Míg az őrzők, és korábbi cellatársaim, egymást hergelve ötleteltek még a továbbiakról, én leléptem és csendben meghúztam magam a kryoszobában, Loki mellett. Itt még mindig rémes hideg uralkodott, ezért az űrruhámat hőmegtartó funkcióra állítottam, mert bizony, ez a menő űrlény cucc még ilyet is tud, Adger mutatta. A melegen tartott göncben, máris kellemesebb élmény volt a jégveremben kuporogni. A hely elképesztően apró méretei miatt a négy gépet épphogy csak be tudták passzírozni a szekrénypultok közé. Letelepedtem az egyikre, amiről jól láthattam Loki alakját. Ott feküdt a gépben tökéletes mozdulatlanságban, épp úgy, ahogy befektettük. Látszólag nem romlott az állapota, ami megnyugtatott, mégis csak arra tudtam gondolni; mi lesz, ha nem jövünk rá a betegsége okára? Mit teszünk, ha többé már nem tér magához? És a pokolba is, miért frusztrál ez engem egyáltalán? Miért rémiszt meg a gondolat, hogy talán meghalhat? Talán mert a szemem láttára történik. Mert itt vagyok, mégsem tehetek ellene? Egy rejtély ez a pasi, és valójában semmit sem tudok róla. Oké, de. Azt tudom, hogy rémesen vonzó a titokzatos kisugárzása, a pimasz mosolya, fellengzős szarkazmusába bújtatott rejtőzködése. A szemtelen humorát is pokolian csípem, meg azt a lehengerlő kisugárzását, ami tánc közben bukkant elő igazán. Fuh, piszkosul jól mozgott és vezetett. No, itt álljunk meg. Az ég szerelmére! Loki, talán élet és halál közt lebeg én meg azon agyalok, hogy miért is kedvelem ennyire? Szeretném, hogy túlélje, ez nem is kérdés, ehhez nem kell ok. De nem csak ennyiről van szó. Segíteni akarok rajta valahogy. Tennem kell valamit, hogy felépüljön, mert ő... ő is kihúzott a bajból.

Sorra ugrottak be az elmúlt napok sűrű eseményei.

Mikor Egat felhergelt Loki ott termett a semmiből, és megállított, mielőtt mindent elszúrtam volna. Menekülés alatt is támogatott. Például mikor ott volt az a förtelmes madár. Tuti nem mászok fel rá, ha nem ránt magával, fel se értem volna a dokkoló szintre, ha ő nincs ott. Az utolsó pár száz méteren Loki tartotta fel a katonákat, ő húzott be az űrhajóba. Sokkal tartozom neki. Ekkor beugrott valami. Valami fontos, amiről úgy éreztem, hogy talán köze lehet a jelenlegi helyzethez. Mikor Kha'i-al a kiutat kerestük és Lokiba botlottunk ő azt mondta: „Komolyan érted jöttem. Meg. A holmimért." Pontosan ezt mondta. Miért volt olyan fontos a felszerelése? Még most tisztán látom magam előtt, milyen kétségbe esett képet vágott. Kiderült, nincs meg az erszénye és már akkor is tudtam, hogy valami fontos dolgot veszített el. Vajon gyógyszert keresett valójában? Ah... Sötétben tapogatódzom.

Kimerülten döntöttem hátam a terem falának.

Közös cél hajtott minket? Igen. Segített feljutnom a hajóra? Naná. De már nem vagyunk foglyok. Ha magunk mögött hagyjuk a Milánot mindenki mehet a maga útján. Ezért Lokinak már semmi oka nem maradt mellém állni. Ma mégis megtette. Mikor Kha'i épp rajtam köszörülte a nyelvét, így végül ő került kereszttűzbe. Kölcsönös lenne? Talán valamiért ő is épp úgy kedvel engem, mint én őt? Vagy egyszerűen csak érdekből teszi? De mit nyújthatnék én egy istenségnek? Nem hinném, hogy ki akar használni.

A következő pillanatban nyílt az ajtó, Judyt kukkantott be rajta.

– Nem zavarlak?

– Dehogyis. Bújj beljebb.

Mikor mellém sétált odébb csusszantam, hogy lehuppanhasson mellém. Lassan foglalt helyet. Finom lágy mozdulatokkal, szinte óvatosan.

– Már, én sem bírtam hallgatni, amiket odabent mondtak – szólt halkan, mintha csak attól félne Loki meghallhatja.

– Csak ötletekkel dobálóztak, de ne aggódj. Nem engedem, hogy bármi őrültségre vetemedjenek – simítottam végig a hátán, hogy megnyugtassam.

– De, ha Quill úgy dönt, hogy Loki veszélyes...

– Quill egy igazi szélhámos, de jó ember.

– Az elmondásaik alapján, a Xandariak nem feltétlen azok...

Közelebb ültem hozzá és a térdére csaptam.

– Hé! Még nem vagyunk ott. Kár rápörögni arra, ami meg sem történt.

Aprót bólintott, de a szavaim nem tudták megnyugtatni. Némán meredt a padló egy apró pontjára, és valahogy úgy tűnt, mintha máris indulni készülne, de még nem moccant. Úgy éreztem ennyi nem elég, még mondanom kéne valamit, de fogalmam se volt mi mást tehetnék hozzá, úgy éreztem nem ígérhetek semmit, amit én sem tudhatok biztosan. Nem akartam megosztani az aggályaimat, de az ördög nem alszik. És annyi szörnyűség után, piszkosul nehéz bárkiben is megbíznom. Az is eszembe jutott már, hogy talán még mindig veszélyben vagyunk. Hogy talán a Xandar sem lesz biztonságos. Hiszen Quilléket sem ismerjük igazán, most mégis meg kell bíznunk bennük, mert jelenleg ők az egyetlen esélyünk a hazajutásra.

– Igazság szerint... – fogott bele igen nehézkesen – félek egy kicsit.

– Ne aggódj, kitalálunk valamit. A Xandariak okkal fogadták Adger segély hívását. Haza fognak minket juttatni – mosolyodtam el, és blöfföltem, csúnyán. Úgy éreztem ezen a ponton muszáj mondanom bármit, hogy Judyt ne veszítse el a reményt. Viszont féltem, Nagyon is féltem tőle, mi lesz velünk ezután. Nyilván nem szívjóságból akart minket egy vadidegen világ kimenekíteni a fogságból. Bizonyára hasznot vagy busás jutalmat remélnek cserébe, máskülönben miért vállalnák a kockázatot egy törtvénytelen kalózhajó bosszújával szemben? Az tuti, hogy a Föld egy lyukas garast se fog adni értem. Legalább a többiek van némi esélyük haza keveredni. Adger kiváló tudós és technodoki, Nereza egy törzs szellemivezetőjének a legidősebb lánya, Loki meg herceg. Őket nyilván keresik.

Judyt olyan halkan és habogva szólalt meg, hogy elsőre nem is értettem, amit mondd. Zavaromat látva megismételte, de másodjára elcsuklott a hangja.

– Nekem nincs hová mennem.

Basszus. Judyt mindig olyan kedves, vidám és nyugodt természet. Meghúzódik a háttérben és csak ritkán szól, főleg akkor, ha úgy érzi valakinek támogatásra van szüksége. Azt hittem, ha valakinek, hát neki biztosan lesz, aki várja otthon. Fel sem merült bennem, hogy nincs otthona. Pillanatokig szólni sem tudtam. Kerestem a szavakat, mit is mondhatnék erre hirtelen, ő csak törölgette egyre hulló könnyeit, és a hosszas csend miatt szabadkozni kezdett:

– Ne haragudj, nem akarlak én is a gondjaimmal terhelni.

– A többiek tudják?

– Még nem. Nem igazán akadt alkalmas pillanat erre.

– De hát... honnan kerültél a Mardakra?

– Én oda nem mehetek vissza – rázta a fejét. Láttam az arcán milyen nagyon kétségbeesett, és azt is, hogy talán attól a helytől még jobban fél, mint a bizonytalanságtól. Nem akartam firtatni az okokat, mert ha valakiben, hát Judytban bízom annyira, hogy jó okkal menekül.

Halk sóhajtottam.

– Figyelj... Tudom nem nagy vigasz, de amíg kitalálod mi legyen, és ha te is szeretnéd, a Földre eljöhetsz velem. Aztán meglátjuk.

Hatalmas szemei boldogan csillantak fel.

– Komolyan gondolod?

– Igen. Bár oda haza elég zártkörű a buli, nem nagyon vágják még ezt az űrlényesdit, szóval jobb, ha elötük nem használod a képességeidet.

– Nem probléma. Mármint, ez a legkevesebb! Ígérem, mindent úgy teszek, ahogy mondod, Sig.

– Rendben. Helyes, de akkor hagyd, hogy én vezessem fel a dolgot, oké? Bármit kérek rám hallgatsz – adtam ki az ukázt.

– Úgy lesz-úgy lesz! – borult vidáman a nyakamba, kis híján lezúgtunk a szekrényről, de nem bántam, én is felnevettem. Szorosan öleltem vissza. Végtelenül boldognak éreztem magam, mintha minden gondom megoldódott volna. Nagyon jól esett Judyt ölelése, olyan kedves volt és őszinte. Rég éreztem, hogy valakit ilyen boldoggá tudtam volna tenni. Egyszerűen jó érzés volt. Bár mondta volna ezt korábban. Ismét nyílt az ajtó, de Quill nem lépett beljebb, csak megtámaszkodott a bejáratnál.

– Megzavartam egy meghitt pillanatot?

– Pontosan, hess! – pimaszkodtam.

– Sig, felajánlotta, hogy tartsak vele a Földre – újságolta el a szöszi. Tisztán láttam, hogy Quill tekintetén átsuhan valami furcsa, de nem mondta ki, csak elmosolyodott.

– Ez jó hírnek hangzik.

– Igen, az bizony – lelkendezett Judyt.

– Történt valami? – kérdeztem bele.

– Átbeszéltük a továbbiakat – masszírozta végig hüvelykjével homlokát. Látszott mennyire fáradt. Persze már nem volt részeg. Az alkohol nagyját kihányta, aztán aludt rá egyet. – Gyertek és átvesszük a tervet. Aztán egyetek és aludjatok egyet mielőtt oda érünk – intett, hogy kövessük.

Mielőtt elhagytam volna a kryoszobát még vetettem egy pillantást Lokira a gépben. Csak remélni tudtam, hogy időben a Xandarra érünk vele.

***

Minden Quill javaslata szerint történt. Átvettük a részleteket; mikor szólalhatunk meg, mikről ne beszéljünk a Xandaron, mit hogyan illik tenni, hogy a lehető legjobb benyomást keltsük.
Gamora meglepően segítőkész volt mindenben, Drax unalmas órákban a történeteivel szórakoztatott minket, amik többnyire igen drámaiak és nyomasztóak voltak, és még ha úgy is tűnt, hogy Rocketet és Grootot hidegen hagyja a helyzet, tették a dolgukat. Azt hittem ők egy zsivány banda, akik csak a pénzre és a hírnévre hajtanak, de együttérzőbbnek bizonyultak irányunkban, mint bárki, akivel az elmúlt egy évben találkoztam. Hálás voltam a segítségükért. Persze, talán csak azért segítenek, mert busás jutalmat remélnek a Xandaron értünk és a hírekért cserébe. De végül is manapság ki tesz bármit is önzetlenségből?

Mikor megérkeztünk a Xandarhoz, az űrben soha nem látott nyüzsgés fogadott minket. A szavam is elállt a látványra. A Föld körül alig akad közlekedés, nekünk mindössze egyetlen űrállomásunk van. Itt viszont szállító és rakodóhajók, katonai és személyi járművek tömkelege szelte át a légüres teret. Az anyagbolygójuk hatalmas volt, és gyönyörű, persze a Földhöz nem is lehet hasonlítani. Bár csak láthatnám már. A szökés előtt bele se gondoltam, milyen hatalmas a távolságra van tőlem az Otthon, édes otthon.

Még a külső védelmi gyűrűnél átestünk egy szkennelésen, és csak ezt követően léphettünk be a légtérbe. Landoltunk a felszínen. Quill hazudott, ahogy megegyeztünk. Azt mondta három halott van a hajón, köztük Lokit is, remélve, hogy meggyorsítják nekünk az átjutás. Rocket machinált valamit Loki kryogépével, mert egy ideig senki nem fogott gyanút. Viszont mindent alaposan ellenőriztek, majd kirakodták a hajóból a gépeket testekkel. Mikor elhagytuk az űrrepteret és becsekkoltunk volna a fővárosi vonalra, már azzal a hírrel fogadtak minket, hogy az egyik halottnak vélt utasunk még élt, és hogy milyen súlyos az állapota. Quill megpróbálta kimagyarázni, esélytelenül. Végül odáig fajult a helyzet, hogy katonák kíséretében szállítottak át minket egy egészségügy intézményébe, hogy karanténba helyezzenek. De valamiért csak minket „volt rabokat". Az őrzők nem tartottak velünk.
Beszálltunk egy földalattijárműbe, és attól a perctől kezdve, hogy elhagytuk ellenőrző pontot egészen a karanténzónáig semmit sem láthattunk a felszínből. Végig a föld alatt szállítottak minket, mintha titokban tennék. A közel húsz perces utat a katonák jelenlétében egyetlen szóváltás nélkül ültük végig. Mind kimerültünk és feszültek voltunk. Egyedül Judyt forgolódott kíváncsian, bár őszintén nem tudom mi keltette fel ennyire az érdeklődését. A jármű úgy nézett ki belülről, akár egy tiszta és modern metrokocsi. Kötött volt a pályája, háromszor annyi hely volt benne, kevés üléssel, igaz nem álltunk meg sehol és kizárólag mi utaztunk benne. Na meg a kíséretünk. Katonák fegyverrel. Kha'i egy szót sem szólt hozzám a legutóbbi incidens óta. Úgy tűnt teljesen vérig van sértve, de nem tette szóvá a dolgot. Biztos voltam benne, hogy valami bosszún töri a fejét. Rezgarból csak úgy áradt a feszültség, szinte éreztem a rezgéseit a levegőben, kikészítő volt. Nereza magára öltötte ugyan a távolságtartó maszkját, de egyértelmű volt, hogy ugrásra kész, ha kell. Nem mintha bárhová is menekülhetnénk. Adger rezignáltan viselte az utat, úgy éreztem még mindig nem tudta elfogadni a történteket. Hogy ilyen mértékben megfogyatkoztunk a szökés alatt. Jól ismertem őket, pontosan tudtam, milyen cefetül érzik most magukat, és nem volt szükségem Judyt képességeire, hogy tudjam szörnyen félnek.

***

Napok teltek el a Xandari Egészségellátó és Karantén Központban. Amint megérkeztünk felpörögtek az események. Átestünk egy fertőtlenítésen. Kaptunk számunkra ideális és kényelmes ruházatot, folyadékot és ételt, mindent amire igényünk támadt és már az első éjjel sokkal jobban éreztük magunkat. Külön szobákba zártak el minket estére. Egy egész napot át tudtam volna durmolni, de már hajnalban felkeltettet. Egészségügyi szkennelésre vittek.
Amíg a gépben feküdtem csak arra tudtam gondolni, vajon, hogy van Loki? Őt is ugyanilyen alapossággal megvizsgálják? Felismerték a betegségét? Lesz gyógyszerük a számára?

Vért vettek, megvizsgáltak, majd még egy géppel átszkenneltek, és ez így délutánig. Ezután következett a hivatalos rész. Miután megbizonyosodtak, hogy egyikünk sem hordoz semmi veszélyes parazitát, baktériumot és vírust, felvették az adatainkat, hogy értesíthessék a kormányunkat. Legalábbis ezt állították. Minden olyan hatékonyan, és gördülékenyen történt, hogy erős volt a gyanúm itt valami nincs rendben. Nálunk soha semmi nem működött ilyen olajozottan. Talán már felkészültek minderre előre, talán már kész tervük volt a továbbiakra. Mindenesetre észben tartottam Quillék minden tanácsát, és csak a legszükségesebb tényeket közöltem a kikérdező tiszttel, aki közben a vizsgálatom eredményeit lapozgatta. Jó vágású fazon volt a maga Xandari módján, és roppant rideg kisugárzással.

– Mikor történt az – tartott némi kínos hatásszünetet – elrablása? – hangja majdnem rezignált volt, vagy inkább csak nem törődőm.

Vállat vontam elmosolyodva.

– Nem igazán tudom a helyi időszámítást.

– Akkor mondja a Terrait.

– Öm – töprengtem egy ideig. – 2010. december 7-én.

– Milyen pontosan emlékszik – jegyezte meg szúrósan, míg böködte a kezében lévő kütyüjét.

– Volt időm agyalni rajta – néztem lesújtón.

– Az oda út során, vagy a fogság alatt végeztek magán bármilyen orvosi beavatkozást, kísérletet? – faggatott tovább.

– Nem tudok róla.

– Korábban nem volt kapcsolata semmilyen Terrán kívüli anyaggal, lényekkel...

– Mire akar kilyukadni? – vontam össze a szemöldökömet.

– Csak tényeket rögzítem, ez a munkám – jelentette ki.

Tények? Olyan kérdéseket tett fel, amik nagyon is frusztráltak, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy kapcsolódna a tárgyhoz. Mire végeztünk az „adategyeztetéssel" mentálisan, és lelkileg is kifacsartak. A pasi kérdéseivel a bugyimba is belemászott. Konkrétan rákérdezett, hány és milyen űrlényekkel volt szexuális kapcsolatom! A hideg kirázott a gondolatra, megborzongtam az ötlettől is. Valamiért, ha űrlényt mondanak nekem Kha'i ugrik be mindig, ő az a tipikus félig humanoid valami, amitől minden kislány sikítva menekülne anyuci szoknyája mögé, ha éjjel felbukkanna.

A beszélgetést kondíció felmérés követte. Azt hittem soha a büdös életbe nem lehet már nyugtom. Közel egy napja kínoztak, fogalmam se volt meddig tart még az átvizsgálásom. Már kívül-belül tudtak rólam mindent, a vesémig lenéztek, és még mindig nincs vége! Őszintén vártam egy Rorschach-tesztet is, mert azt hittem, ezután már csak a mentális képességeim maradtak.

De tévedtem.

Képesség felmérő következett, ami hihetetlen kifárasztott. Először futnom kellett egy gépen, és csak ez után kezdtem gyanút fogni, úgy igazán. Ügyességi feladatokat végeztettek velem, élveztem volna, ha valami hightech nintendo cuccal játszhattam volna, de nem. Reakció idő, sebesség, erőkifejtés, eszközhasználati képességek, minden volt, amit el lehet képzelni. Olyan sokáig tartott mindez, hogy már kezdtem visszasírni a Senkik Arénáját. Oda legfeljebb húsz percig van bezárva az ember, ha addig kibírod, talán már rég meg is nyerted a meccset, de ezt az egészet egy végeláthatatlan nyaggatásnak éltem meg. Egy idő után teljesen kimerültem. Mentálisan, lelkileg, fizikailag, ahogy csak el lehet képzelni. Éhes voltam és álmos, ergo igen hamar nyűgös lettem. Szóval, mikor előrukkoltak, hogy ellenőriznék milyen az állóképességem, és ezt egy nyomásterheléssel vizsgálnák meg, kiakadtam. Elküldtem őket a pokolba.
Kirontottam a vizsgálat felmérő helységből, ledobáltam a kütyüket, amiket rám aggattak és kiviharzottam a folyosóra a Xandari orvossal a nyomomban. Végig galoppoztam a folyosón ő meg loholt utánam. Még nálam is alacsonyabb termete miatt, simán lesprinteltem szerencsétlent.

– Álljon meg, még nem végeztünk!

– Nem is fogunk. Elég volt! Nem vagyok kísérleti patkány. Ha nem láttak még Földi embert leszarom, az a maguk baja, de engem hagyjanak békén!

Egészen a folyosót lezáró kétszárnyú ajtóig trappoltam, ahol a doki fémjelzőjével nyitottam ki a zárat. Igen, simán letéptem róla mikor félrelöktem az utamból. Engem nem fognak ide bezárni. Bevágtam magam mögött az ajtót, és az üvegen át felmutattam neki kis azonosítóját, ami nélkül bent ragadt egy időre. Azért megpróbált kijutni, de mikor lepattant a kapuról rávillantottam elégedett, széles mosolyomat, azzal ott hagytam. Meglepetésemre a folyosó túl végén a Xandariak közt simán kiszúrtam Quillt, Judytot és Adgert. A szöszi már a távolból integetett nekem, oda is siettem hozzájuk, látszott, hogy valami gáz van náluk is.

– Mi történt?

– Jól vagy, Sigyn?

– Persze, csak már a tököm tele van a helyi programmal. Azt hiszik, minden centimet agyon szurkálhatják? – intettem hanyagul a dokik felé. – Kísérleti nyúlnak néznek, vagy mi a fene.

– Akkor, még nem engedtek el? – lepődött meg Quill.

– Nem, kijöttem. Elég volt ebből. Miért, ti?

– Órákkal ezelőtt végeztünk – bólintott Adger.

– Ezt nem értem... Akkor engem minek kínoztak ennyit?

– Valami nem stimmelt az ellenőrzésedkor – biccentett Adger Quill felé.

– Ezt, hogy értsem? – kerestem Quill tekintetét, és ő elég szigorúan méregetett.

– Meglestem az eredményeket, és... – suttogóra fogta – Sig, te nem is vagy földi? – vonta össze szemöldökét, mint, aki magyarázatot vár. Mintha legalábbis mindvégig hazudtam volna. Éreztem, hogy kiszalad a lábaimból a vér. Mármint, hogy én nem... Még hogy nem vagyok ember? Halvány lila dunsztom se volt miről hadovált, de már kezdtem érteni az adategyeztetésen elhangzott kérdéseket. Azt hitték kamuzom a származásomat illetően!

– Ez mégis mi a francot jelent?

– Tényleg fogalmad sincs? – fonta össze karjait Adger mellkasa előtt, én a fejemet ráztam. Annyira kétségbeesettnek tűnhettem, hogy összenézve ők is hamar megenyhültek.

– Hát ez totál gáz... – rázta a fejét Quill. Kezét csípőjére emelte, ajkai mégis széles vigyorra húzódtak.

– Most csak szórakoztál velem?

– Nem, halál komoly, tényleg... nem vagy ember.

Megrendült a föld. A dobogás olyan erős volt, hogy a talpam alatt is tisztán éreztem. A döngéseket rémült sikolyokat, és lövések hangjai követték.

– Az épület belsejéből jön – mutatott a zaj forrás felé Adger.

– Pucolás! – intett Quill. Szó nélkül követtük. – Erre van a kijárat!

A kórház külső gyűrűje felé tartottunk, a lépcsőkhöz érve hatalmas tér fogadott, beláttuk a földszinti részt, az előttünk húzódó több emelet magas üvegfalakon át a két lemenő nap fénye mindent vörösre festett. Reméltük, hogy gyorsabbak leszünk a menekülő tömegnél, de sajnos a központi kijárat közelében voltunk, és alig lehetett átjutni köztük, mindenkit fejvesztve rohant kifelé. Én Judyt mögött rohantam sereghajtóként követtem őket. Egyik pillanatban Judytot meglökte egy menekülő Xandari, és ha nem kapom el, legurul a lépcsőn. Alig tudtam megtartani magunkat, a mögöttünk érkezők olyan erővel nyomtak minket előre, hogy majdnem a földre kerültünk. A dolgozók és a civilek egymást taposták. Hatalmas pánik tört ki. A kijárati kapunak mindössze két szárnya volt, és bár az oszlopok között hömpölygött a tömeg kifelé, idővel tömörülni kezdtünk, már szinte lépni sem lehetett. A monumentális építmény, újra és újra megmozdult a talpunk alatt. Az üvegfalak is meg-meg rezdültek. Quill intett nekünk, hogy távolodjunk el a kijárattól vissza az oszlopok közé. Átnyomakodtunk a tömegen és Peterben volt annyi lélekjelenlét, hogy sorozatlövést adjon le az egyik üvegfal alsó sarkaira. A sokadik találat után kitört alul és az egész üvegfal csilingelő hanggal szilánkjaira törve zúdult a földre.

– Szép munka! – veregettem vállon.

Gondolkodás nélkül neki iramodtam, a szilánkok ropogtak a talpam alatt. Felugrottam az üvegfalat tartó márványalapra és még hallottam, amint a hátam mögött Judyt a tömegnek kiabál.

– Erre! Kövessenek minket!

Ah! A kis szent lélek!

– Gyerünk Judyt, szedd a lábad! – hívta Adger.

Amíg ő segített kijutni a szöszinek, mi Quillel előre sprinteltünk az épület előtti térre. Még nem jártam a Kórházon kívül, egyedül teljesen elveszett lettem volna. A hatalmas terek, gigantikus épületek és a gazdag növényzetnek hála, bőven akadt hely bújócskára. Láttam, amint néhány katona a tömeggel küzdve befelé nyomakszik a Kórházba, míg az orvosok és ápolók, egyesek a betegeket mentve záporoztak kifelé. Míg én bámészkodtam Quill hívta Rocketet, hogy szerezzen valami ütős fegyvert. Biztosra vette, hogy valami komoly gáz van. Nem is értem, honnan szedte? Amint Adgerék beértek átszaladtunk a tér túl oldalára tisztes távolba az építménytől. Nereza, Rezgar és Gamora nem sokkal később ért be minket. Judyt aggódva kérdezgette őket.

– Nem esett bajotok?

– Egyben vagyunk.

– Mi a fene történt? Arról volt szó, megnézitek, hogy van... – mutatott rám Gamora.

– Eskü nem én voltam – mentegetőzött Quill. – Valaki más keveri a balhét!

– Nem mehetnénk el innen? – kérdezte Nereza feszültebb hangon.

– Hol vannak a többiek? – faggatózott Judyt.

– Mármint Drax, Rocket, meg Groot?

– És Loki meg Kha'i – bólintott.

– Te őket félted? Minket kellene! – mutatott körbe Quill.

A következő pillanatban, mintha csak a sors igazolni akarta volna a szavait, valami óriási lény kitört az épületből. Egyszerre fordultunk az építmény felé. Kellet néhány pillanat a kimerült agyamnak, hogy felfogja, az a közel két méter magas, sötétkék bőrű rémes szörnyeteg, ami rettegésben tartotta a menekülő xandariakat, Loki volt.