Őszintén nem is reméltem, hogy olyasvalaki vár idelent közvetlen a landolás után, aki olyan fontos nekem, mint Phil Coulson. Letörölhetetlenné vált a mosolyom. Lokiék csendben követtek minket az autóig. Coulson udvariasan kinyitotta Judytnak a terepjáró ajtaját a vezető ülés mögött.

- Bakker, ez komolyan egy Acura MDX! – lelkesültem fel a járgány láttán.

- Bizony! – paskolta meg a gép tetejét büszkén Coulson. Beült a kormány mögé, én meg rögtön bepattantam mellé az anyós ülésre. Loki közvetlenül mögöttem foglalt helyet.

- És crossover – simogattam meg a tökéletesen sértetlen műszerfalat. Gyönyörű, és még érződött az új autó illat! Belemerültem az automata kijelző vizsgálatába. Couslon sejtelmes mosollyal figyelt, mint, aki pontosan erre számított. Mikor végre ránéztem, érdeklődő arckifejezéséből lerítt, hogy megakarja várni, amig kiörömködöm magam. Magasba szaladtak a szemöldökei.

- Indulhatunk?

- Persze! Kössétek be magatokat – pillantottam hátra, majd Phil felé böktem, aki épp a mozdulatsort végezte. – Úgy, ahogy ő.

Judytnak segítettem, mert nem igazán ment egyedül a dolog. Igaz az űrhajón automata öveket használtunk. Lokinak ellenben nem okozott gondot leutánozni mindezt, de még csak rám se pillantott közben. Rossz érzés fogott el, mintha nem lenne önmaga. Furcsán csendesé vált, mióta kiléptünk a hajóból. Gyakran hallgat, de ez most más. Érzem. De nem tudom mire vélni.

- Kész? – érdeklődött Phil, így előre fordulva bólintottam.

- Hogyne – mosolyogtam rá. Phil beizzította a motort, és már úton is voltunk.

Összezavarodtam, furcsán kaotikus érzések kavarogtak bennem. Boldog voltam, hisz sikeresen földet értünk, épségben, senkit nem lőttek ki, Rocketék is egyben távozhattak. Phil jelenléte bárkiénél jobban megnyugtatott. Belül mégis idegesen liftezett a gyomrom, nyugtalan voltam, és a legbosszantóbb, hogy nem tudtam az okát.

- Most már minden rendben lesz – szólt halkan Coulson.

- Ó, tudom – mosolyogtam rá.

- Feszültnek tűnsz – szavai csendesek voltak, de nem suttogott. Talán csak még nem tudta milyen viszonyban vagyok a kísérőimmel. Tekintetével a kezemet fürkészte. Csak ekkor libegett le, hogy feszülten kapargatom a jobb tenyeremet. Furcsán viszketett, eddig fel sem tűnt igazán. Inkább leálltam vele, mielőtt sebesre vakarom.

- Ja, én se értem – csúsztam lentebb az ülésben, hogy kényelembe helyezzem magam. Jaj, Sigyn, próbálj már megnyugodni. Már nem az űrben vagy, nyugi van, biztonságban vagy.

- Sok mesélni valód lesz? – érdeklődött Phil. Nagyot bólintva meredtem az útra.

- De még mennyi!

Ah, nem akarok most rögtön bele fogni, órákig tartana. Kell egy kis idő. Feledni akarok és kifújni magam. Egyébként is jobb szeretném négyszemközt részletezni neki a történeteket. Nincs mit titkolnom Judyt és Loki elől, de rengeteg személyes dolgot akartam átbeszélni Phillel, mert felnézek rá, megbízom benne, a tanácsaiban, és a Xandaron történtek után a felét se fogja elhinni majd annak, amit előadok.

Nem vagyunk rokonok, se barátok, de hét éves korom óta ismerem. Mára ő maradt az egyetlen biztos pont az életemben. Mindig felelősséget vállalt értem, bár sose volt kötelessége. Nincs is más, akivel megoszthatnám mindazt, ami közel egy nappal ezelőtt felforgatta az életem.

Ki is vagyok én valójában?

Bármit megadnék, hogy száműzzük most ezt a végzetes kérdést, amíg nem érünk haza. Persze nem halogathattam sokáig. Phil kifogja szedni belőlem az utolsó aggasztó kérdést is, tuti kiszimatolja, ha bármit is elhallgatok. Ráadásul fogalmam sincs, mennyi változással kell szembe néznem, mikor visszaérünk New Yorkba. Csak kicsit jól akarom érezni magam, legalább a hátra lévő órákban, amíg a S.H.I.E.L.D. központba érünk. Egy kicsit nem törődni azzal, ami mögöttem van, se azzal, ami előttem. Csak élvezni az utat.

Pokolba, próbálok kikapcsolni, de nem megy.
Frusztrálnak az emlékek. Az eredmények a xandari tesztből, amiket Loki olvasott fel. Eddig nem is akartam róluk tudomást venni. A menekülés fontosabb volt, meg hogy a többieket épségben tudjam. Aztán mikor végre kijutottunk voltam olyan hülye, hogy egyezséget kössek Lokival. A világ legrosszabb ötlete díjat nyilván idén én nyerem. Kár volt felajánlani, de most már mindegy. Lokinak segítség kell, és ha nem majomkodja el az egészet, akkor szívesen hazajutottatom, ha úgy érzi erre van szüksége. Aztán ki tudja, talán megszeret itt és képes tovább lépni azon, milyen mocsok módon elbánt vele a család. A bosszúba kár energiát fecsérelni. Talán majd sikerül erről meggyőzni. Persze, tuti nem ilyen egyszerű az ügy, ahogy előadta. Érdekelne a szülei verziója is, de lássuk be nem sok esély van rám, hogy hallhatom. Lokit kell valahogy megbékíteni. Kemény dió.
De legalább a hajót segített megszerelni Rocketéknak, szóval nem reménytelen a pasi. Ráadásul a srácok szerencsésen nem nyírták ki egymást a közel egy napos út alatt, ezt is elkönyvelhetjük sikernek. Mind ide értünk egyben. Loki meg talán hamarabb lelép Asgardba, minthogy kimondom: Kviddics.

Végre elnyomtam egy néma ásítást.

Asgard. Vajon milyen lehet?

Adger szerint a xandari jelentésben azt írták, asgardi fémrostok vannak a szöveteimben, amik vagy tízszer erősebbek az emberi izomrostoknál. Kotati fémrostok, vagy mi. Lokinak is ilyen van? Vagy neki Jöttün izomzata van? Basszus. Egyáltalán, hogy lehetnek földönkívüli sejtjeim? És véletlen lenne, hogy pont azután derült ez ki, hogy Lokit megismertem a Mardakon? Kétlem.

Figyeltem a fákat, amik ott nyújtóztak az autópálya szélén, olyan sebesen haladtunk mellettük, hogy megszámolni se tudtam volna őket. Ágaik lengedeztek az erős szélben. A visszapillantóból figyeltem, ahogy látótávolságon belül követ minket az egyik chevrolet. A másik kísérő mesze előttünk haladt, hogy kevéssé legyünk feltűnőek.
A kocsiban a klíma durván nyomta, szinte már fáztam bent, de a Nap kellemesen melengetett az ablakon keresztül. A motor lágyan berregtette alattunk a gépet. Kezdtem elkókadni. Egyre laposabbakat pislogtam, ahogy a puha bőrülésbe fészkeltem magam. Összefont karokkal dőltem oldalra, fejemet a kényelmes fejtámasznak tolva. Percek sem teltek el, hogy útra keltünk, és New York pokoli messze van. Azt hiszem belefér, ha lehunyom a szemem egy kicsit.

* * *

A jegesfuvallat csípi arcomat. A gyászos éjszakai csendben terjeng a bűz, a holtak vérének szaga. Lekaszabolt Jöttünök százaié. A fehér havat alvadt kékanyag szennyezi. Szerte a hófödte domboldalon halomban hevernek a megcsonkított testek. A látvány gyomorforgató. Az ég távoli horizontján halvány vérvörös ködfelleg dereng. Reszketni kezdek. Talán a kimerültség az oka.

A tenyeremre pillantok, kesztyűmet vér borítja, ezüstös pikkelypáncélomon meg-megcsillan a holdfény. Nehéz lándzsámat a hóba állítom magam mellett. Körbepillantva fekete páncélt viselő férfiakat látok, kiknek hátát karmazsin palást takarja. A holtesteket rendezgetik. Közel tucatnyi nő visel az enyémhez hasonlatos páncélt, a halottak közt járva kutatnak. A testeket figyelik, vizsgálják, de hozzájuk nem érnek, azt csakis férfiak teszik.

- Látsz köztük, akár egyet is, Sigyn? – lép közelembe társam, ki magas és kecses. Határozott nőies mozgással fordul, hogy körbe tekintsen ismét. Alkatából ítélve kiváló harcos lehet. Ezüst sisakja alól aranyszőke haja fonatba rendezve omlik a hátára. Nagyot nyelve tekintetek körbe ismét.
- Nem.

A látvány borzalmas, nehezemre esik keresgélni. Magamra is hagynak, ahogy a dombtető felé veszem az irányt. Igyekszem másra terelni a figyelmem, hogy elkerüljem az émelygést. A fenyvesek közé lépve ritkulnak a testek. A csata után elnémult az erdő, így könnyen kisejlik közülük egy furcsa zaj. Zokogó gyermek hangját kíséri felém a szél. Egy erős és fájdalomtól szenvedő kisfiúé. Holló reppen fel mögöttem, kemény szárnycsapásokkal zúg el felettem a hang irányba. Futva követem őt a fák között masírozva, mély hóban gázolva dombnak felfelé. Amint kiérek a sűrű rengeteg közül a varjú károgó hangja kísértetként visszhangzik a csupasz ormon, majd a semmiből felbukkanva egyenest felfelé repül, egyenesen az arcom felé. Olyan közel süvít el az arcom előtt, hogy a szárnycsapásai keltette szelet tisztán érzem a bőrömön, és ettől összerezzenek.

A kocsiban riadtam fel. Valamikor megálltunk, mert a kocsi mozdulatlanul ácsorgott.

- Eileen – zavartan kaptam Philre tekintetem. – Jól vagy? – a letekert üvegablakon keresztül könyökölt be a kocsiba. Engem figyelt.

- Aham – bólintottam, és elnyomtam egy ásítást a kézfejem takarásában.

Ezek a hülye álmok. Utálom a madarakat, de az egész olyan nyomasztó és para volt egyszerre. Mióta a Mardakra kerültem fokozatosan váltak egyre sötétebbé. Lövésem sincs mit jelentenek, de majd az agykurkászom megmondja. Csak én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy szörnyű, véres csatákról álmodom azután is, hogy végre egyben hazatértem. Miért nem lehet egyszer egy kellemes álmom? Amiből, úgy ébredek, hogy azt kívánom bár visszamehetnék. Mondjuk a félmeztelen Tom Hiddlestonról, ahogy a tengerparton fürdőzünk? Persze nem. Jók nekem ezek a rémisztő hófödte hulla hegyek.

- Vettünk neked is uzsonnát, nézd! – nyomott az arcomba Judyt egy hatalmas gyorséttermi zacskót.

- Ó, hamburger! Hello! – vigyorodtam el szélesen és nyomban letúrtam a papír mélyére.

Phil visszaült a kormány mögé, hogy visszagördüljünk az útra. Szóval egy percre sem állunk meg? Hosszú nap elé nézünk...

Hallottam a hátam mögül a zacskók zörgését. A visszapillantóból pedig tisztán láttam, amint Judyt szépen elrendezgeti a szalvétát az ölében, miközben Loki a már meghámozott szendvicset méregeti, és nem tartja túl bizalomgerjesztőnek. Az én hambim nagyja már a gyomromba tartott mikor rákérdeztem:

- Loki, nem vagy éhes?

- Biztosak vagytok benne, hogy ez fogyasztható étel?

Visszanézett rám a tükörben, mikor épp bepusziltam az utolsó falatot az első burgerből. Megtöröltem a szám, mielőtt hátra fordultam.

- Persze. Sok ember eszik ilyet. Amerikában mindenki. Az ott például csirke – mutattam a szendvicsére.

- Marha – szólalt meg Phil.

- Hé! – háborodtam fel.

- Marhahúsosat vettem.

- Ó, akkor marha – vontam vállat, közben Lokira mosolyogtam bíztatólag.

- Ezzel nem győztél meg, Midgardi.

Judyt közben vidáman falatozta vegán menüjét.

- Látod? – mutattam a szöszire – Semmi baja.

Acélkékjeivel Judytot kezdte fürkészi, aki most valamiért idétlenül vigyorgott teli szájjal. Talán bíztatásnak szánta. Loki elhúzta a száját.

- Nekem nem úgy tűnik – ráncolta szemöldökeit is.

- Figyu, ha nem kéred, én megeszem – nyúltam a szendvicsért, de elhúzta a kezét olyan messzire, hogy nem értem el. A biztonsági övem visszatartott.

- A-a. Zaeden is megmondta, hogy olyan leszel, mint egy bébi koronisz – vigyorgott az arcomba Loki.

- Majd jól eltaposlak! Kérem a burgert! – tarottam a kezem.

- Mi az a koronisz? – kérdezte Coulson.

- Olyan, mint a bébi elefánt – válaszolta mosolyogva Judyt. Én meg közben a kezemmel hadonászva próbáltam elérni a szendót. Loki pontosan kicentizte meddig nem érek el a kezemmel és a magasba emelte előttem az ételt.

- Na, mi lesz Sigyn? Nem vagy éhes?

- Nem illik játszani a kajával! – szóltam rá szigorúbb hangon, de nem lehettem túl meggyőző, mert okító hangnememre az arcomba mosolygott. – Megtanulod, ha majd jól a szádba tömöm! – fenyegettem meg.

- Mit is? – bámult rám tetetett értetlenséggel, miközben hangsúlya kétértelmű célzásnak hatott.

- Rogue – szólt rám Coulson. Bosszúsan fordultam újra menetirány fele. Kínos. Minden szempontból.
- Te csak vezess.

Mióta a kocsiban ültünk végre felengedtem kicsit. Rég nem viselkedtem ilyen gyerekesen, de Loki elérte, hogy bele menjek a játékba. Mondjuk ő sem heccelt még, így senkit mióta ismerem. Rossz hatással lennénk egymásra?

Kikutattam a következő burgert, közben szúrós tekintettel a tükörbe néztem. Megláttam, hogy Loki már elfogyasztotta az adagját, de olyan ügyetlenséggel, hogy még az arca is ketchupos lett. Rögtön felnevettem. Ő némileg bosszankodva nézett félre, de persze Judyt kisegítette. Kedvesen mosollyal nyújtott felé egy szalvétát.

- Fogyasztható volt, őfensége?

- Nagy meglepetésemre – közölte kimérten.

Megforgattam tekintetem. Előtört belőle az „úrfi". Aki ilyen gyorsan leküld egy burgert, nekem ne mondja, hogy nem ízlett! Persze, több nyilván nem maradt nála, mert csak egyet kért Philtől. Gyanítom, biztosra vette, hogy nem ízlik majd neki, és tuti arra nevelték ne hagyja meg az ételt akkor se, ha pocsék. Szóval csúnyán hoppon maradt, mert egyetlen hambi egy közel két méteres isten gyomrába talán, ha előételnek elég. Persze én hármat kaptam, Coulson már jól ismer, tudja ez a minimum adag, amit vacsi előtt leküldök. Belelestem a zacskóba az utolsó burgeremért.

- Pff... Elszúrta az eladó. Hozzám pakolták a másik szendódat! – nyújtottam hátra Lokinak zacskóstul az utolsó darabot. Szó nélkül fogadta el. Persze mind tudtuk, hogy Coulson azt is nekem szánta.

- Már kettőt meg is ettél? – hűlt el Judyt, mint aki nem féléve velem étkezik.

- Simán. De még a pitém hátra van – kaptam ki az üdítőm mellől.

- Elképzelésem sincs mit ettetek oda fent – sóhajtott Phil, ajkán kedves mosoly bujkált.

- Hű! Volt tojás, meg rizs, hal, de szinte mindennek csirke íze volt – vontam vállat. Jóízűen tömtem magamba a desszertet. A szemem is bekönnyezett a hazai műízekre. Nagyon hiányzott már egy kis édesség. Meg a kávé! Egek, kell egy kávé.

Coulson mosolyogva nézte a boldog fejemet, amint jóllakot óvodás módjára csúsztam lentebb a helyemen kényelmesen. Annyira jó így! Most már boldogan halok meg! Hunytam le szemeimet.

- Hoztam neked valamit – vett elő Phil zakójának belső zsebéből egy mobilt. Meglepetten vettem át tőle. Már tokban volt, de újnak tűnt, aztán az ölembe ejtett egy fülest is.

- Kapok egy mobilt? – lepődtem meg.

- Szolgálati – figyelmeztetett.

Feloldottam a zárat, hogy bele lessek. A kijelző szerint május 14-e van. Szentszar! Több, mint másfél évig voltam távol? Az meg, hogy lehet?

- Ez egy iphone 4? Erre bezzeg van a SHIELD-nek pénze – pimaszkodtam. Megrovó pillantást vetett felém, de láttam bujkáló mosolyát. – Csak viccelek, hálás vagyok!

- Töltöttem rá neked zenét.

- Komolyan? – döbbentem meg őszintén. – Phil, imádlak! – simogattam meg a karját.

- Remélem, eltaláltam miket hallgatsz – fürkészte az utat szinte faarccal, nekem meg virult a fejem, mint a gyereknek karácsonykor.

Azonnal végig pörgettem a listát. Őszintén, sose érdekelt, hogy legújabb vagy legmenőbb cuccom legyen. Az is hidegen hagyott hányas iphone van a kezemben, a zenével engem Phil már megvett kilóra.

Teljesen ki voltam, minden volt, amit szerettem hallgatni, mondjuk az is igaz, hogy elég vegyes a zenei ízlésem, szóval nem nehéz beletrafálni, de a lényeg ott volt: Skillet, Linkin Park, SKALD, Wolfmother, Twenty One Pilots, Eminem, Pink, Metallica, ACDC, Starset, Fall Out Boy, Imagine Dragons, meg ami kell!

- Jó lesz? – kíváncsiskodott, nem látszott rajta, de én tudtam, ha kétszer is kérdez nagyon is érdekli.

- Tökéletes! Nem gond, ha... – fordultam hátra a többiek felé kezemben a fülessel, de mielőtt megérthették volna mit szeretnék kérni, Phil közbe szólt.

- Lehetne, hogy mielőtt elmerülsz a világodban, felmész a netre és kiraksz egy tweetet?

Döbbenten fordultam felé. Tudtam, hogy valami nem kóser. Nem brahiból kaptam meg most a cuccot. Ráértek volna adni, ha visszakerülök állományba. És itt a „ha" a hangsúlyos.

- Úgy tudtam.

- Csak egy rövid üzenet, hogy „Hello, nagyvilág." vagy ilyesmi.

- Mi az a tweet? – kíváncsiskodott Judyt.

- Egy netes dolog, majd megmutatok részletesen – ígértem. Gyanakodva figyeltem Philt. – Mit nem mondasz el?

- Nézd, eltűntél, hosszú időre, nem hivatalos bevetés közben --

Vezette fel, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Nem is akarom tudni.

A SHIELD ügynökei álnéven élik a valós életüket, mármint, akinek van. Sokan az állományba vétel után, már szinte nem is léteznek a valóvilágban. Persze van életük, de kicsit más. Inkább a munkánk az első és a legtöbb ismerőst, barátot, társat berken belül választunk. Természetesen a neten mi is éljük az életünket, szabályozott keretek között, és ha valamelyikünkkel történik valami, az aktuális kirakat életünkben lévőket valahogy tájékoztatni kell. Hisz nem szokás világgá kürtölni, ha egy titkos ügynökségnek dolgozik az ember, és azt sem, melyik küldetésen mi történt vele. Közben kerestem a tweeter appját és benyomtam. Már a profilomat is beléptették rajta.

- Mi is volt a jelszavam... hmmm... – gondolkodtam hangosan – ja, nem fontos, hiszen a teljesen új mobilom már tudja!

- Rogue, ne akadj ki. Tudod, hogy ilyenkor ez a protokoll – duruzsolta kedves hangján Coulson, mert pontosan tudta, hogy ilyenkor nem lehet rá haragudni. Sejthettem volna, hogy az IT-sok első dolga minden személyes platformomat elrendezni.

- Nem haragszom, csak a hátam közepére se kívánom ezt...

- Igen, nos, fogd fel szerencsének.

- Szerencse? Mikor Fury meglátott a képernyőn olyan boldog volt, majdnem kiszállt a lelke. A száján át!

Ezen kijelentésemen Judyt felkuncogott, míg Phil csak a fejét rázta mosolyogva.

- Posztoltam – jelentettem ki. – Halott vagy kóma? – néztem Coulsonra.

- Eltűnt.

- Logikus – bólogattam. Végül is ciki lett volna, ha halottnak nyilvánítanak, de visszatérek. Mondjuk a kóma is. Kit látogattak volna meg az ismerősök? Egy bábut?

* * *

Órák teltek el. Eleinte Judytnak meséltem mindenfélét a világunkról. Mindenre rákérdezett, ami érdekelte. Az országok fogalmától, a sportok lényegén át, a divaton keresztül, a vallásig szinte mindenről beszéltünk.

Phil csendesen mosolyogva hallgatta a trécselést, amit berekesztettnek nyilvánítottam, mikor feltűnt, hogy Loki elszundított. Ekkor megmutattam Judytnak a mobil dolgot is. Amint felfedezte, hogy játék van rajta egészen lekötötte magát a candy crusshal, egy kettőre elvesztettük. Nem sokkal később engem is elnyomott az álom.

* * *

- Rogue.

- Ébren vagyok! – ugrottam meg, de a biztonsági öv visszatartott.

Phil a sofőr ajtónál állt. Megvárta, amíg ránézek.

- Szállj ki egy kicsit, órák óta jövünk – fejével az étkezde felé intett. – Ott mosdó is van.

Tekintetemmel követtem az irányt. Egy étterem állt a parkoló mellett, közvetlenül, az I-70-es voltunk. Crossroads Cafe felirat díszelgett a téglaszínű épület tetején.

- Köszi – bólintottam, mire ő becsapva az ajtót sietős léptekkel magunkra hagyott. Hátra fordultam, és meglepetten konstatáltam is leléceltek. Oké, ez nagyon fura, Phil szélnek eresztette őket a semmi közepén?

Kiszálltam a kocsiból, és átmozgattam kicsit elgémberedett tagjaimat. A kellemesen hűvös levegő bizsergette a bőrömet. Frissítően hatott. A távolban megláttam másik két kísérő autónkat. Ekkor jöttem rá, hogy nyilván ők figyelnek Judytra és Lokira is tisztes távolból. Végig mértem a terepet. Hangulatos kis hely. Egy erdő széli étkezde, parkolóval, az út túloldalán pihenő parkkal, és benzinkúttal. A lemenő nap fényei a rózsa és ibolya színeire festették az eget.

Nagyot nyújtóztam, mert a tagjaim végtelenül beálltak az ülésen. Rég nem maradtam egyszerre ennyit a fenekemen, mint az elmúlt két napban. Mikor pár órája elnyomott az álom elképesztően fáradt voltam, mert utoljára egy teljes estét csak a Xandaron aludtam át, azt is elég felületesen. Most végre úgy éreztem magam, mint aki úgy rendes REM fázisban aludt egy kellemeset.

Pár perc alatt megjártam a mosdót, de a kis csapat többi tagja nem kerültek elő. Úgy döntöttem császkálok egy kicsit a környéken a kellemes levegőn. Lesétáltam a parkolótól a füves részre, csak a fák közelébe érve álltam meg. Mélyen, jól esőn szippantottam magamba a finom hűvös esti földi levegőt. Csak hamar reszketés vált úrrá rajtam. Talán a hűvös tette, vagy sokkal inkább a nyugi. Most kezdtem végre igazán elhinni legbelül, hogy már nem kell tovább menekülnöm. Nincs tovább. Ez itt a végállomás és nincs mitől rettegnem. Nem ébredek újra csengőre, vagy zárka ajtó csattanásra. Nem az lesz a napom egyetlen fénypontja, hogy meghallom az étkezéshez hívó csengetést. Nem kell rettegve figyelnem a kijelzőt minden ötödik napon a sorsolást várva, mikor küldenek újra a halálba.

Nem ront ránk a semmiből valami őrült földönkívüli. Nem kell tőle tartanom, hogy álmomban leszúrnak egy jobb helyért.
Annyiszor mondtam már le az életemről ez alatt az egy és fél év alatt, mégis itt vagyok. Közben annyi mindenkinek adhatok hálát a túlélésemért. Quillnek, Rocketnak, Lokinak, Adgernek, Rezgarnak, Zaedennek és Neznek. Ó, drága Nereza. Neked már nem fogom tudni meghálálni, hogy tartottad bennem a lelket. Ideges, görcsös remegés fog el, ahogy felrémlenek az emlék, amint a karjaim közt fagy halálra a Xandaron.

Hirtelen megéreztem, hogy nem vagyok egyedül, valaki a közelemben sétál. Sűrű pislogással próbálom visszafogni könnyeim. Mély levegőkkel nyelem vissza a feltörni kívánkozó sírást.

- Nagyon festői – lépkedett mellém Phil. Aprókat bólogattam, de képtelen voltam ránézni, így is a könnyeimmel küszködtem. – Gondoltam örülnél egy kávénak – tartott elém egyet papírpohárban. Átvettem tőle a forró italt, jólesően melengette a kezeimet és szentég piszkosul jó érzés volt, újra belekapaszkodik egy adag forró meleg kávéba. Csak ekkor fogtam fel, mennyire fázom valójában. A vékony xandari kezeslábasom, amit még két napja aggattak rám, már nem fedett elég rétegelten.

- Köszönöm – remegőn húzódtak mosolyra ajkaim.

- Már szinte el is felejtettem milyen szép – szólalt meg csendesen. Szavai az én tekintetemet is újra felkísérték az égre.

- Igen, én is.

- El tudom képzelni – pillantott felém lassan – nehéz lehetett oda kint – vezette fel a témát.
A kávémra meredtem. Még nem akartam beszélni a történtekről, nem most. Sem a hely, sem az idő nem alkalmas. Mégis, amint tekintetem a kezemben lévő műanyag fedélre siklott, rajta az E. Rogue felirattal megremegett a kezem.

Coulson közelebb lépett hozzám, hogy gyengéden a vállaimra kanyarította fekete zakóját. Félve pillantottam fel rá. Meglepődtem rajta, milyen gyengéd tekintettel fürkészi az arcomat átható kékjeivel. Ő mindig olyan türelmes és megértő volt velem.

- Köszönöm – húztam össze magamon a zakót. Zavarba ejtett, de ő ekkor kicsit odébb lépett.

- Finom a kávé? – érdeklődött.

- Tökéletes. – mosolyogtam rá. Tipikus, Coulson. Gyorsan kapcsolt, hogy még nem akarok beszélgetni. – Kérsz? – nyújtottam elé a poharat némileg jobb kedvűen, de ő csak nemet intett.
Itt állok, Coulson kellemes illatú zakójába burkolva, kezemben egy kávéval, amit pontosan úgy kért ki nekem, ahogy a legjobban szeretem, és szörnyen éreztem magam. Haza akartam jutni, mindennél jobban és most, hogy itthon vagyok bűntudatom van. Olyan sokan haltak meg a Mardakon, a menekülésünk közben, és nem tudtuk őket megmenteni. Nekem piszok nagy mázlim volt, szinte fel sem tudtam fogni, hogyan sikerülhetett. Itt állok Indiana földjén, miközben két hete még az arénás mérkőzéseim egyikére készültem, hogy lenyomjak bent egy újabb lehetetlen küzdelmet, amiben talán meghalok. De mintha csak álom lett volna az egész. Egy szörnyű rémálom.

- Rogue? – meredt felém csodálkozva. Éreztem, hogy engem fürkész. Sűrűn ráztam a fejem, de itt és most, mégis eltört bennem valami. Ajkaim sírásra görbültek, szememet könnyfátyol takarta, így végül bólogatni kezdtem. Felé pillantottam, és mikor kipislogtam könnyeimet a szememből, láttam milyen megdöbbent arccal mered rám. Fogalma sem lehetett, mi van velem. Persze, hisz nem volt ott. Remegő hangon csak ennyit bírtam kinyögni.

- Annyira féltem, Phil – bukott ki belőlem, mintha én is csak most fogtam volna fel először ezt igazán. – Még... sosem éreztem így magam. – nyeltem nagyokat – Tényleg féltem, minden egyes nap, minden órájában.

Nem akartam ezt! Szörnyen éreztem magam, nem akartam rázúdítani mindezt, hiszen mit is tehetne? Hogyan is vigasztalhatna meg? Nem volt ott velem. Biztos voltam benne, hogy azon töpreng, mivel nyugtathatna meg hisz, tudtam mindjárt tovább indulunk és nekem össze kell szednem magam. Zavartan pillantott körbe. Azt hittem mindjárt elő áll valami béna szöveggel és üres frázisokat puffogtat majd, de aztán egyszerűen közelebb lépett, és lassan megölelt.

- Semmi baj – búgta.

Kibújtattam kezeimet a zakója alól, hogy remegő karjaimmal átölelhessem. Szabad kezemmel erősen markoltam az ingébe, arcomat a mellkasába fúrva némán könnyeztem össze vékony ingét. Reszkettem a karjai között, és az ő ölelése határozott volt, mégis egyben nagyon gyengéd. Kicsit szokatlanul erősen tartott karjaival, de annál jobban esett. Olyan sokszor volt már a támaszom, de még sose éreztem magamat ennyire biztonságban mellette, mint most. Kellemes nyugalom járt át a karjaiban, nem akartam elengedni.

- Nem teljesen értem, hogy mi történik – hallottam meg magunk mellől Coulson hangját. Mikor felfogtam a dolgot, felé pillantottam. Phil ott állt tőlünk néhány méterre, kezében egy kávés pohárral, és zavartan méregetett minket.

Teljesen ledermedtem. Nagy szemekkel meredtem fel Philre, akit épp ölelgettem. Kínosan pillantott le rám, végül félreismerhetetlenül vigyor ült ki az arcára. Loki!

Olyan sebességgel löktem el magamtól és hátráltam, mint akibe a villám csapott. Ő megszüntette az álcáját, így végre saját külsejét viselve állt előttem. Előttünk. Nem találtam szavakat.

- Van ám rá, magyarázat. – Emelte fel mentegetően a kezeit. Szó szerint köpni nyelni nem tudtam. Philre pillantottam, aki, ha lehet még zavartabb arccal meredt rá. – Gondolom, szeretnétek hallani – tette hozzá Loki diszkrétebb mosollyal.

- Ami azt illeti... – bólintott Phill, de engem ott rohadtul hidegen hagyott a magyarázat.

Lekaptam a kávéspoharam fedelét, és forró tartalmát egyenesen Loki arcába fröcsköltem. Felnyögött a fájdalomtól és az arcához kapott. Nekem ennyi tökéletesen megfelelt egyelőre, mert most látni se bírtam. Sarkon fordulva hagytam magukra őket.