Aktiváltam a fegyvert a lövéshez egyenesen a pasi képét célozva.

– Hé-hé, csak nyugalom! – két kezét maga elé emelte, hogy tisztán lássam, homlokán lévő sebből megindult a karmazsin színű vér. – Nyugi, nem akartalak megijeszteni.

– Megijeszteni?

– Minden oké, barátok között vagy... – rizsázott.

– Azt kétlem – a fegyver irányzékával egyenesen a pasi homlokát vettem célba, és ekkor nyílt a közelemben lévő ajtó. Magamban szitkozódtam, mikor még valaki a helyiségbe lépett, mert ezzel túlerőbe kerültek.

– Sigyn, tedd le a fegyvert! – Loki hangja utasító stílusa ellenére vidámnak tűnt, szinte kuncogott és mikor rápillantottam ő szélesen elmosolyodott, mint aki roppant mód élvezi a helyzetet.

– Látod, mondtam – bólogatott hevesen a srác is.

Gyanakvón pillantgattam egyikről a másikra. Mi van, ha ez egy csapda? Lokit alig két napja ismerem, bár nem tagadom, hatalmas kő esett le a szívemről, hogy épségben látom, mégis az ördög nem alszik, lehet megint fogoly vagyok, és csak véletlen ébredtem meg abban a gépben és most vissza akarnak dugni az üvegkalitkába. Kétkedő pillantásokkal hátráltam, hogy mindketten a látómezőmön belül álljanak, felkészülve a legrosszabbra és figyelve minden rezdülésüket engedtem le a fegyvert szépen lassan. Deaktiváltam a puskát, ami halk hangjátékkal kapcsolt ki. Pff... Előnytelenül hangos egy darab. Átnyújtottam a srácnak a stukit.

– Sajnálom... – tettem hozzá, és mivel nem vetették fejvesztve rám magukat, még zavartnak is éreztem magam, hogy kételkedtem a férfi szavaiban. Nem is tudom mire számítottam, ha még életben vagyok, nyilván nem akartak kinyírni, de még mindig nehezen bíztam meg az új arcokban, mióta elraboltak.

– Nyugi, megértem. Nem tudtad hol vagy – vont vállat a srác.

Míg visszaillesztette lőfegyverét a derékövére, alaposan végig mértem. Középmagas, átlagos testalkatú, jó erőben lévő, fehér férfi, kinek markáns arcvonásait, szőkésbarna szakáll és bajusz fedte. Széles, magas homlokát, párcentis hullámos fürtök keretezték, távol ülő szeme és fakózöld tekintete szemtelenül zsiványossá tették kisugárzását, míg hangsúlyos orra, íves ajkai igencsak jóképűvé varázsolták. A nagy bámészkodás közepette rájöttem, hogy tulajdonképpen nem csak bambulnom kéne, válaszolhatnék valamit.

– Kissé gyanakvó lettem az elmúlt hónapokban – vallottam be őszintén. Minek kerteljünk? Mikor már nem dübörgött bennem annyira a feszültség, kezdtem érezni milyen cidri van itt a hajón. Hirtelen nem is értettem, ők hogy-hogy nem fáznak?

– Megesik. Biztos durva lehetett, de légyszi' legközelebb ne vágj semmit a megmentődhöz, ha lehet.

Azt az önbizalmat! Köpni-nyelni nem tudtam, csak kamilláztam a srácra. Így rám hányni az információt, hát köszöntem szépen, honnan a halálból tudhattam volna fél perccel ezelőttig, hogy épp ő mentette meg a formás fenekem?

– Nos, köszönöm, hogy megmentettelek – hálálkodtam, nehogy már szó érje a ház elejét.

– Quill, a csókra gondol – vetette közbe Loki. Azt hittem rosszul hallok.

– A mire? – nyögtem ki akaratlanul. Magyarázatot várva szuggeráltam őket, de semmi reakció. Oké, nyugalom, Sig. Nem rángatod ki a srácot bőrruhájából, meg kéne hallgatnod előtte, mi is történt. De most komolyan! Amíg itt nagyban szunyókáltam, ez az alak szexuális inzultált? Miért is ne üssem meg? Mozdultam, hogy képen törlöm, mire egyből az arcomba tolta két tenyerét, hátha ezzel megvédheti a képét.

– Újraélesztés – hadarta.

Akartam volt mondani, hogy köszönöm nem kérek, de leesett, hogy ez a válasz a kérdésre.

– Mikor átszálltunk a hajótokra, már halott voltál.

Mi voltam? Ő Loki felé intett.

– Nekik meg fogalmuk sem volt, hogyan csinálják az ilyesmit. Én viszont képben vagyok, szóval kaptál egy kis szívmasszázst, meg hát nyilván befújtam a levegőt a szádba, ahogy kell.

Egyszerűen lefagytam. Miről beszélünk? Mikor haltam meg? Ezerrel kutattam fejemben az emlékeket, de csak a hajón történtek van meg, és hogy alig kapok levegőt, azaz iszonyatos fájdalom, és a rettegés... Halálfélelmem volt. Döbbentem rá hirtelen.

– Meghaltam?

Képtelenségnek tűnt, de nyilván igazat beszélt. Miért nem emlékszem semmire? Zakatolni kezdett a szívem, mintha csak azt mondták volna most azonnal elpatkolok. Kétségbeestem, fogalmam sem volt miért, de rémisztő volt a gondolat. Többször is hallottam már történeteket, arról, hogy mikor valaki visszatért, hogy a halálból még emlékezett dolgokra. Például látta a saját testét kívülről, vagy hogy hívta egy megnyugtató égi fény, esetleg angyalokkal beszélt. Nekem meg ott volt a képszakadás és ennyi. A halál alaposan rám hozta a frászt, bepánikoltam, aztán magával ragadott, és itt a vége? Ez valahol megrémisztett.

– Mikor? Hogyan? Mitől? – néztem Lokira választ remélve. Talán beugrik valami, ha tovább meséli.

– Még a hajón. Nem vettél levegőt.

Semmi. A nagy büdös semmi. Ennyi ugrott be.

– Nem tudtátok, hogyan kell újra éleszteni? – szájtátva bámultam az istenségre. Nem hittem a fülemnek. Oda haza ez annyira egyértelmű. Loki egyszerűen csak a fejével intett.

– Ja, piszok nagy mázlid volt – vágott közbe az idegen.

Nem hittem el! Hogy lehetett ekkora mákom? Fél tucat űrlénnyel vagyok összezárva, akinek fogalmuk sincs, hogy kell egy embert újraéleszteni, de az utolsó pillanatban felbukkan valaki, aki meg képes rá? Ez a sors keze.

– Köszönöm – bukott ki belőlem újra, ezúttal már sokkal nagyobb hálával fordultam a srác felé. Valóban az életemet köszönhettem neki, én meg majd kinyírtam a szerencsétlen. De gáz. Le kéne állnom a folyamatos bizalmatlankodással. A fogságban töltött hónapok alatt totálisan kifordultam magamból. Nem voltam én ilyen lobbanékony, mármint, mióta elmúlt a pubertás. Ezért is jártam az akadémiára, ezért tanultam indulatkezelést. Nem lett volna szabad hagynom, hogy kihozzanak a sodromból. Ekkor esett le, ha űrlényéknél nem divat a szívmasszázs, akkor ő hol tanulta?

– De.... mégis honnan tudtad...? – csodálkoztam.

– Peter Quill alias StarLord, a földről jöttem – a bemutatkozás után apró kézcsókot hintett kézfejem felé. Nyomban lángba borult az arcom, biztos, hogy fülig pirultam a gesztustól, még életemben nem kaptam kézcsókot senkitől, és mint a legtöbb hölgynek, nekem is jól esett a egy efféle régimódi figyelmesség.

– Eileen Rogue – leheltem. Egyszerűen nem találtam a hangom, de nagyon igyekeztem összekaparni a gondolataimat. Mégsem ájulhatok el itt, egyetlen udvarias megmozdulástól, szóval sietve tettem helyre az urat. – És nálunk ez sajnos már nem szokás. Csak a kézfogás.

– Tényleg? Szomorú. Mióta?

– Már vagy úgy... harminc éve. Honnan jöttél? – tereltem azonnal rá a témát. Tudtam, hogy menni fog, a többség szeret magáról meg az érdemeiről beszélni, és aggasztott, hogy Peter egy pillanat alatt zavarba tudott hozni. Ráadásul Loki is jelen volt, ami valamiért még jobban feszélyezett.

– Amerika. Missouri. – húzta ki magát büszkén Quill. – Te?

A-a. Nem fogunk rólam beszélgetni. Nem, amíg nem tudom kinek a hajóján vagyok és merre tartunk pontosan. Jobb az elővigyázatosság.

– Norvégiában születtem, de te, hogy kerültél ilyen messzire?

– Elrabolt néhány idegen.

– Frankón?!

– Igen, még nyolcévesen, egy fosztogató bagázs. Azóta nem jártam otthon.

Hű, ez a sztori kísértetiesen hasonlít az enyémre. Leszámítva, hogy engem eljuttattak a megrendelőhöz. Vajon Quill, igazat mondd? Vagy tudja, mi történt velem és próbál bevágódni? Nem tűnt túl valószínűnek, mégis gyanús volt a sztori.

– Brutál, és ez mikor történt? – fontam össze karjaim, mikor már annyira cidriztem, hogy biztos voltam benne, hogy a libabőr kúszott végig gerincem vonalán egészen a tarkómig, és biztos voltam benne, hogy hiába takar ez a roppant testhezálló fekete űrruci, mégis látszik majd rajtam mennyire hideg van. Kicsit sem lenne kínos.

– Még '88-ban.

Nem lehet, hogy a srác 33 éves!

– Hű, jól tartod magad – ismertem el.

– Na, álljunk meg. Most levénrókáztál? – bukott ki Quillből sértett hangon.

Ú, kislány pacsi! Így belegyalogolni valaki hiúságába.

– Nem, persze. Csak ránézésre fiatalabbnak gondoltalak – szépítettem.

Bár nem volt ez hazugság, mert meg kell hagyni, valóban egy igen jóképű zsiványnak tűnt.

– És te mit kerestél a Mardakon?

Tudnom kéne miről beszél? Sűrűn kamilláztam vissza.

– A rabszolgatartó város, amin fogoly voltál.

Ja, hogy neve is van annak a hullagyárnak?

– Ó, hát... engem is elraboltak az idegenek – avattam be. Bár talán erről már tudott.

– Az kemény!

– Az.

Egyszerre bólogatni. Nem kívántam tovább a múltamat firtatni, viszont annál inkább tudni akart mire számíthatok. Millió kérdésem lett volna, és a következő megválasztásán törtem a fejem, mikor Loki félbeszakította kérdés gyűjteményemet.

– A világért sem zavarnám a meghitt romantikázást, de talán folytathatnátok a bájcsevejt a hajó belsejében, ahol pár fokkal melegebb van.

Csodálkozva meresztettem Lokira a szememet. Most azt hiszi flörtölünk vagy mi? Azért elég cink, ha kívülről úgy fest, vibrál köztünk a levegő, mert én messze nem érzem a kémiát.

– Jó ötlet. Szét fagyok!

De csak mikor elindultam tűnt fel, hogy Loki iménti jó kedve gyorsan tovaszállt. Hatalmas mosolya lehervadt, és csak komor távolságtartás maradt a nyomán. Nem értettem, mi ez a hirtelen hangulatváltozás, de kicsit aggasztott mi foroghat a fejében. Egy pillanatra végig mértem őt, tudni akartam egyben van-e, ám mikor találkozott a tekintetünk úgy éreztem, menten felnyársal a szemével. Legutóbb, mikor menekülésünk közben felbukkant, úgy megörültem neki, hogy gondolkodás nélkül a nyakába vetettem magam, de nagyon nem értékelte. Ezért most igencsak ügyeltem rá, hogy ne tűnjek túl érzelgősnek, és nem is ölelhetem meg csak úgy örömömben, hogy épségben látom. Ráadásul nem akartam még jobban felbosszantani azzal, így sietve kerestem valami közös témát, amivel megszólíthatom, és hirtelen ötlettől vezérelve halvány mosollyal csak ennyit tudtam kinyögni:
– Hogy vannak a többiek?
Szent ég, ha szemmel ölni lehetne! Azt hittem válogatott szitkokkal küld el menten a pokolba, de hűvös, kimért hangján csak ennyit válaszolt.

– Körülményekhez képest jól.

Hangja olyan ridegen csengett, úgy éreztem még az se fájna ennyire, ha ordítana velem. Bárcsak csendben maradtam volna! Loki erélyes léptekkel indult vissza azon az úton ahonnan érkezett, és kérdés nélkül követtem. Az ég szerelmére, mi dühítette fel ennyire? Átléptünk egy másik szobába, ahol valóban kellemes melegség járta át reszkető porcikáim. Valami vita közepébe csöppentünk, mégis síri csend lett, amint beléptem a szobába. Mire észbe kaptam volna kik is vannak jelen, Judyt már a nyakamban csüngött.

– Sig, szent ég! Annyira örülök, hogy jobban vagy! – ölelt meg egészen szorosan. Ledermedtem egy pillanatig, hisz Loki az imént még majdnem kettéharapott, de Judyt kedves fogadtatása jól eső melegséggel töltött el. Próbáltam viszonozni, de úgy szorított, hogy mozdítani se tudtam a karjaimat.

– Én is... csak kiszorítod belőlem a szuszt--

– Jaj, ne haragudj! Csak olyan nagyon boldog vagyok – húzódott el tőlem, és amint végig mért egészen elcsodálkozott. – Elképesztően jól nézel ki! Úgy értem, tényleg sokkal jobban festesz.

Fogalmam se volt miről beszél. Egy fekete kezeslábasban nyomultam, és úgy sejtettem a fejem is igencsak csapzott lehetett az újra élesztős buli, meg a mini kóma után. Mind e közben ő nagyon is ápoltnak, felfrissültnek tűnt, ráadásul egy nagyon is csinos pasztell lila, fodros pulcsit és egy napraforgó színű nadrágot viselt, ami meglepően jól állt neki. Még sosem láttam rajta, nyilván a legénységtől kaphatta. Judyt jó erőben volt, sértetlenül. Nagy kő esett le a szívemről, érte aggódtam leginkább.

– Hogy érzed magad? – lépett közel hozzánk Nereza.

– Mint, akit megnyúztak.

– Nem csodálom. Jó látni, hogy egyben vagy – ajkain bájos mosoly ült, kezével támogatón simított végig a karomon, és én már kezdtem elérzékenyülni. Nem is képzeltem, hogy ennyire aggódnának értem.

– Az utolsó emlékeim szerint durván rosszul voltam, és... – de nem tudtam befejezni, egyszeriben Adger ölelésében találtam magam. Nagyon megdöbbentett. Határozott mégis gyengéd szorítást kaptam tőle, amiben volt némi szigor és féltés is egyszerre. Őszintén meglepett ez a gesztus. Igazán nem volt az a közvetlen típus, ez sokkal inkább Rezgarra jellemző, ő most úgy tűnt mégis messzire elkerül, amennyire láttam egy tapodtat se moccant. Adger alig akart elengedni.

– Hé! Minden oké, jól vagyok – nyugtatgattam zavaromban. Nem értettem miért ez a hirtelen érzelgősség, hiszen sikerült megszöknünk. Persze majdnem otthagytam a fogam, de akkor is furcsának tartottam, hogy még ő is ennyire aggódott értem. Igaz, lehúztunk együtt pár hónapot, de kényszerből. Egymásra voltunk utalva, és bár én valóban kötődni kezdtem hozzájuk, sose mertem magamat abba a hitbe ringatni, hogy talán ők is éreznek irántam valami egészen hasonlót. A börtönben nem merészkedtünk a testi kontaktus efféle formájáig és most hihetetlenül jól esett a tőlük kapott ölelés. Nem is bontakoztam ki, egészen addig míg Adger lassan el nem engedett. Ekkor ő alaposan végigmért, ahogy én is őt. Fogalmam se volt mennyi idő telhetett el, hogy mióta nem voltam magamnál, de úgy tűnt nem órákról lehet szó. Adger ápolt külseje ellenére is rémesen gondterheltnek tűnt. Rézszínű arcába barázdákat véstek az elmúlt napok. Gesztenyeszínű hosszú hullámos tincseit most hátrafogta, körszakállát megnyírta és végre öltözéket is váltott. Nem az őrök egyenruháját, hanem néhány kényelmes bőrruhát viselt. Piszkosul jól festett! Ám, ami a tekintetéből visszatükröződött az rémesen aggasztani kezdett.

– Sigyn, tudd meg, piszkosul haragudtam, amiért nem hallgattál rám, de... örülök, hogy egyben vagy.

Hamar kibújt a szög a zsákból.

– Tudom-tudom, már én is rájöttem, kösz, ne is firtassuk...

– Sigyn? Nem Eileennek hívnak? – bukkant elő Quill a semmiből.

– De, ez csak egy becenév.

– Veled meg mi történt? – érdeklődött gyanakvó hangon egy nő, és csak hamar megpillantottam őt is. Durván karizmatikus, vonzó, zöldbőrű csaj bukkant elő, közvetlenül a bájosan cuki Judyt és az angyali szépséggel megáldott Nereza mellett. Oké, senki nem szólt, hogy Miss. Űrlény szépségkirálynő válogatás lesz délután. Azt hiszem inkább visszafekszem aludni.

– A kisasszony fejbe kólintotta. – Loki kijelentésén mindenki hangosan felkacagott.

– Már megint mit műveltél, Peter? – emelte csípőre mindkét karját a csaj.

– Megijesztettem. De csak véletlenül! – már megint mentegetőzik, ez már bevett szokás lehet, és hantázik is!

– Egyszer csak felbukkant az ajtóban és még sosem láttam, szóval biztosra mentem. Viszont egy lemerült fegyveren kívül másom nem volt, szóval... – vigyorogtam büszkén a Quill homlokán éktelenkedő, csúnyán kékülő művemre, amin végre Rezgar is felkacagott.

– Az biztosan fájt! A kislány meglehetősen erőset dob.

– És pontosan – ismerte el Quill, amire ismét hangos röhögésben törtek ki.

Még szép. Erre a skillre külön pakoltam. Peter sarkon fordult, és egy a falra szerelt szekrényből pakol elő pár holmit, és most, hogy egy kis levegőhöz jutottam volt időm végig mérni az új arcokat. Rezgart, Nezt, Lokit, Judytot és Adgert már nem kellett nekem bemutatni, de a zöldbőrű hölgy nagyon kíváncsivá tett, plusz elég kemény csajnak tűnt. Tutira bírni fogom. Nerezával ők ketten, mint a jin és a jang. Szemet gyönyörködtető látványt nyújtottak együtt, mégis mintha egymás komplementerei lettek volna. A cinkzöld bőrű nőnek tökéletes alakja, erős arcvonala, magas járomcsontja volt. Halántékát és cicásan ívelt gesztenye szemeit tetoválások keretezték, valamint a gyönyörű hullámos barna-magentaszín ombre haja, ami csak dobott a látványon. Ráadásul a megfelelő helyeken igen formás, testhez simuló sötét bőrszerkója szépen kiemelte idomait. Nereza bronzbörű, gazella alkatú, jobb karját ezüst és fekete tetoválások díszítettek, szintén ezüst tincsei egészen a derekáig értek és akác lila árnyalatban végződtek. Ő még mindig a már általam olyan alaposan ismert fémpáncélját viselte, de közel se tűnt olyan viseletesnek, sőt. Láthatóan sikeresen felturbózták az öltözékét, majdhogynem újnak tűnt.
Az asztalnál Loki mellett – akinek fürkésző tekintetét messzire kerültem – egy apró fa lény, flora collosus lógatta a lábát, ami le se ért a földig. Valami elképesztően cuki! Főleg, hogy totálisan belebújt a gameboyába! A sarokban egy mosómedve ücsörgött egy hatalmas kacatnyi kupi közepén, és valami alkatrészt hegesztett. A fal melletti ládán is ült egy alak, alig vettem észre! Egy alaposan kigyúrt, félmeztelen pasas, akinek szürkéskék bőrét mindenütt vörös tetoválások fedték. Tekintetével úgy mustrált, mintha én lennék a következő áldozata. Hát, mi ez a legénység, de komolyan?! A pillanatnyi beállt csendben, úgy éreztem, muszáj benyögnöm valami plusz infót.

– Egyébként, csak akkor dobálok, ha valaki ütés távolságon kívül esik – pillantottam végig ismét az új arcokon kínomban. A fa felhorkantott, zöldbőrű nő kérdőn vonta fel szemöldökét, az izomagy meg tuti megállt a növésben. A mosómaci volt az egyetlen, aki válaszra méltatott a kínos csendben.

– Amíg Quillt ütöd részemről rendben van – hagyta rám, felém se pillantva.

Oké, arról nem volt szó, hogy beszél, de legalább fixen nem házi kedvenc.

– Hékás! – csattant fel Quill, amin a kisállat jót vihogott. A férfi vissza sétált hozzám, közben kezével látványosan gesztikulálva intett végig társain. – Ők itt a roppant együttérző Milano legénysége; Gamora, Groot, Rocket és Drax.

– Én morcos leszek, ha megütnek.

– Sigyn csak viccelt, Drax... Csapat! Ő Sigyn, a földről – zavarta le sebtiben a bemutatást.

– Remek, még egy terrai – dünnyögött Rocket. Érdeklődve fordultam felé.

– Gondod van vele?

– Ó, dehogy. Quillel is minden olyan könnyű és hatékony – ironizált. Úgy hiszem.

Jó tudni, hogy itt sem tökéletes az összhang. Tipikus legénység.

– Ez nem is igaz! – ellenkezett Drax.
Rocket végig szántotta mancsával fájdalomba torzult képét, míg én jót kuncogtam. Kiakasztó egy banda, sokat fogok rajtuk nevetni, jó lesz nekem itt!

– Én vagyok Groot!

– Groot!

Szegény. Semmi rosszat nem mondott.

– Én is örvendek, Milano legénysége.

– Jó, hogy megébredtél. Két napon belül a Xandarra érünk – avatott be Gamora.
Végre egy használható infó! Egyébként ő az egyetlen, aki önszántából közölt is velem valami hasznosat. Egyre jobban bírom a csajt.

– Épp, kérdezni akartam merre tartunk, és hogy hol vannak a többiek?

Azon nyomban megfagyott a levegő. Nem maradt más, csak síri csend és hullaszag. Azonnal elfehéredtem, mikor leesett, hogy valami komoly témába gyalogoltam páros lábbal. Járattam rajtuk a tekintetem, de mindenki mélyen hallgatott, ráadásul kerülték a szemkontaktust. Ugye nem azt akarják mondani ezzel, hogy--

– Gyere, megmutatom – lökte el magát Quill az asztaltól, kezét vállamra téve invitált maga után.

Ne. A pokolba is. Ne! Nem mertem a többiekre pillantani újra, a nélkül is tudtam, hogy milyen keserű lehet most az ábrázatuk. Aprócska görcsbe rándult a gyomrom a tudattól, hogy valami rémes dolog történt a többiekkel, szívem hevesen kalapált az aggodalomtól, és amint Quill elengedett és előre ment, egyszeriben megfordult velem a hely. Oké, nyugi, most nem borulhatsz ki, szedd össze magad, Sigyn. Mantráztam, ahogy mindig, mikor megkörnyékezett a kétségbeesés. Erőt vettem magamon és határozott sietősen léptekkel követtem Quillt az irányítóba.
Átérve a hajó orrába egyből megtorpantam a látványtól. Az irányító nagyját üvegfal védte, ami bejáratnál a fejem felett kezdődött és egészen lenti a pilóta ülések tartott, amik néhány lépcsővel alattam helyezkedtek el. A sötét és rémisztő űrben száguldottunk, milliárdnyi fényes csillagot magunk mögött hagyva, és egy hatalmas közelben lévő ködfelhő felé száguldva. Ámulva sétáltam le a székek között, képtelen voltam levenni tekintetem a kinti csodás látványról, ami körülölelt minket, és mondhatni karnyújtásnyira volt. Viszont a lépcsők szokatlan elrendezése miatt egyszer csak kiszaladt lábam alól a talaj.

– Hopp-hopp! Óvatosan.

Quill karjai még épp időben elkaptak, persze úgy éreztem menten elsüllyedek. Igyekeztem gyorsan visszanyerni az egyensúlyom.

– Köszönöm! Én... le vagyok nyűgözve.

– Hogy már másodjára mentem meg az életed? – úgy vigyorgott, mint egy kölyök.

– A kilátásra értettem, Quill.

– Ja, igen, az pazar, nem?

Peter hamar ledobta magát a pilótaszékébe, és pötyögött valamit a kezelőpanelen. Mellé telepedtem és kényelembe helyeztem magam a hatalmas bőrfotelszerű ülésben. Ilyen közelről látva mindezt, ha lehet még lenyűgözőbb volt a látvány. Az ablak görbületének hála, az egész olyan élmény volt, mintha odakint ülnék egy kényelmes székbe ágyazva. Varázslatos és félelmetes volt egyszerre. Megborzongtam a gondolatra, hogy a semmi közepén száguldunk és csak ez a fémjárgány választ el minket mindettől. Egy kis időre meg is feledkeztem róla, miért is jöttünk ide. Csak bámultam a végtelen mindenséget, és hirtelen rémesen aprónak és jelentéktelennek éreztem magam benne, mind e mellett csodáltam az erejét. Mikor Quillnek is feltűnt, hogy még mindig csak szájtátva bámulom az univerzum látképét, ő is felnézett.

– Gyönyörű a látvány, igaz?

– Meseszép – szóltam halkan, mintha csak attól féltem volna, hogy amint megszólalok elillan a kép.

– Hidd el, ha elsőre ennyire tetszik, nem tudod majd megunni – sóhajtott fel. Éreztem, hogy Quill engem figyelt, bár nem tudtam megmondani, pontosan miért. Talán válaszra várt, vagy hogy túltegyem magam a kilátáson és ne szájtátva meredjek kifelé, de képtelen voltam elengedni. Olyan érzés volt, mintha a világ legdurvább 3D-s mozijában néznék egy dokumentumfilmet. – Khm. Totál gáz, hogy most ki kell zökkentselek ebből a mély áhítatból, de muszáj mutatnom valamit – nyomott meg néhány gombot a kijelzőn. – Ezt nem lehet finoman beadagolni – összefonta karjait, miután elindította a felvételt. A videó a hatalmas ablakokon jelent meg. Menő. Szóval az üveg egyben egy monitor is. Ezúttal is az űrt láttuk magunk előtt, de laikusként is hamar kiszúrtam, hogy egész más rendszerben járhatunk. Minden megváltozott, a fényviszonyok erősen kontrasztosak voltak az iméntihez képest. A felvétel egyetlen nap fénye ragyogta be, aminek sugarait lassan a képbe úszó gigantikus zöld bolygó takarta el. Az égitest oly közel volt, hogy nem is lehetett kivenni teljes alakját, csak egy kis részletét láttam a horizontnak. Ám, ami ezután következett, attól egészen meghűlt bennem a vér.
Az űrben darabjaira szaggatott hajó maradványok lebegtek, mégis csak akkor fogtam fel, és borzadtam el igazán, mikor a nehezen kivehető fémdarabok között halálra fagyott, és a robbanástól szétszakadt holttesteket pillantottam meg. A szívem kihagyott egy dobbanásnyit. Teljesen ledermedtem, remegni kezdtem, amint felfogtam, hogy ez talán a másik menekült hajó, amit Adgerék indítottak útjára. A hajó, amin a többi rabtársunk tartózkodott, és akik alig pár perccel ezelőtt még bizonyára úgy hitték, hogy végre szabadok. A távolban egy másik hajó bukkant fel, és látszólag a bolygó felé vette az irányt, ekkor a felvételhez bekapcsolódott a rádió is a szörnyű képsorok mellé. Elsőnek Quillt szólalt meg:

– Brightside, jelentkezz itt a Milano. Brightside. Brightside itt a Milano. Hallanak minket? Veszik a jelet?

– Ez itt előttünk a Clitoryn maradványa. Peter, nincsenek életjelek – tette hozzá Gamora.

– Lehet, hogy csapda – vetette közbe Rocket.

Ezt követően a legénység tagjainak elfúló szörnyülködését lehetett hallani, és hamar kikapcsolták a hangot, csak a látvány maradt és az épp elég volt. A Milano legénysége élőben nézhette, amint a sérült Nova mentőhajót, a Brightsideot magához rántja a zöld bolygó gravitációja, és ahogy az a légtérbe lépéskor lángra kap.
Azután, hogy Quill megállította a felvételt és a képkocka kimerevedett még hosszú ideig meredtem a képernyőre. Ő várt néhány pillanatot, majd lassan előre könyökölt térdeire. Úgy sejtettem tőle telhető legegyüttérzőbb hangon szólalt meg:
– Minket arra kértek fel a Nova Corps, hogy kíséretet biztosítsunk a Brightsidenak. Segítsük az átszállást és figyeljük a terepet. De elkéstünk a találkozóról és... már ez fogadott, mikor megérkeztünk. A Clitorynt követték a Mardaki vadászhajók és szétbombázták. Ezután mi még szkenneltünk, vizsgálódtunk és van rá bizonyítékunk, hogy kree vadászhajók ugrottak teret nem sokkal az ütközet után. Azonosítottuk a hajókat és tudjuk, hogy a rabszolgakereskedők kezében vannak, szóval, nem kétséges, hogy ők voltak a támadók. Megszereztünk néhány felvételt a Brightsideról is, és amint a Xandarra érünk, mindent átadunk a Nova Corpsnak. – Lassú, fáradt mozdulattal dőlt hátra a székében. – A ti hajótok, negyedórával utánunk érkezett. Addigra Rocketék összeszedték a halottakat, már akiket még lehetett és a Quartis 55-re – mutatott a kimerevített képen a zöld bolygóra – szállították őket oda, ahol a Brightside lezuhant, kivéve azt a két főt, akik kryogépben feküdtek a tiéd mellett. Nekik még voltak életjeleik mikor felhozták őket a Milanora.

Quill befejezte a történetet. Néma csendbe burkolóztunk. Ő engem bámult, én pedig a kivetített képet, és miután megértette, hogy képtelen vagyok megszólalni, még hozzátette:

– Ti is vallomást tehettek, és ha elmondtok mindent, ami történt a Nova Corps további lépéseket tehet, hogy felszámolják a Mardakot.

Rezzenéstelen arccal hallgattam a szavait. Nem éreztem semmit. A látottak után rémesen üresnek éreztem magam. Minden erőfeszítésünk, küzdelmünk egyszeriben hiábavalónak tűnt. Mindannyian odavesztek a robbanásban. Több, mint negyven társunk, akik még most is élnének, ha nem szervezzük le Adgerrel ezt az egész őrültséget. Istenem, Zaeden is Clytorinon volt... Meg azaz idióta Judak, és Egat is. Rezgar megmondta. Megmondta előre, hogy a Mardaki urak nem fogják hagyni, hogy meglépjen a portékájuk. Inkább elpusztítanak minket mind egy szálig, de nem engednek el.

– Sigyn. Jól--

– Köszönöm, hogy elmondtad – vágtam a szavába sietve, mert ha elkezd vigasztalni, nekem tuti eltörik itt a mécses.

– Akarod, hogy...?

– Egy kicsit – bólintottam. – Kérnék, pár percet – meredtem magam elé, és csak újra és újra lepörgettem az emlékeimet, mikor Rezgarral legutóbb erről vitáztunk a reggelinél.

"– Én sem fogok itt meg murdelni, de nem is fogok évekig nyamvadt kreditekkel matekolni.

– Sig, most már megint miről beszélsz?

– Ki fogok jutni valahogy!

– Cssss!

– Ne mondd, hogy közöd volt Adger szökéséhez...

– Mi? Dehogy! Miért hiszed, hogy én vagyok itt mindenki kisördöge?

– Figyelj, ne pedzegesd ezt a dolgot többet. Judytot nagyon megviselte, ami Erockkal történt, pedig ő is nagyon szeretne szabadulni innen. Ahogy mindannyian. De nem ez a megoldás. Lehetetlen innen meglépni külső segítség nélkül.

– Jó. Nem hozom fel többet..."

Fogalmam se volt, Quill mikor hagyott magamra, de mire feleszméltem, már nem volt mellettem. Az első pár perces sokk után, lassan burjánzott fel bennem az érzés, mint mikor vörösbor cseppen a fehér terítőre. Beitta magát szívembe a fájdalom, és egyre csak erősödött, feszített a mellkasom, szívem dübörgött bordáim között, reszketni kezdtem, mintha túl hideg lenne. A sírás kerülgetett, mégsem tudtam egyetlen könnycseppet sem ejteni, mert a kétségbe ködös leple hullt elmémre, és amint kezdtem felismerni a jeleket, akkor kezdtem csak igazán megrémülni. Közeledett egy pánikroham, és hirtelen nem tudtam, mi tévő legyek.
A következő pár percben az érzelemskála szinte minden pontját érintettem, és amint felfogtam tetteim súlyát, és szembesültem vele nincs kiút ebből a pokoli helyzetből, elöntött a harag, majd csak hamar a halálfélelem is. Szörnyű dolgot tettem. Felelőtlenül erőltettem a menekülést, csatlakoztam a szökéshez és mindenki mást is magammal rántottam. Az én hibámból haltak meg!

***

Patakokban folytak a könnyeim és már ki tudja mióta dülöngéltem a székben, mint valami elmeháborodott. Mégis szükségem volt erre a pótcselekvésre, nem akartam teljesen becsavarodni, de az istennek se tudtam összeszedni magam, teljesen szétestem. Apró golyókként gurult el minden gondolatom.
Mikor már úgy éreztem ebből nincs kiút, és felfogtam, hogy nincs más itt rajtam kívül, aki segíthetne, egyedül vagyok és gyógyszerem sincs, mégis valahogy beugrott és próbáltam bevetni mindazt, amit a dokinál tanultam. Győzködni kezdtem magamat róla, hogy minden rendben lesz, minden egyes szót hangosan kimondtam és erőszakkal vettem rá magam, hogy abbahagyjam ezt a rémisztő mozdulatsort. Ismételgettem, hogy mindez már napokkal ezelőtt megtörtént és már nem tehetek értük semmit. Mély levegőket vettem, próbáltam kiüríteni gondolataimat, még ha csak pillanatokra is, de el kellett engednem azt a rémes képet, amiben elképzeltem miként haltak meg a rabtársaink. Iszonyú sokáig tartott, ám mikor már úgy éreztem alábbhagyott a reszketés felkeltem a székből. Nem vágytam társaságra, és biztosra vettem az irányítót záros határidőn belül használniuk kell. Bizonytalan léptekkel indultam el felfelé a még mindig szokatlan pillangó lépcsősoron. Nem akartam újra orra bukni. A legénységi szintre érve kiléptem a fülkéből és kínosan ügyelve rá, hogy kerüljem a többiek tekintetét sietve iszkoltam el a hajó egy csendesebb zugába. Találtam egy kis sarkot a folyosó legvégében, ahol úgy tűnt csak kacatokat tároltak. Tele hajigálták mindenféle felesleges holmival, ami útban lehetett. A túlzsúfolt kis részen talpalatnyi hely sem maradt, de találtam a hordó, meg egy robotgép között némi helyet a falnál. Ledobtam magam a padlóra és bekucorodtam a holmik közé. Tudtam, hogy kívülről az egész nagyon parán nézhet ki, de kellett egy csendes hely, sötét kis sarok felzaklatott lelkemnek, és némi idő, amíg túlteszem magam a történteken. Képtelen lettem volna bárkivel is beszélni most erről, csak mély mélyebbre zuhantam volna és nem akartam másokat terhelni vele.
Úgy hiszem órák teltek el, míg újra és újra lejátszottam magamban az elmúlt hónapokat. Képkockáról-képkockára, emlékről-emlékre. Kezdtem elfogadni a tragikus tényeket, és ezzel egyidőben a pánikot, ami elsőre leuralt már mérhetetlen keserűség váltotta fel. Amint tisztult a kép a helyzetről kérdések garmadájával kellett megküzdenem. Mit teszünk a Xandarra érve? Tennünk kell valamit a rabszolga kereskedelem ellen! De fogalmam sincs, képes lennék-e visszamenni, ha lehetőségem lesz rá. Hosszú ideig tartó reszketés, és lelkem sanyargatása szörnyen kimerített. Egyre laposabbakat pislogtam és az utolsó, ami az emlékeimben él, hogy eldöntöttem beszélek Adgerrel. Talán épp annyira tartja magát hibásnak, mint én. nem sokkal ezután már nem emlékszem mi történt.

***

Rémülten rezzentem össze mikor valaki megérintett. Évek óta először, majdnem felsikítottam ijedtemben, de szerencsére nem jött ki hang a torkomon, viszont megragadtam az illető grabancát, hogy lekeverjek egyet. Szerencsére rögtön az ismerős mélybarnákkal néztem farkasszemet.

– Adger...!

– Nem akartalak megijeszteni. Csak tudni akartam, hogy vagy? – halvány mosoly kúszott dús ajkaira. – Látom elaludtál.

Apró mozdulattal töröltem meg szememet, és egy halk ásítást is elejtettem mellé ügyelve rá, hogy puszta fáradtságnak álcázzam a történteket.

– Jól, azt hiszem. Te, hogy viseled?

Halkan morrant egyet.

– Meg vagyok – guggolt le elém.

– Mindent megtettél, ami lehetséges volt. Ne okold magad. Én sem teszem. – hazudtam, ahogy a csövön kifért, mondjuk rögtön láttam, egy szavamat sem hiszi.

– Tudod, annyiszor átgondoltam, mit tehettünk volna másként.

– Nem szabad. Semmi értelme. Már nem tudunk változtatni a történteken.

– Mégis, elgondolkodtatott. Annyira... kegyetlen, hogy csak mi éltük túl...

– A sorsnak szörnyű a humora. De nem vezekelhetsz egy életen át. Megmentettél hét életet, így már nem volt hiábavaló, mi több, ha neked hála pontos leírást, és belső infókat adhatunk a Xandariaknak talán még fel is számolják azt a rabszolga várost, és így még többen menekülnek meg.

Kétkedve a fejét rázta.

– Ez nem nyújt majd vigaszt a holtaknak és családjuknak. Talán elsőre is ezt kellett volna tennem. Eljönni és később visszatérni, erősítéssel, hogy kevesebb legyen az áldozat.

– Nézd, utólag könnyű okosnak lenni. Ott és akkor, így döntöttél, ez tűnt a legjobb megoldásnak. Nem tudhattad, hogy ha kijutsz mi fog történni. Nem tudhattad, hogy lesz-e bárki, aki segítene az ott ragadt, börtönbe zárt áldozatokon, ha te magad mögött hagysz mindenkit. Adger – kerestem a tekintetét, hogy a megtört szemekbe pillanthassak, mert azt szerettem volna, ha komolyan veszi, amit mondani fogok. – Tudtuk mire vállalkozunk. Benne volt a pakliban. Egy jobb élet reményében szöktünk el.

Klisékkel dobálózom, ez már a vég, de úgy tűnt elgondolkodik a hallottakon. Aprót bólintott.

– Igazad lehet. Meglátjuk, mit mondanak majd a Xandaron. – körmével a hüvelykujján lévő sebet kapargatta, még mindig kissé feszülten. – Tudod, azt gondoltam jobban kibuksz majd – vallotta be.

– Kibuktam, de aludtam rá egyet. Csak kérnék még egy kis időt, és ígérem összeszedem magam – villantottam egy mosolyt a kedvéért, amitől egyből megkönnyebbültnek látszott.

– Rendben. Azért vacsorázni gyere – veregetett vállon, azzal feltápászkodott.

– Tudod, hogy ki nem hagynám – kacsintottam.

Mikor úgy éreztem már hallótávolságon kívül ért, remegő sóhajt engedtem el. Éreztem, hogy ég a tüdőm és szúr a mellkasom. Rosszul éreztem magam, hogy azt hazudtam, minden rendben, de volt egy olyan gyanúm, hogy Adgernek most erre volt szüksége. Elég a saját kis bűntudat fenevadját pórázon tartania, nem lenne ideje az enyémmel is játszani.
Megdörzsöltem a képemet. Remekül ment a "minden rendben maszk" viselése. Úgy öt percig. De képtelen lennék huzamosabb ideig hordani a többiek előtt. Túltettem magam a sokkon, szundítottam is egyet, ami nálam mindig jó jel, mert ha az alvás megy már nagy bajom nem lehet. Viszont elértem a szomorúság és fájdalom fázist, amikor pillanatról-pillanatra változott a hangulatom, változó, ahogy Adger is mondta. Percekig minden jó, már látom a kiutat magam előtt, hogy merre tovább, aztán bevillan valami, egy emlék, egy arc és elönt a keserűség, amitől sírás kezd kerülgetni. Ebben a szélsőséges állapotban töltöttem a következő magányos órát, de diadalmasan megálltam, hogy ne bőgjem el magam. Tudtam jót tenne és talán, ha végre egyben haza jutok megengedem magamnak ezt a luxust, de most nem voltak alkalmasak a körülmények.

– Nem vagy éhes?

Összerezzentem Quill hangjára. Ma mindenki halálra akar rémiszteni?

– Jesszus! Csaphatnál valami zajt.

– Így mókásabb volt – vont vállat.

Rendben, lépjünk túl azon, hogy direkt hozza az emberre a frászt.
– Kezdek kajás lenni, de még nem szívesen lennék a többiekkel.

– Sejtem, de talán elterelnénk a figyelmedet – vetette fel.

Most, hogy értessem meg vele, hogy meglátom Judyt ártatlan kis pofiját és talán azonnal rám tör majd a sírhatnék?

– Hidd el. A zenén kívül semmi nem lenne képes rá – tereltem a dolgot más vizekre.

– A zenén? – csodálkozott el.

– Naná. Elég nagy zene őrült vagyok. Otthon nonstop hallgattam valamit, a fülesem nélkül létezni se tudtam. Így közlekedtem, tanultam, dolgoztam és aludtam el. – Hirtelen fel nem tudtam fogni miért is kezdtem neki anekdotázni. – Gondolhatod mekkora érvágás volt e nélkül a cellában kuksolni. Hónapok óta nem hallgathattam. Tiszta kínzás egy függőnek. Feszültebb időszakokban egy napi étkezésemet cseréltem volna el egyetlen szám meghallgatásáért. És nálam az étel, szent dolog!

Kínos csend keletkezett. Elsőre azt hittem Quill unja a szövegemet, de rápillantva elég komolynak tűnt.

– Pocsék lehetett – bökte ki végül, furcsán komor hangon. – Gyere, mutatok valamit. – Intett a fejével.

Meg se várva a válaszomat sarkon fordult. Nehézkesen kapaszkodtam fel az apró résből, szörnyen elgémberedtem, de várnom kellett, hogy minden porcikámat érezhessem. Úgy voltam vele, a hajón úgy se tud előlem megszökni. Kiérve üres volt a helység, csak Quill pakolászott bent, és csak a mellettünk lévő pihenőből hallottam kiszűrődni némi halk beszélgetést.

– Odaát étkeznek páran – intett a másik szoba felé.

– Quill, mondtam, hogy még nem fog menni.

Ilyen galád mód kicsalni a kuckómból!

– Persze, nem erőszak. Egyébként, mit mondtál, mit is melózol odahaza? – kíváncsiskodott, közben matatott valamit a szekrénynél.

– Rúdtáncos vagyok.

Kiejtett a kezéből valami tokot, ami hangosan csattant a fémpadlón. Szent egek! Azt a fal fehér ábrázatot! Közvetlenül ezután rögtön elpirult.

– Komolyan bevetted? – vigyorogtam.

– Remélem tiszta, hogy elképzeltem, amit mondasz. Nem fair ilyesmit elhinteni egy pasinak!

– Nem, de baromi vicces képet vágtál! – Nevettem fel hangosan, még horkantottam is hozzá. – Bakker, nem hittem, hogy zavarba fogsz jönni! – Törölgettem a könnyeimet.

– Ugye tudod, hogy ez egy tök lelombozó reakció! Hát, így kell reagálni, ha egy mélyérzésű férfival találkozol? Kineveted! És még csodálkoznak a nők, hogy a pasik nem mutatják ki az érzéseiket...

– Jaj, Quill, ugyan már! Ha olyan érzékeny lenne a kis lelked, el se képzelted volna.

Töprengve bambult maga elé, valami elmés reakción agyalva, de hamar feladta.

– Oké, ez jogos...

– Mentor vagyok, egy speciális iskolában – avattam be, félig meddig. Bár úgy sejtem már rég nincs meg az állásom. Bele se akartam gondolni, mi mindent hagytam magam mögött, és hogy vár-e még egyáltalán bárki is oda haza.

– Ez érdekesen hangzik – kapta fel az elejtett holmit, majd a szekrény felé fordult ismét, míg tovább faggatott. – Az olyan, mint egy tanár?

– Mondhatni. Közel áll a tanárhoz, igen – töprengtem a dolgon.

Egészen kizökkentett, amint felismertem egy igen régi eszköz jellegzetes kattanását. Pont olyan volt, mint mikor elindítanak egy régi kazit. Pillanatokon belül fel is csendült egy ismerős kántálás, és én azon nyomban felismertem a Hooked on a Feeling című számot a Blue Swedetől. Szívemet kellemes melegség öntötte el, mégis belülről rázott a hideg, egyenesen libabőrös lettem a jól ismert otthoni dallamra. Oly' sok kedves emléket idézett fel bennem, hogy rémes honvágyam támadt. Quill felé pillantottam, akit a könnyfátyol eltakart, de úgy sejtettem büszkén vigyorog.
Pár napja még kilátástalannak tűnt a helyzetem. Úgy hittem talán sose jutok haza, és egy távoli világban intek búcsút az életemtől, mégis komoly áldozatok árán, most egy földi férfi űrhajóján utazhatok hazafelé. Vajon miért óvnak engem ennyire az égiek?
Boldogan mosolyogtam vissza Peterre, bár még sűrűn nyeltem vissza a könnyeket, ő viccesre vette a figurát és lenyomott egy laza pörgést meg néhány csípő mozdulatot. Hangosan kacagtam fel a látványra. Cseppet sem volt ciki, amit csinált, sőt nagyon is jól mozgott, de szándékoltan túljátszott, hogy felvidítson.

– Hogy tetszik? Megleptelek? – kérdezte vidáman. Tőlem csak sűrű heves bólogatásra futotta, mert azon voltam, hogy felitassam a könnyeket és ne bőgjek úgy, mint egy kislány. Hihetetlenül megkönnyebbültem, és olyan boldoggá tett a zenével, a mókázásával. Pokolian jó érzés volt, nem is tudtam, hogy ekkora szükségem van egy kis viccelődésre, lazaságra. Kellet, akár egy falat kenyér. Ráadásul a mai hírek után különösen felejteni akartam.
Nem sokat kellett noszogatni. Hamar beszálltam és pillanatokon belül tánctérré varázsoltuk az űrhajó központi termét. Quill kívülről tudta a legviccesebb diszkó figurákat. Elképesztő hamar kialakult köztünk az összhang és gyorsan ráéreztünk a ritmusra. Egyszerre köröztünk a csípőnkkel, mutattunk az ég felé, forogtunk és csaptuk össze a tenyerünket, mintha csak gyakoroltuk volna. Iszonyatosan élveztem! Ma már kevesen táncolnak diszkót otthon. Külön retró klubot kell hozzá keresni, mert elég cink ilyet nyilvános buliban tolni, pedig én mindig is szórakoztatónak találtam ez a stílust.

– Mit műveltek? – Judyt jelent meg a térelválasztó mellett. Úgy bámult ránk, mintha megbolondultunk volna.

– Ez a diszkótánc! – vágtam rá, amire Quill megerősítőn bólintott. Épp hullámoztunk a karjainkkal jobbról-balra.

– Biztosan?

– Quill, halkítsd le! – robbant ki Gamora a pihenőből.

– Azonnal! – vetette oda magát a magnós hifihez, és lecsapta a hangerőt egy élvezhetőbb szintre.

Én nem törődve az ellenállással táncoltam tovább. Úgy gondoltam egy kis feszkó levezetés a legénységnek sem árthat. Gamora szigorú képpel figyelt, kis híján felnyársalt a tekintetével, bár nem egészen tudtam eldönteni, hogy a zene zavarja ennyire, a jelenlétem, hogy Quillel hülyéskedünk.

A kazin közben elindult a következő szám, a Redbonetól a Come and get your love. Nagyon nevettem, hogy pont ez csendült fel következőnek. Hamar rájöttem, hogy ez egy jó kis válogatás kazi lehet, mert mindkettő nagy slágernek számított. Nyomtunk is rá jó sok vicces koreográfiát, mert ennek a számnak az üteme könyörgött egy kis ökörködésért. Mutattam Quillnek sírásó, meg bolti pakolós mozdulatot. Végül Gamora se bírta tovább, az orra alatt ő is megmosolyogta a dolgot. Judyt lelkesen bátorított minket, szüntelen tapsolt és kacagott az egészen, egyedül Loki bámult ránk úgy, mint két hibbantra. Nagyon mókás ábrázata volt, de nem érdekelt mit gondolt, vagy épp miért pikkelt rám ennyire. Végre jól akartam érezni magam, csak egy kicsit.

– Gyertek! – intettem őket magunkhoz.

Judytban bíztam és ő partner is volt ebben, rögtön előttem termett, de a többieket hiába noszogattam. Loki húzta a száját.

– Azt sem tudom, mit csináltok!

– Táncolunk!

– Biztosan tévedsz! – rázta meg fejét a herceg, de lassacskán nála is láttam megbújni egy apró kis mosolyt.

– Jó móka! – biztattam.

Quill Gamorához lépett, a nő csípőjére helyezte kezét, lassan ringatta magukat az ütemre. Igyekezett bevonni táncba, de úgy tűnt a hölgy nem az a lazulós típus. Ekkor esett le mennyire vak vagyok, ők ketten tuti együtt vannak. Vagy legalábbis alakulgat valami.
Judyt viszont nagyon élvezte, mikor megismertettem a mozdulatokkal. Eleinte fogtam a két kezét, és irányítottam, lassítva mutattam neki, hogy pontosan utánozhassa a mozgást. Elég hamar ráérzett és így elengedhettem a kezét. Mivel a kazi a Jackson 5, I want you backjére váltott, úgy éreztem ez a tökéletes alkalom, hogy beiktassak a kisasszonynak néhány szuper új táncmozdulatot. Igaz, már alig vártam egy olyan ütemet, amire waackingot, houset vagy electric boogiet lehet tolni, ha már 70'-es 80'-as évek zenéit hallgatjuk. Közben felbukkant Nez és Rezgar is, akik nem voltak olyan karót nyeltek, mint a másik kettő, mert egy perc után beszálltak a buliba. Nereza még lekapta magáról a fémet, ugye az nem két pillanat, de így már őt is csak a testhezálló űrruha fedte, mint engem. Jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül egy ilyen testhezálló göncben. Rezgar hatalmas termete ellenére tutin mozgott, amire soha nem mertem volna fogadni. A Mr. Blue skys alatt Nez próbált nekünk tanítani egy táncot, ami az ő népénél hagyományos ünnepi alkalmakkor volt szokás. Iszonyúan hasonlított a reggaetonra, de pont ezért tetszett nekem olyan nagyon. A srácoknak ez szörnyen nem ment, Rezgarnak az alkata miatt sem sok esélye volt, Quill pedig olyan feminin módon riszált tőle, hogy alig bírtam elfojtani a nevetést, de végül nem is kellett, mert ő valami italt kezdett körbe kínálgatni.
Elképesztően élveztem, amit Nez tanított, nagyon átmozgatott. Igaz talpalatnyi hely se maradt, de megoldottuk. Judyttal nagyon lelazultunk tőle. Nereza pedig igazán felszabadult volt közben. Öröm volt ilyen könnyednek, boldognak látni. Amint vége lett a dalnak Quill a mi kezünkbe is poharakat adott, amik már töltve voltak. Ők addigra Rezgarral, Lokival és Gamorával már legurítottak egy felest.

– Az ég szerelmére, ennek rémesen furi az illata – fogta be az orrát Judyt. – Nagyon sajnálom én ezt nem tudom meginni.

– Ez valami rövid lesz – mondtam Neznek, aki szintén gyanakvón szagolgatta.

– Az mi? – kérdezett vissza, de hirtelen nem tudtam, hogy fejtsem ki neki, náluk is bizonyára kapni otthon bódító italokat.

– Csak húzd le egyben – koccintottam hozzá az ő apró üvegéhez a vizespohár méretű darabot, azzal könnyedén legurítottam a kék löttyött. – Hűű! Ez finom! – néztem meglepetten Quillre a semmihez sem hasonlítható savanyú ital utóhatását ízlelgetve. Igazán jól esett, mostanra rendesen kimelegedtem, és úgy égetett, hogy még az orromat is tisztította.

– Még szép, ez a quala! – vigyorgott Peter egy újabb adagot a magasba emelve.

– Nem kéred az enyémet is? – tolta kezemhez Judyt a sajátját.

– Miért ne? – vettem el tőle és koccintottunk Quillel.

– Óvatosan, mert utólag üt – jegyezte meg Gamora. Pont ő mondta, holott tisztán láttam, hogy imént egy egész pohárral gurított le és még mindig egyenesen állt. Nekem ez még csak a második apró adag volt.

– Ne aggódj! A földieknek két gyomra van. Az egyikbe az étel megy a másikba az alkohol – lódítottam, magasba emelve italomat. – Cheers!

Quill jót nevetett, majd mindketten meghúztuk a második körünket. Én jól bírom az italt, de mit ne mondjak rendesen beszédültem tőle. Igaz, utána nem forgott a szoba, szóval betudtam pillanatnyi fáradtságnak.

– Az istenfáját, de rohadt jó ez a cucc még mindig! – kiáltott fel Peter a Loki kezében lévő üveget méregetve, ami mostanra már csak félig volt. Jesszus. Ugye, nem egyedül itta ki? Amint Gamora is kiszúrta, amit én, hogy mennyit fogyott az istenke kezében az ital szintje, szépen megragadta az üveg száját.

– Ennyi elég lesz mára azt hiszem – jelentette ki, mint egy gonosz óvónéni.

– Azért még töltök egy adagot előtte – húzta ki Loki ügyesen az üveget, mielőtt a hölgy magához ragadhatta volna. A herceg úgy töltött ki magának egy új kört, mintha mindig is ezt csinálta volna, majd le is gurította az égető rövidet. Persze, ha Loki valóban egy isten, meg se kottyan neki egy kis halandó löttyi.

Felcsendült az Escape című szám, és mi Quillel már nem voltunk szomjasak, így gyorsan táncra perdültünk, bár a dallam miatt lassú ringatózás következett. Szerencsére megmaradt a józan ítélőképességem és messzire kerültem vele a fizikai kontaktust. Fogalmam se volt, hányadán állnak Gamorával, de nem akartam belerondítani a képbe. Mikor Judyt csatlakozott hozzám megtanítottam neki milyen, ha megfogják a kezét és megforgatják a nőket társastáncban. Meséltem neki, hogy ilyen dalokra nálunk párban szokás táncolni, és persze akkor igazán romantikus és kellemes mindez, ha valaki olyannal tesszük, akit szeretünk, és közel áll hozzánk. Rögtön láttam rajta, hogy ez számára nagyon is megindító gondolat volt.
A Fox on the Runra már vígan roptuk újra mindannyian. Páran eltanulták tőlem, hogy kell imitálni a mikrofonba éneklést. Közben Adger is előkerült a pilótafülkéből és láttam elnyúlt arcán a meglepettséget, de Gamora magyarázott neki valamit, így hamar megérthette a szitut, utána csak hamar magunkra hagytak minket és visszamentek az irányítóba. Tisztán láttam, hogy Quill szeme féltékenyen csillan meg, de nem rohant utánuk.
Kíváncsian pillantottam Loki felé is, aki még mindig a falat támasztotta. Gondolom félt, hogy kidől. Rossz volt nézni, hogy csak figyel minket, már-már mámoros tekintetével, ezért megígértem Judytnak, hogy mindjárt visszatérek, és Lokihoz léptem. Érdeklődve, tompán bambult rám, nyilván arra számított, mondani akarok neki valamit, de csak megragadtam a csuklóját és magam után húztam, közelebb magunkhoz. Nem tudtam mi bántja még mindig, de az biztos nem segít rajta, ha csak magában pufog és ráiszik.

– Mit művelsz? – állított meg.

– Megtanítalak táncolni!

– De hát te sem tudsz – vetette oda, én meghallottam, hogy koppan az állam a padlón. Most komolyan sérteget?

– Nálunk, így szokás. Meg van még vagy száz másik féle táncstílus és mind-mind más! – muszáj volt hangosan beszélnem, hogy minden szavamat értse, mert a zene hangereje mostanra ismét megemelkedett. Nyilván Quill titokban ügyködött. Loki töprengve bámult rám, aztán megadón sóhajtott.

– Van olyan, amiben nem kalimpáltok idétlen barbárok módjára? – érdeklődött.

– Van pár!

Hamar beugrott, hogy viszont ezek mind páros táncok és a többségéhez hely is kell, mint a keringő, balboa, quickstep, charleston meg a latin-amerikai táncok többsége. Hű, sikeresen zsákutcába rohantam, mert az úrfi nyilván nem fog velem itt valami laza hipp-hopp stílusban ugrálni, szóval nem sok választásom maradt. Amíg töprengtem felcsendült az Ain't no Mountain High Enough első taktusa. Loki folytatta.

– Jól van, látom megállt a tudomány. Lássuk mit tudsz midgardi.

Innentől a kezébe vette a dolgokat, nem hagyott sok választást én csak lestem, mert innentől úgy táncoltunk, ahogy náluk szokás. Bizony. Nem úsztam meg a páros táncot. Udvariasan fejet hajtott előttem, én meg zavaromban pukedliztem az űrruhámban. Loki gyöngéden megfogta a kezem, közelebb vont és egy lassú mozdulattal megpörgetett a tengelyem körül. Annyira váratlanul ért, hogy egészen megfordult velem az űrhajó, ő hamar felfigyelt erre és mikor kibillentem az egyensúlyomból megtartott.

– Jól vagy? – kereste a tekintetemet, sietve bólintottam, bár még kicsit forgott a hely.

– Hogyne – mosolyodtam el.

Meglehet Loki az italtól engedett fel ilyen hamar, legalábbis úgy sejtettem hisz nem igen akadt más oka, hogy ilyen kedves legyen velem. Mindeddig kifejezetten bosszúsnak tűnt a közelemben, de örültem neki, hogy már nem szeretne máglyára hajítani.
Hideg tenyerébe szorította apró ujjaimat, míg a másikkal magabiztosan magához húzott. A hátamnál érintett meg, épp olyan magasságban, hogy ne adhasson félreértésre okot. Innentől végig ő vezetett, és hűha, meg kell hagyni van hozzá érzéke. Nagyon könnyű volt őt követnem. Minden lépés, amit mutatott kellemesen pörgős volt, akár swing, egészen energikus és egyben intim is. Bár Loki sosem húzott túl közel magához, mégis mikor így tett egészen kimelegedtem, égett az arcom, miközben nagyon is élveztem vele a közös táncot.
Talán az ital tette, talán a közelsége vagy a dal szövege, ami így hangzott: "A szerelmem él a szívem mélyén, S bár mérföldekre vagyunk egymástól, Ha valaha is szükséged van egy segítő kézre, ott leszek, olyan gyorsan, ahogy csak tudok."*
Mikor felismertem miről is szól a szöveg, eleinte nem is mertem Lokira pillantani, inkább a mellkasával szemeztem, de éreztem, hogy ő engem fürkész, és tudtam jól, tánc során illik a partnerünk szemébe nézni. Biztosra vettem, hogy ő is ezért bámult, de mikor rápillantotta köd lepte acélszürkéi egészen áthatón méregettek, úgy éreztem egészen a lelkembe lát velük. Mikor pimasz mosoly kúszott ajkaira hirtelen elfogott az aggodalom. Nem tudtam mire vélni huncut csillanást a tekintetében, mégis úgy döntöttem nem kombinálom túl. Igyekeztem az ütemre koncentrálni, a mozdulatokra az összhangunkra, ami meglepően hamar kialakult, és már nem is a ritmust éreztem, hanem Lokit, a mozgását, ahogy megérintett. Csak a táncunk során jöttem rá, milyen elképesztően magas hozzám képest, mégse éreztem, hogy ne tudná uralni a méretünkből adódóan kialakult helyzetet. Ráadásul nekem nagyon tetszett a mozgása. Kifinomult, elegáns, mégis magabiztos volt mindvégig, még se akarta egy pillanatig se egyedül uralni a parkettet, egyenlő félként bánt velem, és hagyott nekem is teret. Egyáltalán nem éreztem feszélyezve magam mellette, sőt nagyon is tetszett, hogy új figurákat próbálhatok ki vele, a végére olyan lépeseket is tudtam, aminél tisztán láttam, még neki is felcsillant a szeme. Ám mire igazán elemembe kerültem a dal véget ért. Épp kipördültem, mikor a zene elhallgatott, így végül eltávolodtunk egymástól. Loki mégis megfogta a kezemet, majd még egyszer utoljára közel húzott magához, hogy csókot leheljen csuklóm fölé. Ajkai puhán érintették bőrömet, libabőrös lettem az érzéstől.

– Köszönöm a táncot – duruzsolta.

Tőlem csak egy apró bólintásra futotta, hirtelen nem találtam a hangomat, de egy mosolyt még ki tudtam csalni magamból két lélegzetvétel közt. Hű, pokolian bebódultam, és nem találtam a szavakat. Loki egyszerűen lehengerlő volt. Jött és levett a lábamról az elképesztő kisugárzásával.
Egyetlen tánccal elérte, hogy pusztán az érintésébe bele borzongjak és a legrosszabb az volt az egészben, hogy még többet akartam. Akartam egy újabb táncot, akartam, hogy megérintsen, hogy úgy nézzen rám, mint az imént tette. Őszintén nem is hittem róla, hogy ilyen felszabadult is tud lenni. Elengedte kezemet, és csak hamar kíváncsi tekintettel méregetett.

– Mi történt midgardi?

– Te tudsz táncolni – ismertem el. Mégsem köthettem az orrára, hogy baromira élveztem az egészet.

– És most már te is. Szívesen!

– Majd egyszer meghálálom – kacsintottam.

– Azta! Csak úgy szikrázott a levegő! – üvöltött fel Quill dallamos hangon, majd kalimpálni kezdett a karjával, kezében egy félig megtöltött poharat szorongatott. Másikkal Judyt nyakát karolta át, magához szorítva a kis szőkét, aki majd összegörnyedt a súlya alatt. Judyt aggódó, kérlelő szemeket mereszt felém, nyilvánvalóan feszélyezte Peter közelsége és az állapota. Hirtelen nem tudtam miről maradtunk le, és hogy került Peter kezébe még több pia?
Odaléptem hozzájuk, mert egyértelmű volt, hogy Judyt tehetetlen a helyzetben. Lefejtettem Quill hatalmas karját és egy lépéssel odébb toltam a pasit.

– Azta Quill, nézd itt egy szék – nyomtam le rá, mielőtt ellenkezhetett volna. Nem mondom nekem is erősen kellett koncentrálnom, hogy stabilan álljak, de ő koordinálatlanul mozgott, a vak világba lengetve mindenfelé végtagjait.

– Nem ücsörgünk, parti van! – lökte magasba kilöttyenő italát.

Judyt aggódón bámult rá.

– Jól van?

Rezgar egy könnyed mozdulattal kikapta Peter kezéből a poharat.

– Azaz enyém! – mutatott fenyegetőn Quill.

– Egészségedre! – emelte meg Rezgar és felhörpintette a megmaradt kortyokat.

– Teszed le, csúnya démon! – pattant fel ültéből, és olyan hirtelen tette, hogy engem is meglökött, én meg kibillenve egyensúlyomból hátra dőltem, kishíján a padlóra küldtem Judytot, de Loki mindkettőnket elkapott. Fel sem fogtam, hogy termett mögöttünk olyan gyorsan.

– Óvatosan hölgyek – mindössze ennyit búgott.

– Bocsi – nyögte Quill egy büfögés kíséretében.

Láttam, hogy Nez közben újra elrejtette az italos üveget, aminek már alig lötyögött valami az alján, és a zenét is lentebb csavarta. Rezgar jót vigyorgott az elázott Quillen.

– Nincs baj, főnök, csak csüccsenj szépen vissza – ültette le ismét Rezgar. Na, ha ő rátámaszkodik talán még agyon is nyomja. Megmertem kockáztatni, hogy Rezgar egyetlen alkarja olyan vaskos volt, mint egyetlen combizmom.

– Mi történt? – bukkant elő Gamora.

– A kapitány úr némileg kapatos – jegyezte meg Loki.

– Én nem kaptam el semmit! – nézett rá rosszallóan Quill.

– Úgy érti be vagy rúgva – tájékoztattam.

– Én úgy mondanám, hogy mérsékelten spicces – emelte magasba mutatóujját, közben a hangja is vígan hullámzott. Gamora égnek emelte tekintetét, majd megragadta Quill karját és határozott mozdulattal felrántotta, hogy átkísérje a pihenőbe.

– Hová megyünk? – kérdezte Peter incselkedő hangon.

– Én se hová, te viszont aludni – jelentette ki szigorúan és már el is tűntek a másik szobában.

– Veled meg mi történt? – csendült fel a túloldalon Rocket álmos hangja.

– Jól vagyok! – hangoztatta Quill.

– Kicsit elázott – javította ki Gamora.

– Itt nem is esik... – viccelődött Peter, de azzal a lendülettel hallottuk, hogy hányni kezd.

– Quill, baszki! – mordult rá a mosómaci, én meg jót kuncogtam.

– Szegény Peter – sóhajtott fel aggodalmasan Judyt, mintha legalábbis beteg volna.

– Nem túl elegáns, ha egy pasi nem ismeri a mértéket – jegyezte meg Nez.

– Szerintem vicces – derült fel Rezgar, azt hiszem először, mióta ismerem, de talán az ő rossz kedvét is az ital űzte el.

– Ne légy ilyen szigorú – pillantott a nőre Loki is. – A humorán az ital sokat javított. Szerintem mókásabb volt így.

– De biztos jól lesz? – kérdezte Judyt, mialatt Quill újra hányt egyet.

– Persze, kialussza – nyugtatgattam, közben megsimogattam Judyt hátát.
Ekkor legnagyobb meglepetésemre Kha'i mászott elő a mögöttünk húzódó folyosóról.

– Mi volt ez a szörnyű lárma? – ásítozott.

– Jé, te is itt vagy? – csodálkoztam.

– Jé, te még élsz?

– Ennyire ne örülj! – kértem.

– Miattad csaptatok ilyen irgalmatlan lármát?!

– Mondhatjuk.

– Feküdj vissza kryogépbe!

– Csak utánad.

– Nincs rá szükségem. Az erősek sértetlenül hagyták el a börtönt – provokált tovább.
Úgy fest idéző uraság morcos, ha felébresztik. Legnagyobb szerencsétlenségére most túl jó kedvem volt, hogy képen töröljem, úgy döntöttem okosan terelni fogom a témát. Többiek kínos csendben várták, hogy véget érjen a szócsata. Miért mindig engem találnak meg az efféle alakok? Virtuális céltábla van a homlokomon?

– Látom hiányoztam – mosolyogtam rá.

– Anyádnak lehet.

– Jól van elég lesz – szúrta közbe Loki.

– Minek véded? Azt mondtad nem az asszonyod – mordult rá most az istenre is.

– Nem az. – Tárta szét karjait Loki. – De úgy hiszem feleslegesen háborogsz. A partinak vége – hangja mosolygott, mégis éreztem belőle egyfajta megmagyarázhatatlan feszültséget. De igazán hálás voltam érte, hogy valaki nyugodt vizekre igyekszik terelni a beszélgetést. Így bele gondolva, nem most fordult elő először, hogy Loki mellém állt egy vita során. De Kha'i sajnos nem hagyta ennyiben, most Loki került porondra.

– Benned semmi tartás sincs. Úgy kuporogtál mellette napokig, mint valami öleb – Kha'i szinte köpte a szavakat, mikor felém intett. Nekem meg fogalmam se volt miről hadovál.
Loki hangjából is tisztán éreztem, hogy komoly erőfeszítésébe kerül, hogy ne nyírja ki, itt most helyben.

– Most meg kell kérjelek, hogy takarodj a szemem elől.

– Azt hiszed félek tőled asgardi?

– Nem vagyok asgardi.

– Itt elég lesz. – Csapott az asztalra Nereza olyan erővel, hogy Judyttal egyszerre ugrottunk meg. – Sértetlenül fogunk a Xandarra lépni. Ha nem fejezitek be mindkettőtöket, beduglak abba egy mentőkabinba és kihajítalak az űrbe. Ott úgy ölitek egymást, ahogy nektek tetszik.

Kha'i még megvetőn mért végig mindannyiunkat. Nem fogtam, hogy mi baja, de tuti nincs benne életösztön. Ökölbe szorította hosszú vaskos, lila ujjait, majd még vetett rám egy sokat mondó pillantást.

– Tartsd pórázon a vérebedet – bökött Loki felé.

Meghűlt bennem a vér. Féltem, hogy Loki most rögtön nekiront, de nem tette. Mikor Kha'i megfordult Loki tökéletes másával találta szemben magát. Ugyan már mindketten tudtuk, hogy a herceg képes efféle szemfényvesztésre, de a többiek meglepetten hüledeztek. Kha'i megtorpant, kellett egy röpke pillanat, mire felfogta, hogy az csak egy másolat. Önelégült ábrázattal fordult újra felénk, de nem volt ideje megszólalni. A valódi Loki közben oda lépett hozzá, és durván bemosott neki, olyan erővel, hogy az a hülye gyerek kibillent az egyensúlyából és felnyalta a padlót. Egyszerre hördültünk fel a látványra, Judyt egyből mögém bújt. Kha'i az arcához kapott, de Loki megragadta grabancánál fogva és egy gyors mozdulattal felhajította az asztalra. Mire az felfogta, mi történt, az isten egy kés élét szorította az álla alá.

– Nem vagy tisztában az erőviszonyokkal, halandó – Loki vészjóslón tagolta a szavakat, hűvös hangján. Olyan szorosan tolta Kha'i torkához a fegyvert, hogy az idéző kék vére kiserkent a bőre alól. Látszott a rémület a tekintetében, felfogta, hogy rossz alakkal kezdett, és már levegőt se mert venni – Nincs rá okom, hogy életben hagyjalak, szóval kapsz egy esélyt, de ne szúrd el. Miért ne tegyem meg?

A csapódásra Gamora és Adger azonnal megjelentek.

– Mit műveltek? – dörrent ránk Adger.

– Loki engedd el – kérlelte Judyt.

– Miért tenném? – sziszegte. Acélkékjei fagyosan villantak rá az asztallapra szorított Kha'ira, úgy méregette őt, mint vadász a vadat.

– Sajnálom! – bökte ki végül a nyomorultja. Loki szemöldöke magasba szaladt. – Nem tudtam mit beszélek – lehelte, mert félt, hogy beszéd közben az isten még mélyebbre tolja torkában a tőrt.

– Ezen a hajón senki nem öl meg senkit! – ugrott oda Gamora, egy kés hegyét szegezve Loki arcába.

Nem hittem el, hogy képesek, így egymásnak esni. Az egész egy béna szócsatából indult ki! Mi ütött ezekbe? Honnan jön ez a rengeteg elfojtott feszültség? Mi történt, amíg nem voltam magamnál?
Loki nem moccant, tekintetével Gamorát méregette, és a nő kellően elszántnak tűnt, egyértelmű volt, hogy gond nélkül megöli mindkettőt, ha nem állnak le. Nereza is félelmetes tudott lenni mikor oda hatott, de ebből a csajból sütött, hogy hidegvérrel leszúrja őket, ha okot adnak rá. A herceg végül lassú mozdulattal kanyarintotta le késének élét az idéző torkáról. A fém enyhe vágást hagyott maga után. Loki túljátszott mozdulattal emelte magasba a kezeit, az egyikben megforgatta a tőrt, amit visszacsúsztatott az övébe.
Mikor már biztos volt, hogy mindketten felfogták a hajó szabályait, Gamora is elrakta fegyverét. Kha'i nyakát szorongatva pattant le az asztalról, és eliszkolt a hajó túlvégébe, ahonnan jött.

– Két percre nem hagyhatjuk magára a menekülteket? – mért végig mindannyiunkat szúrós tekintettel Gamora.

– Ne aggódj, nem ölöm meg, amíg a Xandarra nem érünk – ígérte meg Loki, olyan hangsúllyal, hogy őszintén nem tudtam eldönteni viccnek szánta-e.

– Ajánlom is. Ott úgy tépitek szét egymást, ahogy jól esik, de aki életben maradt, azt mi élve is szállítjuk le – jelentette ki ellentmondást nem tűrőn.

– Ha hagyod, hogy megölje több kajánk marad – jegyezte meg Rocket vihogva mögülem, de visszafogta magát, mikor látta, hogy Gamora nincs jó kedvében.

– Már ért az a pofon – szólt közbe Rezgar mentegetőleg. – Talán most már helyre teszi magát egy kicsit – bökött fejével Kha'i után.

– Nem haltak meg így is elegen? – rázta a fejét Adger hitetlenül méregetve minket.

– Nem voltatok itt, tényleg rohadék volt – védtem meg én is Lokit. – Megérdemelte, hogy ráijesszen. – Értettem egyet, bár valahol mélyen úgy éreztem, az istenség valóban, meg akarta ölni a szerencsétlen idiótát egy pillanatig.

– Nem izgat, ki kezdte, nem lesz több ilyen – nézett végig rajtunk Gamora, mi meg csak beleegyezőn bólogattunk.

Rocket, Gamora és Adger átvonultak az irányítóba. Az hogy Drax egész eddig ott ült a sarokban és evett eddig nektek fel sem tűnt. Az agyam eldobom, hogy lehet valaki ennyire rezignált? Az nyilvánvaló volt, hogy Quillt, hagyni kell pihenni, mi volt cellatársak pedig kínosan tekintgettünk egymásra. Nem gondoltuk, hogy így ér véget a mulatság.

– Hát, nem igazi a buli, ha nem tör ki verekedés... Nálunk most már ez is pipa szóval berekesztjük a partit – vontam vállat mosolyogva, hogy oldjam a feszkót.

– Sajnálom, csak most jutott eszembe, hogy megnyugtathattam volna – pillantgatott félre Judyt.

– Magának kereste – sóhajtott Rezgar. – Legalább kicsit kiadtátok a feszkót – mosolygott Lokira a nagy darab vörös, de láttam, hogy hirtelen zavartságba vált az arca. Én is a hercegre néztem. Loki rémesen rosszul festett, kezével az asztal szélébe kapaszkodott, míg másikkal a hasát szorongatta.

– Loki? – léptem felé, de még oda se értem már csuklott össze.

*Az eredeti szöveg:
My love is alive way down in my heart, Although we are miles apart, If you ever need a helping hand, I'll be there on the double just as fast as I can. – Ain't No Mountain High Enough, Marvin Gaye