mindenki tudta a dolgát anélkül, hogy utasítást kaptak volna. Ösztönösen, nesztelenül, mégis gyorsan haladtak a sötét folyosón, hogy egyesével térképezzék fel, az addigra már kietlenné vált szobákat. Mindegyiküknél egy fekete kézifegyver volt, a legmodernebb fajtából. Színükkel beleolvadtak a körülöttük lévő sötétségbe. Mindegyiküknél, kivéve Nála. Ő egy hófehér fegyvert tartott a jobb kezében, a párja pedig az oldalánál pihent, a helyén.

Egyedi gyártmány volt, és a kidolgozottságát tekintve hihetetlenül profi munka. Fehér markolatát egy ezüst madártoll díszítette. Olyan sebességgel és pontossággal lőtte ki a golyót, hogy még egy amatőr kezében is halálos fegyver lehetett volna. Az övében szimplán kegyetlen volt. Az apja ajándékozta neki, amikor betöltötte a tizedik életévét. Már akkor sem titkolta az öreg, hogy milyen pályára szánja a fiát. Arra, amin ő is két golyóval a fejében végezte. Ez a szakma már csak ilyen.

Amikor majdnem végeztek a földszint feltérképezésével és biztosításával, a fehér fegyveres hátranézett, és pár kézjellel kiadta a további utasításokat, miszerint négyen mennek a pincébe, öten pedig az emeletre. A háta mögötti személy bólintott, hogy tudomásul vette, és megismételve a kézjeleket, végül eltűntek a sötétben. Már tisztában volt a helyzettel, de biztosra kellett menniük. Ő, a folyosó végén lévő irodát vette célba. Már csak az maradt a földszinten.

Mindig is csodálta az apját. Még akkor is, amikor kilencévesen már fel tudta fogni és rájött, hogy mivel is foglakozik valójában. Még akkor is, amikor az apja rákényszerítette, hogy éveken keresztül figyeljen és tanuljon. Csekély ár volt ez azért, hogy ezek mellett élhesse a hétköznapi gyerekek életét. Még akkor is felnézett az apjára, amikor az édesanyját megölték azon az éjszakán, csupán bosszúból. Az apja halála után pedig, önként vette át a csoport vezetőjének járó feladatot.

Ők voltak a Fekete Holló.

Amikor megállt az ajtó előtt, szemei összeszűkültek, ahogy megérezte az ismerős szagot. Nagyot sóhajtott, és annak ellenére, hogy felkészült arra, ami a szobában várja, nem vette félvállról, és óvatosan nyitott be. A szobában nyitva voltak az ablakok. A füst arra szállt ki, hogy semmivé váljon a szabad levegőn. Becsukta maga mögött az ajtót, hogy ne érje meglepetés, és gyorsan, de alaposan körülnézett a helyiségben ami valóban üres volt, ezután az asztalhoz sétált.

Kezét lassan végighúzta az asztallapon, amit finom hamu fedett. A keményfából készült bútor is megfeketedett, amikor a tetején lévő papírköteg lángra kapott, majd pillanatok alatt elégett. Az összes információ elszállt a füsttel együtt. Tudták, hogy úton vannak. Megint.

- Tiszta. – hallatszott egy recsegő hang a fülesbe, aminek a tulajdonosáról nagyon jól tudta, hogy az emeleten tartózkodott.

- Tiszta. – jött a másik az alagsori gazdájától.

Jungkook lehúzta a fekete maszkot, ami eddig az egész fejét betakarta, kivéve a koromsötét szemeit. Megrázta a fejét és megdörzsölte az arcát, amint szabad levegőt ért a bőre. Fekete haját kisimította az arcából, mert most idegesítette, félhosszú tincsei pedig engedelmeskedtek a határozott ujjaknak.

- A kurva életbe! – csapott az asztalra idegesen. – Már megint...

- Főnök? – érkezett a kérdés a fülesbe, hogy megkapják a további parancsot.

- Gyertek a dolgozószobába! – utasította őket, majd a falhoz lépett és felkapcsolta a villanyt. Már nem kellett bujkálniuk, mert az épület teljesen üres volt. Lassan körbefordult a szobában. A régies berendezés mellőzött mindenféle jó ízlést. A falon lévő kitömött trófeáktól pedig egyenesen kirázta a hideg. Ahogy az üvegszemekbe nézett, amik a falról lógva meredtek vissza rá, újra megerősítést nyert a tény, miszerint az emberek kegyetlenek. Saját magával az élen.

Az egyik falon lévő szekrény tele volt könyvekkel, amiket anélkül lepett be a por, hogy levették volna őket, jelezve, hogy csak a látszat kedvéért díszelegnek ott. Talán a tulajdonosuk így kívánt intelligens embernek tűnni. A bőr ülőalkalmatosságok már szinte szakadásig koptak. Ami azt illeti a csúnya, barna színükből kifolyólag, nem is lett volna baj, ha ott éri őket a vég.

Egyszer csak nyílt az ajtó, és az egyik fegyveres lépett be rajta, majd ideges hadarásba kezdett. - Harmadszor csúsznak ki a kezeink közül! Ez már kibaszottul nem véletlen! –csattant fel, majd ő is lerántotta a fejét borító fekete anyagot. Szikrázó szemei tükrözték a dühöt, miközben arcizmai pattanásig feszültek. Ő is feszülten sétált a szobában, de az ő figyelmét nem kötötte le semmi, csak a gondolatai. – Biztos vagyok benne, hogy van egy emberük, aki leadja a drótot! Mondtam, hogy titokban intézzük, és csak mi tudjunk róla...

- Yoongi! – vágott a szavába Jungkook. - Ha megkérhetlek, akkor ne hadonássz azzal a fegyverrel! – szólt rá a beosztottjára, mert életveszélyesnek vélte a heves mozdulatokat, amiket a kibiztosított, hideg fémmel a kezében produkált. A férfi csak legyintett egyet, majd leült.

- Főnök? – léptek be még ketten az ajtón, az ő arcukat sem takarta már a maszk.

- Namjoon! – szólt oda az egyiküknek Kook, és a magas, megtermett fickó azonnal reagált a felszólításra. – Meg van a lista azokról, akik értesültek a ma éjszakai akcióról?

- Persze, ahogy kérted! – válaszolta habozás nélkül. A férfi idősebb volt náluk. Az arca mély barázdái arról árulkodtak, hogy sok mindent megélt már, és még többet látott. Érett korából kifolyólag pedig, a testfelépítése is irigylésre méltó volt. Széles vállak és izmos karok biztosították az összhatást.

- Akkor beszélj Jinnel, és mond meg neki, hogy most azonnal nézzen utánuk. Minden érdekel! A folyószámláiktól kezdve, az utolsó szaros gatyáig. Két hónapról van szó, már kell, hogy legyen valami látszata a dolognak.

- Rendben! – érkezett a tömör válasz, majd Namjoon elő is vette a mobiltelefonját, hogy intézkedjen.

- És, ha még mindig zsákutcába futunk? – kérdezte a harmadik személy, aki nyugodtan állt az ajtóban, csak a fegyverét vizsgálgatta, forgatta a kezében.

- Akkor kitalálunk valamit, Hobi. – válaszolta Jungkook, magára erőltetett, nyugodt hangon. Muszáj volt azt a látszatot keltenie, hogy kézben tartja az ügyet, pedig a helyzet igenis kezdett veszélyessé válni. Lassan két hónapja igyekeztek rájönni, hogy melyik szervezet ügyködik azon, hogy keresztbe tegyen a Hollóknak. Az elmúlt hónapokban több üzletük is meghiúsult, pár raktárukat megtámadták, illetve hullottak az embereik, mint a legyek. Egyelőre nem álltak a kétségbeesés szélén, mivel ez mind kis falat volt az ellenségük számára. Olyan mélyen, hogy komolyabb károkat tudjanak okozni, még nem sikerült beszivárogniuk. Még...

- Nem tetszik ez nekem. – csóválta meg a fejét Yoongi, az egyik ocsmány, barna fotelból.

- Muszáj kivárnunk még egy kicsit. – mondta Kook elszántan. – Hogy állnak a fegyverek? Szállításra készek?

- Ahogy kérted! – bólintott rá Namjoon. – Amint kiadod a parancsot, már el is indulhat.

Jungkook nekidőlt az íróasztalnak, aminek a tetejéről még mindig szállt fel némi füst. - Várjunk még egy kicsit. Ne kapkodjunk. Először kutassátok át az egész házat a pincétől a padlásig. Még a kutyaólat is nézzétek meg. Bármi érdekeset találtok, arról jelentést kérek!

- Rendben! – mondta egyszerre Nam és Hobi, majd távoztak is a másik két Hollóval, akik idáig az ajtóban várakoztak, hogy haladéktalanul elkezdjék teljesíteni a főnökük kérését.

Jungkook kérdőn nézett Yoongira, aki még mindig ott ült azon az ízlésromboló bútordarabon.

- Oké! Megyek! – állt fel végül a férfi is. – De akkor sem tetszik ez nekem! Miért nem füstöljük ki őket? – állt meg Kook előtt, és ezernyi kis szikrával a szemében meredt a főnökére. - Nagyon jól tudod, hogy ki a felelős mindenért!

- Ameddig nincs ellene kézzelfogható bizonyítékom, addig nem nyúlok hozzá. – mondta Jungkook halkan, és ellentmondást nem tűrő tekintettel nézett vissza a beosztottjára.

Yoongi idegesen felsóhajtott, majd folytatta a kifakadását. - Ha nem vennéd észre, akkor a nagybátyád pont leszarja, hogy mi van a kezedben és mi nincs! Jó pár megbízható emberünk odalett már a semmiért. – emelte meg a hangját a főnökével szemben. – Évek óta mi vagyunk a családod. Rajtunk kívül nincs senki, akiben megbízhatnál. Én esküszöm, hogy meghalnék érted, de azt sosem bocsátom meg, ha a semmiért feláldozol. – fejezte be a mondandóját, majd feldúltan távozott.

Jungkook szája egy megfejthetetlen félmosolyra húzódott, amint egyedül maradt a szobában. Elégedett volt a legközelebbi embereivel és azok harci kedvével. A szervezet közel négyezer főt számlált, de ennek csak egy része tartózkodott Szöul városában. A többiek, kisebb csoportokba szerveződve, vidéki városokban láttak el más feladatokat. Mégis, az a maréknyi ember, akiket mindig maga mellett tartott, számára felért egy hadsereggel.

Áttúrta az elszenesedett papír fecniket az asztalon, de semmi értékelhetőt nem talált már benne. Kihúzogatta az asztal fiókjait is, de mind üres volt, ahogy a mappák is a mellette lévő polcon. Sehol egy apró kis jegyzet, vagy utalás. Tökéletesen tiszta volt minden.

Elégedetlenül battyogott lefelé, a kijárat előtti széles lépcsőn, az autók felé. A nagybátya említése kisebb gyomorgörcsöt okozott számára, és érezte, hogy a gyomorsav máris marja a nyelőcsövét. Kivett egy kis cukorkát az egyik zsebéből, majd lassan kibontogatta a csörgő papírból és bekapta. Felugrott a motorháztetőre, és ott hallgatta, ahogy a többiek a fülesen keresztül kommunikálnak egymással.

Időközben már az erősítés is megérkezett. Nem volt nehéz, mivel pár saroknyival arrébb várakoztak azért, hogyha nem várt eseményre kerülne sor, akkor kéznél legyenek. Most pont kapóra jött a plusz húsz ember, akik segítenek átkutatni a házat.

A hűvös őszi szél kíméletlenül hűtötte le Kook addigi harci kedvét, és nyugtatta le forrongó fejét, miközben hanyatt dőlt, és a csillagokat vizsgálgatta a fekete égbolton. Nem mintha tudta volna, hogy mit néz, inkább csak bámulta a csillogó kis gyöngyöket a feje felett.

- Van itt valaki! – szólalt meg egyikük hangja a fülesbe. Namjoon hangja volt az. Jungkook szemei összeszűkültek a hallottaktól, és azonnal fel is ült.

Mielőtt megkérdezhette volna, hogy hol van, már érkezett is a kérdés Yoongitól. - Hol vagy?

- Pince. – adta meg a választ Nam.

Jungkook, kissé gondterhelten forgatta meg a szemeit, és megjegyezte, hogy ha visszaértek, akkor komolyan el kell beszélgetnie az embereivel, mert elsőre nem vették észre, hogy valaki még tartózkodik ott. Ez akár végzetes is lehetett volna.

- Találtam egy másik ajtót. Olyan mintha egy cella lenne. – magyarázta Namjoon a látottakat.

- Megyek! – szólalt meg Hobi izgatott hangja is.

Kook most elmosolyodott. Az a három fickó, ha terepen volt, nem volt olyan, aki megállítsa őket, de ha valami érdekes dologról volt szó, olyanok voltak, mint három kíváncsi vénasszony.

- Élő vagy halott? – kérdezte meg végül Jungkook, miközben leszállt a motorháztetőről, és a ház felé pillantott. Nem volt kedve megint bemenni az épületbe.

- Azt még nem tudom... – válaszolt Namjoon bizonytalan hangja.

- Menj már arrébb, majd én megnézem. – hallotta meg Yoongi hangját, ami hirtelen elhallgatott, mielőtt újra megszólalt volna. – Ember ez egyáltalán?

- Mi a helyzet uraim? Ki fog rajtatok egy... szent szar... - hallatszott Hobi döbbent hangja is, amint megérkezett a helyszínre. Kook kezdett kíváncsi lenni, hogy mi a francot talált az a három idióta. Sóhajtott egyet, mielőtt ismét beleszólt a fülesbe. - Jelentést!

- Él. – Namjoon

- De alig...– Yoongi.

- Férfi. – Hobi.

- Talán... - Yoongi.

- Koszos. – Namjoon.

- Meg büdös... - Yoongi.

Jungkook a homlokát dörzsölgette az információktól. – Hozzátok ki, és valaki vigye kórházba. Állítsatok mellé két megfigyelőt is.

- Oké! – érkezett az együttes válasz.

- Otthon találkozunk!

- Rendben Főnök!

Jungkook intett két kint várakozó emberének, akik beültek a kocsiba, Kook pedig a hátsó ülésen foglalt helyet. Fáradt volt vezetni, pedig imádta kézben tartani a kormányt, ahogy a körülötte lévő dolgokat is az irányítása alatt tartani. De most, az elmúlt napok spekulációi kiszívták minden energiáját. Majdnem el is bóbiskolt, de mielőtt megtörténhetett volna már meg is érkeztek.

Hatalmas kapu nyílt ki előttük, ami egy csodálatos kertbe vezetett. Igaz, hogy már virágnak nyoma sem volt, de ha valaki végignézett csupán az elrendezésén, simán el tudta képzelni, hogy milyen impozáns látvány lehet, ha éppen tavasszal, vagy nyáron látja az ember. A fekete audi lassan begördült a széles lépcső elé. Jungkook kiszállt, majd a bejárat felé vette az irányt.

Pár ember jött vele szemben, akik csak fegyelmezetten odaköszöntek neki, ő visszabólintott, majd mindenki ment tovább a dolgára.

Egy méreteiben is meglepő kúriába lépett be. A kisebb kastélyt még az apja örökölte. Jobban mondva, elfoglalta tíz évvel ezelőtt, amikor a szervezetek a pozícióikért küzdöttek. Az apja annyira akarta azt a földet, hogy nem volt rest kisebb háborút indítani a Vörös Skorpiók ellen, akiknek az a birtok volt a főhadiszállásuk. Persze az elmúlt években rengeteg változáson esett át, és kicsit modernebbé is varázsolták.

Jelenleg ő élt ott, a húsz, legközelebbi bizalmasával. Az ő ottlétük fontos stratégiai szempont volt. Szerette, ha azok a bizonyos emberek mindig kéznél voltak, és nem kellett várnia senkire. Ezen kívül, a birtokon volt egy gyakorló lőtér és edzőterem is, amit már ők alakítottak ki, és az újoncok többségét ott képezték ki.

Kook szobája a nyugati szárnyban volt, amihez tartozott egy kis erkély is, és a fekvéséből adódóan gyönyörű naplementékben lehetett része. Mondjuk havonta egyszer, ha éppen el tudta csípni, és nem volt más, fontosabb dolga. Éjszaka lévén senki sem tartotta fel a kérdéseivel, így akadálytalanul lépett be a szobájába. Kivette a fülest, ami az elmúlt fél órában már nem is közvetített semmit, mert kikapcsolta. Levette a pisztolytáskát, majd egy mozdulattal lerántotta magáról a fekete, testhezálló felsőt is, és az egyik székre hajította.

Már bágyadtan nyitott be a fürdőszobába, ahol megszabadult a maradék ruhájától és beállt a zuhany alá. Érezte a meleg víz jótékony hatását, ahogy ellazította a feszült testét, azonban a gondolatokat még ez sem tudta kitörölni a fejéből.

Yoonginak igaza volt. Nagyon jól tudta, hogy ki áll a Hollók ellen elkövetett sorozatos támadások mögött. Legalábbis kilencvenkilenc százalékban biztos volt benne, hogy az apja testvére, vagyis Junseo nagybácsi. Viszont, ő volt az utolsó élő rokona. Rajta kívül senki sem volt az életében, akit családnak nevezhetett volna, és csakis ez tartotta vissza attól, hogy felkeresse azt a személyt. Azt a férfit, akivel már két éve alig beszélt, de a vér összekötötte.

Az egész az apja temetésén kezdődött, amikor felelősségre vonta Junseot, hogy nem állt az apja oldalára, hogy megvédje. Jungkooknak fogalma sem volt róla, hogy mi történt a két testvér között, de az apja halálát megelőző egy évben folyamatosan eltávolodtak egymástól, míg végül az utolsó hónapokban már nem is beszéltek. Aztán egy tárgyalás alkalmával, ahol Junseo is jelen volt, az apját kivégezték.

Negyedórányi meleg víz és töprengés után zárta el a csapot. A dereka köré csavart egy fehér törölközőt, és úgy zuhant az ágyába.

***

A magas férfi hatalmas döndüléssel vágta be maga után az ajtót. Ideges volt. Nem is kicsit. Már a második raktárt kellett elhagyniuk a Hollók miatt. Dühöngött, mert mindig csak egy hajszálon múlt, hogy összefussanak, és eddig minden alkalommal hirtelen kellett lépnie, megsemmisítve az összes bizonyítékot, amit éppen magánál tartott. Adatok az embereiről, helyek, időpontok, célszemélyek, dátumok. Minden, amivel a szervezetük gyökeréig hatolhatnak, hogy ott pusztíthassák el.

Jelenleg egy hatalmas épületben voltak, ami hajazott a Hollókéra, és amit mindenki csak Barlangnak nevezett. A ház a város szélén állt, távol mindentől, egy nyugodt környezetben, hatalmas kerttel és rengeteg szobával, irodával és egyéb helyiségekkel.

- Elárulná nekem valaki, hogy hogy az istenbe jöttek rá, hogy most hol keressenek éppen? – ordította el magát a férfi. A teremben ácsorgó emberei mély hallgatásba burkolóztak. Fogalmuk sem volt a válaszról. - Minden egyes kibaszott alkalommal, amikor már egy lépés előnyre tennénk szert, valamiért utolérnek! Valaki álljon elő egy válasszal, ha nem akartok pár gramm fémmel nehezebbek lenni! – fordult feléjük, haragtól eltorzult arccal, de az emberek továbbra is csak csendben álltak. A főnökük dühös volt, még pedig azért, mert ahányszor kimozdult a Barlangból, szinte mindig történt valami váratlan dolog, és nem egyszer majdnem el is kapták.

- A rohadt életbe! – nyögött fel végül, majd belezuhant az egyik székbe, az asztal mellett. Gondterhelten simított végig a homlokán. – Hozzátok ide a fiút! – adta ki a parancsot.

Az egyik fal mellett ácsorgó férfi összerezzent, de nem mozdult meg senki, hogy teljesítse a parancsot.

- Azt mondtam, hogy valaki hozza ide! – csapott tenyérrel az asztalra, ahogy ismét megemelte a hangját.

- Uram... - habozott az egyikük, és félve ejtette ki a szavakat. -... a fiú nincs itt.

A széken ülő férfi elfehéredett. – Hogy érted azt, hogy nincs itt?

- A nagy zűrzavarba ott maradt. – válaszolt idegesen egy másik férfi.

A főnök szemei elkerekedtek, és mire felfogta, hogy mit is hallott, már egész testében remegett a dühtől. Benyúlt a zakója alá...

- Uram, kérem...

Egy lövés. Pontos és halálos. A célpont homloka közepén, egy méretes lyuk fodrozta fel a bőrét. Lőpor, vérszag és félelem hasított a levegőbe.