Később Sarah is csatlakozott hozzánk szörfözni, így szerencsére nem én voltam a legbénább a csapatban. JJ és John B már kiskorunk óta próbáltak megtanítani, hogy hogyan kell meglovagolni a hullámokat. Sőt, annak idején még Rafe is próbált mutatni pár dolgot, de totál béna voltam a dologhoz.

Mikor hatodszor vágott le a deszkáról egy óriási hullám, feladtam a harcot, és inkább visszamentem a partra Sarah mellé, aki a harmadik esésnél adta fel.

- Régebben jobban ment - szólalt meg tőlem pár méterre egy hang.

Semleges arccal fordultam Rafe felé, aki éppen pár Flúgos csaj között üldögélt a homokban, és sört vedelt.

- Ja... - varázsoltam gúnyos mosolyt az arcomra. - Azokat az időket próbálom minél jobban kitörölni a fejemből.

Nem vártam meg a reakcióját, azonnal faképnél hagytam. De még hallottam a szóváltást, amit az egyik lánnyal bonyolított le.

- Micsoda kis ribanc! - kiáltott fel a csaj. - A koszos Sneci örülhetne, hogy egyáltalán szóba állsz vele.

- Ne merészelj még egyszer ilyet mondani rá - mordult rá Rafe.

A továbbiakat szerencsére már nem hallottam.

- Mizu? - könyökölt fel a napágyon Sarah, mikor meglátott.

- Az utolsó esésnél majdnem kitörtem a nyakamat. Jobb időbe leállni - nevettem fel, ledobtam a homokba a deszkát, és lefeküdtem a saját napágyamra.

- Mit mondott? - bökött a fejével Rafe felé, aki most is minket nézett.

- Semmit. Csak hogy régebben jobban ment a szörf.

- Seggfej.

- Megint piál - rántottam meg a vállamat. - Olyankor mindig ilyen.

- Ja. Tudom - húzta el a száját a lány, majd gondterhelt tekintettel fordult felém. - Váltsunk témát!

- Oké? - néztem rá gyanakodva.

- Van valami, amiről a fiúk nem tudnak. Csak Kie volt ott, mikor történt.

- Elég komolynak hangzik.

- Az is. Kaptunk egy felszólítást. Megváltoztatják a parcellákat a szigeten. Szóval hacsak nem fizetünk, bukjuk Snecilandiát. A boltot, a házat. Mindent.

- Mi a fasz? - akadt el a szavam. - De hát nincs pénzünk.

- Ezért kell megtalálnunk azt a koronát. Ha az meglesz, akkor bármit kívánhatunk.

- Te elhiszed, hogy teljesítí a kívánságainkat? - néztem furcsállva a barátnőmre.

- Miért ne? Annyi mindent láttunk már. Te mit kívánnál?

- Nem is tudom... - gondolkodtam el most először. A figyelmem pedig akaratlanul is Rafe felé vándorolt. - Talán azt, hogy segítsen felejteni.

- Sky... - nézett rám szomorú mosollyal. - Szereted még?

- Mi? - háborodtam fel a kérdésén. - Elment az eszed?

- Ez nem válasz! - heccelt tovább. - De most komolyan. Őt akarod elfelejteni, vagy csak azokat, amiket tett?

- Fogalmam sincs - ismertem be továbbra is Rafe-et nézve. Mikor ő újra felénk nézett, azonnal elszakítottam a tekintetemet róla. - Este találkozunk, oké? - szóltam Sarah-nak, majd pakolni kezdtem a cuccaimat.

- Hova mész?

- Anyámhoz. Valahogy ki kell magyaráznom, hogy miért nem tudok fizetni a következő pár hónapban - magyaráztam öltözködés közben. - Olyan csórok vagyunk, mint régen. Szóval ideje lesz jobban beleásni magunkat ebbe a koronás dologban.

- Talán Pope talált valamit - bíztatott Sarah.

- Remélem. Este tali. Szólj majd a többieknek, hogy leléptem, oké?

Sarah csak bólogatott, mikor magára hagytam.
Úgy vonultam végig a parton, hogy még csak véletlenül se kerüljek a Flúgosok közelébe. Feléjük sem néztem, de még így is éreztem magamon az égető tekintetet. Ahogy minden egyes alkalommal.

Már kiértem az útra, elég messze ahhoz, hogy lássam a szörföző barátaimat, mikor trappolást hallottam a hátam mögül.

- Sky! - kiáltott utánam egy hang.

Egyből lefagytam, és habár nem akartam megállni, azonnal földbe gyökerezett a lábam. Pedig futni akartam. Rohanni, menekülni előle.

- Sky! Várj egy kicsit! - ért utol, és lihegve ugrott elém. Azonnal hátráltam pár lépést.

- Mit akarsz? - kérdeztem idegesen. Elegem volt belőle. Rettentő sok volt Rafe-ből ebben a pár napban.

- Beszéltél Sarah-val?

- Igen. Említettem neki, de nem mondott semmit sem. Pontosabban nem tudja, hogy akar-e veled beszélni.

- De legalább elgondolkodott rajta. Ez jó - bólogatott, és inkább magához beszélt, mint hozzám.

- Aha. Most mennem kell - próbáltam kitérni az útjából, de nem engedett. Mikor a vállaimra rakta a kezeit, teljesen kétségbe estem.

- Ne érj hozzám! - préseltem a fogaim közt.

- Bocs! Bocsánat! - engedett el azonnal, és hátrált egy apró lépést. - Beszéljünk, oké?

- Nincs miről, Rafe! Hagyj békén! Szállj le rólam! Ne bámulj folyton, és ne jelenj meg állandóan. Hónapokig nem láttalak, erre most minden nap ott vagy, ahol én is. Elegem van! - egyre hangosabban kiabáltam vele, amit ő szótlanul hallgatott. Mikor elmentem mellette, ezúttal nem állított meg.

- Csak segíteni akarok a földetekkel - kiáltott utánam.

- Mi van? - fordultam vissza szélsebesen, és gyanakodva méregettem. Valahol mélyen sejtettem, hogy mit akar mondani.

- El fogjátok veszíteni a földeteket - lépkedett közelebb.

- És fogadjunk, hogy ehhez neked is közöd van.

- Nem. Soha nem vennék el tőled semmit, Sky! - tekerte a fejét, és egy pillanatra majdnem hittem neki.

- Hát persze... - gúnyosan felnevettem.

- Komolyan. Csak segíteni akarok.

- Hogyan akarnál segíteni?

- Beszélj újra Sarah-val. Segítenie kell, hogy megkapjuk az örökségünket. Apánk ránk hagyott mindent, négy részre osztva. Gondolom ő sem kapott semmit.

- Nem.

- Rose nem csak Wheezie-t nyúlta le.

- Meglátom, hogy mit tehetek.

- Köszönöm - mosolygott rám azzal a vigyorral, amit mindig csak nekem szánt.

- Nem miattad teszem. Hanem mert szükségünk van a pénzre - vetettem oda, majd faképnél hagytam.

- Ne vigyelek el? - kiáltott utánam, mire én csak a középső ujjamat felmutatva válaszoltam neki. Még hallottam, ahogy felnevetett.

Szerencsére csupán tíz percnyi sétára volt az otthon, ahol anyám lakott.
Másfél éve, mielőtt kincskeresésre indultunk, anyámat beutaltattam egy olyan helyre, ahol minden lépésére figyeltek, és vigyáztak rá. Sosem volt egyedül pár óránál többet.
Miután Ward Cameron ellopta tőlünk a Royal Merchant aranyát, megpróbálta kinyírni John B-t, és még Rafe is elárult, otthagytam a Cameron családot.
A félretett pénzem éppen elég volt arra, hogy egy darabig fizessem anyám kezeléseit. Aztán megtaláltuk az aranyat Dél-Amerikában, amiből még jó pár hónapot finanszírozni tudtam. Most viszont, hogy újra csórók lettünk, muszáj volt egy kis haladékért kuncsorognom az igazgatónál, hogy ne rakja ki anyámat az otthonból.

A hely csodás volt. Mint valami luxusszállodával vegyített tündérkert. Anyámat ezúttal is a hátsó udvaron, a rózsák között térdepelve találtam meg. Annyira jó bőrben volt, és olyan jól érezte magát.
Bezzg, mikor először idehoztam, gyűlölt érte.

- Szia, anya! - köszöntem rá, mikor nem vett észre.

- Skylar! - dobta el a kis kapáját, és a földes térdeit leporolva sietett hozzám. Szorosan a karjaiba zárt. - De jó, hogy itt vagy, édesem! Már úgy hiányoztál.

- Te is, anya! - öleltem át. - Hogy vagy? Jól érzed magad?

- Igen. Nagyon jól érzem magam.

- Ennek örülök.

- Bocs, hogy nem jöttem mostanában - hajoltam el tőle.

- Semmi baj - legyintett. - Tudom, hogy új munkád van, és sokat dolgozol. Olyan büszke vagyok rád, és a barátaidra is. Örülök a kis üzleteteknek.

- Tessék? - nevettem fel zavartan. - Honnan tudsz te erről?

- Hát Rafe mesélte - mondta úgy, mintha teljesen egyértelmű lenne. Nem is firtattam tovább. Valószínűleg valamit összekevert. Biztosan az újságban olvasott rólunk, hiszen volt pár hírdetés a boltról.

- Gyere! Menjünk be a szobádba. Hoztam neked pár dolgot.

Anyám azonnal belém karolt, és szinte vonszolt a szobája felé. Akár hányszor beléptem ide, minden alkalommal lenyűgözött. Tényleg olyan volt, mintha egy luxusszálloda vagy egy wellnessközpont lett volna.
A szobák saját fürdővel és egy kis konyhával rendelkeztek. Egyáltalán nem hasonlított azokhoz az intézményekhez, amikben a szellemileg visszamatadottakat és az idegi alapon sérülteket szokták gondozni. Itt nem raktak rácsokat az ablakokra, nem szedálták le őket nyugtatókkal. Itt mindenki kedves volt, az orvosok és a nővérek nagyon értették a munkájukhoz, és türelmesek voltak a betegekkel.
És én csak reménykedni tudtam, hogy anyám maradhat eg darabig.

- Nézd csak! - mutatott a kis dohányzóasztal közepén álló vázára. - Azok a saját rózsáim. Én ültettem és nevelgettem őket.

- Nagyon szépek, anya - mosolyogtam rá, és leültem a kanapéra. - Hoztam néhány könyvet, meg egy tök jó társast. Tudtok játszani a többiekkel.

- Szereztem új barátokat - mesélte lelkesen. - De talán te is beszállhatnál egy játékra egyszer. Tudom, hogy sok dolgod van, de hátha... Mondjuk egyszer jöhetnél Rafe-el együtt, és játszhatnánk együtt.

- Anya... - kezdtem bele. Nem tudtam, hogy jó ötlet-e emlékeztetni rá, hogy Rafe és én már nem vagyunk együtt. - Rafe és én...

- Tudom, kicsikém! - intett le, majd csatlakozott mellém. - Rafe említette, hogy most egy kis mosolyszünet van köztetek. De az a fiú annyira szeret téged.

- Lehet, hogy így volt... - hazudtam. Mert rohadtul nem volt így. Sosem szeretett.

- Még most is így van. Szerinted bejárna hozzám minden héten, ha nem érezne irántad?

- Anya... - hajoltam hozzá közelebb, és megfogtam a kezét. - Rafe nem jár be hozzád.

- Skylar! - húzta ki magát, és szigorúan nézett rám. Újra azt az énjét láttam, mint kiskoromban, mikor nem volt beteg. - Tudom, hogy beteg vagyok. Azt is tudom, hogy miért vagyok itt. Azt is tudom, hogy azért juttattál be ide, mert a legjobbat akarod nekem. És azt is tudom, hogy Rafe igenis bejár ide minden héten. A gyógyszereknek hála vannak tiszta pillanataim, sőt napjaim is. De... Nézd csak! - pattant fel mellőlem, és a tévé melletti polchoz ment.

Egy DVD-vel a kezében sétált vissza hozzám, és a kezembe nyomta. Igazából szerelem.

- Ez honnan van? - néztem fel rá.

- Rafe hozta. Ahogy azokat a magokat is, amikből ezek a rózsák lettek - mutatott az asztalra. - És ahogy minden héten hoz nekem egy nagy doboz sütit is.

Ez most komoly? Anyám tényleg az igazat mondja? Nem csak képzeli a dolgot? Rafe bejár hozzá minden héten? Én erről miért nem tudtam?

- És mit szokott itt csinálni? Miről beszéltek? - bukott mi belőlem a kérdés. Egyre kíváncsibb lettem.

- Legfőképpen rólad beszél. Elmondta, hogy milyen szuper kis üzletet húztatok fel JJ-ék régi birtokán. Elmondta azt is, hogy nem beszéltek. Azt nem említette, hogy miért nem, de ahogy leszűrtem a szavaiból, nagyon bánja a dolgot. Gondolom ő rontotta el.

- Jól gondolod - morogtam halkan.

- Sajnálom, édesem - húzta el a száját. - De hidd el, hogy még mindig szeret téged.

- Lehetne, hogy nem beszélünk róla? - kértem könyörgő tekintettel az anyámat. - Egy pár órát még maradok. Nézzünk meg egy filmet, vagy társasozzunk?

- Ó, igen! Legyen mindkettő! Így, szép sorban! - lelkesedett be anyám.

Szerencsére a nao hátralévő részében, amit vele töltöttem, nem került szóba Rafe. Viszont nekem annál többször eszembe jutott.

Egy film, és pár kártya party után elbúcsúztam anyámtól. Sötétedés előtt haza akartam érni, és még beszélnem kellett az intézet igazgatójával is.

- Tessék! - kiáltott egy hang az ajtó mögül, mikor bekopogtam.

- Üdv, Mr. Johnston! - kukkantottam be, és a szívem már most a torkomban dobogott.

- Á, Miss Spencer! Jöjjön beljebb! - mutatott lelkesen az íróasztalával szemközti székre.

- Köszönöm.

- Minden rendben? Ha jól tudom, az édesanyja nagyon jól reagál a kezelésekre - mondta vidáman a kis köpcös, kopaszodó pasas.

- Igen. Nagyon jól érzi magát. Nagyon hálás vagyok önöknek. Régen láttam így őt - csuklott el a hangom, és a pár órával korábbi, határozott nőt láttam magam előtt.

A filmnézés és a játék közben néha előjött a zavartsága, de már közel sem volt olyan vészes, mint mikor velem lakott.

- Nagyon jól reagál mindenre - helyeselt a férfi. - Miben segíthetek önnek? Gondolom nem véletlenül látogatott meg.

- Valóban... - hajtottam le a fejemet, majd mély levegőt véve, összegyűjtöttem minden bátorságomat. - A havi költségekről lenne szó. Tudom, hogy nem kérhetek ilyet, de jelenleg van egy kis pénzügyi problémám. Hamarosan ez rendeződni fog, és akkor minden visszaáll a régi kerékvágásba, de... Szerettem volna kérni egy-két hónap haladékot. Kérem...

- Miss Spencer... - ráncolta össze a homlokát a férfi, majd valamit pötyögni kezdett a számítógépén. - Nem adhatok haladékot önnek.

- Kérem! - gyűlt könny a szemembe. - Az anyám most annyira jól van. Nem akarom, hogy romoljon az állapota. Szerzek pénzt, ígérem.

- Nem adhatok haladékot... - emelte fel a kezét, hogy elhallgattasson. - Mert nem szükséges.

- Hogyan?

- A következő három évre rendezve van a számla - mondta úgy, mintha ez egy tök természetes dolog lenne.

- Micsoda?

- Figyeljen! - könyökölt az asztalra. - Habár megígértem, hogy titokban tartom, de... Most már mindegy.

- Miről beszél?

- Az a pénz, amit maga eddig havonta befizetett, édes kevés lenne a kezelésre, és minden vele járó dologra. Nagyjából kétszer annyit kellene fizetnie, mint amennyit szokott.

- Ezt nem értem. Valaki kifizetett helyettem mindent?

- Igen.

- Mégis ki?

- Mr. Rafe Cameron - fordította felém a monitort, ahol tisztán és világosan ott volt minden. Rafe azóta fizeti a számlákat, hogy anyám beköltözött ide. Sőt, évekkel előre kifizetett mindent.

Úgy éreztem, hogy menten elájulok. A szoba forogni kezdett velem, és hányingerem lett. A szemeim szúrtak, a pulzusom pedig a fülemben lüktetett.
Mi a franc?