Napok óta úton voltunk Marokkó felé, és még jó pár nap hátra volt. A napjaink abból álltak, hogy kihalásztuk az ebédet meg a vacsorát, és váltásban őriztük a kormányt éjszaka.

Már pontosan nem is tudtam, hogy hány napja indultunk el Outer Banks-ből.
Egyik éjjel, mikor a többiek már javában aludtak, én egyedül üldögéltem hajóhíd kabinjában, és a negyedik szelet csokit toltam be. Totál magam alatt voltam, de próbáltam csak akkor magamba fordulni, mikor teljesen egyedül töltöttem az időt. Ez legfőképp azt jelentette, hogy folyamatosan kattogott az agyam, és titokban tömtem magamba a nasit. Még szerencse, hogy pár napja kikötöttünk üzemanyagért, így fel tudtam tankolni kajából is. Rohadtul stresszes voltam az utazás miatt, de legfőképp azért, mert nem telt el úgy tíz perc, hogy ne találkozzak Rafe-el.
Mióta első este sunyiban végighallgattam a vallomását, azóta rá sem néztem. Nem bírtam.
Annyira őszintének tűnt. De mi van, ha Sarah-t is csak át akarta verni az egész történettel. Mi van, ha sejtette, hogy ébren vagyok, és hallok mindent?
Egyszerűen nem tudtam rávenni magam arra, hogy újra megbízzak benne. A gyomrom egész nap görcsben állt, és akár hányszor a közelemben volt, szinte éreztem a bőrömön, hogy engem figyelt.

Azt hiszem, hogy éppen az ötödik csokit akartam kibontani, mikor kintről lépteket hallottam. Először biztos voltam benne, hogy JJ lesz az, aki belép az ajtón. Minden alkalommal benézett, hogy jól vagyok-e. Tudta, hogy mi bajom van, de szerencsére nem kíváncsiskodott, és nem akarta erőltetni, hogy beszéljek róla. Plusz Rafe-et is próbálta távol tartani tőlem.
Legalábbis egészen mostanáig tök jól ment neki. Ugyanis nem JJ lépte át a küszöböt, hanem Rafe. A vészjelzők egyből megszólaltak a fejeben, a szívem az álmoskás dobogás helyett átkapcsolt dübörgésre.

- Még nincs váltás... - jegyeztem meg halkan, de nem néztem rá.

- Tudom... Csak nem bírtam aludni - válaszolta, és ide-oda toporgott. - JJ horkol.

- Ja! Ha iszik, mindig horkol - bólintottam.

- Hoztam neked valamit - nyújtott felém hirtelen egy zörgő zacskót.

- Mi ez? - néztem rá, de nem vettem el.

- A kedvenced. Karamellás popcorn.

Nem reagáltam semmit, csak meredten néztem először a zacskóra, majd rá, végül pedig kibontottam a csokit, amit korábban akartam. Rafe hosszan felsóhajtott, majd leült egy távolabbi székre.
Hosszú perceken keresztül majszoltam azt a nyamvadt csokit, csak hogy elfoglaljam valamivel magam. Mégis mi a francot akar még? Miért nem megy vissza aludni?
Megígértem magamnak, és az első este után Sarah-nak is, hogy ha Rafe megpróbál beszélni velem, vagy valamit esetleg be szeretne vallani, nem fogok ellenkezni vele. Végighallgatom, aztán utána elgondolkodok rajta, hogy hogyan tovább. Abban biztos voltam, hogy nem fogom elhinni egyetlen szavát sem, de legalább nem akartam elküldeni melegebb éghajlatra.

- Öhm... - kezdett bele egy idő után. - Fogalmam sincs, hogy hol kezdjem. Mert tisztában vagyok vele, hogy egyetlen egy rossz szó, és már el is küldesz a francba. Hozzáteszem, hogy meg is érdemelném...

A szemem sarkából pillantottam rá. Mikor látta, hogy nem fogok megszólalni, folytatta.

- Tudom, hogy rohadt nehéz elhinned bármit is, amit mondok. De annyi biztos, hogy nem a pénz miatt vagyok itt. Ha Groff kétszer ennyit nyúlt volna le, akkor sem érdekelne. Csak azért jöttem el, mert tudtam, hogy készültök valamire. Hallottam, amit Kie és Pope beszéltek a kikötőben, és egyből tudtam, hogy megint valami veszélyes dologba keveredtetek bele. Tudom, hogy megint valami kincset kerestek. Legalábbis azt szűrtem le a beszélgetéseitekből. De az sem érdekel.

Erre nem tudtam nem reagálni. Kérdőn húztam fel a szemöldökömet, és kételkedő tekintettel néztem rá most először, mióta nekiállt beszélni.

- Tudom, hogy nem hiszed el - bizonygatta egyből. - Nem is baj. Megértem. A lényeg az, hogy azért vagyok itt, hogy biztonságba tudjalak, és mert rohadtul nem bírnám elviselni, ha megint hónapokra eltűnnél valami átkozott lakatlan szigeten.

- Érdekes... Itt a húgod is. Miért nem őt akarod biztonságban tudni?

- Szerintem őt elég jól biztonságban tartja John B.

- Te meg én nem olyanok vagyunk, mint ők ketten. Már nem.

- Tudom, Sky! Hidd el, hogy erre nem kell emlékeztetned. De akkor sem akarom, hogy megint eltűnj. Azt meg főleg nem, hogy valami bajod legyen.

- Mint legutóbb... - jegyeztem meg halkan, Rafe arca pedig megrándult.

- Soha nem akartalak bántani. Senkit nem akartam. Főleg téged nem. Csak elkattant az agyam. Elveszítettelek, aztán az apám folyamatosan csesztetett. Még rosszabb volt a helyzet, mint régebben. Mikor eltűntetek, kiakadtam. Aztán, mikor Kie elmondta, hogy mit tettem... - csuklott el a hangja, tekintetét a kulcscsontomra szegezte, és idegesen tördelni kezdte a kezeit. - Ott vége volt. Totál szétestem. Meg akartam halni, de még ahhoz is gyáva voltam. Aztán meg akartam ölni apámat is. De az sem ment. Ez pont azelőtt volt, hogy újra láttalak a reptéren.

- És aztán? - kérdeztem rá pár hosszú másodperc után.

- Aztán képszakadás volt. Bármennyire is örültem, hogy életben vagy, mégis... Eleinte rohadt dühös voltam. Aztán egyszer pár hónapja megláttalak JJ-vel. Olyan kibaszottul fájt a dolog, és akkor esett csak le, hogy még mindig szeretlek. Hogy te vagy a legfontosabb az életemben. Szóval ezért jöttem veletek. Mert ha szóba állsz velem, ha nem, én akkor sem fogom hagyni, hogy bajod essen. És tudom, hogy nem hiszel nekem, de teljesen komolyan gondolom. Ugyan olyan igaz volt most minden szó, amilyen igaz volt két éve is. Minden, amit akkor mondtam, és tettem az igaz volt. Mi ketten... - mutatott rám és magára. - Igaz volt.

Semmit nem szóltam. Mégis mit mondhattam volna erre?
Az agyam szélsebesen kattogott, de mégis totál üres volt.
Rafe egy darabig csak figyelt. Reménykedő szemekkel méregetett, aztán egy hosszú, lemondó sóhaj kíséretében bólintott.

- Oké - kelt fel a székről. - Magadra hagylak. Kösz, hogy meghallgattál. Csak azt akartam, hogy tudd ezeket. Még akkor is, ha nem hiszed el.

- Hé! - kiáltottam utána hirtelen.

Valamiért nem hagyhattam így elmenni. Aztán, mikor szélsebesen megfordult, és várakozva nézett rám, nem jutott eszembe semmi.

- Azt kérem! - mutattam a kezében tartott popcornra.

Először meglepődött, aztán egy hatalmas, megkönnyebbült mosoly ült ki az arcára.

- Jó éjt! - mondta kedvesen, és miközben átadta a zacskót, az ujjai gyengéden érintették az enyémeket. Ezúttal nem rántottam el a kezemet úgy, mintha megrázott volna az áram. De pár másodpercnél hosszabban most sem tudtam a szemébe nézni.

- Ha kétszer kiadod ezt a ciccegő hangot... - mutattam meg. - ... akkor JJ abbahagyja a horkolást. Legalábbis egy darabig - szóltam utána, mielőtt kiment volna a kabinból.

- Oké - nevetett fel. - Észben tartom.

Csak bólintottam. Nem tudtam, hogyan reagáljak a dolgokra. Annyira összezavarta az agyamat. Legszívesebben azonnal a nyakába ugrottam volna, és csak úgy ittam volna a szavait. De ez alatt a két év alatt rájöttem, hogy az agyamnak erősebbnek kell lennie, mint a szívemnek. És az agyam folyamatosan azt traktálta, hogy rohadtul ne higgyek el neki semmit.
Hiszen túl szép lenne, ha csak ilyen könnyen újra olyan boldog lehetnék, mint annak idején.

Miután nem mondtam semmi mást neki, Rafe magamra hagyott. Az amúgy is tiszta zizi agyam pedig még jobban zsongott.

Hosszú órákon keresztül voltam egyedül, egészen addig, amíg meg nem érkezett a váltás.

- Te miért nem alszol? - torkolltam le egyből Sarah-t. Még első nap abban egyeztünk meg, hogy őt nem ébresztjük fel éjjelente, inkább hagyjuk pihenni.

- Felébredtem. Mondtam JJ-nek, hogy vállalom helyette - felelte, és leült arra a székre, ahol órákkal korábban Rafe üldögélt.

- Ki fogom nyírni JJ-t - ígértem.

- Pihenned kellene, Sarah.

- Pihentem eleget. Amúgy sem nagyon hajtom túl magam napközben sem. Szóval nyugi!

- Jól van. De akkor maradok veled.

- Menj aludni, Sky!

- Ahhh... - nyögtem gondterhelten. - Minek? Úgysem tudnék.

- Mi van? - nevetett fel Sarah. - Mármint azon kívül, hogy mióta elindultunk otthonról, úgy járkálsz a hajón, mint a szellemek.

- Rafe pár órája feljött hozzám - nyögtem ki nagy nehezen.

- Tényleg? - lett egyből sokkal izgatottabb Sarah. - És mi volt? Ugye nem küldted el a francba?

- Nem. Igazából én alig szóltam valamit. Ő beszélt végig. Elmondta, hogy nem a pénz miatt van itt, hanem azért, hogy rám vigyázzon. Nem rád, a húgára. Rám. Aki senkije sem vagyok. Érted?

- Ez miért olyan meglepő? Szeret téged. Nem miattam szenvedett annyi hónapon keresztül, hanem miattad. Mi sosem voltunk olyan jóba, mint az igazi testvérek.

- Azt mondta, tudja, hogy nem hiszek neki, de még mindig szeret. Meg, hogy ami két éve történt köztünk, az mind igaz volt.

- És tényleg nem hiszel neki?

- Nem tudom. A szívem hinne neki, mert... - tekertem a fejemet. - Mert hinni akar. De az agyam most sokkal erősebb, mint akkor. És az agyam nem bízik benne.

- Értem - bólintott a lány. - És nem akarok beleszólni a dolgotokba, de...

-  Tudom, Sarah! - szakítottam félbe. - Tudom, hogy ez így nem lesz jó egyikünknek sem, de most akkor sem tudok mit tenni. Túl hirtelen jött ez az egész. Hónapokig nem láttam. Azt hittem, hogy túl vagyok rajta. Most meg itt van, a nap minden percében látom, és nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy mikor tesz megint valami olyat, amivel összetöri a szívemet. Már ami megmaradt belőle...

- Jól van. Hagyjuk ezt! Most menj inkább, és aludj egy kicsit.

Pár perc múlva már a raktérben voltam, és próbáltam minél kényelmesebb pozíciót találni a hálózsákomban. Mindenhol nyomott a talaj, és ez a pár éjszaka elég volt ahhoz, hogy megállás nélkül sajogjon a kulcscsontom a kényelmetlen pozíciók miatt. Folyamatosan csak forgolódtam, aludni nem igazám tudtam, ezért amint elkezdett felkelni a nap, inkább kimentem a fedélzetre.
Elég csipős volt a levegő így hajnalban, ezért egy takaróba burkolózva ültem le a hajóorrban. Próbáltam úgy hajlítani a vállamat, hogy elmúljon a fájdalom, de minden mozdulattal csak rosszabb lett.

Alig pár perc múlva lépteket hallottam magam mögött. Tudtam, hogy Rafe volt most a soros, így nem igazán lepett meg, mikor leült velem szembe.

- Miért nem alszol? - kérdezte.

- Nem tudtam. A padló és hálózsák kombó eléggé kikészíti a... - álltam meg hirtelen, mikor rájöttem, hogy kinek is akarok beszélni a lőtt sebhelyemről, és az azt kínzó fájdalomról.

- A válladat - fejezte be helyettem Rafe, mire csak bólintottam.

Lassan felkelt, és átült a másik oldalamra, hogy mögém kerüljön. Félve pillantottam hátra a vállam fölött. Először nem értettem, hogy mit akar, de aztán még közelebb húzódott hozzám, és felemelte a kezét. Mikor nem ellenkeztem és nem húzódtam el, óvatosan hozzáért a takarómhoz, és lehúzta a fájó vállamról. Nem tudtam eldönteni, hogy a hideg menetszéltől vagy Rafe érintésétől lett a teljes testem libabőrös.
Óvatosan a vállamhoz ért, és lassan elkezdte masszírozni. A kínzó sajgás lassan elkezdett enyhülni, és pár perc múlva már sokkal jobban éreztem magam.
Rafe mozdulatai lassulni kezdtek, aztán meg is álltak. De a kezét nem vette le a vállamról. Az ujjait a trikóm pántja alá csúsztatta, és félrehúzta. Hangos sóhaj szakadt fel belőle, mikor megérintette a sebhelyemet.

- Úgy sajnálom - lehelte halkan.

- Sky! - szakított ki minket a pillanatból JJ hangja. Azonnal elhúzódtam Rafe-től, és visszahúztam a takarót a vállamra.

JJ pár méterre tőlünk állt. Ha szemmel gyilkolni lehetne, Rafe már mrghalt volna.

- Mizu, J? - szakítottam meg a kínos pillanatot.

- Nemsokára kikötünk tankolni. Jössz velem? - kérdezte a fiú, de az arca nem enyhült meg. 

- Aha - mosolyogtam rá, és felkeltem a helyemről. JJ felé indultam, hogy messzebb tudjam terelni Rafe-től, mielőtt véletlenül egymás torkának találnak ugrani. De nem szalasztottam el az alkalmat, hogy visszanézzek Rafe-re.
A szívem a torkomban kezdett dobogni, mikor leesett, hogy mi történt pár másodperccel korábban. Megbíztam benne annyira, hogy hozzáérhessen a sebhelyhez, amit ő maga okozott.