Mély levegőket véve nyugtattam magam, ahogy a folyosó kijáratánál ácsorogva az aréna küzdőterét figyeltem. Én voltam a következő műsorszám. Türelmetlenül topogtam lábaimmal a burkolaton, míg fejben újra és újra végig játszottam az Adgerral megbeszélteket. Csak ki ne felejtsek valamit, menjen minden a terv szerint. Lehunytam szememet, míg halk imámat suttogtam, bár azt se tudtam kihez. Ateista vagyok.
A tömeg őrjöngött, a stadion padlója dübörgött a talpam alatt. Megborzongtam a győzelem mámorától megrészegülten visítozó tömeg hangjától. Akaratlanul is a küzdelemre terelődött a figyelmem, ami épp csúcspontjához közelített, ahogy azt a felhevült hangulatból sejteni lehetett.
Judak kegyetlen, de gyors halálnemet választott a centaurynak. A nő szilánkosra aprított végtagjai miatt mozgásképtelenné vált, így védekezni sem tudott. Az a vadállat egyetlen erős súlytással csapta szét ellenfele koponyáját, és az úgy toccsant darabjaira, mint egy dinnye. Borzalmas, és véres látvány volt. Mégis abban a pillanatban hirtelen minden félelmem elszállt. Nem éreztem semmit. Olyan elképzelhetetlenül távolinak, és lehetetlennek tűnt ez az egész. Úgy éreztem ez nem a valóság, mintha egy szörnyen elcsépelt filmben lennék, aminek förtelmesen rossz a forgatókönyve, és gyenge a szereposztása. Judak elégedetten gyűjtötte be a neki szánt tapsot, buzdító sikolyokat, és gazdája büszke szavait. Önelégült vigyorral a képén sétált ki a küzdőtérről, míg a nő maradványait a szolgák szorgosan takarították.
Elkezdtem bejáratni a lábizmaimat, aztán egyhelyben ugrálni kezdtem. Mindez egy bemelegítésnek álcázott ideg levezetés volt. Lelibegett, hogy perceken belül én következem és kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Szívem a torkomban dobogott, gyomromat az ideg mardosta. Ez lesz a negyedik küzdelmem, viszont a mostani ellenfelem hozzám viszonyítva egy félisten. Arról nem is beszélve, hogy véletlenül sem ölhetem meg, hogy mentsem az irhám, mert ő a szabadulásom kulcsa. Persze neki erről még fogalma sincsen, tehát semmi nem gátolja meg, hogy az első percben atomjaimra robbantson, ha úgy tartja kedve. Már, ha tud ilyet egy idéző, mert fogalmam sincs.
Összegezve; Esélyeim a túlélésre, jó indulattal is csak fifti-fifti. Ha nem tudom megvédeni magam Kha'ial szemben, meghalok. Ha Adger beindítja a "pucoljunk innen" hadműveletet, de elszúrom az időzítést, meghalok. Ha a legkisebb hibát is vétem menekülés közben, meghalok. Ah, csak kezdjük már el végre! Szívem szerint kihagynám a tőlem várt cirkuszi mutatványt, de Kha'ial való küzdelmünk az egyetlen elterelő hadművelete a szökési tervnek.

Újra lejátszódott bennem a felkészítőben történtek.
Hirtelen valaki megragadott hátulról, és ordas kezével betapasztotta a számat az orrommal együtt. Levegőhöz se jutottam, tépni kezdtem magamról a karjait, mikor felismertem Adger hangját.
– Egy pisszenést se, Sigyn. Csak figyelj.
Az ismerős orgánumra hamar megnyugodtam, de még mindig nem jutottam levegőhöz. Ütögettem a kezeit, kellett pár pillanat mire felfogta, hogy mi a gáz.

– Bocs – eresztett el végül én meg felhörögtem, mint egy TBC-s szurikáta.

– Mi ütött beléd? – tagoltam hangtalanul. – Meg akarsz ölni?

Atya ég, de rég örültem ennyire valakinek!

– Épp, hogy nem – vágta rá. De hiénaszerű maszkkal az arcán ezt első pillanatban igen nehéz volt elhinni. – Nincs sok időm, szóval, jól figyelj. – A vállamnál fogva megfordított a kijelző felé, hogy kiválasztva nekem egyet a vértjei közül, sietve a fegyverekhez navigáljunk, amiből többet is magaménak tudhattam a választás után.

– Elmagyarázom, hogyan használd, amíg viseled őket, de minden utasításom pontosan kell követned.

Kizökkenve az emlékből sietve újra ellenőriztem a felszerelésem, az akkor hallottak szerint.
Az Adgertől kapott nanotechnológiát használó ruhám hihetetlen kényelmes volt, mintha csak rám öntötték volna. Minden milliméterre illeszkedett alkatomhoz. Az egész apró és intelligens nanoszálakból állt, amik folyton változtak, követték viselőjük mozgását. A ruha eredetileg egyetlen övből állt, amit bármilyen valódi anyagra felcsatolva aktiválhatott a viselője. Ezután csak össze kellett kalibrálni a halántékra helyezett korongokkal, így az anyag már irányítható is volt, gondolattal. Brutálisan bonyolult szerkezetnek tűnt, és évekbe telt volna, mire kitapasztalom használatát, ha Adger nem mutatja meg lépésről-lépésre. Miután beavatott az alapokba legalább két órát töltöttem vele, hogy begyakoroljam a használatát. Például ki kellett tapasztalnom, hogy egy fegyver vagy pajzs létrehozásakor, hogyan módosítsam a viseletet, mert – és itt jön a trükk – a technológia lehetővé tette, hogy a ruhát atomjaira szedjem, tetszés szerint. Így érthető módon fegyvert vagy pajzsot is kreálhattam az anyagából, amit csak ki kellett emelnem a ruhából, miután felvette a kívánt alakot. Pont, mint a gyurmázás, csak ez egy leheletvékony anyag, ami nem kézzel, hanem az agyunkkal irányítható. Az egyetlen baki a dologban, hogy az elem kiemelésekor könnyen fedetlenné válik a bőrfelület, és egy kis idő kell, míg a szálak összekapcsolódnak a rés helyén. Erre külön figyelmet kellett fordítanom, mert ha egy hatalmas pajzsot akarnék létrehozni, akár a fél testem is fedetlenül maradhat. Szerencsére sikerült módjára, hogyan is működhet ez a leggyorsabban, de semmi garancia nincs rá, hogy élesben is tudom majd kontrolálni. De egyszer élünk! Ha választanom kéne, hogy meghalok odabent, vagy összekapom magam, és élesben tapasztalok ki egy ilyen elvetemülten zseniális technológiát, akkor az utóbbira teszem a voksom.
Adger beavatott még néhány trükkbe a ruhát illetően és alig vártam, hogy kipróbálhassam élesben is támadó erőmet ebben a göncben. Állítólag megsokszorozható a pusztakezes harc ereje. Bárcsak lett volna alkalmam a váróban kipróbálni mit tudok kihozni belőle, de csak néhány ütésre, és az átalakítás gyakorlására maradt időm.
Adger a biztonság kedvéért adott a ruha mellé egy tenyérnél kicsit nagyobb hosszúságú, vékony fém darabot, amit fegyvernek nevezett. Állítása szerint egy vibránium nevű anyag, ami az univerzum egyik legerősebb fémje. Hallottam már róla korábban, a földön is akad belőle, de olyan elenyésző mennyiségben, hogy még Tony Stark birodalomnak sem éri meg felvásárolni fegyver vagy páncélkészítésre, ezért igen nagy megtiszteltetésnek éltem meg, hogy egy ilyen értékes holmit bízott rám. A kezemben szorongattam apró darabot, értékesebb volt mindennél, ami valaha is a birtokomba került. Jól kiegyensúlyozott, kényelmesen könnyű darab lévén bárhol elrejthettem volna a ruhámban, nekem mégis a derekam mentén húzódó övterületre esett a választásom, mert kézre állt. Mégis a józan eszem azt diktálta meg se próbáljam használni, mert a súlya alapján az első jól irányzott csapásnál ripityára törik majd a kezemben, de én se ma kezdtem űrlényekkel lógni. Tudtam, bízhatok Adger érték ítéletében, és ez egy piszok jó cucc. Tetszés szerint egy vagy kétkezes bottá tudom majd alakítani, sőt lándzsa hegyet is lehet rá varázsolni szúráshoz, ha úgy tetszik. Így, ha ruhát le is szedik rólam, akkor se maradok teljesen védtelen.
Végig mértem a ruházatom. A nanovért ezüstkék szálakként kapcsolódtak össze, a fény felé fordítva festett, mintha hullámozna a felülete. Tetszetős ruci, ráadásul nagyon elevennek, mozgékonynak éreztem magamat benne.

– Te jössz, Terrai – vágott felkaron, Judak. – Meg ne murdelj nekem, az első percben! Ha öt percig kibírod duplázzák a nyereségem! – ügetett tovább a folyosón, csak egy pillanatra fordult vissza, hogy rám kacsintson.

Szúrós pillantással kísértem mozdulatait, rühellem ezt a fazont, kicsit se bánnám, ha véletlenül itt felejtenénk. Ha minden igaz, csak most fog értesülni az utánam soron következő társainktól a szökésről, és annak részleteiről. Őket Adger, épp az iménti meccs alatt avatta be, így mondhatni Judak is egy fajta időnyerő, csak nem tudott róla. Nincs ínyemre, hogy az ő szabadságáért legalább annyira viszem most vásárra a bőröm, mint a cellatársaimért, de ez nem kívánság műsor. Vagy együtt csináljuk, vagy sehogy.
Kifújtam egy mély levegőt.
Üdvrivalgásra, kitörő éljenzésre lettem figyelmes az arénából. Csak ekkor kapcsoltam, hogy Kha'i belépője már le is zajlott. A férfi, vagyis szerintem férfi, egy lángtengerrel borított körből kiemelkedő, díszes pillér tetején állt. Micsoda egy piperkőc, szenzáció hajhász alak – ráztam rajta a fejem. Mikor bemondták a nevem, lassan sétáltam be, mialatt fejben felkészítettem magam a ránk váró végzetes feladatra:
Vegyük át még egyszer. Húzom az időt, ameddig, és amennyire csak tudom. Amint Adger küldi a jelet az érzékelőmnek, azonnal megkezdjük a menekülés első fázisát. Kirángatom Kha'it az arénából, és a nézőtér első sorának emelvényeinél távozunk a nagy kijelző melletti kijáraton. Amint kiérünk, oda adom Kha'inak a kommunikátort, ő letölti a térképet, aztán együtt ügetünk el a járművek hangárjáig. Ha minden a terv szerint halad, a Judak csapata már most a hajók felé tart, Adger pedig kihozza a cellában ragadtakat. Az ő feladatuk beizzítani a járművet. Rohadtul ajánlom, hogy ne hagyjanak itt, amíg én itt parádézom, hogy dobbanthassunk. Summa summarum, mikor elérünk a hangárig, mi bevárjuk Adgeréket, vagy ők minket. Tiszta sor. Már csak arra kell vigyáznom, hogy szerencsétlen Kha'it ki ne végezzem. Haha, jó vicc. Inkább imádkozom, hogy még egy darabban legyek, mikor megkapom a jelet.
Nem vágom, Adger minek nehezíti a dolgomat. Nehéz lett volna beavatni ezt a szerencsétlent is a buliba? Fél órával ezelőttig, csak én tudtam a szökési tervről, és engem is csak három órája avatott be. Akkor fixáltunk minden apró részletet. Komolyan azt képzeli, ha mindenkinek fél perce lesz felfogni, akkor egy téglának sem lesz ideje értesíteni az őröket? Értem, óvatosnak kell lennünk, de mi lesz, ha valaki bepánikol, és ezért bukjuk be az egészet?

Egyszer csak ott álltam a szintéren, a senkik arénájának kellős közepén. A helyre síri csend telepedett, Kha'i az ellenfelem kifürkészhetetlen tekintettel méregetett. Lassan libegett le, hogy valami látványos beugróval illett volna köszöntenem a nézőket. Körbe hordoztam tekintetem a tömegen. Legnagyobb sajnálatukra, eszembe sem volt játszani a bazári majmot. Szeretek szerepelni, de csak, ha kedvem tartja. Felőlem itt az egész bagázs háboroghat, teszek rá, ha megbotránkoztatom őket, addig is rám irányul a fókusz. Egyedül Ystrial felé mutattam tiszteletet. Túljátszott eleganciával fordultam hátra, széttárt karokkal. Ő a stadion tetején egy mágikus kalitka tökéletes biztonságában foglalt helyet, olyan biztos távolságban tőlünk, hogy innen még a sziluettjét sem láthattam, és ha nem üdvözlőm őt illően, az őrök kényszerítenek térdre előtte. Tapasztalat.
Kha'i felé fordultam. Gondolataimban kirajzolódott a kívánt sisakforma, tenyeremet végig simítottam homlokomtól a tarkómig. Az anyag lágyan simult a koponyámra, felvette arc- és állcsontjaim formáját, apró bizsergést hagyva maga után. A nanoszálak gyorsan öltöttek formát a vonalaimon, tökéletes védelmet biztosítva.
Alig öltöttem fel a végső formám, eldördült a mérkőzés kezdetét jelző hang. Még fel sem fogtam, Kha'i máris előttem állt, kezében egy vörösen izzó ostort szorongatva. Felém lendítette a fegyverét, és már ki is rántotta a lábam alól a talajt. Hatalmasat zakóztam. Mire összeraktam, mi történt hirtelen már hanyatt fekve bámultam az aréna fedetlen tetején át az űr sötétjét. Egyetlen pillanatra enyhült a bokám koré fonódott ostor szorítása, kihasználva az alkalmat sietve rúgtam le magamról. Kirántottam a lábam az anyagból, és egy gyors hátra bukfencet követően egyazon lendülettel talpra álltam. Egy röpke pillanatig minden forgott körülöttem, de legalább sikerült kiszabadulnom, méghozzá elsőre!
Ökleimet védekezőn magam elé emeltem, ahogy minden jó bunyó elején szokás, de ő nem jött közelebb. Ami azt illeti az ostort se mozdította meg. Most mi legyen? Amíg az nála van meg kell tartanom a távolságot, viszont, ha túl közel megyek... Nem sok időt hagyott töprengeni. Idéző körök jelentek meg. Egy-egy mindkét oldalamon.
Futás.
Villant be ösztönösen. Gondolkodás nélkül fordítottam hátat, hogy elszaladjak. A tömeg kifütyült és fújolt. Megnyugtató, hogy így lekötjük a figyelmüket. Némi sprint után mertem csak hátra pillantani, hogy lássam mi történik. Jézus Mária Szent József meg a Mindenszentek! Két farkasnak csúfolt szörnyeteg csaholt a nyomomban. Mennyi szteroidot toltak ezek? A lakásomba se férnének el! Magam előtt csak a közel húsz métermagas falat láttam, amit a közönség védelmére emeltek az aréna köré. Zakatolt a szívem, és szúrni kezdett az oldalam, míg vészesen közeledtem a pálya végéhez. Valami mentő ötleten törtem a fejem, mert tudtam pillanatokon belül beérnek.
Oké! Itt az ideje kipróbálni a vadi új páncélomat.
Adger javaslata szerint jártam el. A ruha energiáját gondolatban a talpamra és alsó lábszáramra sűrítettem. A nano vértemet, úgy kellett elképzelnem, mint egy masszát, amit tetszés szerint vastagíthatok testem felületén, hihetetlenül kényelmes, és kreatív anyag egyszerre. A farkasok közeledtek, és amint a hátam mögött meghallottam csaholásukat szívem már a torkomban dobogott a félelemtől. Gyorsítottam, ahogy csak a lábam bírta, forróságot éreztem mindkét vádlimban. Lendületből neki ugrottam a falnak, és felfutottam rajta. Engem döbbentett meg leginkább, milyen könnyedén ment függőlegesen szaladni. Pár lépés után elrugaszkodtam, és dobtam egy hatra szaltót, épp mikor az egyik állat felém kapott. Szerencsére épp a koponyája felett szeltem át a levegőt, tenyeremmel ránehezedtem a fejbúbjára, és ebben a pillanatban érkező társát talpal pofán rúgtam. Mikor arcon rúgtam az állatot a nyaka hangosat reccsent. Átbucskázott a saját testén, míg engem elvitt a rúgás lendülete. Ez a vért valami brutálisan jó! Vagy tízszer erősebbet rúgtam, mint amire valaha is képes lennék. Ez a gönc nekem kell! Életemben először legyőzhetetlennek éreztem magam.
Gurulva fogtam talajt, alig bírtam megállni, de pont jól értem földet, mert a bokám se ment ki a mozdulatra. Döbbenten láttam, amint az állat messzire vetődik tőlem, míg társa könnyeden lefejelte a falat, és szédülve tántorodott meg.
Uccu. Felugrottam, és futásnak eredtem. Rájöttem, hogy ugyan nyertem magamnak néhány lépésnyi előnyt, de alig tettem néhány métert, újra üldözni kezdtek. Én Kha'i felé vettem az irányt, mert ő volt a valódi ellenfelem. Nem akartam bántani a jószágait, és úgy gondoltam a farkasok talán eltűnnek, ha kellően arcon csapom. Megsokszorozódott erőmön felbátorodva, lelkesen vetettem bele magam a következő összecsapásba, de ahogy közelítettem az idéző kezében meglendült az ostora.
Fegyverkezzünk! Derekamhoz nyúltam, hogy marokra fogjam titkos fegyveremet. Az időzítés a legfontosabb. Úgy terveztem kihasználom a lökés erejét, amit a kinyíló fegyver ad, és abban a pillanatban találom el Kha'it, amint szétrúgja magát hosszú bottá a mini alakjából. Viszont, ha túl hamar nyitom ki útban lesz, ha későn, akkor nem találom el. Felidéztem magamban az aktiválási mozdulatot. A középső illesztésnél rá kell szorítanom a fémdarabra, a felsőhegyén lévő gombot be kell nyomni a hüvelykujjammal egy hosszú másodpercre, így nyílik szét kétkezes méretére.
Mikor elég közel értem hozzá, Kha'i a fejem irányába csapott az ostorral, de kitértem mikor láttam a lendítést. Támadása nem messze a fejemtől csattant, olyan hihetetlen robajjal, hogy a fülem sípolni kezdett. A csapást karmazsin villanás követte, amitől minden összemosódott előttem, de nem álltam meg. Szerencsésen tértem ki a másik irányba, ismét elvétett a csapást, de ezúttal nem volt olyan hangos, mert a fülem még mindig csengett az előzőtől. Ellenben a vörös villanás újra megvakított. Pillanatok teltek el, mire ismét formákat láttam, és még akkor is csak ebben a karmazsin árnyalatban úszott minden. Az idéző lendítette a fegyvert, akkor döntöttem úgy, hogy begyorsítok. Amint elég közel értem ellöktem magam, féltérd csúsztam alá és tökéletesen időzítve aktiváltam a fegyverem. Mikor kinyitottam a bot egyik vége a talajba ékelődött a másik nagy erővel ellenfelem mellkasának ütődött, és szó szerint a levegőbe repítette Kha'it. Nagyot zakózott, és én kihasználtam pillanatnyi zavarát. Felugrottam és támadtam. A vállát céloztam meg, hogy biztosan ne sújtsak le érzékeny szervre, de hirtelen felvillant alatta egy varázskör, amiben ő egy csapásra elsüllyedt. Pokolba! A tömeg hüledezett a látványra. Hallottam az értetlen zúgolódást, de ekkor újra beértek a farkasok. Ugrottak, hogy a földre teperhessenek, így ismét kitértem, oldalt gördültem egymás után többször is, majd sietve talpra álltam, de a két vadász körbe kerített. Már nincs értelme menekülni. Kha'i bizonyára tisztes távolba került tőlem, ezért kénytelen leszek először az állatokat likvidálni – holott ez volt az, amit mindenképp el akartam kerülni. Összezártam a botot, és vissza rejtettem a helyére, hogy nyitott tenyeremet mutassam feléjük.

– Jó fiúk... Nyugalom. Nem akarok ártani nektek...

Pacsi, Sigyn. Az iménti pofán rúgást követően, bizonyára roppant hitelesnek hangzik, de se gáz! Igyekeztem a hangszínemre koncentrálni, hogy a tőlem telhető legnyugodtabban ejtsem ki e szavakat, mind e közben arra is összpontosítottam, hogy a hátamon lévő nanoszövetből kardot formáljak. Szerencsémre a gönc remekül együttműködött, és míg gondolataimban a kard kialakítását formáltam, próbáltam elterelni figyelmem a rettegésről, amit a két farkas látványa okozott. Mert mint tudjuk, a fenevadak simán kiszagolják, ha valaki retteg tőlük.
Felváltva kapkodtam rajtuk a tekintetemet, majd azon kaptam magam, hogy már nem fér bele mindkét állat a látóterembe. Úgy döntöttem, csak az egyiknek szentelem figyelmemet, így mikor a kard alakot öltött a hátamon, a tőlem balra eső állat irányába löktem magam, ezzel együtt pedig fegyvert rántottam. Tudtam, ismét pontosan kell időzítenem, így sebességemet úgy módosítottam, hogy épp a felugró farkas alá érjek. Két marokra fogtam a kardot, és a magasba toltam az élét. Erősen kellett tartanom a markolatot, és a pengém úgy hasította végig a felettem átugró állat hasát, ahogy kés a vajba siklik. Belei a földre omlottak, a vére kiömlött a talajra. Fájdalmas nyüszítés közepette, kínlódva tántorgott odébb, mígnem elterült az aréna porában. Szörnyű bűz lett, és a szerencsétlen haldokló állat, fájdalmas, véget nem érő vonyításba kezdett. A szívem szakadt meg a látványra. Úgy éreztem, ennek nem kellett volna megtörténnie, kegyetlennek éreztem magam, amiért így kivégeztem egy fenevadat. Az eszem tudta, hogy az életemért küzdöttem, és a farkas nem sajnált volna, mikor végez velem, de én nem így voltam összerakva.
Itt volt az újabb alkalom a menekülésre. Hátat fordítottam és futásnak eredtem, mielőtt a másik kis kedvenc is utánam rongyol. Alig néhány méter után, egyszeriben megnyílt alattam a föld, és hiába löktem el magam, valami a bokámra tekeredett és lerántott a mélybe. Kezem akaratlanul is elengedte a kard markolatát. Egy hosszú pillanatig élénk ciánkék fényár vett körbe, majd hirtelen újra az arénában találtam magam. A levegőben. Forgott körülöttem a standion, és úgy éreztem, ezzel együtt menten megfordul a gyomrom is. Az oldalammal vágódtam a porba, így leginkább a felkarcsontom, a medencém és a combom sajgott. Kellett néhány pillanat, amíg az agyam felfogta, merre van a vízszintes, és mikor már biztosnak éreztem a talajt magam alatt, hasra fordultam, hogy felkönyököljek. Fogalmam se volt mi az istent történt pontosan, és ez megrémisztett. Nem láttam az idéző kört, így egyenesen bele sétálhattam, és ezért elkerülni sem tudok egy ilyen típusú támadást.
Még össze se raktam a képet teljesen, és hirtelen valami ismét magával rántott a bokámnál fogva. Repültem, majd újból a földbe csapódtam. Ez ismétlődött újra és újra. A végére már minden porcikám sajgott. Az utolsó talajba vágódáskor minden levegő kiszorult a mellkasomból, és úgy éreztem csak azért nem öklendezek fel mindent, mert annyira sem tudok lélegzetet venni, hogy kihányjam a gyomrom tartalmát. A hasamon feküdtem, gondolataim szanaszét gurultak. Ösztönösen nyomtam fel magam a földről, hogy menekülőre fogjam, de nem volt kiút. Biztos voltam benne, hogy pillanatokon belül végem. Megint a levegőbe rántott az ostor, de a földet érést már nem éreztem.
Arra eszméltem, hogy forró lehelet önti el egész arcomat. Kellett néhány pillanat mire felfogtam, hogy Kha'i farkasa ott poroszkál felettem. Talán azt ellenőrizte élek-e még, vagy nem tudom, de kihasználtam pillanatnyi meglepettségét. Felkönyököltem, és hátrálva kúsztam el a közeléből. Azonnal követett. Egyik mancsával elállta az utamat, míg a másikkal kilökte a karomat. Elvágódtam. Kezdtem ideges lenni. Ez a dög játszik velem. Márpedig belőlem hótziher, hogy nem lesz vacsora. A tőlem telhető legnagyobb erővel rúgtam képen a jószágot, és amíg nem figyelt lapos kúszásban másztam át a hasa alatt a mellső lábai közt egyenest a lompos hátsója irányába, de utánam kapott. A bokámra harapva húzott vissza maga elé, mancsát a hasamra nyomta, hogy a földön tartson, de én elütöttem kezemmel. Egy tőrt hoztam létre a páncélomból, és megböktem vele a talpa párnái között. Végre felkapta a lábát, de pechemre a másik mancsát nyomta a mellkasomra, és gyorsan kipasszírozta belőlem a maradék levegőmet. Kinyitotta hatalmas pofázmányát, és egyben bekapott. Ördög és pokol! Mintha csak egy falat hús lennék! De bakker, neki még jó, hogy az vagyok! Undorítóan büdös volt odabent, tocsogtam a nyálában, tetőtől-talpig beterített az átlátszó trutyi. Nyelvével ide-oda forgatott, hogy fogást találjon rajtam, de addig és úgy helyezkedtem, hogy esélye se legyen megsebezni. Nagyra tátotta a száját, hogy a fogai közé zuhanjak, de nem jött neki össze, mert addigra lábaimmal kitámasztottam magam az alsó ínyének vonalán. Magasba nyomtam tőrömet és ő harapott. Késem egyenesen a szájpadlásába fúródott, amiből ömleni kezdett a vér. Felnyüszített a szerencsétlen, tehetetlenül kapkodta a fejét. A bűz orrfacsaróbb lett, mint valaha, de mit sem törődtem a dologgal, szabad kezemmel már a tenyér méretű vibránium fegyveremet kutattam. Ki kell jutnom a pofájából, vagy a vérébe fogok belefulladni. Függőlegesen tartottam az apró fegyvert, majd egy határozott mozdulattal kinyitottam. A fémbot két vége az állat szájpadlásába és nyelvgyökébe fúródott, amitől résnyire nyílt a szája, így pont kiláttam és tudtam ki is férek majd fogai között. Odakintről, mintha a tömeg zúgolódását hallottam volna, de ez érdekelt a legkevésbé. Az állat először megmerevedett a fájdalomtól. A szerencsétlen mozdulatlanul állt, aztán éreztem, hogy ereszkedik, és csak hamar nagyot puffantunk. Pofája tágra nyílt, így némi mocorgás és helyezkedés után lábaimmal kipréseltem magam a szájából és földre huppanva a kiömlött vértócsába toccsantam. Egy rántással kiszabadítottam fegyverem felső részét, ami annyira nem hatolt mélyen a farkas nyelvgyökébe, de jókora lyukat fúrt rajta. A másik vége viszont jobban beszorult, két kézzel sem tudtam szájpadlásából kicsavarni a fémet. Éljenzés távoli hangjai ütötte meg a fülemet. Kipillantottam az állat mögül és láttam, hogy Kha'i nagyban gyűjti a dicséreteket. Minden irányba mélyeket hajlongott, mintha az egész csak az ő érdeme volna! Az arénába idézett lényeket a saját védelmére, és van képe magát dicsőíteni? Ártatlan életeket ontottam miatta! Szemétláda! Úgy húztam végig kezemet a sisakomon, hogy leválasszam a ruháról. Megfordítottam, hogy jobban kézre essen, és azzal egy irgalmatlan erős dobással vágtam utána a darabot. Elégedetten konstatáltam, hogy pontosan kupán találtam az önelégült piperkőcöt. Visszafordultam a fegyveremért, lábammal a farkas egyik fogán támasztottam ellen, hogy kirántsam a botomat. Csatakos voltam a nyáltól, beterített az állat vére, a nanovértemen át is a bőrömig hatolt a karmazsin anyag, bűzlöttem a szagától, ő meg díváskodott a túlfélen. Végig mértem a kimúlt állatot. Ezért még megfizet. Úgy elöntötte a szürke köd az agyamat, hogy még a szökésről is megfeledkeztem hirtelen. Egy ilyen stadion méretű barmot helyre kell tenni! Kha'i felém fordult és magabiztos mozdulattal hívón intett maga felé. Öntelt majom! Jól van, akarja ő azt a pofont. Megszaporázott lépteim közben meg forgattam párszor fegyverem, hogy lepörgessem róla a sűrűnedvet, aztán futásnak eredtem. Az idéző hátrált, hát gyorsítottam. Mikor maga elé emelve kezeit körkörös mozdulatokat tett a levegőben, idézővarázsok tucatjai jelentek meg a földön. Mindegyikbő kőoszlopok emelkedtek ki. Ha azt hiszi, néhány elem megállít abban, hogy agyon csapjam, nagyot téved.
Összezártam a fegyverem, hogy biztonságba helyezzem az övem hátsó részében, aztán bevetettem magam a sűrűjébe. Futottam, ahogy a csövön kifért, még gyorsítottam is a ruha erejével a tempómon, felvettem egy ütemet, ahogy lüktetni kezdett bennem az adrenalin, már gondolkodnom se kellett, reflexből kerülgettem az elém mozduló akadályokat. Az oszlopok szüntelen törtek a felszínre a legváratlanabb pontokon, ahová csak léptem újabb termett. Nőttek, majd süllyedtek mindezt rendszertelen sorrendben, hogy veszítsek a lendületemből, de Kha'i nem érte el a célját. Mostanra az agyam kikapcsolt, és már az ösztöneim vittek előre, ami lecsökkentette a reakció időmet, és növelte a pontosságomat. A nanovértnek hála olyan ugrásokra is képes voltam, amit puszta erőből lehetetlen lenne egy hozzám hasonló halandó számára, viszont így macska ügyességgel száguldottam át az elém emelt akadálypályán. Ahogy az utolsó oszlopokhoz közeledtem már tudtam mit fogok tenni. Kha'i nem láthatott engem a saját oszlopai takartak ki előle, de volt egy pillanat mikor a magasból én pontosan láttam hol áll. Az utolsó előtti oszlop tetejének végébe érve energiát küldtem a lábamba, szemmel bemértem a pontos szöget, és nagyobb erővel löktem el magam, mint eddig bármikor. Lábbal előre vetődtem az utolsó emelvénynek. A lendületem és a sebességem akkor erőt fejtett ki rá, hogy kidöntöttem, egyenest Kha'i irányába. A súlyomhoz képest túl nagy erő durván visszavetett engem is, így jó pár akaratlan szaltóval, és hátra bukfenccel értem földet, de minden erőmmel azon voltam, hogy a talajba kapaszkodva épségben sértetlenül érkezzem. A kidőlt oszlop felé pillantottam, Kha'i eltűnt, és csak reméltem, hogy eltalálta ez a böszme nagy monolit. A többi oszlop meg se moccant, és a varázskörök fénye is kihunyt.
Felkeltem ellenfelemet keresve fürkésztem körbe, de hirtelen megfordult körülöttem mindent, és egyből megtántorodtam. Guggolásba kellett vissza ereszkednem, és megkapaszkodnom a talajban, hogy ne dőljek el. Nyeldekeltem a levegőt, miközben szívem olyan erővel döngette a mellkasom, hogy azt hittem kiszakítja. Egy hosszas pillanatra kellemetlen szúrást is éreztem, de az hamar elmúlt. Ekkor tűnt fel, hogy ruhámat már cseppet sem érzem nyirkosnak, vagy büdösnek, láttam, hogy felszáradt a vér és nyáltenger a páncélomon. Minden elismerésem ezé az űrgönccé! Csak ekkor fogtam fel, hogy talán végérvényesen is kilapítottam az idézőt. Franc essen bele! Még szükségem van a képességeire a kijutáshoz! Hogy fogok, így kiszabadulni? Belül szólt a vészcsengő. Megint elborult az agyam, és nem uralkodtam az érzéseimen. Dühömben olyat tettem, amit nem lett volna szabad. De én nem vagyok ilyen. Nem akartam ártani senkinek, Kha'i mégis rákényszerített! Mondogattam, de ez csak kifogás. Elmém, megint az érzéseimmel csatározott, de most nem csúszhatok szét, nincs idő agonizálni. Majd később meg bánok mindent.
Egy hosszú botot hoztam létre a nanoruhából, hogy felkészüljek a legrosszabbra. Ha Kha'i meghalt menekülnöm kell, amint kilépek az arénából. Lassan közelítettem meg a földön elterült oszlopot. Idegességemben oda-vissza forgattam kezemben a fegyvert, a végére tett szorítással alakítottam át éles lándzsává, és ekkor jelent meg egy idézőkör a kőtömb égfelé néző oldalán. Az a szemét mázlista, túlélte! Marokra fogtam fegyvert, és becéloztam vele a varázskör feletti métereket, hogy azonnal támadhassak. Kha'i szívós egy ürge, meg kell hagyni. Lélegzet visszafojtva vártam ellenfelem, hogy pontos legyen a dobás. Nem találhatok el, olyan szervet, ami életveszélybe sodorná. Bár csak tudnám, hol vannak a szervei! A fülembe helyezett kommunikátor persze, ugyanebben a pillanatban kezdett jelezni. Éles sípolás, majd hirtelen csend. Ez volt a jel! Kha'i kimászott az idézőkörön át, egyetlen ugrással termett az oszlop tetején, de már nem őt vettem célba. Tökéletes szögben állt ahhoz, hogy helyette a stadion végében lévő mágikus kalitkára is ráláthassak. Áldottam az eszem, hogy nem a vibárniumot terveztem eredetileg elhajítani. Pillanatnyi koncentrálással a karomba sűrítettem a nanoruha erejét. Ívbe hajoltam, hogy a tőlem telhető legerősebb dobást készítsem elő. Ystrial olyan messze ült a gazdákkal, hogy az alakokat nem is láthattam, csak egy apró doboz volt a szememben a VIP szektoruk, de tudtam... biztosan tudtam, hogy elég önhittek ahhoz, hogy ott ücsörögnek a legnagyobb kényelemben kevéske védelemmel az ablak mögött. Neki futottam, és Kha'i már ugrott is, hogy kitérjen, de végül még sem tette. Méterekkel felette hajítottam el a fegyvert, ami hosszú ívben repült ki a stadionból. A tömeg hangos hüledezésbe kezdett a fegyver pályáját látva. Kha'i is döbbenten fordult a dobás után, de felugrottam mellé az oszlopra és karon ragadtam.

– Menekülnünk kell. Most! – rántottam magammal.

Döbbenetében csak hagyta, hogy húzzam magam után. Pontosan tudtam, hol kell feljutnunk az első sorokba, hogy a legrövidebb úton érjük el a kijáratot.

– Mit művelsz? – hördült rám, mikor már elengedtem a kezét, hogy magától szedje a lábait.

– Megszökünk! Van terv is, csak kövess! – üvöltöttem, hogy a tömeg rémült sikolyain át is hallja. Elértünk az aréna falához, de tudtam, nem mászhatjuk át, mert felül mágikus védelem tartana minket vissza. Kha'i látszólag nem kételkedett a szavamban. Létrehozott egy idézőkört a falban, épp olyan nagyot, hogy átférjünk rajta. Lehagyott a futásban, így elsőként ő ugrotta át a kék fényű varázskört. Futtában vetettem egy utolsó pillantást a gazdák felé. A dobásom elég pontos volt. A lándzsa a mágikus kalitka falába fúródott, méghozzá elég mélyen. Láttam, hogy az aréna őrei már a nyomunkban vannak, üldözőbe vettek. Alig egy szempillantásnyi előnyünk volt az egészből, de elég ahhoz, hogy elhagyjuk a küzdőteret. Átugrottam a mágikus körön és a túloldalon már egy lépcsősoron futottunk felfelé a nézők közelében, akik rémületükben nem mertek minket megállítani. Kha'i átrontott a tervezett kijáraton, én meg utána. Nem álltunk meg az első folyosónál, újabb utat nyitott a falban és átugrottunk még két átjárónyit, mire megálltunk, hogy szót válthassunk egymással.

– Most... merre...? – zihálta levegő után kapkodva. Én is csak ittam az oxigént magamba, és remegő kézzel lekaptam egyik fülemről egy kommunikátort. A kezébe nyomtam, mutatva, hogy tegye fel, míg a másikat megtartottam magamnak. Pillanatok alatt bekapcsolta, és feltette a fülére további instrukciókat várva.

– Tölteni kell rá egy térképet – ziháltam. – Adger azt mondta... te vágod, hogy kell – de elkerekedett szemekkel bámult rám, majd körbe pillantott.

– Kéne egy adatfal, anélkül nem megy!

– Két szinttel fentebb... pont felettünk... lesz egy. Azt mondta... ott csináljuk. – támaszkodtam meg térdeimen, míg vártam, hogy szívem áttöri-e a mellkasomat, vagy még a helyén marad egy ideig.

– Remek. Gyere – intett, azzal újra futásnak eredt, mint aki nem most vágtatott át a világ legnagyobb stadionján, fel a lépcsősoron, és át a folyosó falain. Összeszedtem magam és követtem. Felértünk, mindenféle közelharci tusa vagy lebukás nélkül, úgy sprinteltünk, hogy alig bírtunk befékezni a fal előtt.

– Figyeld az őröket, amíg ezt letöltöm – adta ki utasításba, majd kapkodva csatlakoztatta fel a falra kütyüjét, én meg elővettem az övemre csatolt fémcsodát, hogy használjam, ha szükséges. A riasztást már két emelettel lentebb is hallottuk, de nem volt zavaró. Épp egy halk háttérzaj jelezte a készenléti állapotot, bár nem tudtam eldönteni, hogy miattunk indították el, vagy Adger szöktetési kísérlete fuccsolt be.

– Hova kell mennünk? – szakított ki gondolataimból Kha'i.

– A hangárhoz, ott egy űrhajóval fogunk meglépni – elégedetlen pillantást vetett rám, majd neki állt beállítani, és megkeresni a legrövidebb utat a számunkra. – Most mi a gond? – nem szeretem, ha valaki magában tartja az aggályait.

– Az egész – nyögte ki nehézkesen, míg a kijelzőt nyomkodta. – Megszökni egy komplexumból, aminek most látom először a felépítését, egy űrhajóval, amit ők is irányíthatnak, egy csapattal, akiket nem is ismerek. Ennél elcsépeltebb terv, nem is lehetne...

– Szólj, ha van jobb ötleted – löktem oda, de erre halk morgás volt a válasz.
Már nem is figyeltem a panaszáradatára. Tekintetem a folyosó két végére terelődött. Ilyen gyorsan eltűntünk a szemük elől, vagy ez valami csapda? Egy lélek sem jár erre? Gyanús volt, hogy senki sem közeledett. A csuklómra pillantottam, ahol már hűlt helye volt a bilincseknek, amit épp az arénába lépés elött vettek le. Talán ezek nélkül, tényleg nincs akkora esélyük megtalálni minket. Lehet Adger jobban átgondolta ezt, mint hittem.

– Picsába! – összerezzentem, majd Kha'ira kaptam tekintetem. Láttam, hogy az egész kijelző elsötétült. – Kitiltottak. Lezárták a felületet, mielőtt letölthettem volna az egészet.

– Meddig van meg? – nyögtem.

– Az elosztó szintig. Onnan több irányba is mehetünk, azt hiszem tudom merre kéne – sziszegte, míg gondterhelten bámult maga elé, végül bekapcsolta a fülest, ami képernyőt vetített a szeme elé, rajta kusza ábrák sokaságával, de nekem igen aprónak tűn rajta minden. Igaz, nem is nekem kellett jól látni a képet. Nem is tudtam, hogy ilyet is lehet vele, bár logikus.

– Jussunk el addig, ott majd Adger segítségét kérjük – mondtam. – Csak menjünk, mert már tuti levágták, hogy merre vagyunk.

Kha'i maga után intett és elindult egy irányba, kérdés nélkül követtem. Felfelé igyekeztünk. Nem ment zökkenő mentesen, de kreatívan deaktiváltuk a hozzá férést az egyik rakodó felvonóhoz és könnyedén feljutottunk tizennégy szintet. Kiérve rájöttünk, hogy bonyolultabb a hely, mint hittük. A részlegek felépítése, a zónák színkódolása szinte követhetetlen volt. Néhány perccel később már tudtuk, hogy hiába a térkép, eltévedtünk. A katonákat is mozgósították addigra, így a szállítók szintjén ragadtunk. Folyosóról-folyosóra menekültünk, próbáltuk minimalizálni az ütközeteket a véges munícióink miatt, ráadásul a helyieknek lőfegyverük volt. Már ekkor kimerültünk, és az elosztó szinte egyre távolibbnak tűnt. Kezdtük úgy érezni sosem jutunk ki, pedig minden perc számított. Előrébb kocogtam a folyosón, mikor már egy ideje nem hallottuk a katonákat, de mikor rájöttem, hogy erre már jártunk. Baromira megelégeltem a dolgot, hátra pillantottam Kha'i-ra.

– Hívd Adgert! Ő talán tudja merre tovább – kapkodtam lábaimat. Kelletlenül mordult egyet, aztán hallottam, hogy beszélni kezd.

– Jól jönne egy kis útba igazítás.

Én is bekapcsoltam a kommunikátort, hogy halljam a diskurzust, közben előre caplattam.

– Egy percet kérek. Mi van a térképetekkel? – érdeklődött Adger a túlvégen.

– Ha azt mondom, szart sem ér, akkor finoman fogalmaztam – zsörtölődött Kha'i.

– Mindjárt megnézem, csak épp meg akartam mutatni a többieknek merre megyünk.

Újabb folyosó keresztezte a miénket, és amint a fordulóhoz értem lőni kezdtek rám. Sietve vetettem magam előre, hogy átgördüljek a túloldalára, hogy a fal mögé lapulhassak. Közel egy méterrel a kereszteződés után, falnak vetettem a hátam, és összekuporodtam. A lövések hangosan csattantak a falakon, akaratlanul is összerándultam a hangokra, amik rossz emlékeket idéztek. Két karommal takartam a fejemet, erősen tapasztottam füleimre tenyeremet, így sokkal erősebben hallottam a kommunikátorban lévő hangokat. Adger hangját, és ez megnyugtatott, bár ő meglepettnek tűnt.

– Lőnek rátok?

– Annak tűnik? – vette vissza társam cinikusan.

– Kha'i adj kamera képet, hogy lássam, merre jártok.

Kha'i felé sandítottam, figyeltem, ahogy babrál a kommunikátorával, nekem meg lelibegett mennyi mindent eszembe sem jutott még használni ezen a kütyün. Na, nem mintha túl sok szabadidőm akadt volna játszani vele. Szüntelenül lőttek ránk, és az őrök gyorsan közeledtek felénk.

– Remek, így jó lesz. Sigyn, jól van? – kérdezte, mikor nyilván látta Kha'inak köszönhetően, hogy a fal mellett kuporgok.

– Soha jobban – rebegtem.

– Na, elég a bájcsevejből, merre megyünk tovább, Ad?

Mikor egy pillanatra elhaltak a lövések, az idéző kihasználta az alkalmat és kikukkantott a folyosóra, hátha kiderül, melyik kereszteződés is ez pontosan, de alig egy szempillantásnyi ideje volt, amint kiszúrták őt újra tüzet nyitottak.

– Ez édes kevés. Látnom kéne a másik folyosót egészben, így ötletem sincs.

– Pazar. Itt holtbiztos nem jutunk át egyben – morgolódott Kha'i.

Míg az a kettő tanakodott én minden erőmmel azon voltam, hogy úrrá legyek akaratlan reszketésemen. Ez, az egyetlen kiút. Ez, az egyetlen esély. Nem lesz másik. Mindent egy lapra kell feltenni. A földre lapultam és elkúsztam a kereszteződésig, hogy alul lessek ki újra. Engem is épp olyan hamar kiszúrtak, mint az imént az idézőt. Visszahúzódtam, hogy felmérjem a látottakat. Hat katonát láttam, memorizáltam a távolságukat, az elhelyezkedésüket. Adger tovább taglalta a problémát, mintha csak ezzel akarna sürgetni minket.

– Ha nem látom az egész helyet, akkor nem tudok segíteni. Leginkább a padlón futó fények lennének fontosak. Valahogy intézzétek el őket, aztán meglátjuk.

Utasítását ellentmondást nem tűrő hangnemben közölte. Mintha csak az otthoni főnökömet, Furyt hallanám...

– Már elnézést! Ha beavattok volna még a küzdelem előtt, hogy ma meglépünk innen, máshogy készültem volna. Például, nem pazarlom a varázskészletem közel hatvan százalékát ennek a nyomorultnak a kinyírására – intett felém hanyagul, én szúrósan pillantottam felé. - És most lenne elég naftám, hogy egyből a kifutóig ugorjunk.

Újabb sisakot kreáltam magamnak a ruhából, majd a vibránium fegyvert ellenőriztem az övemen. A helyén volt. Már csak egy kis motiváció kellett, hogy neki rugaszkodjam.

– Inkább találjatok ki valamit, nekem nincs erre időm.

– Kösz, a semmit – morgott Kha'i.

Az ég szerelmére!

– Csak fedezz! – löktem oda társamnak.

– Mi? Hékás!

De többet már nem is értettem a szavaiból. Ellöktem magam a faltól, és kisebb kerülővel rongyoltam ki a folyosóra. Pontosan emlékeztem, milyen távolságra helyezkedtek el egymástól a katonák, és szerencsémre már jóval közelebb jártak, mint az imént, így a meglepetés erejét képtelenek voltak legyűrni. Előttük jártam mozdulatban, és túl közel voltam, hogy követni tudjanak a lőfegyverekkel. Legalábbis az első közülük nem is tudta kellő szögben tartani a célszerszámot, volt időm a ruha erejét használva lendületből felfutni a falra. Egyből fejen rúgtam a szörnymaszkost, aki a folyosó másik faláról pattant vissza.
Földet értem, de nem álltam meg. A következő katona kettő lövést adott le rám, de a többiek nem merték követni példáját, a kevés hely miatt, nem akarták, hogy a muníciójuk gellert kapjon, így kihagyták a lehetőséget. Ketteskének viszont már késő volt. Félrelöktem kezéből a fegyvert, és a maszkjánál fogva ragadtam meg, úgy rántottam lentebb a fejét, így könnyed mozdulattal tekeredtem fel a nyakába, amit közre fogtam combjaimmal. Bokámat kereszteztem a mellkasa előtt, és hanyatt rántottam magunkat. Zuhanás közben fordultam is, tenyérrel fogtam talajt, ő viszont nagyot reccsent, ahogy esés után a tarkója földnek csapódott. Éreztem, hogy a csigolyái megreccsennek.
Már csak négy volt hátra. Felnyomtam magam a földről, magam alá rántottam lábamat, hogy elrugaszkodva a padlóról fussak neki a következő két áldozatnak. Szerencsémre, szinte egymás mellett lépdelt a két agyalágyult, a folyosó falaihoz közel. Az egyikük valami fénylő kardot rántott elő, míg a másik kisebb kaliberre cserélte a mostanit. Tekintetem a mögöttük közeledő társukra terelődött, aki szintén lőfegyverért nyúlt, így én is előkaptam a tenyérméretű darabomat. Kinyújtottam magam előtt a karomat és épp abban a pillanatban nyitottam ki a vibrániumbotot, mikor két katona közé értem. Mindkét vége a falba ékelődött, átdöfve az őrök testét. Úgy hatolt át fémpáncéljaikon az ötvözet, mint kés a vajon. Az egyiket mellkason találtam el, a másiknak vállába állt az anyag. Két kézzel fogtam marokra a folyosó falaiba rögzült darabot, és körbe lendültem a fegyveren. A negyedik tag, ahogy közelünkbe ért, lövéseket adott le rám, de nem talált. Elengedtem a rúdnak használt botot, és mellkason rúgtam ellenfelem. A katona hanyatt vágódott a lendülettől, könyöke a földön csattant, így tenyere elengedte szorításából a fegyvert. Fel sem fogta még, hogy talajt ért, én felé térdelve könyökkel betörtem az arcát, majd visszaugrottam a botért, még mielőtt az utolsó tag a közelembe ért volna. Apróra csuktam össze a fémet, majd lándzsaként nyitottam ki újra, hegyes végével a vállán megsérült katonát mellkason döftem.
Vettem egy mély levegőt, és sietve guggoltam le. Lövések dördültek el mellettem, amire már számítottam is, hisz túl sokáig maradtam egyetlen pozícióban. Ismét elrugaszkodtam a földről, és lendületből rontottam neki az ellennek. Jobb kezemben szorítottam a lándzsát, amivel közelebb érve kivertem a tag kezéből az eszközt. A ruha erejét a bal karomba koncentráltam, és a katona elé érve alulról vágtam állcsúcson. Helyből hanyatt esett.
Levegőért kapkodva álltam meg. Hirtelen forogni kezdett velem a folyosó, hallottam, hogy Adgerék diskurzust folytatnak a helyzetünkről, de szinte fel se fogtam miről beszélnek. Rohanni kezdtem a folyosó vége felé, úgy éreztem erre kell majd tovább menni, de amint közel értem a fordulóhoz lépteket hallottam, és nem sokkal később ismét lövések dördültek. A pokolba! Gyors hátraarc után, Kha'ial szemben kezdtem rohanni. Integettem neki, hogy forduljon, de nem fogta mi bajom, csak mikor meghallotta a lövéseket. Plafon felé mutogattam, mert a folyosó közepén láttam a mennyezeten egy szervízajtót. Tekintetével követte az irányt, elég lassan libegett le neki mit akarok. Futás közben felkaptam az egyik halott katona mellett heverő kislövetűt, és Kha'i kezébe dobtam.

– Fedezz!

A feljáró alá érve, energiát küldtem mindkét lábamba, és lendületből ugrottam egy hátra szaltót, a plafonon lévő feljáró ajtaját lerúgtam a helyéről, viszont durván elszámoltam az energia mennyiségét, mert erővel zúztam vissza magam a padlóra. Legalább a feljáró nyitva volt. Kha'i ezúttal gyorsan kapcsolt. Felhúzott a földről, és berogyasztva bakot tartott, aztán fellökött a szervízfolyosóra. Kapkodva húztam fel magam, visszafordultam és kezemet nyújtva magam után rángattam őt is. A lenti őrök kitartóan tüzeltek ránk. Az ég tudja, hogy úsztuk meg anélkül, hogy szitává lyuggattak volna. Ettől fogva Kha'i haladt elől, Adger utasításait követve.

– Menjetek három szinttel feljebb. Két jobbra forduló után eléritek az elosztó részleget.

Kha'i előre mászott, én követtem, és imádkoztunk, hogy a lövések ne üssék át a plafont. Egyik-másiknak azért sikerült. Utána hallottam, hogy azok a szemetek utánunk másznak.

– Kapkod magadat Kha'i, mindjárt beérnek!

– Itt felmászunk! – bökött a fejünk felé, majd egy újabb varázskört hozott létre.

Adger még sürgetésképp meghagyta:
– A hangárnál találkozunk, ne késsetek el! Ja, és Sig. Használd mérsékelten azt a göncöt! – hagyta meg, én meg olyan erővel kapkodtam levegő után, hogy alig értettem a szavait. Sípolni kezdett a fülem, és kegyetlen szúrt a mellkasom.

– Induljatok már el – replikáztam.

– Vigyázzatok! – köszönt el végül, azzal szétkapcsolt.

Úgy tettünk, ahogy javasolta. Három emelettel fentebb óvatosan lopakodtunk végig a folyosókon, és ezúttal Kha'i ment elől. A tőlem kapott fegyverrel olyan pontosan célzott a katonák maszkja alatt, és a páncéljuk feletti védtelen nyakrészre, hogy egyetlen lövéssel szedte a halálos áldozatokat. Ez az alak brutális pontosan. Ha az arénában maradunk, mostanra tuti halott lennék. Két fordulóval később Kha'i tára kifogyott, mi pedig az elosztó felé közeledtünk a raktár részleg felől. Kétszer annyi időbe telt végig nyargalni ezen az emeleten a sok katona miatt, mint a küzdőtértől a térképig. Kezdtem kifulladni, a fejem zsongott, a fülem sípolása lassacskán alább hagyott, de a mellkasomban égő fájdalom minden perccel erősödött. Mégis ott lebegett előttem a remény, hogy már csak negyedóra választ el a teljes szabadságtól. Kha'i eldobta használhatatlan üres fegyverét a folyosón. Ezt követően újra én mentem elől. Halkan kocogtunk egyenletes tempóban. Ütemes léptekre lettem figyelmes a közeli fordulóból, ezért kinyitottam a lándzsát. Intettem az idézőnek, hogy fedezzen, azzal nagyobb sebességre kapcsolva előre rohantam, hogy a meglepetés erejével támadhassak. Meg sem vártam a lövéseket. Láttam a közeledő árnyékot, féltérd ereszkedve csúsztam előre, és azonnal lendítettem a fegyverem, hogy deréktájban szeljem ketté ellenfelünket. Szívem kihagyott egy ütemet, mikor felpillantva ellenfelünkre, nem egy őr, hanem Loki állt előttem. Túl késő volt. Egyetlen mozdulattal hasítottam fel a gyomrát, lándzsám hegyével.