Én sprinteltem elől, mert közel harcban kettőnk közül én voltam használhatóbb. A folyosó fordulójához érve láttam egy közelgő alak árnyékát, így kihasználtam a meglepetés erejét. Féltérdre ereszkedve csúsztam elé, és azonnal lendítettem a fegyveremet deréktájban. Támadásom pillanatában mégis megrekedt bennem a levegő, mikor felfogtam, hogy Loki áll előttem, és már túl késő. Egyetlen mozdulattal szeltem kettébe a lándzsámmal. A penge átsuhant rajta, mintha csak a levegőt hasította volna. Teste smaragd fényben izzott fel a vágásom mentén, majd egyszerűen a semmivé foszlott, akár egy árnyék. Döbbenetemben mozdulni sem tudtam. Tucatnyi kérdés futott át bennem e pillanatban. Mi volt ez? Egy látomás? Az igazi Loki? Vagy csak képzelődtem? Tényleg megöltem őt? Az ő népe csak így eltűnik mikor meghal? Ekkor megpillantottam a folyosón egy felénk kocogva közeledő szörnymaszkos katonát, aki megpillantva minket megállt és egy hasonlóan zöldes fényár kíséretében Lokivá változott. Rám mosolygott, amint felfogta mennyire ledöbbentem a történteken.

– Nyugalom, én vagyok!

– Loki! Jézusom, azt hittem...

– Hogy megöltél? – terült még szélesebb vigyor ajkaira, szinte pimaszul csillantak meg acélkékjei, mint aki élvezi a helyzetet. – Ez aranyos, de az közel sem ilyen egyszerű.

Annyira megijedtem, hogy mikor felfogtam az egész mindössze egy illúzió volt, egy egyszerű szemfényvesztés odarohantam hozzá és szorosan megöleltem. Fogalmam sem volt miért örülök neki ennyire, de már mikor megpillantottam őt megnyugtatott a jelenléte. Kha'ial olyan régóta kóvályogtunk ezen a pokoltanyán, hogy már kezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaha is kijutunk. Ezért szörnyen jól esett egy ismerős arcot látni, még ha Lokit alig egy napja ismertem, nagyon megnyugtatott a jelenléte. De az örömöm egyoldalú volt. Ő nem ölelt vissza, csak feszülten ácsorgott, egész testében ledermedt az öleléstől, mint akinek ez roppant kínos.

– Jól van, nincs semmi baj – lapogatta meg a karomat.

Gyorsan leesett, hogy bizonyára nem értékeli az ennyire közvetlen testi kontaktust, ezért zavaromban sietve eltoltam magamtól, talán túl gyorsan is. Még a személyes teréből is kihátráltam.

– Dehogy nincs! Ne csinálj többé ilyet! – aztán egyszeriben lelibegett, hogy rég a többiekkel kéne lennie. – Egyébként mit keresel itt?

– Érted jöttem – vont vállat, mintha mi sem volna természetesebb. Menten dobok egy hátast. Így a szemembe hazudni!

– Ő a férjed? – lépett mellénk Kha'i.

– Hogy mondod? – érdeklődött Loki is pontosítást várva.

– Dehogy!

Ez mégis hogy merült fel benne? Hogy lehetne bárki is valaki rokona? Még csak nem is egy népből származunk. Ő milyen zárkában kuksolt eddig? Értetlenül ráztam a fejem. Az viszont sokkal jobban furdalta az oldalam Loki valójában, hogy is került ide, ezért gyanakvón mértem végig.

– De most komolyan. Miért vagy itt? Hol vannak a többiek?

– Komolyan érted jöttem. Meg. A holmimért – ismerte be nagy nehezen. Már mindent értek, de vajon minek kellett a körítés?

– Értem. Az tiszta, hogy nagyjából tíz perc és felszállnak a hajók?

– Persze. De oda érünk – jelentette ki teljes bizonyossággal. – Csak kellene a holmim. Itt van a raktár részlegen. – mutatott a folyosó átellenes irányába. Mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy még gyorsan elugrunk a kabátjáért a ruhatárba.

– Nincs idő a gönceidet keresgélni. – világosította fel Kha'i. A számból vette ki a szót.

– Ez tényleg ennyire fontos? – faggattam. Tudtam, hogy ennél azért több ész szorult belé, és nem lesz olyan hülye, hogy kockára tegye az életét néhány pótolható holmiért. Szóval tudni akartam a teljes igazat.

– Ezért jöttem – húzta meg vállát. – És megyek nélkületek is.

Nem fogja elmondani... Ferdít, de minek? Nyomós oka lehet, hogy megtette ezt a hatalmas utat, és biztosan nem én vagyok az, hanem a cuccai. Az a durva, hogy egyedül eltalált idáig. Sőt! Megtalált minket. Jobban bele gondolva, ha tud ilyen misztikus izékkel babrálni, mint Kha'i és talán még nincs úgy kifogyva az erejéből, mint az idéző. A francba. Loki ismeri a helyet, tud varázsolni. Jobbak az esélyeink vele, mint nélküle. Égnek emeltem a tekintetemet, és bár nehezemre esett, de bólintottam.

– Legyen.

Egyeztem bele, és remélhetőleg nem a halálos ítéletembe. Várakozón Kha'i felé fordultam.

– Komolyan?! Kockáztatod a kijutásod, hogy segíts neki?!

– Gyorsan megjárjuk – mosolyogtam rá bíztatóan. Mikor megértette, hogy ő is jönni fog, alig találta a szavakat, szinte habogott.

– Nem-nem. Felejtsd el. Az irhám többet ér. És csak én tudom merre a kijárat! – fenyegetett meg. Magasba szaladt a szemöldököm. Szerintem ezt át kell gondolnia még egyszer.

– Tényleg? Szerinted én véletlen találtam el idáig? – érdeklődött Loki szarkasztikusan.

– Leszarom! – csattant fel Kha'i.

Ajaj. Vigyázat emberek, mindenki félre! Két dudás egy csárdában.

– Hárman könnyebb átjutni a katonákon, mint egyedül – kacsintottam lazán, ügyeletes feszültségkeltőnkre.

Megkerültem Kha'it, hogy előre siessek.

– Na, mi lesz? Sokat szobroztok még, vagy jöttök végre?

Még emlékeztem hol haladtunk el a tárolók mellett, alig egy pernyire meg is találtam a bejáratot. Furcsa mód ez volt az egyetlen hely, ahova kód nélkül is be lehetett lépni. Talán épp azért, amiért az adopt pultokat se rejtették el, ahonnan fegyvert lehet szerezni. A helyi urak túl magabiztosak. Az önteltéségük lesz a vesztük. Pillanatokkal később a srácok is beértek. Együtt keresgéltünk a képernyőn, hogyan szerezhetnénk meg Loki holmijait. A logikus választás a rabszáma lett volna, de itt nem csak számok, jelek is tartoztak a kódba, amit le kellett adni. Kha'i beütötte az első dolgot, ami eszébe jutott. Persze valami totál más felszerelést dobott ki a gép. Áttúrtam, de sajnos semmi használhatóra nem bukkantam, csak koszos göncökre.
Míg a pasik azon tanakodtak hogyan kombinálják a rabszámot a jellel, azon agyaltam, hogy a rengeteg jel közül melyik szimbólummal jelölhettek meg minket. A korábbi csaták során feltűnt, hogy minden rab csoportnak külön szimbóluma volt, és míg mi a narancsszínű jelölést kaptuk a rabruhákra, Kha'iék társasága zöldet viselte a küzdelmek alatt. Fura képírást használtak. Szerencsére eleget lógtam a kijelzőn a profilomon pötyögve, hogy már kezdtem felismerni a mintázatok közti összefüggést. A jelek egymásra épültek, egymást fedve, elemeire lehetett őket bontani, így egyetlen jel lehetett akár egy szó, vagy mondat is, bonyolultságát tekintve. Sikerült felismernem a részlegünk szimbólumát, míg a két díszpinty mellettem összevissza nyomogatott. Már vagy a harmadik kódot rontották el, mikor leesett, hogy időrendben vannak beállítva a holmik. Míg ők egymáson vezették le a tehetetlenségüket a kiadott kacatok felett, én beütöttem a szerintem helyes kombinációt. Loki volt az utolsó rab, aki hozzánk érkezett, tehát benyomtam a csoportunk szimbólumát, és a listában kiválasztottam a legújabb jelet. Mit ad isten? Elsőre bejött. A gép forogni kezdett, majd kiadott néhány furcsa jelmezt, mélyzöld színekben arany díszítésekkel, amiknek Loki nagyon megörült. Bingó! Kezemet lazán támasztottam meg kijelző gép tetején. Lehet, hogy ezek ketten, jóval nagyobb besorolást kaptak nálam, de oda fent tuti üres a raktár.

– Most már indulhatunk? – vigyorodtam el elégedetten. Ez most igenis az én érdemem. Ha rajtuk múlik még most is csak szócsatáznánk. A folyosón!

Loki elvigyorodva kezdte feltúrni a holmiját. Szokatlan bőrruhái voltak, palásttal, aranypáncéllal meg minden, amit egy középkori herceg is megirigyelt volna. Újra és újra átforgatta őket, mint aki egy konkrét dolgot keres. Kha'i elégedetlen indult kifelé, nyilván megunta a babrálást, én is követtem.

– Nem. Ez nem lehet.

Loki hangja annyira kétségbe esettnek tűnt, hogy visszafordultam. Kha'i idegesen torpant meg. Sütött róla, hogy mindenkiből elege van.

– Már megint mi van?

– Az erszényem. Nincs itt! – csapott Loki a pultra.

Az idéző egy elégedetlen morgással kifordult az ajtón magunkra hagyva. Nem tartottam jó ötletnek, hogy szétváljunk, ráadásul az idő ketyegett, szóval nekem is mehetnékem volt. Én is végig néztem a cuccait, de semmi erszényhez hasonlatosra nem leltem.

– Talán elkeveredett... – próbálkoztam, hátha Loki is elengedi a dolgot és indulhatunk végre, de ő rémisztő tekintettel mért végig. Hihetetlenül mérgesnek tűnt, acélkékjei gyilkosan meredtek rám. Jól ismertem ezt a fajta tekintetet, annyiszor találkoztam már vele, valaki más szemében, hogy össze sem lehet téveszteni. Tudtam, ha nem kapja meg, amit akar, talán még valami olyat tesz, amit később meg fog bánni. Mégis, ahogy egymást néztük, úgy éreztem a hangulata pillanatról-pillanatra változik. Jobban megfigyelve már nem is dühösnek, inkább rémültnek láttam őt. Vajon mit keres ennyire? Életbevágó lehet. Elszorult a szívem a gondolatra, hogy talán valami komoly baj van, ha ennyire kikelt magából.

– Nincs több időnk keresgélni. Itt már nem találjuk meg – komolyodott el a hangom.

Nem akartam félvállról venni a problémáját. Talán tényleg nincs közöm hozzá, mit keres, de neki biztosan fontos. Együtt éreztem vele. Pontosan tudtam milyen idegölő mikor valami fontos az ember számára, de mindenki más tojik a dologra.
Loki nem válaszolt csak visszafordult, és a cuccain merengett. Legalább is komolyan elgondolkodott valamin, mert pillanatokig mozdulatlanul bámult maga elé, de végül nem agyalt rajta tovább. Hirtelen, mint aki meggondolta magát, bólintott a szavaimra. Kezébe kapta ördögi szarvakkal ellátott sisakját, közben testét zöld fényár járta át, így egy pillanat alatt magára öltve minden más öltözéket. Teljes harci díszben fordult felém, hatalmas arany sisakját fejére kanyarintva. Elképesztően dögösen állt rajta. Karizmatikus látványt nyújtott. Eddig egy piperkőcnek gondoltam, de ebben a viseletben tekintélyt parancsoló kisugárzása volt, nagyhatalmú, fenséges személynek tűnt. Azt hiszem, arcomra is kiült a meglepettség, mert elfojtott mosollyal az arcán jegyezte meg:

– Ne tátsd a szád, induljunk.

Az ajtóra mutatott, és nagy léptekkel meg is indult felé. Én meg sietve követtem.
Komolyan mondta, hogy valami magas rangú személy? Eddig nem hittem neki. Annyira hülyének éreztem magam. Nem, mintha ez bármin is változtatna, mert ő is csak egy valaki azok közül, akikkel összezártak, de ha valóban nagyhatalmú, rangos személy, úgy éreztem bocsánatkéréssel tartozom, mert nem hittem neki. Loki olyan öles léptekkel haladt, alig bírtam tartani vele a tempót.

– Te nem vicceltél. Tényleg valami királyi sarj vagy!

Felháborodva torpant meg, már-már sértetten vágta a fejemhez:

– Isten vagyok! Nem csak király – teremtett le, azzal tovább ment.

Egyik döbbenetből a másikba estem. Ezt sem tudtam elhinni, de valószínűleg most is igazat mondott. Egy ilyen hírre igazán nem voltam felkészülve. Talán másképp érti, mint én. Talán, náluk az isten fogalma mást jelent, mint nálunk. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy az Úr így néz ki. Nem mondom, sármos és jóképű, de oda haza nem így képzeljük a teremtőt.
Kapkodtam a lába utána. Lehet, hogy másfajta istenség, mint amilyet eddig képzeltem, viszont az, hogy egy fensőbb hatalommal beszélgetek már önmagában is elég kiakasztó gondolat. Figyeltem szikár, délceg alakját, amint sötétzöld palástja utána libben, a szarvakkal díszített sisakját. És ha ő az ördög? Villant be, de csaknem felnevettem saját képtelen ötletemen. A földön akad bőven olyan vallás, ami a politeizmuson alapszik, így akár azok közül is lehet az egyik. Vajon, Loki minek az istene? Ha gyerekkoromban jobban érdekelt volna a vallás, most tuti kitérnék a hitemből. Na, nem mintha egy űrlény bázis erre ne lenne elég jó alapanyag. Kész mázli, hogy ateista vagyok. Így csak sokkol a tény, hogy valóban létezik valami nagyobb hatalom a miénknél. Bár, ha jobban meggondolom, nem is nagyobb, csak olyan, ami szerteágazóbb ismeretekkel bír a miénknél. Hisz ennyi erővel Kha'i is isten lehetne egy ember szemében. Gondolataimba mélyülve némán poroszkáltam Loki mellett, mikor egyszer csak kizökkentett a kérdésével.

– Mégis mit hittél?

– Hogy hazudsz – vallottam be. Csak bólintott.

– Elfogadom.

Akkor ezt tisztáztuk. Könnyű vele, nem sértődékeny és elviseli az őszinteségemet. Ezt már most csípem benne. Most, hogy túlléptünk az „ő egy isten", „én meg egy szimpla halandó" dolgon, újra eredeti célunkra koncentrálhattam. Loki könnyedén suhant mellettem, végig kocognom kellett, hogy tartsam a tempóját. Mókásan festhettünk kívülről.
Ahogy Kha'i nyomába eredtünk a folyosók padlóján sorra halott katonák hevertek. Az idéző senkit nem kímélt. Pár hónappal ezelőtt még megviselt volna a látvány, de mióta bezártak ide, mintha átprogramoztak volna. Nem tudtam együtt érezni az őrökkel, akik gond nélkül kínoztak minket, ha valami nem az óhajuk szerint történt. Katonák, akik a dolgukat végzik, tudták mire vállalkoznak egy ilyen helyen. Ezért nem tudtam sajnálni őket. Nem, ha az életem a tét, és ők a szabadulásom útjába állnak.
Mielőtt a következő folyosóra léptünk volna szemem sarkából egy piros villanást láttam, ami Loki hátában csattant. A lövés nem okozott neki sérülést, épp csak megtántorodott, utána ösztönösen támadt, nem hezitált. Még fel se fogtam igazán mi zajlik Loki egyetlen gyors mozdulattal a támadónk torkába dobta kését. Ledöbbenve figyeltem, amint a szerencsétlen holtan rogy össze. Még épp időben ugrottam a háta mögé, válaszul máris sorozatot lőttek ránk. Viszont az "istenség" hatalmas termetének hála simán kitakart, bár így vajmi keveset láttam abból, ami történik. Lehet végzetes hibát követtem el, hogy hagytam lankadni a figyelmem, és észre sem vettem az ellenség közeledtét. Annyira hülye vagyok Sig, épp menekültök, én meg leállok vallási kérdéseken agyalni!
Szorosan húzódtam Loki hátához lapulva, akinek meg se kottyantak a lövések. Az agyam eldobom! A pasi egy élő pajzs, és teljesen golyóálló. A folyosó vége, alig három lépésre volt tőlünk, ezért megragadtam finom tapintású palástját és megrángattam. Így jeleztem, hogy lépjünk le gyorsan. Biztos voltam benne, ha menekülőre fogjuk és túljutunk a fordulón, utána könnyen meglephetjük őket, mikor utánunk loholnak. De ő nem tágított, meg sem moccant. Rezdületlenül állt előttem, mondhatni védelmezőn. Néhány pillanat múlva, egyszeriben elhaltak a lövések, fogalmam sem volt mi történt. Egyszer csak Loki megszólalt.

– Nem beszélhetnénk meg?

Döbbenten néztem rá. Most csak viccel, ugye? Nem tudtam eldönteni, mert hátulról csak hatalmas hátát és aranyfényű sisakját láttam. Hallottam, amint a katonák fegyvereiket igazgatják, talán ismét célra tartottak.

– Szóval nem – állapította meg beletörődőn.

Úgy hozzábújtam, hogy éreztem a karjaival kalimpál valamit. Ezután ellenfeleink hatalmas ricsaj közepette csapódtak valaminek. Alig, hogy kiiktatta őket, Loki sürgetőn intett nekem kezével.

– Futás – tette hozzá halkan.

Nem kellett győzködnie, mintha puskából lőttek volna ki, menekülőre fogtam, nem akartam golyót kapni a hátamba. Futottam, ahogy a csövön kifért, sőt még gyorsabban is, mert a nanoruha erejét a lábaimba összpontosítottam. Bár egy idő után éreztem valamelyest túllőttem a célon, izmaim alig bírták tartani a tempót, zsibbadni kezdtek. A felvett sebességet tartani egy idő után olyan érzés volt, mintha már nem én irányítanám a testemet, motorikus mozdulatokkal szaladtam előre, igyekeztem nem is irányítani. Féltem, ha koncentrálnak még a saját lábamban taknyolnék el. Az erőkifejtés miatt a levegő kiszorult a mellkasomból. Tudtam, hogy hamarosan lassítanom kell, mert egy ilyen sprint után pillanatokon belül elájulhatok.

– Most balra! – ordított utánam Loki.

Ösztönösen követtem utasítását. Lefordulva már megpillantottam Kha'it, aki ijedten fordult felénk. Talán nem ismerte fel Loki hangját elsőre, vagy az általunk keltett zaj lepte meg.

– Hol voltatok eddig...?! – mordult fel.

De hidegen hagyott a faggatózása, csak az lebegett a szemem előtt, hogy pillanatokon belül utolérhetnek minket, így meg se torpantam.

– Fel! Fel kell jutnunk! – ordított Loki mély orgánumán. – Jobb oldalt van egy felvonó!

Hamar kiszúrtam az ajtókat, így nem is lassítottam, csak elfutottam az idéző mellett a liftajtóhoz.

– Nem működik. Rég lekapcsolták! – szólt utánam Kha'i, még épp időben.

Se gáz. Mi akkor is itt megyünk fel, ha nem üzemel. Nem hagytam veszni a lendületemet, páros lábbal rúgtam a felvonó ajtajára. Az erő hátravetett egészen a szemközti falig, ahol megpróbáltam guggolásba érkezni, és nem a falnak csapódni egyből.

– Mit művelsz? Most mondtam, hogy nem működik – jött közelebb Kha'i.

Kezdett idegesíteni értetlen akadékoskodása. Nyafogni tud, megoldást keresni nem?

– Üldöznek minket. Nem hallottad a lövéseket? – intett Loki maga mögé.

Újra löktem egyet magamon, megkapaszkodva a lift ajtó feletti kiszögellésen, és az imént hagyott horpadást céloztam meg. Páros lábbal rúgtam bele újra. Kha'i még üvöltött valamit, de semmit nem értettem belőle. Addig rugdostam az ajtót, míg ki nem szakadt a keretből és lapok a mélybe nem zuhantak. Zihálva álltam meg a felvonó alagút szélén.

– Szép munka – léptek mellém a srácok. Együtt pillantottunk le.

– Mászunk? – kérdeztem.

Mire a lift hirtelen működésbe lépett, mondhatni végszóra. Meglepetten bámultunk le a sötétbe, de mit sem lehetett látni belőle, csak a hangját hallottuk. Így viszont már nem maradt okunk megvárni míg felér, mert bizonyára egy tucat fegyveres lesz benne. Ráadásul, ha mindez nem lett volna elég a folyosóról meghallottuk üldözőink közeledő lépteit.

– Nem szükséges – vágta rá Kha'i.

Néhány lendületes kézmozdulatát követően karmazsin fényű szimbólum jelent meg a felvonó üres légterében. A jel szertefoszlott, mikor egy hatalmas négyszárnyú madár reppent fel belőle. A szívbaj jött rám, rémülten hátráltam egy lépést a gigantikus szörnyet látva. Kevés dolog tudott megrémiszteni, de a nagy madaraktól rettegtem gyerekkorom óta. A szörnyeteg hangosan rikácsolt ránk, viszont úgy tűnt Kha'inak engedelmeskedik. Egy kisebb kanyar után ereszkedni kezdett, hogy velünk egy szintbe kerüljön. Kha'i felpattant az állat hátára.

– Gyertek! – intett nekünk is teljes magabiztossággal.

Nincs azaz isten!

– Én passzolom – ráztam a fejem.

– Most erre nincs időnk – noszogatott Loki.

Azt hiszi viccelek? Holt biztos, hogy nem megyek a sas közelébe. Vagy mi ez.

– Menjetek csak – mosolyodtam el kínomban. – Én majd felmászom – mutattam a magasba.

– Szó sem lehet róla – vágta rá Loki.

Kerestem a további alternatívákat magamnak, remélve, hogy van itt valami titkos szerviz folyosó, amin felmászhatok, mert az fix, hogy önként nem megyek annak a szörnynek a közelébe. Csak sajnos Loki is épp így gondolta. Váratlanul magához húzott olyan erősen tartva, hogy esélyem se legyen kipréselni magam a szorításából, majd azzal a lendülettel a mélybe is vetette magát. Velem együtt.

– Úristen! – sikítottam.

– Nyugi, itt vagyok – kacagott fel.

Ellenkezni akartam, de ijedtemben azonnal belecsimpaszkodtam törzsébe, mintha csak az életem múlna rajta. Végtére is így volt. Azt hiszem Loki megkapaszkodott a madárban, mert egyszeriben emelkedni kezdtünk. Rémülten hunytam le szememet, arcomat Loki mellkasába fúrtam. A páncélja nagyon keménynek tűnt, és hideg fémből készült. Alig találtam fogást a vértjén, de szerencsére nem csak én kapaszkodtam, ő is erősen tartott a karjával. Az állat ide-oda rángatott minket. Legszívesebben elküldtem volna Lokit a pokolba, de annyira féltem, hogy csak azért imádkoztam legyen már vége az egésznek. Azt hajtogattam magamban – túl fogom élni. Menekülésünk alatt még nem ijedtem meg ennyire, de most egyenesen rettegtem, nem volt rá ésszerű magyarázatom, ösztönös félelem volt. Azt hittem sose lesz vége ennek az egésznek, mikor Kha'i ordított valamit. Időbe telt, míg eljutott hozzám, amit mondott. Arról beszélt, hogy mindjárt elfogy az ereje, de mire felfogtam a hallottakat már zuhantunk is.
Esés közben Loki elengedett, így próbáltam nem talppal előre érkezni. Végre talajt éreztem a lábam alatt és amennyire tudtam gurultam, hogy tompítsak a földet érésen. Nem tagadom a landolás fájt, de nem bántam, amíg a talajon lehettem. Nagyot nyekkenve hasaltam el. Az egész hely forgott körülöttem. Minden erőmmel levegőért kapkodtam és igyekeztem nem a padlóra rókázni. A félelem és a csapódás miatt olyan elemi reszketés tört rám, hogy képtelen voltam irányítani a tagjaimat. Fogalmam sem volt mi történik, én csak próbáltam össze szedni magam, mikor Loki felüvöltött.

– Arra!

Amint éreztem merre a van a vízszintes, talpra álltam és gondolkodás nélkül futásnak eredtem utánuk. Hirtelen égő érzés hasított a vállamba, majd meghallottam a lövéseket mögöttünk. Tudtam pillanatokon múlhat minden, így gyorsítottam és ismét lábamba koncentráltam minden maradék erőmet, igaz már alig volt. Iszonyatosan fájt a vállam, de tudtam, ha megállok, biztosan meghalok. Homályosan, de láttam magam előtt a fiúk alakját, így futás közben őket követtem. Minden más elmosódott előttem. Nem tudtam pontosan mi történik, de szörnyen rosszul voltam, mint még soha korábban. Loki megállt és visszafordulva azt hiszem varázsolt valamit, majd egy állat üvöltő orgánumát hallottam meg a hátam mögül. Kha'i elrobogott Loki mellett, aki bevárt engem, és nevetve hozzá tette.

– Ezzel el lesznek egy darabig.

Épp csak annyi erőm maradt, hogy hátra pillantsak, nem láttam tisztán mi az, csak egy óriási tekergőző lényt vettem ki, ami eltakarta előlem a katonák alakját, és közel olyan hatalmas volt, mint a közelben dekkoló űrhajók. Életemben nem láttam még ilyen hatalmas rémet, de biztos, hogy egy jó ideig nem jutnak keresztül rajta. Loki zsenális!

– Nagyon adlak! – kiabáltam neki.

Kiegészítésként csak egy gyors mosolyra futotta, mert úgy éreztem lassan minden erőm elszáll. Hosszú távot kellett megtennünk még a hajóig, és féltem talán nem bírom ki addig. Szerencsére lassan tisztult a látásom, és végre megpillantottam a hajó ajtajából ránk váró Rezgart. Kha'i egy gyors ugrással a fedélzetre vetette magát a még nyitott bejáraton, őt Loki rögtön követte. Viszont a jármű ekkor emelkedni kezdett, nekem pedig legalább húsz méter volt hátra. Tudtam most kell ráhajrázni vagy lemaradok és már így is magasabban voltak, mint, amit ugrással elérhetnék. Ismét energiát összpontosítottam, ezúttal az ugráshoz, közben láttam, amint Loki visszafordul az ajtóban. Elsőre üldözőink irányába pillantott, majd rám nézett. Minden erőmet beleadtam az elrugaszkodásba, nagyobb löketet kaptam, mint reméltem és a levegőben épp elkaptam a futóművet, éles fájdalom hasított a vállamba. Két karommal kapaszkodtam a fémbe, miközben az űrhajó emelkedett. Hihetetlen erő húzott lefelé, így reszkető tagokkal másztam fentebb, alig bírtam tartani a saját súlyom, mikor dokkolóból elindultunk a kijárat felé. A rám nehezedő erő miatt mozdulni sem tudtam, épp csak tartani tudtam magam, hogy ne zuhanjak le.

– Add a kezed! – üvöltötte Loki.

Már nem voltam képes mászni, bal vállamat megemelni sem tudtam a sérülés miatt, így jobb kezemmel nyúltam fel a levegőbe. Tapogattam a férfi keze után, de sehol sem találtam. Kezdtem kétségbe esni, mert tudtam amint beérünk a légzsilipbe, majd onnan a kivezető folyosóra megfulladok, vagy halálra fagyok egy pillanat alatt. Ekkor hirtelen elkaptam Loki kezét, aki olyan könnyedén rántott fel, mintha pihe könnyű volnék a számára. Behúzott a raktérbe. A padlón kúsztam beljebb, közben valaki mély hangján üvöltött a pilótának.

– Csukhatod!

Elvonszoltam magam a velem szemben lévő üres falig. Nehézkesen tornásztam magam ülőhelyzetbe, miközben minden tagom reszketett. Fuldokoltam, hirtelen nem kaptam levegőt és kezdett minden újra elhomályosulni. Nehezen vettem ki a többiek szavait, fogalmam sem volt kik vannak körülöttem, csak lassan jutottak el elmémig a szavak. Mereven bámultam a padlót, mert most is forgott velem az egész hely. Két kézzel támasztottam ki magam a padlón ülve, nehogy eldőljek. Valaki üvöltött, azt hiszem örömében. Érzékeltem, hogy járkálnak körülöttem a többiek, de egyre zavarosabb volt minden.

– Sig, jól vagy? – ismertem fel hirtelen Rezgar hangját, majd Judyt arcát láttam magam előtt, összetéveszthetetlen rövid szőke tincseivel és hófehér arcával.

– Nagyon rosszul van! – szólt rémülten, ami kicsit sem nyugtatott meg.

– Eltalálták a vállát – jegyezte meg Kha'i, mintha ott se lennék. Bár valóban úgy éreztem, mintha kívülállóként vennék részt. A többiek hangja olyan tompának és távolinak tűnt, mintha a víz alatt lennénk. Képtelen voltam reagálni, nem jöttek ajkaimra a szavak, arcizmaimat sem tudtam mozgatni. Úgy éreztem mostanra minden levegő kiszorult a tüdőmből, pedig bizonyosan lélegeztem, mert mellkasom ritmikusan süllyedt és emelkedett. Páni félelem lett úrrá rajtam, sőt egyenesen rettegtem. Átfutott bennem a gondolat; nem akarok meghalni.

– Menj onnét – jelent meg Adger előttem.

– Mit művelsz, és a hajó? – dörrent rá Rezgar.

– Automatán van, már megadtam neki a koordinátákat.

Adger két kezébe fogta arcomat, kissé megemelte a fejemet. Mélyen a szemembe nézve fürkészte a tekintetemet. Óvatos mozdulattal engedte vissza a fejem, amit nyak izmaim már nem bírtak megtartani, így esetlenül bukott előre, csak a saját ölemre tudtam bámulni, azt is csak homályosan vettem ki. Adger az övemnél babrált valamit, majd a nanoruha visszahúzódott a testemről az övbe zárulva. Eleinte semmit nem éreztem mindebből, de egyszeriben a tüdőmet újra meg tudtam tölteni levegővel. Rájöttem, eddig olyan érzésem volt, mintha egy szoros fűzőben próbálnék levegőt nyeldekelni. Az oxigén hirtelen érte el az agyam, amitől rendesen be is kábultam, aztán minden kitisztult. Kiélesedtek a körvonalak, végre tisztán hallottam a többieket is.

– Sig, mondtam, hogy ne vidd túlzásba a ruha használatát – szidott össze.

Mintha legalábbis tudnom kellett volna, mi számít túlzásnak. Az életemért küzdöttem, miért fogtam volna vissza magam? De nem volt erőm replikázni. Hirtelen éles fájdalom zubogott végig a testemen. Az egész törzsem fájt, több helyen késszúrás szerű kínt éreztem, míg a lábaimból már semmit sem. Mozgatni sem tudtam alsó végtagjaimat. Fájdalmas ordításomból esetlen nyöszörgés lett. Nehezen jött ki hang a torkomon és akkor is csak hörögtem, majd köhögni kezdtem. Vért köptem Adger katonai ruhájára, és kinyújtóztatott lábaimra.
Hallottam a többiek elborzadó hangját, és én is szörnyen megrémültem. Nem értettem mi történik.

– Adjátok ide azt a dobozt – mutogatott Adger hevesen.

Szétnyitotta a ládát és kikapott belőle egy fiola hosszúságú ezüstös fényű üveget, aminek a végét mellkasomba döfve fecskendezte belém a tartalmát. Fém ízű vérem közben elöntötte a számat, képtelen voltam magamban tartani. Undorító mód folyt ki ajkaim között a sűrű vörös massza. Egyre jobban rettegtem, hogy itt fogok megmurdelni, és fogalmam sem volt miért. Feljutottam a hajóra, azt hittem, ha idáig elérek, túlélem az egészet és megmenekülök. Lassan kezdett visszahúzódni a fájdalom.

– Jól van, jobban érzed magad? – kérdezett.

Nekem meg épp csak egy bólintásnyi erőre futotta, mert tompa kábulat lett úrrá rajtam. Nyilván tele nyomott érzéstelenítővel, mert már csak sajogtam és bizseregtem, de azt egész lényemben. Adger felkelt mellőlem, de magamon éreztem a többiek a tekintetét. Csak páran lehettünk a raktérben és a hajó túl kicsinek tűnt. Lassan kezdtem felfogni, hogy valami nem stimmelt. Hová lettek a többiek?

– Tessék, öblögesd ki a szádat – nyújtott elém Adger egy kulacsot és rakott egy edényt az ölembe, de arra sem volt erőm, hogy megmozdítsam a kezemet. Örültem, hogy egyáltalán élek. Judyt biztosan jobban érezte fájdalmam, mint a többiek, mert messze menekült tőlem a helyiség másik végébe. Nereza elém térdelt és segített öblögetni, míg a többiek tanácskozni kezdtek.

– Mit hittetek meddig húzhatjátok az időt? – morrant Lokira Rezgar.

– Időben itt voltunk, nem tudom, miért háborogsz korábban indultatok el – vágott vissza a férfi.

– Hamarabb ideértünk és a nagyobbik hajót a többiek elvitték. Csak Adgernek köszönhetitek, hogy bevártunk ezzel a romhalmazzal – jegyezte meg epésen.

Éreztem, hogy kezdenek elszabadulni az indulatok, bár nem értettem miért haragszik Rezgar ennyire, hisz, ha kijutottunk már mit sem számít mindez, de mindkettő kötötte az ebet a karóhoz.

– Húsz percet kértem, épp időben voltunk! – replikázott Loki.

– Igen, de az őrség már várt ránk, pont ezért mondtuk, hogy nincs idő a kis kitérődre! – emelte meg a hangját Rez. Adger csitítani kezdte őket.

– Uraim-uraim! Elég. Mind feszültek vagyunk, hajszálon múlott a dolog, de most már a célegyenesben vagyunk.

– Amíg be nem érnek minket. Mit gondolsz mennyi időbe telik nekik, hogy utánunk eredjenek? – intett feszülten Rezgar.

– Ezért ugrunk kétszer is teret, hogy ne tudjanak rögtön követni – nyugtatgatta a férfit.

– Jól van, most igyál egy keveset – kérte tőlem nyugodt hangon Nereza, ő gyengéden szólt hozzám, de amint a szemébe pillantottam, rájöttem az okára. Olyan sajnálkozón bámult rám, ahogy egy haldoklóra szoktak, akinek már nem sok maradt. Megrémített a gondolat, hogy bár most semmim nem fáj, tényleg nagy baj van. Mikor lecsillapodtak a kedélyek, Adger újra elém térdelt és megérintette még ép felkaromat.

– Figyelj Sig, elmegyünk egy találkozási pontra, ahol felvesz minket a Nova anyahajó. Ott lesz felszerelés, hogy ellássuk a sérüléseidet, szóval csak addig kell kibírnod. Maximum fél óra az egész és ott leszünk, csak tarts ki. Rendben?

Valamit bólinthattam, mert ezzel a végszóval visszavonult az irányítófülkébe, Rezgarral az oldalán.
Szinte fel sem tudtam fogni, hogy ez a valóság. Reményvesztetten meredtem magam elé. Hát erről van szó? A nanoruhában nem érzékeltem, hogy túlhajszoltam a testemet. Nem voltak ugyan fájdalmaim, igaz időnként rosszul éreztem magam benne, és olyan dolgokra voltam képes, amikre azelőtt soha, de nem is gyanítottam, hogy ekkora kárt tehetek magamban azzal a gönccel. Dühös voltam, rettenetesen dühös. Ez a nyomorult kis halandó test, még ennyit sem bír ki? A két férfi szinte sértetlenül ült a velem szemben lévő fal mellett. Meg sem kottyant nekik mindaz, amin menekülés közben keresztülmentünk, én pedig félholtra hajszoltam magam. Rémisztően gyenge vagyok mindenki máshoz képest. Annyira haragudtam magamra, hogy sírhatnékom volt. Elszorult a torkom. Lehunytam a szememet, nem akartam bőgni előttük. Rettegtem a haláltól, nem álltam rá készen, főleg így nem. Már kijutottunk! Menekülés közben fogok meghalni? A börtönben mindvégig biztos voltam benne, ha csak esélyem lesz meglépni és kikeveredem valahogy ebből a pokolból, akkor valahogy haza jutok. Most mégis az egész hiábavalónak tűnt.
Hosszú percek teltek el. A többiekre is fáradt csend telepedett egy kis feszültséget is érzékeltem belőlük. Ezért amint elég erőm lett, hogy a falnak döntve kitámasszam a fejemet rájuk néztem. Mindenki rémesen fáradtnak tűnt. Kimerítő órákon voltunk túl, és én is úgy éreztem, mintha napok teltek volna el, mióta elvittek a celláktól az arénáig. Miután Judyt végre megnyugodott kicsit, közelebb osont Lokihoz, és halk beszélgetésbe elegyedett vele.

– Örülök, hogy ide értetek. Nagyon aggódtunk, hogy nem találtok el a hajóig.

– Imádkoztál? – mosolyogott rá pimaszosan. Ugyan nem láthattam Judyt arckifejezését, de Loki bizonyosan zavarba hozta őt sármos és magabiztos tekintetével.

– Honnan jön ez a felsőbbrendűségi komplexus? – fordult felé Kha'i.

– A felsőbbrendűségemből – jelentette ki Loki egyszerűen, amin Nereza jót kuncogott.

– Ugyan kérlek!

– Nem hiszed? – szaladt magasba Loki szemöldöke.

Mókás képet vágott, de látszott nem sértődött meg, mikor a nő nem hitt neki. Én már rég nem kételkedtem benne, hogy ebben igazat mondd.
Ahogy egymást heccelték és viccelődtek, békés boldogság ereszkedett rám. Lassan elszállt a félelmem és már nem rettegtem úgy, mint néhány perccel ezelőtt. Elégedett voltam és boldog, mert véghezvittük, amit elterveztünk. Mindenkit kijuttatunk és bár sokan kételkedtek benne, mégis sikerült. Megnyugodtam, mikor Adger hangosan hátra szólt, hogy elindultunk a második ugrópontról. Már csak percek voltak hátra, hogy elérjük a találkozási helyet.
Elmosolyodtam, mikor láttam, hogy a többiek valami vidáman felkuncogtak. Nagyon elfáradtam. Lassan lehunytam a szememet. Úgy gondoltam, most már minden rendben lesz, nyugodtan pihenhetek meg. Az eddigi tompa fájdalmam is teljesen elmúlt, hirtelen pihe könnyűnek éreztem a testem.

– Min nevetsz? Ezt nem viccnek szántam! – hallottam még utoljára Loki hangját és a lányok kuncogását, de onnantól már semmi többet.