Alkotói jegyzet:

Figyelem spoiler veszély. Ebben a fejezetben, lesz egy szakasz, amiben Sigyn jövőbeli események szemtanúja lesz, amik valóban megtörténnek majd a fanfictionben. Kérlek, ha nem szereted magadnak előre lelőni a "poént", akkor a *Spoiler* feliratnál lévő részt ugord át és folytasd az olvasást a *Spoiler vége* felirattól.

Köszönöm a megértést! :)

Mila

»» ----- ❈ ----- ««

– Min nevetsz? Ezt nem viccnek szántam – hallottam még utoljára tompán Loki távoli szavait, a lányok kuncogását, majd lassan minden elcsendesült.

Soha korábban nem éreztem magam annyira megkönnyebbültnek, mint abban a pillanatban. Mázsás súlyok gördültek le vállamról, és végre tökéletes békében éreztem magam a világgal. Minden eddig felgyülemlett félelmem, rettegésem, ami eddig sziklaként nyomta mellkasom, egyszeriben szertefoszlott, elillant. A lelkemet eddig fojtogató vészjósló előérzet megszűnt, és az ismeretlentől való rettegés, ami kővé zsugorodott gyomromban feloldódott. A tökéletes sötétség vette birtokba elmém és megnyugtatón ölelt megkínzott lelkemet, úgy éreztem az univerzum végtelen csodája magához szólít, és mikor már épp átadtam volna magam a teljes megsemmisülésnek valami fájdalmasan magával ragadott és kitaszított a valóságba. A sötétséget fény váltotta fel, hogy újra egy kínzón apró, és gyenge testbe zárva találjam magam. Furcsa érzés, amint fizikai testem súlyként nehezedett körém, miután egy pillanat erejéig átélhettem a lelkem áldásos súlytalanságát. Már nem az űrhajón ültem a többiek körében, meggyötört tagjaimat szorongatva.
Csodálkozón pillantottam körül az univerzum sötétjében, milliárdnyi csillag ragyogta be az űrt, míg én egy gigantikus méretű kőrisfa törzsén álltam, minek lombkoronájáig el se láttam, csak kinyúló ágaihoz volt szerencsém.

„Az pazar... most vagy Adger drogja ütött ki ennyire, vagy meghaltam, mert ilyen meredek dolgot még életemben nem álmodtam." Gondolataim úgy hullámoztak a térben, mintha valóban kimondtam volna a szavakat.

Alaposabban szemügyre vettem az ésszel felfoghatatlan méreteket öltő fát. A matuzsálem nem egyetlen törzsből állt, több apró fa kapaszkodott, csavarodott egymásba. Olyan hatalmasra nőtt, hogy csak testét körbe futni egy maraton lenne.

„Oké. Az űrben állok, egy hatalmas kőrisfán. Azért az otthoni parti drogok kevésbé parák."

Megengedtem magamnak egy szusszanásnyi időt, amíg csak a tájban gyönyörködöm. Az univerzum változatos csodái vettek körül, megannyi csillagköd színesítette az egybefüggő horizontot, a világ legszebb színeivel festve tele a sötét vásznat. Rémisztő távolságban ácsorogtam mindentől, minimum a halálfélelemnek kellett volna kerülgetnie, de az óriásfa nyugalmat árasztott magából, és a minket körülvevő lélegzetelállító látvány kárpótolt mindenért. Idővel hallani véltem a kőris nyikorgó hangjait. A törzsére hajtottam a fejem, hogy tisztábban hallhassam a hangját. Kezemmel gyengéden simítottam végig kérges testét, tenyerem alatt éreztem lüktetni az energiát, ami úgy áramlott odabent, mint halandó testemben a vér. Újra megnyikordult, épp úgy, mintha lélegezne. A mélyen húzódó gyökerek irányából vízcsobogását hallottam. A törzse szélére kúsztam, félve tekintve le. A távolság felfoghatatlan volt, és húzott mélység, ám olyasmi tárult elém, amiről azt hittem elképzelni se lennék képes. Nagyot dobbant a szívem. Egy egész világ terült el lábam alattam, egy bolygó, ami épp úgy festett, mint a Föld. A kőris ebből a világból nőtte ki magát, az égen felhők úsztak, alatta tengernyi víz és szárazföld váltotta egymást, egyik távoli szegletében vulkánok tomboltak, a másik végében a fagyott jégvilágon megcsillant a közeli Nap fénye, és szivárványt szült az égre. Ez afféle varázs világnak tűnt, de azt biztosan tudtam, hogy nem lehet a Föld. Felkeltem, hogy elinduljak a törzsön felfelé, biztosan a másik oldaláról is csodás a látvány. Úgy döntöttem körül járom hatalmas alakját, hogy felfedezzem a helyet, de valami megmozdította a fát. Roppanó reccsenő hangot hallatott odalentről. Lepillantva az összekapaszkodó törzsek közt, egy sárkánykígyó tekergőző alakját véltem kivenni. Sietve hajoltam előrébb, hogy tisztán láthassam a lényt. Elhűlve figyeltem a termetes testét, ami nagyobb volt bármi élőnél, amihez eddig szerencsém volt. Egészen közre fogta a fát, szinte rátekeredett, és míg figyeltem őt, úgy belevesztem a látványába, hogy rosszul lépve kiszaladt a fa lábam alól, de még épp elkaptam egy törzsből kitüremkedő a karomnál is vastagabb szálkát.

„Ez közel volt!"

Tovább másztam felfelé, és egy kevés séta után megpillantottam az egyik csobogó hang forrását. A fa másik oldalára érve a távolban egy vízesés fakadt az űr sötét ködfátyla alól. Hosszú ezüst folyamként zubogott alá a lent elterülő égboltra és felhőkre, párává válva odalent.
Itt állva végre láthattam a fa egy másik messzeségbe nyúló ágát, amin a levelek arany és karmazsin színekben pompáztak, akár az őszi lomhulhatók, ám itt mind élettel telinek tűnt, ragyogott, a hely lehengerlő volt és monumentális, nem győztem betelni a látvánnyal.

„Egyszerűen csodálatos..."

„És még nem is láttál mindent."

Csendült fel mellőlem egy bájos női hang. Meglepetten kaptam rá tekintetem, és akkor megpillantottam őt; finom ívű arcát, áthatón csillogó kékjeit, hosszú aranyló hajzuhatagát, ami könnyű selyemként omlott ruhájára. Vállától kebléig az anyag felső szegélyét fehér gyöngyök díszítették, míg a ruha többi része lehelet vékony aranyként omlott le a földig. Angyali szépségű hölgy volt, akiből anyai gyengédség áradt. Őszintén meglepett mennyire ismerősnek tűnt ő maga, és néhány pillanat múlva a felismerés nagy döbbenten bukott ki ajkaim közül.

„Szentséges Mária!"

A hölgy édes hangján fel kuncogott. Persze, csak ekkor döbbentem rá, mi is a helyzet.

„Akkor meghaltam?"

„Dehogy kedves. Épp egy komoly válaszúthoz értél." – gyengéd hangon szólt, rögtön elvarázsolt vele, és egész lényéből áradt a szeretet, természetes bizalmat ébresztve bennem. Az ő szavait hallva mindez kicsit sem tűnt olyan rémisztőnek.

„Csodás! Nyomjuk!" – Tettre készen dörzsöltem össze tenyeremet. – „És most, hogyan tovább? Hét próba lesz? Aztán kiderül, hogy a mennybe vagy a pokolba kerülök? – érdeklődtem, de ő csak boldogan figyelt engem, szeretetteljes mosolyával. Kezdett zavarba ejteni tekintetének átható fürkészése. És a mosolyom lassan zavarttá vált.

„Ne haragudj. Tudom, fogalmad sem lehet, mi történik. Ez a helyzet bizonyosan rémisztő a számodra."

„Most, hogy említi..."

„Kérlek, szólíts Friggának és nincs szükség a formalitásra. Nagyon régről ismerjük egymást, bár te bizonyára már nem is emlékszel rám, én mégis hihetetlenül boldog vagyok, hogy újra találkozunk, Sigyn."

„Újra? Ez egy látomás?"

„Cseppet sem. Valóban megkörnyékezett téged a halál, és én megragadtam az alkalmat, hogy beszélhessünk. Sajnos nincs sok időnk, mert döntés előtt állsz, én mindössze segíteni szeretnék a választásban."

„Mi között válasszak? Élet és halál közt?"

„Jól sejted."

„Abszurd! Hisz ez nem rajtam múlik." – vontam vállat. – „De, ha így is van, ki az a félbolond, aki a halált választja?" – Gondoltam üsse kő, belemegyek a játékba, ezen a ponton már úgy sincs veszteni valóm.

„Miért? Talán nem elég csábító az örök súlytalanság és nyugalom, ami épp az iménti járta át a lelked? Nem szeretnéd elengedni a tengernyi aggodalmadat?"

Nagyot sóhajtva meredtem a távolba. Most megfogott. Nem sok kedvem volt visszamenni, persze végre kiszabadultunk és haza juthatnék. Mindennél jobban vágytam az otthonom biztonságot nyújtó látványára, még ha legbelül tudtam is, hogy már semmi nem lehet ugyanolyan. Persze, az az iménti felhőtlen megkönnyebbülés... Nagyon is vonzó gondolat volt, magam mögött hagyni mindent, ami teherként nyomta vállamat.

„Honnan fogom tudom mi a helyes döntés?"

„Nem létezik helyes vagy helytelen út, de csak az egyiket választhatod, és mindkét irány nehéz. Az egyik talán még nehezebb is, mint a másik."

„Hogy lehetne nehéz a halált választani?"

Frigga kedvesen mosolyodott el buta kérdésemen.

„Létezésünk nem ér véget a halálunkkal. Csak megrövidíti az utat a teljes megsemmisülés felé."

Azt hiszem kezdem kapiskálni.

„Szóval bárhogyan is döntök, nem lesz nyugtom egyhamar, igaz?"

„Drága Sigyn, mindig szerettem benned, hogy a világért se bonyolítanád túl a dolgokat."

Újra megvontam vállamat.

„Az csak egy végeláthatatlan vívódáshoz vezet, de nem segít továbblépni."

„Talán nem volna szabad beleavatkoznom jelen körülmények között, mégis szívesen megmutatnám mennyi minden vár még rád, ha megengeded."

„Jöhet. Nem zavar a spoilerrel."

Frigga zavartan ráncolta össze szemöldökét.

„Úgy értem, eddigi életem is olyan volt, mint egy eléggé elszúrt film, pocsék rendezéssel, furcsa szereposztással, és még a sztorit se mindig értettem, szóval... Miért ne?"

Elégedett mosoly ült ki ajkaira és éppen ekkor furcsa bizsergés járt át. Zölden fénylett fel körülöttem minden, amit éles fájdalom kísért. Minden porcikámon végigszaladt, és erős lökésként összpontosult a mellkasomban.

„Uhh... Ez meg mi volt?"

Frigga arcán is meglepettség suhant át, de csak megrázta fejét.

„Ne is törődj vele." – lépett közelebb. Két kezébe fogta enyéimet és gyengéden megszorította őket. –„Megmutatom, mi minden áll még előtted, de ne feledd, bármi is történjék, akármit is látsz vagy érzel majd közben, mindez csak egy lehetséges út, amit bejárhatsz a jövőben. Senki sem dönthet a továbbiakról helyetted, és én tudom, hogy ezúttal is a legjobb döntést hozod majd, mert neked mindig is a helyén volt a szíved."

Frigga válaszomat meg se várva hunyta le a szemét, alakját ragyogó aranyfény ölelte körül.

„Várj!"

Számtalan kérdésem lett volna még. Honnan ismerjük egymást? Én miért nem emlékezhetek rá? Miért segít nekem döntést hozni? Nem csalás ez? Frissen utat tört forrásként zubogtak rám a kérdések, de ő már nem volt mellettem, hogy feltehessem őket.

*Spoiler*

Minden azonnal elsötétült, zuhanni kezdtem, mint azokban a szörnyű álmokban, ahol végetnemérőn süllyedek egyre gyorsabban a semmiben, majd hirtelen érek földet, amitől egész testemben összerándulok. Izmaim fájdalmas sajgásba kezdenek és én riadtan ültem fel az ágyamon. Rémesen sajgott a koponyám, mint akit durván fejbe vertek. Lüktető fejtetőmre nyomtam tenyeremet, hátha kipasszírozhatom belőle a fájdalmat, de csak még rosszabb lett. A szobámba áramló fény rémesen bántotta a szemem, így rövid ideig dörzsölgettem őket, míg jobb nem lett. Kellemesen ismerős illat lengett körül. Könnyed hűvös levegő cirógatta bőrömet, oly' finoman, mit közel egy éve nem éreztem. Meglepetten pattantak ki szemeim.

New York éjszakai utca fényei bejárták szobám világos barackszín falait. Hálószobám sötét félhomályában ücsörögtem megkopott félkemény matracomon támaszkodva. A hatalmas tizenhét emeletes háznak sarkára esett lakrészem. Két kisebb ablakom is volt, a velem szemben lévő kilátást az utca túloldalán álló épületre nézett, míg a tőlem balra lévő a szemben elterülő parkra nyílt. Az ablak keretei közt bekúszó hűs levegőtől lengedeztek fakó kék függönyeim. A máskor frusztráló háttérzajok, mint a mentőautók vijjogása, a busz rendszeresen dübörgő hangjai most egészen megnyugtattak. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaim, mikor éreztem, hogy épen és egészben ücsörgőm puha és kényelmes ágyamban. Legalábbis a cellámban lévőhöz képest, minden ágy elsőrangú lett volna. Bakker. Hogy voltam képes ilyen bődületes baromságokat összeálmodni? El se hiszem, hogy végre ébren vagyok. Már nagyon untam ezt a pokoli álomsorozatot. Még egyik se tartott ilyen sokáig, és nem is voltak ennyire élethűek...

Megkönnyebbülten túrtam tincseim közé egy halk sóhajt engedve meg magamnak a gyötrelmes álomképek után.

– Ha nem bántalak meg, – összerándultam a hangra, ami az ágyból érkezett közvetlenül mellőlem – visszafeküdnél végre? Annyit mocorogsz, hogy képtelenség melletted nyugodtan pihenni.

Elhűlve fordultam a hang irányába, de megrökönyödésemre a legkevésbé sem képzeltem a dolgot. Loki heverészett mellettem a matracon. Hanyatt feküdt, kényelmesen elnyúlva az ÉN ágyamon.

– Mit keresel itt? – vakkantottam szinte rémült hangon.

Na nem mintha féltem volna tőle, csak legutóbbi emlékeim szerint nem engedtem be a lakásomba, se az életembe, de főleg nem az ágyamba. Zavaromban az ölembe gyűrtem a takaróm egy részét, mert éreztem, hogy a kedvenc pizsi nadrágomban vagyok, ami tuti nem takar eleget. Aztán sietve megigazítottam a trikóm félrecsúszott pántját, közben ő kényelmesen fészkelte bentebb magát, és egy halk, de annál fáradtabban sóhajtott. De ez nem olyan tipikus Loki féle, "untatsz és elegem van belőled" sóhaj volt, sokkal inkább "rémesen kimerült vagyok, de legyen, segítek és elmagyarázom megint" sóhaj.

– Megengedted, hogy itt húzzam meg magam. Emlékszel? – mormogta álmosan.

– Úgy értem, az ágyamban – pontosítottam.

Hosszú pillanatig nem reagált, majd lassan végig mért zavarba ejtően dögös zöldjével és összefoglalta a kedvemért.

– A másik szoba zárva. A nappaliban lévő fekvőhelynek csúfolt díványotok szörnyen kicsi, és Peter úgy horkol, hogy képtelenség tőle aludni. Bejöttem, és természetesen még mindig aludtál, így lepihentem a fotelben, de aztán felriadtál a jelenlétemre és majdnem rám lőttél.

Hát, holtbiztos, hogy ebből semmi nincs meg, de nem csoda, hogy fegyvert rántottam rá, ha belopakodott hozzám az éjszaka közepén.

– Munkahelyi ártalom, bármilyen gyanús alakra fegyvert rántok – közöltem, mire égnek emelte a tekintetét. – Mégis mit gondoltál? Szerinted komolyan nem kiakasztó, ha valaki alvás közben belopakodik hozzád és mozdulatlanul ücsörög a szobád sötét sarkában? Ki ne fosná össze magát, ha erre ébred? – vágtam hozzá szerintem teljesen jogos kérdéseimet, de ő nyilván úgy érezte túl lihegem a dolgot, mert nem hatotta meg, sőt. Lazán elviccelte.

– Ilyen rémisztő, ha egy férfi belopakodik a hálószobádba éjjel? – nézett rám lehengerlő mosoly keretében. Ledöbbentem a pimasz megjegyzésére, de azért vettem a poént.

– Egy jó pasitól a hálóban sose rémülnék meg – vigyorogtam.

– És egy isteni pasitól?

– Olyat még nem láttam – vontam vállat, mire hangosan felszisszent.

– Ez most fájt. Kéne rád egy szemüveg, azt se látod, aki a tulajdon ágyadban fekszik – villantotta rám fehér fogsorát.

Bájos mosollyal díjaztam a megjegyzést, de a hosszas, de annál viccesebb szócsatánál, jobban izgatott mi lehet az igazság. Hogy a pokolba imádkozta be magát mellém?

– Szóóval, hogy kerültél az ágyba? – görgettem tovább a beszélgetést.

– Parttalan vitát folytatunk arról, ami már egyszer megtörtént. Ha zavar, hogy itt fekszem, akkor mondd azt – közölte könnyedén, miközben lazán visszahunyta szemeit. Én meg hallottam valahol elgurulni az államat a padlón.

– Nem dehogy... – hagytam rá végül, hisz az első sokkot leszámítva valóban nem zavart a jelenléte. Azt hiszem. Legalábbis nem éreztem kényelmetlenül magam mellette. Az éjjeli szekrényen álló digitális kijelzőre pillantottam; hajnali három óra negyvenkét perc. Loki egyszer csak hozzátette:

– Te mondtad, hogy feküdjek ide melléd.

– Na, persze – forgattam a szemem. Egy szavát se hittem, láthatóan élvezte, hogy azt kamuzhat, amit akar, mert semmire nem emlékszem.

– De hisz így történt.

– Loki...

– Inkább aludj – fordult az oldalára morcosan. Magára rántotta a takarót, és csak amíg fészkelődött tűnt fel, hogy pucér a takaró alatt.

– Meztelen vagy?

– Csak felül, nyugodj már meg. Mi ütött beléd? Eddig egyik sem zavart.

Közel se akartam, így kibukni, hisz nem ez az első alkalom, hogy egy meztelen férfi mellett ébredem, de mindig emlékeztem, hogy kerültek az ágyamba. Most mégis valahogy ösztönösen húzódtam távol, viszont annyira kihátráltam a matrac szélére, hogy mikor meg akartam támaszkodni elfogyott az ágy én meg szó szerint kizuhantam belőle. Nagyot koppant fejem a parkettán. Az első ijedtség nagyobbnak bizonyult, mint a fájdalom, mert hirtelen semmit sem éreztem, zavartan pillantottam körbe, de már nem a földön feküdtem. Sőt, egy totálisan másik helyszínen álltam, csodálkozva pislogtam körbe. Clint állt előttem és értetlenül bambult felém. Szent ég, hogy mennyire zokni vagyok! Ezek a jövőbeli pillanatok, amiket Frigga említett. Az elsőt nagy sokk közepette fogadtam, de ami jobban zavart, hogy nem értettem. Mit jelentett az ez az igen, furcsa hálószobai pillanat a számomra? Baromi idegesítő, ha az összes ilyen rejtjeles, érthetetlen katyvasz lesz, az csak jobban összezavar. Oké, csak nyugalom, mindez nem a valóság. Legalábbis egyelőre. Szóval, csak koncentrálnom kell, és megérteni mi folyik itt.

– Válaszolnál? – sürgetett Barton. A főnök irodájának előterében álltunk, de Hillt nem láttam sehol, és rajtunk kívül egy teremtett lélek se járt erre. – Sig. Mit fogsz mondani Furynak? tárta szét karjait.

Zavaromban hátra túrtam a szemembe lógó kusza tincseket. Lüktetett bennem a feszültség, majd szétvetett az ideg és az aggodalom. Mi a pokol történik épp? Mentőövként a helyszínt fürkésztem, hátha kiszúrok valamit, amiből kitalálhatom, miről van szó, ám mielőtt bármit szólhattam volna valaki berontott mögöttem az ajtón. Fellélegezve fordultam hátra, talán megúszom, és elkerülhetem a válaszokat, amiket Clint vár. Egy magas, roppant szimpatikus, markáns állú, szép arcú férfi sietett hozzánk öles léptekkel. Rém ismerősnek tűnt.

– Loki meglépett – zihálta, mint aki most futotta le a maratont. Éreztem, hogy furcsa bizsergés futja át bőrömet a jelenlététől, és Loki neve hallatán. – Elvitte a Tesseractot – pillantott rám átható kékjeivel. – Épp, ahogy mondtad, Eileen.

– Francba! Most meg mire kell a kocka? – csattant fel Clint tőle szokatlan dühvel a hangjában.

– Zsivány. – Barton megvárta, amíg rá pillantok. – Mit akar Loki a Tesseracttal? Neked biztos mondott valamit.

Tudatlanul ráztam a fejem.

– Az én hibám. Nem voltam elég körültekintő – szabadkozik a férfi, mint aki igazán úgy gondolja neki kellett volna éberebbnek lennie.

– Ne hibáztasd magad Steve, itt egyikünk se volt elég gyanakvó. Pedig tudhattuk volna előre.

Steve? Kaptam a szőkére ismét a tekintetem. Azt a rohadt, tényleg! Steve Rogers Kapitány, már tudom miért volt ilyen piszkosul ismerős. Ez meg, hogy lehetséges? Hisz évtizedekkel ezelőtt nyoma veszett, és már legalább... vagy hetven éves kéne legyen! Próbáltam úgy tenni, mint aki nem most pottyant az égből. Közben Clint folytatta.

– Loki nagyon furmányos, volt egy tervünk és ő keresztülhúzta, minden alkalommal ő került a legközelebb a kockához, mindvégig sejtettük, hogy van valami terve a Tesseracttal.

– Eileen, tudom, hogy megbízol benne, és megértem, hogy a történtek után, úgy érzed tartozol neki, de Loki önfejű, kétszínű és álnok. Olyan döntéseket hoz, ami a Földet végzetes veszélybe sodorja. Kérlek, ha van bármi ötleted, hogyan fékezhetnénk meg... Segíts elfogni.

Fájdalmasan szorult el szívem a Kapitány kérésére. Figyeltem aggódó zavarba ejtően nyílt tekintetét, amivel úgy éreztem lelkem legmélyebb titkait kutatja, és rémes bűntudat kerített hatalmába.

– Mondanám, ha tudnám... – szabadkoztam.

– Jól van, akkor visszük a Manticort. Azzal utolérjük és elkapjuk – ígérte Barton.

A Manticort? Egyik döbbenetből a másikba estem. De hisz az Stark gépe. Mióta kölcsönöz a milliárdos és Mr. Mindenkinél jobb vagyok Tony Stark járműveket a SHIELD-nek? Mi folyik itt? Túl sok ez nekem egyszerre. Szinte beleszédültem a sok új infóba.

– Kell egy pilóta is – dobta fel a Kapitány, mialatt magamon éreztem a tekintetét. Hirtelen azt se tudtam mi lenne erre a helyes válasz, és mielőtt szólhattam volna, Clint fenyegető hangon rám parancsolt, mint valami szigorú testvér.

– Nem. Te beszélsz Furyval, és tisztázod a dolgokat. Mondd el neki azt is, hogy mit tett Loki.

Úgy éreztem, igaza van, ezt kell tennem, mégis egy belső hang azt súgta, Clint távol akar tartani maguktól, mintha nem bízna bennem. Semmit nem értettem, így csak zavarodottan bólintottam, Rogers Kapitány bátorítón megszorította a felkaromat, majd mindketten sarkon fordulva indultak az ajtó irányába, és kifelé menet a Kapitány még megjegyezte Bartonnak.

– Mellesleg, légijárművek irányításában nem sok tapasztalatom van.

– Nem probléma. Romanoff kiváló pilóta – lelkesült fel Clint a gondolatra.

Nos, igen, Barton mindig is közel áll Natashához, talán jobban is, mint bárki máshoz maga körül. Szótlanul figyeltem, amint a továbbiakat tervezgetve távolodtak, és elöntött a bűntudat, mintha figyelmeztetnem kéne őket valamire, még sem teszem. Mielőtt kiléptek az ajtón Clint még egy pillanatra visszafordult felém.

– Zsivány. Ne csinálj semmi őrültséget, rendben?

– Tudod, hogy sose keresem a bajt, csak az mindig megtalál.

Mosolyom meglehetősen ingerszegényre sikerült. Fogalmam se volt mibe keveredtem már megint, de úgy tűnt. Feszült sóhajt engedtem el, tekintetemmel Fury vészjósló ajtajára meredtem. Tudtam, hogy megint nagy szarban vagyok, ha most is magyarázkodnom kell neki, akkor valamit szörnyen elszúrtam, megint. Összeszedtem a bátorságomat, az iroda bejáratához lépve vártam, hogy a szkenner felismerje az arcomat és az automata zár átengedjen. Már nyílt is az ajtó, és természetesen rögtön egy másik helyszínen találtam magam. Naná. Miért is kéne értenem, hogy pontosan mi is történik körülöttem?
Kezeim közt az Adgertől kapott átalakítható fegyveremet szorongattam. Fogalmam sem volt, hogy lehet még mindig nálam, de most támadón fogtam marokra a hosszú fémbotot. Bartonnal, Coulsonnal és Furyval néztem farkasszemet. Idegesen meredtek rám és valakire, hátam mögött állt. Clint egyenesen rászegezte a fegyvert.

– Kérem. Adja vissza a kockát – tagolta a szavakat Fury.

Hátra pillantottam, és már minden világossá vált. Lokit védelmeztem. Ő ugyanabban az előkelő öltözékben feszített, amit nemrég szereztünk neki vissza a raktérből, és a kezében valóban egy türkiz fényben izzó kockát szorongatott. Szélesen vigyorodott el, azzal a jellegzetes mosollyal, amit már olyan jól ismerek. Azt hiszi, nyert ügye van.

– Ugyan, Nick. Pontosan tudja, hogy a Tesseract túl nő az emberek tudásán. Maguk képtelenek uralni egy efféle hatalommal bíró tárgyat. Szívességet teszek, hogy magammal viszem.

Hitetlenkedve fordultam vissza Coulsonék felé. Mégis, mi a búbánatos pokol zajlik itt? Mit művelek, miért fordultam ellenük? Fury, mintha csak kiszagolta volna bizonytalanságomat, megragadta az alkalmat, hogy a maguk oldalára állítson.

– Rogue, legyen esze! Maga mindenkinél jobban tudja, hogy mire képes az a kő.

– Zsivány, gyere ide mellém – kérlelt Barton is.

Láttam rajta, hogy visszatartja a jelenlétem. Mögöttük pedig a fedezékben meghúzódva több egységnyi SHIELD katona, és Coulson néhány ügynöke bújt meg, hogy célkeresztben tartsanak mindkettőnket. Bakker. Esélyünk sincs ellenük. Nálam egy fémbot van, Lokinál pedig csak ez a lenyűgöző fényű LED játék. Ha van is nála fegyver remekül álcázza. Búvóhelyünk se akad, mert egy rámpa kellős közepén álltunk meg, aminek a végén csak egy gépezet áll. Szó szerint nyílt terepen állunk, tökéletes célpontot nyújtva minden távolsági fegyvernek. Innen nincs menekvés. Nem juthatunk ki élve, csak ha megadjuk magunkat. Mégis... bármit tervezett a SHIELD, akármihez is kell nekik a Tesseract, volt egy megérzésem, hogy ebben a helyzetben most Lokit kell támogatnom. De miért? Miért fordulnék a SHIELD ellen Loki kedvéért? Miért hoznék ilyen őrült, és felelőtlen döntést? Zakatolt a szívem, megrémisztett ez a helyzet, mégis végül a megérzésemre hallgattam. Megráztam a fejem, jelezve, hogy nem tágítok.

– Nem engedjük, hogy távozzon a Tesseracttal, bármi áron megállítjuk – jelentette ki teljes meggyőződéssel Fury.

Igazat mond. Ha kell nekik a holttestünkön keresztül is visszaszerzik.

– Gondolják meg, a saját érdekükben – mosolygott Loki töretlenül.

Basszus miért ennyire magabiztos? Fury most sem kertelt.

– Átadja, vagy meghal. Öné a döntés.

– Loki, fontold meg... – kértem én is, kissé csalódottan pillantott rám, ajkain a magabiztos mosoly keserűre változott.

– Félek nem tehetem.

Olyan hirtelenséggel nyúlt felém, és ragadott karon, hogy időm se maradt tétovázni. Az utolsó pillanatokban, még épp hallottam, amint Barton a nevemet kiáltja, és Coulson kiadja a tűzparancsot. A következő percben Loki magához húzott, fekete köd ölelt körül és nyelt el mindkettőnket. Kiszaladt lábam alól a talaj, és szokatlan lebegő érzés váltotta fel, és mikor már nem éreztem magam körül Loki ölelő karjait, ismét a föld biztonságát érezhettem talpam alatt, esetlen lépteimtől kifordult a bokám a súlyom alatt. Épp csak el tudtam kapni az első közelembe kerülő támasztékot, választásom egy igényesen kifaragott, díszes kőkorlátra esett, amit természetesen jól fogta az esést, cserébe látványosan homlokkal fejeltem le a drágának tűnő darabot, de legalább a vaskos kőhalom nem dőlt ki a bénázásom miatt. Sietve pattantam fel, remélve, hogy senki nem kapta el ezt a felejthetetlen pillanatot. Körbe kémlelve elsőre megdöbbentett a gyönyörű hely látványa. Biztosan tudtam, hogy még soha nem jártam itt korábban, mégis ismerősnek tűnt. Elfogott egyfajta, de ja vu érzés, mintha egy előző életemben már láttam volna épp ezt a kilátást. Lélegzetelállító aranyban pompázó gigászi város terült el a lábaim alatt. A házak ezrei messzire nyúltak, egészen a távolban húzódó kikötőig, ahol több tucat vitorlás sorakozott. Mind az ezüst fényű tengeren ringatóztak. A horizont közelében egy hatalmas gömbkupolát lehetett látni, ami időközönként fényesen villant, egyfajta irányjelzőként világítva. A parttól odáig egy szivárványhíd vezetett, ami a lemenő nap és az eget beragyogó ibolya, cseresznyevirág színeit tükrözte vissza.
Az egész olyan meseszerű élményt nyújtott, mintha egy fantasy történet világában járnék, távol az otthonomtól. Itt minden fenségesebb hatást keltett, a megannyi fény, ami beragyogta a várost egészen új színeket varázsolt elém, a természet és az építmények is egészen új, korábban sosem látott pompát öltöttek magukra. Egész nap tudnék gyönyörködni ebben a csodás látványban.

Ujjaimmal végigsimítottam a díszes kőkorláton, amit kellemes tapintásúra csiszoltak. Picit előre dőltem, hogy láthassam mi terül el a magasra épített terasz alatt, és egy zöldellő lugas tárult elém. Kihajolva egy erős fuvallatnak hála megérezhettem az odalent nyíló virágoskert illatát. Lehunytam a szemem, hogy átadhassam magam az illatok bájának, kiélvezve a pillanat szépségét. Jóleső nyugalom járta át lelkem legrejtettebb zugait, iménti feszültségem is hamar tovaszállt. A gyengéden ölelő hűvös szellő jól esőn borzongatott végig. Most tűnt csak fel, hogy leheletkönnyű, finom kelmét viselek, ami tőlem szokatlan vidám színekben pompázott, mégis kellemesebb látványt nyújtott benne gyakran fakó, világos bőröm.
Teltek a percek. A kellemes látvány, a tenger frissítő illata, az eget befestő éjszakai színek és ragyogó csillagok ellenére is egyszeriben zaklatottnak éreztem magam. Úgy éreztem, mintha egy színdarabba csöppentem volna. Idegennek és távolinak éreztem magamtól az élményt. Talán, ha végre érteném, mi történik velem, nem lenne minden ennyire frusztráló.
Elhatároztam, hogy felfedezem a környéket, és kiderítem pontosan hol is vagyok, de alig tettem meg pár lépést beleakadtam és rátapostam ruhám hosszan leomló anyagába, kissé felszakítva a drága darabot.

– Basszus...

Igyekeztem megvizsgálni a sérült részt, ám alig, hogy megérintettem olyan lágyan szaladtak szét hajszálnál vékonyabb szálak ujjaim közt, hogy a szakadás fentebb szaladt. Korábban még nem is érintettem ilyen puha, gyengéd és könnyed ruhát.

– Szóval itt bujkálsz – Loki lehelete megborzongatta nyakam apró pihéit, hangja mosolygott. Meglepetten pillantottam rá, szemtelenül közel állt hozzám, szeme huncutul csillant bosszús arcomat látva. Hogy a pokolba tudott, ilyen csendben a közelembe osonni? – Csalódtam benned, Sigyn. Fogadtunk Thorral, merre lehetsz. Én azt mondtam, biztos a vendégeinket várod lesben, hogy lecsaphass egy áruló Vanaheimi családra. De már látom, hogy csak az ünnepi ruháddal hadakozol – kuncogott. Leguggolt előttem, hosszú ujjaival lágy mozdulattal vonta közelebb magához ruhám szegélyét, hogy szemügyre vegye a sérült részt. – És úgy látom a kelméd áll nyerésre.

– Ah. Tudod, hogy képtelen vagyok ilyen előkelő hacukát hordani – bosszankodtam, hogy elrejtsem zavaromat. Loki közvetlensége és fenséges illata egészen megszédített. Elengedte a lágy esésű anyagot, ami az ő finom előkelő kezébe sokkal inkább illett, mint bármely esetlen porcikámra. Felkelve daliásan húzta ki magát előttem, kezeit háta mögé rejtve, újra meglepett, mint minden alkalommal mikor ilyen közel áll hozzám, hogy milyen szörnyen magas.

– Ha nem tetszik a ruha igazán mondhattad volna. Édesanyám biztosan nem bántódik meg. Annak ellenére se, hogy olyan sokat dolgozott rajta.

Elhűlve pillantottam végig magamon, rémesen éreztem magam. Tönkre tettem egy ilyen csodás ruhát, amit ráadásul személyesen az édesanyja varrt nekem. Égett arcom a szégyentől. Zavaromban fel is nevettem.

– Azt hiszem többet nem kell bizonygatnom neki, hogy rám nem való efféle értékes holmi.

– Egészen biztos vagyok benne, hogy amint meglát benne, soha többé nem tudod majd meggyőzni erről. Noha megsérült az anyaga, még gyönyörűbb mióta magadra öltötted.

– Most komolyan bókoltál a ruhámnak? Ugye, tudod, hogy ő nem hall téged? – kuncogtam.

Ám csak ekkor vettem észre, hogy kedves megjegyzéséhez átható tekintet társult, így már hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy iménti szavait csipkelődésnek, vagy sokkal inkább dicséretnek szánta-e. Arcomat nyomban elöntötte a forróság, rémesen zavarba hozott a gondolat, hogy Loki most valóban burkoltan udvarolt.

– Ne haragudj, azt hittem viccelsz.

Zavart krákogással pillantott elegáns csizmája orrára, és szinte azonnal újra magára öltötte mosolygós álarcát, amit mindig használt, ha leplezni próbálta a valódi gondolatait. Utáltam ezt a maszkot. Smaragd tekintetéből próbáltam kiolvasni valódi érzéseit, és egészen megdöbbentett a keserűség, ami visszatükröződött belőlük. Kezdett kétségbe ejteni a viselkedése, úgy éreztem még nem ismerem eléggé, mégis tudtam, valahogy éreztem, valami baj van.

– Loki, sajnálom. Eskü azt hittem megint csak húzol.

– Húzlak? – gyanakvón szűkítette össze szemeit, és úgy fürkészett, mintha valamit nem értene.

– Tudod, hogy ugratsz, emlékszel korábban mondtam, hogy ezt jel...

– Igen, tökéletesen emlékszem. – vág a szavamba sietve. – Sigyn, milyen évet írunk?

– Tessék?

– Miért viseled ezt az ünnepi ruhát? Miért vagyunk itt?

– Mármint, hogy... nos, én azt hiszem, hogy ma van a... de hisz tudod – legyintek zavaromban. Bakker, ez kínos.

– Én tudom, és te?

Csak néma hápogásra futotta tőlem.

– Fogalmad sincs, igaz? Megint nem tudod, hol vagy, és azt sem, mi történt eddig.

Rémülten és egészen lefagyva álltam előtte, apró nemet intettem fejemmel. Most mi lesz? Rájött, hogy nem tartozom ide. Ebből baj lesz...Talán nem lenne szabad megtudnia, de mit tehetnék? Frigga egy szóval sem említette, hogy titkoljam a dolgot, de... valami azt súgja erről nem kéne beszélnem. Loki olyan hirtelen lépett közelebb, hogy ijedtemben egészen a kőkorlátig hátráltam, két karjával sarokba szorított, megtámaszkodott két oldalamat közre fogva minden menekülő utamat elvágta.

– Most mit művelsz?

– Mi az utolsó dolog, amire emlékszel?

– Loki... kérlek. – toltam meg a mellkasát, de úgy állt akár egy szobor, szilárdan, mozdíthatatlanul.

– Ez nagyon fontos Sigyn, kérlek, válaszolj. Mi az utolsó emléked?

Tudja. Pontosan tudja, hogy nem az a Sigyn vagyok, akit ő ismer. Most mit tegyek?

– Ó, az ég szerelmére, ne nézz ilyen kétségbeesetten, nem foglak megenni, csak válaszolj.

– Nem, hiszem, hogy szabad lenne...

– Pontosan tudom, hogy egy jós varázslattal látod mindezt. Csak azt áruld el, hogy ki segít neked ebben, és miért... mikor?

Annyira izgatottnak tűnt és egyszerre lelkesnek is, úgy éreztem nem ismerem eléggé, hogy megértsem a szándékait, de biztosan tudtam, hogy ez most nagyon fontos a számára. Valahol belül, egy belső hang azt súgta, el kell árulnom az igazat. Hogy nem ártó szándékkal kérdezősködik.

– Az utolsó emlékem, hogy felszálltunk a hajóra...

Látszott, nem tudja, hová tenni a dolgot.

– Kha'ial küzdöttem az arénában, aztán megszöktünk, ahogy Adger tervezte. Összefutottunk veled mikor a felszerelésedet kerested, és segítettünk kiszedni a raktárból, aztán nagy nehezen feljutottunk a menekülő hajóra is, ahogy terveztük.

Loki ajkai elnyíltak, döbbent arckifejezését leírhatatlanul viccesnek tartottam, de nem akartam kinevetni, a mosolygást viszont még így sem tudtam magamba fojtani. Szinte láttam a tekintetében, ahogy végig pergeti ezt az emléket.

– A Mardaki börtön... olyan nagyon rég... – megrázta a fejét – lényegtelen. Sigyn, jól figyelj rám – Kezem után nyúlt, bőre puhasága egészen meglepett. Hideg tenyerébe óvó gyengédséggel szorította meg apró ujjaim, olyan féltve érintve engem, mintha tilos volna számára. – Ha vihetsz magaddal bármit a múltba... egy emléket vagy megérzést...

– Még az sem biztos, hogy visszatérek.

Mintha hideg vízzel öntöttem volna nyakon, úgy arcára fagyott a döbbenet. Nagyot nyelve fojtotta magába a szavait.

– Értem...

– Mármint, enyém a döntés, de amit eddig láttam, rémes és felelőtlen lépések sorozata.

– Ez nem igaz, mindig azt tetted, amit helyesnek véltél, még ha szembe is ment azzal, amit szerettél volna.

– Azt sem tudom hihetek-e neked.

– Minden okod megvan, hogy kételkedj, és ha lenne rá mód, hogy... – hangja a hullámzott, és csak hamar elcsuklott. Ekkor pillantottam rá újra. Tekintetével az égboltot beragyogó csillagokat pásztázta, élénk fényük megcsillant Loki fátyolos zöldjén.

Homlokomat a mellkasának döntöttem, és hallgattam, amint szapora lélegzetvételei alatt az remegve süllyed és emelkedik. Egek... ennyire fontos ez a számára? Karjai lassan fonódtak körém, hogy forró és biztonságot nyújtó ölelésébe zárjon velük. Csodálatos volt hozzá bújni, féltő érintésének simogatását élvezni. Tévedtem volna vele kapcsolatban? Loki, szarkasztikus és csípős nyelvével egy ilyen gyöngéd és mély érzésű szívet rejteget?

– Bocsáss meg nekem – rebegte. – Ha mindezt előre láthattam volna, ahogy most te...

– Hidd el, semmit sem értek mindebből.

Megpróbáltam elhúzódni, ő ekkor még szorosabban ölelt, mint eddig.

– Még ne... csak egy kicsit, maradj még karjaimban.

Hozzá bújtam, kissé bátortalanul, óvatosan, mert éreztem milyen sokat is jelent mindez most neki. Arcát gyengéden simított hozzám, és amint megéreztem ujjait játszani tincseimmel elszorult szívem a keserűségtől. Valami nincs rendben, ezt nem lenne szabad engednem.

– Fiam.

Édesanyja hangjára szétrebbentünk. Egyként fordultunk az irányába. Megrökönyödtem a látványán, felismertem Friggát, aki előkelő királynői ruhájában, mégis szigorú pillantásával sokatmondón futatta végig rajtunk tekintetét.

– Tudom, még tart a mulatság, de Sigynnek készülnie kell a holnapi esküvőre.

Azt hittem menten összeesek. Összeházasodunk? Döbbenetemben Lokira meredtem, de valahogy nem állt össze ez az egész. Miért tűnt olyan kétségbeesettnek az imént? Ledermedve állt mellettem, arcára fagyott egyfajta kínos, kényszeredett mosoly, amit lassú bólintás kísért.

– Hát, hogyne.

– Menj kérlek, és mulass jól – intett Frigga a palota kivilágított díszterem felé, majd engem intett magához. – Gyere kedvesem.

Loki elfordult tőlem, mintha rám se tudna pillantani, csak ekkor vettem észre, hogy egyik keze még mindig az enyémet szorítja, amit olyan nehézkesen eresztett el, az utolsó pillanatig érintette ujjaimat. Mikor végleg elszakadt tőlem, sietős léptekkel, szinte rohanvást távozott. Frigga mellém lépve gyengéden érintette hátamat, hagytam, hogy vezessen, nem tudtam merre is megyünk, bár még lopva a lépcsőn felrohanó Loki után pillantottam.

– Gyönyörűen áll rajtad a ruha, meseszép vagy benne. Látod, tudtam, hogy illik majd hozzád.

– A-azt hiszem sajnos elszakítottam – mutattam a szakadásra.

– Apró sérülés, kijavítjuk – legyintett, majd témát váltott. – Arra gondoltam ideális lenne, ha holnap Thor helyett te fogadnád a követeket a szertatás előtt - fecsegett.

Aprót bólintottam, mintha mindent értenék, bár valójában végig arra vártam, hogy előhozakodjon azzal, amiért eredetileg találkoztunk, de nem tette. Sétánk közben, belém karolt és mikor biztonságot távol értünk a mulatságtól folytatta.

– Hidd el, Sigyn, teljesen megértem az érzéseiteket, de bárki más is megláthatott volna kettesben. Figyelmeztettem Lokit és megkértelek téged is óvakodjatok. Holnap lesz az esküvő, nem értem, mi ütött belétek? – suttogta, mintha titokról lenne szó.

– Nem is tudom... – habogtam lányos zavaromban, mert gondolataim még mindig Loki gyengéd érintése és zavarba ejtő szavai körül forogtak. – Sajnálom – böktem ki végül.

– Sajnálhatod. Mi lett volna, ha Odin talál rátok, vagy a menyasszony, esetleg valamelyik rokona? Yggdrasil a tudója, a fiam bármennyire is okos, atyja minden parancsát ő sem kerülheti meg. Azt akarod, hogy Odin újra száműzzön?

Ezen a ponton már kezdett sok lenni az információ áradatból. Mit tettünk? Mit tettem? Mi ez a rengeteg titok? Képtelen voltam követni mi történik, de mindabból, amit eddig láttam már rég nem voltam önmagam. A teljesség igénye nélkül összegezve, ellenszegültem a feletteseimnek, elloptam egy hatalmas erejű tárgyat a SHIELD–től, elárultam a barátomat, titkos románcba keveredtem Lokival és magamra haragítottam a helyi uralkodót. Mi lesz még itt? Világháború, házasságtörés? Lassan már csak ezek hiányoztak a listáról, aminek a tetejére évekkel ezelőtt még azt biggyesztettem gondolatban, hogy "Sose csináld, Sigyn!". Megtorpantam.

– Elég. Én semmit sem értek. Azt mondtad én hozom meg a döntést, de mindez szörnyen fest! Minden más lett mióta Loki az életembe lépett, kifordultam magamból. Ez nem én vagyok. Csupa olyat teszek, amire nem vagyok büszke – fakadtam ki, mire ő csak döbbenten szemeket meresztett rám, mint aki nem teljesen érti kirohanásom okát. Pedig megígérte, hogy segíteni fog.

– Ó, drága, Sigyn. Talán mindez most nagyon nehéznek tűnik, de mindig a leghelyesebben döntöttél. Annyi mindent köszönhetek neked, én személy szerint is, és egész Asgard hálás lehet. Odin talán haragszik, de több terhet veszel le a válláról, mint hinnéd. Loki is annyit változott, mióta itt vagy. Nekem talán nem hiszed el, de kérdezd csak meg Thort.

Jól estek a szavai, igazán meghatott, hogy ilyen sokra tartja a jelenlétemet, mégsem voltam benne biztos, hogy helyes az út, amit bejárok. Szólni szerettem volna, de hirtelen épp olyan gyengének éreztem magam, mint az imént, egyszeriben kifutott lábamból az erő összerogytam Frigga előtt.
Fejemmel csúnyán lekoccoltam a talajt, úgy hiszem ki is esett egy rövid pillanat. Minden porcikám pokolian sajgott, sőt, majd meghaltam, úgy fájt a vállam, az oldalam és a hátam még annál is jobban. Próbáltam feltornászni magam a talajról, de mozdítani se tudtam porcikáimat. Csak ekkor libegett le, hogy újabb jövőképbe léptem át. Nem repestem a boldogságtól, kezd feszültté tenni ez az öncélú vágta az életutamon át.
Piszkosul meleg volt, mintha lángok nyaldosnák a testem, miközben a hátam úgy lüktetett majd széthasadt, és tagjaimat gúzsba kötő fájdalom miatt mozdulni se voltam képes.
A közelemben valaki fájdalmában üvöltött, az én szívemet is mardosta, tépte a fájdalom, azt hittem majd kettéhasad a bánattól. Nem értettem semmit, egészen amíg felpillantva meg nem láttam őt. Loki élettelen testét. Szemei kidülledve, véreresen meredtek a semmibe, élettelenül. Orrából folyt a vér, ami még frissen csöpögött a padlóra. Arcára az fájdalmas kín dermedt, amit halálának pillanatában utoljára élhetett át, amint utolsó erejével levegőért küszködött.
Patakokban indultam meg könnyeim a látványra. Kinyújtottam a kezem, próbáltam megérinteni őt, de túl messze feküdt tőlem, nem érhettem el, és már nem lélegzett.
Thort életemben ekkor láttam először, mégis nyomban felismertem őt. Letérdelt Loki mellett remegve vonta karjaiba testvére élettelen testét, tehetetlenségében őt szólítva ismét felüvöltött.
Felnyomtam magam a padlóról, mégis azonnal kiszaladt belőlem egy fájdalmas nyögés, amint belém hasított a fájdalom. Lepillantva láttam, hogy vastag páncélomat éles végű lándzsa döfi át. A fém a hátamba fúródott és a vesém át egész a padlóig fúrta magát az éle, engem a padlóhoz szegezve, és szörnyű kínokat okozva, lassan már a levegővétel is fájt, ahogy a minket lassan körülölelő lángok is kezdték perzselni csupasz bőrömet, de mindennél sokkal jobban kínzott a látvány, ami elém tárult. Loki élettelen testének látványa Thor karjai között. Úgy éreztem darabokra hullok fájdalmamban, rettegtem és gyűlöltem egyszerre mindent, ami engedte, hogy ez megtörténjen. Zokogva csak a nevét tudtam nyögni.

– Loki...

Thor úgy pillantott felém, mintha csak most vett volna észre. Tekintetünk hosszú pillanatra fonódott össze, két összetört szívű bolond, tehetetlenségében csak keseregve bőgött, mint két gyermek. Ő mégis erőt véve magán lefektette Lokit a padlóra, és felkelve mellőle hozzám lépett. Ráfogott a fegyver markolatára, hogy egyetlen határozott mozdulattal szabadítson meg a testembe fúródott pengétől. Fejemet a padlónak nyomtam, fog szorítva akartam tűrni, mégis szánalmasan ordítottam fel, amint éreztem, hogy a fém lassan, apránként távozik a testemből. Mégis a szívemet eluraló kétségbeesés sokkal mélyebb sebeket ejtett, mint a lándzsa. Fizikai fájdalmam eltörpült Loki elvesztése mellett. Megszédültem a fájdalomtól, egy pillanatra el is vesztettem az eszméletemet. Mire felfogtam, hogy túl vagyunk rajta, már tudtam mozogni. Fentebb kúsztam Lokihoz. Összegömbölyödtem felette, ujjaimmal simítottam végig arcát, homlokomat az övének döntöttem. Elképzelni sem tudtam mi mindenen mentünk keresztül eddig a napig. Valódi énem még alig ismerte őt, de az érzés, ami most hatalmába kerített szavakkal leírhatatlannak tűnt. Szörnyű kettősség volt bennem. Jelenlegi és jövőbeni érzéseim kavarogtak, mint mikor olaj cseppen a vízbe.

– Bocsáss meg – suttogtam hirtelen. – Nem lett volna szabad hagynom...

– Sigyn – Thor óvatosan érintett meg. – Nem mondhatod ezt – szorította meg a vállamat, hogy elhúzhasson, de képtelen voltam rá, nem tudtam elengedni. – Azt tette, amit kellett... – csuklott el az ő rekedt hangja is. – Nekünk viszont most mennünk kell.

*Spoiler vége*

Ráakartam pillantani, még egyszer, utoljára, de minden szertefoszlott. Újra az űr végtelenjében találtam magam, az óriási fa törzsének dőlve zokogtam tovább. Nem eresztett a kínzó fájdalom, amit Loki elvesztésének érzése hagyott maga után. Hitetlenül ráztam meg a fejem. Képtelen voltam elfogadni a történteket, minden, amit láttam, minden, ami rám várt, az nem én vagyok. És, hogy mindez ilyen rémes véget érjen...

– Bocsáss meg, hogy látnod kellett – szabadkozott Frigga.

– Ha nem megyek vissza... – csuklott el a hangom – Loki megmenekül? – nyeltem vissza könnyeim, igyekeztem elcsukló hangomon úrrá lenni.

– Drágám, ez az egész nem erről szól. Idővel mindannyiunkat utolér a pillanat, amikor tovább kell lépnünk. Rád most egy új élet vár, bárhogy is döntesz.

– A halállal, a következő életem választom?

Aprót bólintott, gyengéd tekintetéből láttam, tökéletesen megértené a döntésemet. Csábítón hangzott a gondolat. Hagyni az egészet a fenébe és tovább lépni. De, ha így állok hozzá örökké csak menekülni fogok, talán a következő életemben is. Most csak foszlányokat láthattam, és mélyen belül éreztem, hogy sokkal több vár rám a látottaknál.

– Ha visszamegyek, megtarthatom ezeket az emlékeket?

– Sajnos, semmire nem fogsz emlékezni, minden, amit láttál egy lehetséges jövő, amin bőven lesz lehetőséged változtatni.

– Köszönöm – töröltem le könnyeim. Rémesen meggyötörtnek éreztem magam, mint akit bevágtak a mosógépbe aztán jól kifacsartak, mégis elmosolyodva, hálásan pillantottam fel rá. A kezét nyújtotta felém, segített felkelnem, és amint talpra álltam megölelt. Ölelésében kellemes melegség járt át. – Már tudom, mit kell tennem.

– Bátor vagy, mint mindig – súgta lágy, boldog hangján. – Köszönöm, Sigyn.

Kipattantak szemeim, mikor hirtelen összerándultam. Egy gépben feküdtem, amit lezárt egy félkör alakú üvegbúra. Körbe kémlelve a homályos, karcos üvegen át úgy vettem ki egy szűkös szobában lehetek, és a kevéske helytől azonnal klausztrofóbiám lett. Azonnal megpróbáltam felnyitni a tetejét. Tapogattam az oldalát, lökdöstem az üveget, aztán egyszer csak, mintha a gép a mozgásomra reagált volna felnyílt a teteje. Legördült felőlem az üveg és eltűnt a gép aljában. Kicsit zsongott a fejem és kómásnak éreztem magam, mint aki durván túlaludta magát. Jesszus, pokolian zaklatott voltam. Vajon mennyit kómáztam itt? Megdörzsöltem nedves arcomat. Sírtam volna? Hát ez elég ciki. Végig mértem tagjaimat. Sértetlennek tűnt mindenem, ami elég hihetetlen, tekintve, hogy pontosan meg tudtam mutatni hol lőttek meg, és a mellkasomban lévő rettenetes fájdalom is élénken élt bennem. Meg az a szörnyű halálfélelem. Nehéznek éreztem a fejemet, homlokomat egy ideig támasztanom kellett, hogy a nyakamon tartsam a koponyám és ne guruljon le azonnal. Szent ég, rémesen berozsdálltam. Alig tudtak moccanni az izmaim. Kínkeserves lassúsággal csusszantam a gép szélére, és csak ekkor tűnt fel, hogy három másik kiköpött ugyanolyan ágyszerűség sorakozott a szűkös szobában, mint az enyém. Felpattantam, és azonnal meg is szédültem. Oké, ezt kicsit elkapkodtam, csak türelem. Meg kell tanulnom újra mozogni. Egyenként kukkantottam be a gépekbe, mindben feküdtek és senki nem volt ismerős. Basszus. Valami gáz van. Ez nem, azaz űrhajó, amin Adgerékkel voltam, és totál ismeretlen tagok csicsikáznak az űrkütyükben. Megint fogságba estem? Magamat szidtam, hogy semmi nincs meg a történtekből, ezek szerint a legrosszabb pillanatban ájulhattam be.
Körbe nézve a helyiségben semmilyen ismerős tárgyat nem leltem, a nanoruhám és a fémfegyverem is eltűnt, viszont kiszúrtam egy pultot, amin rengeteg kacat hevert. Végig túrtam és mákom volt, találtam köztük egy egykezes lőfegyvert. Kezembe kaptam a darabot, persze nem volt feltöltve. Kicsit megütögettem, de nem volt benne elég szufla. Megindultam a szoba másik felén lévő pulthoz, hátha találok töltőt hozzá. Átrongyoltam a két csipkerózsika ágya között, mikor nyílt az ajtó. Azonnal lefagytam. Az ajtón belépő férfi a kezében lévő tabletet babrálta, mikor felpillantott és kiszúrta, hogy ott állok nem tudom melyikünk volt jobban meglepve, de én reagáltam gyorsabban. Gondolkodás nélkül a fejéhez vágtam az egyetlen kezemben lévő tárgyat, a fegyvert. Hangosan koppant homlokán a kemény darab, fájdalmasan feljajdulva kapott oda. Nem viselt sisakot, szóval tutira seb marad utána. Kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségét, lebuktam a két gép között, és átkúsztam az egyik alatt az ajtó irányába. Megkerültem a pasi lábát, szerencsémre szörnyen lassan reagált mindenre, pedig én se voltam egy vipera. Amint mögé kerültem, kirántottam az övére illesztett fegyvert, kihátráltam a nyitott ajtón és rászegeztem a stukit.

– Hé-hé, hű, oké, csak nyugalom! – Egyből magasba tolta a kezét, mikor felfogta, hogy megszabadítottam egyetlen fegyverétől. A homlokán lévő sebből közben megindult egy karmazsin színű vércsík, ami egyenesen a szemébe csorgott. Aktiváltam a fegyvert a lövéshez, mielőtt bármi hülyeség az eszébe jutna. Sebtiben kitörölte a vért a szeméből és egyből folytatta. – Bocs, nem akartam rád hozni a frászt.

– Megijeszteni?

– Igen, barátok között vagy – fogott bele a rizsába.

– Na, persze – gúnyolódtam.

Ekkor pechemre nyílt a közelemben lévő másik ajtó is, viszont legnagyobb meglepetésemre Loki lépett be rajta. Amint meglátta a felállást elmosolyodott, csak nem felnevetett rajtunk.

– Sigyn, tedd le a fegyvert.