Hajnalok hajnalán keltem fel egy motor hangjára. Nagyon keveset és rosszul is aludtam, de össze kellett szednem magam, hiszen hosszú útra indulunk hamarosan.
Felöltöztem, majd összepakoltam a hátizsákomat, és lementem a többiekhez.

- Csinálok pár szendvicset útravalónak - szóltam oda Kie-nek, aki éppen akkor húzta a cipőjét. - Szerinted harminc darab elég lesz?

- Abból huszonötöt JJ fog megenni - nevetett fel, aztán csatlakozott hozzám.

- Csajok... - sietett be Sarah nem sokkal később az udvarról. - Baj van!

- Mi az? - kérdeztük egyszerre Kie-vel.

- JJ lelépett - csúsztatott elénk egy darab papírt.

- Hogy mi? - kaptam fel az üzenetet, és többször is elolvastam. - Tele a tank. Most dolgom van. Menjetek nélkülem Charlestonba. Később jövök. JJ.

- Mégis mióta van JJ-nek dolga? - kérdezte Sarah.

- Semmi óta - válaszolt Kie, és azonnal tárcsázni kezdte JJ-t. - Nem veszi fel.

- Oké! - sietett be John B is. - Mennünk kell. JJ majd utánunk jön.

- Én itt maradok, és megvárom - ajánlottam, majd a fiú kezébe nyomtam egy nagy zacskót, tele az elkészült szendvicsekkel.

- Biztos? - kérdezte John B.

- Naná! - bólintottam. - Addig kinyitom a boltot. Ha JJ visszaér, megyünk utánatok.

- Jól van. Ha bármi baj van, azonnal hívj minket.

- Oké.

Segítettem bepakolni nekik a kocsiba, majd hosszas búcsúzkodás után útnak indultak. John B még legalább négyszer ígértette meg velem, hogy vigyázok magamra, és hívom, ha bármi baj történik. Mintha megérezte volna, hogy történni fog valami.

Már legalább fél órája kinyitottam a boltot, és pár vásárló is beugrott csalit venni.
Közben folyamatosan próbáltam elérni JJ-t, de mindig csak a hangposta kapcsolt be.

- J! A francba... - hagytam legalább az ötödik üzenetet neki. - Hol vagy már? A többiek elmentek, én itthon maradtam, és rád várok. Kérlek... Bárhol is vagy, siess vissza. Remélem, hogy nincs bajod.

Aggodalmas sóhajjal nyomtam ki a mobilt. Minden perccel egyre idegesebb lettem.

- Lelépett a pasid? - szólalt meg az ajtóból egy hang.

- Már megint mit keresel itt? - forgattam a szemeimet. Túl ideges voltam ehhez. - Nem hiszem el, hogy mindig megjelensz.

- Hú! - tette fel a kezeit védekezve. - Ennyire azért ne örülj nekem. Csak beszélni akartam veled.

- Mit akarsz, Rafe? - kérdeztem fáradtan. - Nagyon nincs kedvem ehhez, oké? Mondd, és húzz el!

- Beszéltem Mr. Johnstonnal - bökte ki, és közelebb sétált a pulthoz, aminek a másik felén álltam.

- Ja. Én is beszéltem vele - mosolyogtam rá gúnyosan. - Mondott egy-két érdekes dolgot.

- Tudom.

- Vissza fogok fizetni mindent - néztem keményen a szemébe.

- Nem akarom, hogy bármit is kifizess - rázta hevesen a fejét.

- Fogalmam sincs, hogy mit csinálsz, és miért csinálod, Rafe. De egyetlen centtel sem akarok tartozni neked. Hamarosan vissza fogom fizetni.

- Bébi... Sky! - javította ki magát egyszerre, mikor idegesen rávillant a tekintetem. - Nem akarom, hogy pénzt adj nekem. Nem kell.

- Nem? - nevettem fel gúnyosan. - Tudod... Ez a te szádból elég viccesen hangzik. Pontosítok! Elég nagy hazugságnak hangzik. Hiszen mindig a pénz meg az arany volt az első. Nem igaz?

- Nem. Nem igaz - lépett közvetlenül elém. Csak a pult választott el minket egymástól. - Soha nem engedted, hogy elmagyarázzam.

- Mikor akartad volna elmagyarázni? - szakítottam félbe kiabálva. - Mikor elárultál? Vagy mikor majdnem megöltél?

- Sky... - kérlelt, és ha nem tudtam volna, hogy mekkora színész, meg el is hittem volna neki, hogy kétségbe van esve. - Én soha nem...

- Nem vagyok rád kíváncsi. Nem érdekel a jól kitalált meséd, Rafe. Két éve még te voltál a legfontosabb ember az életemben. De szerencsére gyorsan leleplezted az igazi énedet.

- Nekem is te voltál a legfontosabb. Még most is te vagy, bébi.

- Ne nevezz így! - ordítottam rá, amitől egy kicsit meglepődött. - Nincs jogod így nevezni! Soha többé nincs jogod hozzá, nem is lesz, és igazából nem is volt. Egy kibaszott hazug, manipulatív, irányításmániás, pénzéhes rohadék vagy. Akinek mindig saját maga lesz a legfontosabb.

- Ez nem igaz. Te is tudod, hogy nem igaz - beszélt tovább türelmesen. - Ismersz engem. Minden, ami volt, az igaz volt.

- Abból semmi nem volt igaz. És egyáltalán nem ismerlek. Csak abban vagyok biztos, hogy te vagy az utolsó ember a földön, akiben megbíznék. Egy szavadat sem hiszem el. Sőt, még azt sem, amit kérdezel.

- Hát jó... - adta fel végre a próbálkozást. - Habár nem hiszel nekem, de... Azt tudnod kell, hogy azért járok be az anyukádhoz, mert ő az egyetlen pont, ami még hozzád köt. Azért fizettem ki mindent, mert a legjobbat akartam neki, és meg akartam könnyíteni a te dolgodat is. Nem akarom, hogy bármit is visszaadj belőle. Semmi hátsó szándékom nem volt vele, ezért is akartam, hogy titok maradjon. És tudom, hogy rohadt sokáig vártam vele, és így még hihetetlenebb, de... Szeretlek. Mindig szerettelek, és mindig is foglak.

- Tűnj el innen! - néztem idegesen a szemébe.

Rafe csak bólintott egyet, majd hátat fordítva kisietett az üzletből.
Addig próbáltam visszatartani az összes gondolatomat és érzésemet, amíg el nem tűnt a látószögemből. Aztán kitört minden.
Zokogva, levegő után kapkodva rogytam le a földre. Ugyan azt éreztem, mint akkor, mikor darabokra törte a szívemet.

Nagyjából 22 hónappal korábban
*nem sokkal a Nyárközép után*

Nem akartam elhinni, amit John B mesélt. Miután balesetet szenvedett, és elrepedt egy csont a karjában, Ward befogadta őt a Cameron házba. A férfi nagyon rendesen viselkedett vele, annak ellenére is, hogy John B és Sarah már egy párt alkottak.
Aztán ma reggel olyan dolog történt, ami mindannyiunk számára hihetetlen volt. Még úgy is, hogy ismertük Ward piszkos kis ügyeit.
Elvitte John B-t egy hajnali horgászatra, azzal a magyarázattal, hogy szeretné jobban megismerni, és befogadni a családba. Csakhogy az útnak olyan vége lett, amire senki nem számított.
Kiderült, hogy Ward ölte meg John B apját, és most őt is megpróbálta elintézni.

- Nem akarom elhinni... - nyögtem magam elé, mikor a mólón üldögéltünk John B-vel, JJ-vel és Kie-vel.

- Megtámadott téged? - ámult el Kie is.

- Ez még semmi, srácok... - kezdte John B, aki egy ideje már csendben üldögélt. - Eltűnt az arany.

- Hogy mi van? - kiáltott fel JJ.

- Szerinted Sarah mondta el neki? - kérdezte óvatosan Kie.

- Nem hiszem - válaszolt John B, majd rám pillantott. - Talán Rafe?

- Rafe nem tudott róla. Egyszer említette, hogy olyanok vagyunk, mint valami felderítő csoport, de nem esett szó róla. Nem is akartam mondani neki addig, amíg tutira nincs nálunk az arany. És amúgy is szóltam volna nektek előtte.

- Akkor hogyan jött rá Ward? - idegeskedett JJ.

- Nem tudom, JJ! - fordultam felé. - Biztos, hogy nem általam.

- Az a rohadék nagyon agyafúrt - szakított félbe minket John B.

- Srácok! - kiáltott fel messziről Pope, aki öltönybe öltözve rohant felénk a mólón.

- Mit csinálsz itt? - támadta le Kie, de a fiú alig tudott megszólalni. - Nem az ösztöndíj meghallgatáson kéne lenned?

- De... De otthagytam őket - lihegte. - Baszki... Eddig futottam.

- Megőrültél? - nézett rajta végig JJ.

- Ott ültem bent. Beszélgettünk. Egész jól ment, de aztán beugrott valami. Apám azt mondta, hogy ki kell mennie a reptérre, hogy kivágjon pár pálmát, mert Ward Cameron gépe túlsúlyos szállítmánnyal akar felszállni. Tudjátok, hogy ez mit jelent?

Egy darbig csak furcsán néztünk Pope-ra és egymásra. Aztán mintha mindannyiunknak egyszerre esett volna le a dolog.

- Elviszi az aranyat - nyögte John B.

Egyszerre ugrottunk fel, és rohantunk a Twinkie felé. Egyetlen szó nélkül izgultuk végig az utat. Minden egyes perc óráknak tűnt, mire odaértünk a reptérhez.
A kifutópálya melletti kerítésnél bújtunk meg. Egy kisrepülőbe éppen akkor pakolták be a ládákat. Valószínűleg tele volt a mi aranyunkkal. Aztán nemsokára megjelent Ward, aki magával hozta Sarah-t is.

- Vele van? - kérdeztem döbbenten.

- Nem... - nézett bele John B a távcsőbe. - Nem. Erőszakkal viszi magával. Sarah nem akar vele menni.

A fiú ledobta a távcsövet, amit én azonnal felkaptam, és belenéztem. Ward valóban úgy tuszkolta be Sarah-t a gépbe.

- Félre! - kiáltott fel John B, és beindította a Twinkie motorját.

- Mit csinálsz? - ordított rá JJ, de a fiút nem érdekelte. Elhajtott mellettünk, és átszabta a kerítést.

Egyikünk sem bírt mozdulni. Csak csendben, lefagyva figyeltük a történteket. A távcső az én kezemben volt.
Láttam, ahogy John B megállította a gépet, Ward és Sarah is kiszálltak, Sarah John B-hez rohant. A férfi fegyvert fogott rájuk. Aztán nem sokkal később megjelent Peterkin seriff is.

- Letartóztatja Ward-ot - mondtam a többieknek, de a szavaimat elnyomta egy fegyver dörrenésének zaja. A távcső éppen akkor ért földet, mikor a seriff is elterült a kapott lövés hatására.

- Tűnjünk el innen! - rántotta meg JJ a karomat, de én nem mozdultam. - Sky... Gyere!

Egyetlen szó nélkül léptem el tőle, és futva indultam meg a gép és a körülötte tartózkodó emberek felé. JJ, Kie és Pope hiába kiabáltak utánam.

Mikor Ward-ék észrevettek, a nemrég elsült fegyver csöve is egyből rám irányult. Gazdája viszont kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Bébi... - nyögte felém, és azonnal leeresztette a fegyvert.

- Rafe... - kérlelve néztem rá, a hangom cérnavékony lett. - Mit műveltél?

- Nem. Én... Muszáj volt... - kereste a szavakat, és megindult felém.

- Mit tettél? - kérdeztem újra, és ekkor már nem küzdöttem a könnyeim ellen.

- Pontosan azt tette, amit kellett - mordult rám Ward. - Tényleg azt hiszed, hogy megengedném a fiamnak, hogy egy Snecivel legyen? Ugyan ez vonatkozik a lányomra is.

Akkor néztem először Sarah felé. Éppen akkor fogta meg John B kezét, jelezve ezzel az apjának, hogy őt választja.

Én újra Rafe-re néztem.

- Ez igaz? - kérdeztem folytott hangon, de mielőtt válaszolhatott volna, újra Ward kezdett beszélni.

- Persze, hogy igaz. Szerinted miért volt veled? Hogy minél többet megtudjon a kincsről. Reméltem, hogy majd magadtól elmondod neki. De már nem bírtam tovább várni rá.

- De már a kincs előtt is... - kezdtem, de nem hagyott szóhoz jutni. Sem engem, sem Rafe-et.

- Tudtam, hogy John B meg fogja keresni - kacagott fel Ward gúnyosan.

- Hazudtál - néztem újta Rafe felé.

- Nem... - próbált védekezni, majd megint közelebb jött, de az apja félúton megállította.

- Az egész csak egy rohadt színjáték volt! - ordítottam rá, és már alig láttam a könnyektől.

- Nem, bébi... Nem volt az - bizonygatta, és még a könnyei is kicsordultak. - Szeretlek!

Ahogy kimondta az utolsó szót, mintha átkattant volna bennem valami. Hogy meri ezt mondani ezek után?

- Már nem kell hazudnod - vetettem oda gyűlölködve. - Baszki... Micsoda jó színészi alakítás. Gratulálok! Elhittem neked.

- Igaz volt, bébi! Kérlek! - próbált még közelebb jönni hozzám, de az apja nem egedte. Valamit odasúgott neki, amitől Rafe egyből engedelmeskedett.

- Nézzenek oda! - nevettem fel gúnyosan. - Még könnyeket is tudsz színlelni? Te rohadt szemétláda. Remélem, most büszke vagy magadra - ordítottam újra a dühtől, mikor karokat éreztem meg a derekam körül. - Remélem, hogy boldog leszel a pszichopata apáddal meg a pénzeddel.

- El kell tűnnünk - súgta John B a hátam mögött, miközben próbált magával vonszolni.

- Menjetek! - szólt Sarah is. - Meneküljetek!

Mikor elszakítottam a tekintetemet Rafe-től, csak akkor vettem észre a felénk tartó rendőrautókat. John B szinte magával rántott, és én hagytam neki.

- Gyűlöllek - néztem még egyszer utoljára Rafe-re. A fiú fegyverrel a kezében, a színlelt könnyekkel az arcán bámult utánunk. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy felemeli a kezét, és ránk fog lőni, de nem tette.

Szépen lassan kezdtem felfogni, hogy mi történt. Alig kaptam levegőt, de a lábaim nem álltak meg. John B-vel addig futottunk, amíg volt erőnk. Aztán egy elhagyatott stég alatt húztuk meg magunkat a folyamatosan járőröző autók elől.
Ekkor néztem rá először a fiúra. Nem szólt semmit, de láttam az arcán, hogy mit érzett.

Csak kitárta a karjait, amibe egyből belevetettem magam, és újra kitört belőlem a fájfalom. A becsapott és összetört szívem összes darabkáját kisírtam.