A következő napok kínzó lassúsággal teltek a Milanon, és ezzel a szedett-vetett társasággal sem lehetett sokat kezdeni. Miután Peter Quill és társai befejezték a hullafosztogatást, - mert mentőakciónak jó indulattal sem nevezném, amit a Clitoryn és Nova anyahajó maradványaival műveltek - volt alkalmunk megismerni a legénység minden tagját. Soha nem láttam még ilyen szélsőséges bagázst, kivéve talán a Mardakon. Mint kiderült, így hívják a lebegő várost, aminek mi is foglyai voltunk egy ideig. Quill és Rocket meglepően sokat tudott erről a helyről. A rabszolgakereskedők krémje gyűlt ott össze, és gyűjtögette titokban foglyait a küzdelmekhez, mint gyermekek az üveggolyókat. Az elmúlt évtizedekben ténykedtek aktívabban és a Galaxis őrzőinek - így nevezi magát a Milano kis csapata -, egyik legújabb küldetése felszámolni ezt a hétvégi szórakozó központot. Mindannyiunknak felajánlották, hogy csatlakozzunk az ideiglenes csapatba, de elegánsan visszautasítottuk a lehetőséget. Egyikünk sem vágyott vissza abba a hulla gyárba. Quill emlegetett valami fejkvóta jutalmat is, de hirtelen elhallgatott a téma kapcsán, mikor Gamora felbukkanó. Cserébe ígéretet tettünk, hogy a Xandaron készségesen szolgáltatunk információt a Nova hadtest számára, ugyanis az ő birodalmuk kezdeményezte ennek a piacnak a felszámolását.
Mellesleg Galaxisunk áldott őrzői, egy huligán rablóbanda, akik azért játszanak együtt szuperhősöset, mert az oviban mindenki más kiközösítette őket. Számomra legalábbis épp annyira tűnnek hatékonynak, mint egy csapat rossz óvodás, tömegpusztító fegyverekkel a sufniban.
Quillt még gyerekként hozták el emberkereskedők Midgardról, komoly skalpdíjért cserébe, de valamiért mégsem szállították le az ígért árut. Azóta kitanult egy tisztességes szakmát, fosztogató lett. Hogy miként verődött össze ez a kis aranycsapat még nem volt alkalmuk elmesélni, de úgy fest a döntéseiket többnyire Quill irányítja. Gamora a Zehobereiek egyik utolsó tagja, egy Thanos nevű titán, akiről már sok förtelmeset halottam eddig is, kihalásra ítélte a fajtáját. Ő is egy kivételes túlélő, de nem tudtunk többet kiszedni belőle, kényes téma ez számára. Drax, egy tipikus barbár izomagy, remekül kijönnének a bátyámmal. Neki is van egy szörnyen szomorú története a családja lemészárlásáról, bár állítása szerint bosszút állt a gyilkoson, szóval ezt nevezhetjük happy endnek. Groot egy flora colossus lény, már találkoztam is egy fajtársával a Mardakon, ritka, de elvétve összefutni a képviselőikkel. A többiek nem tartották jó ötletnek, de én bátorkodtam megemlíteni neki, hogy egy kedves távoli rokona a Clitorynnal együtt robbant fel. Nem értékelte. Rocket. Na, ő egy mókás darab. Valódi Halfworlder, még sosem találkoztam élőben egyel sem, de valahol a morbidan aranyos kifejezéssel jellemezném a fajtáját. De csak látvány alapján. Egyedül az ő természete szimpatikus számomra, és úgy fest sütnivalója is neki akad a legtöbb. Azért az igen szomorú, hogy ezen a nyomorult kalandhajón egyetlen szellemi társam egy gén-, és kibernetikusan manipulált mosómedve.
Mindössze ennyi, amit elmondhatok az elmúlt csendes napokról. A két társaság némileg nehezen jön ki egymással, és ahogy láttam érthető módon Judyt az egyetlen, aki mindenkivel megtalálja a közös hangot. A többiek több-kevesebb sikerrel kerülik el az elmés szócsatákat. Adgert igencsak megviselte a történtek, így az első nap után már nem is igyekezett csillapítani az időnként felfokozott kedélyeket, inkább kerülte a társaságot. Gyakorlatilag magát hibáztatja, hogy közel hetven fogolytársunk az űrben fagyott halálra. Nem is igyekeztünk összerakosgatni a darabjaira hullott lelkiismeretét, mert ehhez kell némi idő.
Kha'i naphosszat a hajón lévő kütyüket vizsgálgatta vagy a kosztra panaszkodott, meg a helyhiányra. Lássuk be, nem tucat főre tervezték ezt a hajót. Még az alvást is felváltva űzzük, tekintettel az ágyak hiányára. Bár Nereza szerint, így is hálásak lehetünk, hogy a Milano tagjai megosztják velünk a fekvőhelyüket. Szerintem meg ez a minimum, de nem sok kedvem volt erről vitatkozni. Azért talán elmondható, hogy örök időre tartó szimpátia is kialakult a két kis csipet-csapat egyes tagjai között. Nereza és Gamora például meglepően ellentétes jellemüknek köszönhetően szórakoztató nézetkülönbségekbe keverednek, mégis egészen jól kijönnek egymással. Hasonlóan Draxhoz és Adgerhez. Ami engem illet, inkább kerülöm a kiscsoportos foglalkozásokat. Bőven elég a napi kétszeri étkezések alatt elviselni őket. Időm nagyrészét ebben a raktárnak nevezett szobában töltöm, ahova Sigynt száműzték a regeneráló géppel együtt. Rocketnek hála ő és még három másik Xandari fekszik az apró helyiségben, ugyanis a megtalált roncsokból ő rakott össze négy viszonylag működőképes gépet. Sigyn kapta a leghasználhatóbbat, a másik háromban holtesteket szállítottunk. A roncsok és maradványok átvizsgálása után, úgy ítélték, hogy az ő testük maradt meg olyan állapotban, hogy hibernálással haza szállíthatók a Xandarra. Quill ötlete volt, hogy adják meg nekik és családjaiknak a végtisztességet, bár gyanítom, számít cserébe némi honoráriumra.

Ötödik napja ücsörögtem a hűtőkamrában. Így neveztem el a helyiséget, mert ez volt a hajó leghidegebb pontja. Visszavették a fűtést, hogy kedvezzenek a kryogépeknek. És ki volt a hajón az egyetlen, aki jól tűrte a mínuszokat? Én. Nagy szerencsémre, mert így senkinek nem volt kedve csatlakozni hozzám, és megkaptam a napi pár órán át tartó csendes magányomat, amire vágytam. Külön plusz pont volt a hideg mellett, hogy az itt töltött órák alatt stagnált az állapotom. Feltűnt ugyanis, hogy amíg a jégveremben tartózkodtam az idegméreg nem terjedt tovább. Sőt, meg mertem kockáztatni, hogy kezdett visszahúzódni a fertőzés, bár a hasam környéke még mindig csúnyán festett, és időnként valamilyen szörnyű feszítő fájdalmat éreztem a gócpontoknál. Egyetlen vigaszom az volt, hogy hét nap telt el a fertőzés óta, és még nem haltam meg. Holott maximum két napot jósolta magamnak a méreg terjedése alapján. Bizakodtam és reméltem, hogy a Xandarra érve ellenszerhez jutok. Addig is mindent megtettem, hogy megállítsam a folyamatot.

Közös kis utunk második napján rábukkantam egy adattárolóra Quill holmijai között, ami tele volt Midgardi mesékkel. Találtam közöttük egy-két meglepően szórakoztató darabot. A görög mitológiának nevezett botrányosan mocskos történetek egyik viccesebb momentumánál tartottam éppen.

– Akhilleusz gyengéje a sarka volt, édesanyja ugyanis ennél fogva merítette meg őt az alvilág folyójának, Sztüxnek vízében. Parisz herceg lövését Apollón irányította, aki így mérgezett nyíllal sarkon lőtte a hatalmas és hős Akhilleuszt. Az egyszerű halandó, ilyen mód végzett félistennel.

Felnevettem.

– Elég szánalmas halál a görögök hős félistenének, nem igaz?

Mosollyal az arcomon pillantottam fel, de most sem kaptam választ. Tudtam, hogy Sigyn valószínűleg semmit nem hall belőlem az üvegbúra alatt, de a lány még alvó állapotában is szórakoztatóbb társaságot nyújtott, mint az a tucat félkegyelmű a másik helyiségben. Napjában több órát töltöttem a neki való felolvasása. Valahogy le kellett kötnöm a figyelmemet, és egy buta midgardi mitológia olvasása alkalmasabb időtöltésnek tűnt, mint a korábbi napokon keseregni. Mindent megtettem, hogy eltereljem haragomat Odinról. A hajón rengeteg szabadidőm akadt gondolkodni, és ha csak egy pillanatra nem figyeltem oda máris azon töprengtem; hogy voltak képesek egy életen át hazugsággal ámítani? Becsaptak, eszközként használták, ellenem fordultak, és mindezek után még a családomnak nevezték magukat! Viszont Odin és Thor iránti haragomat mindig aggodalom váltja fel, mert a látomásom nem hagyott nyugodni. Édesanyám élete talán veszélyben forog és én tehetetlenül hánykolódom az űr egy távoli szegletében, és talán már régen elkéstem. Mielőbb haza kell jutnom, épp ezért mindenképpen Sigynnel kell tartanom, mert egyedül Midgárdról érhetem el leghamarabb Asgardot. De hogy miként jutok át Bifröst nélkül? Még magam sem tudom...

– Lássuk mi van még itt... – futottam végig tekintetemmel az alcímeken. – A trójai faló története. Hmm. Ez is mókásan hangzik, csak kérlek, ne lődd le előre a poént – mosolyogtam Sigynre, ám még csak pillái sem rezdültek meg a hangomra.

***

A hetedik nap estéjén úgy éreztem valóban megbolondultam. Már egy ideje úgy tettem, mintha társalognánk Sigynnel, bár tudtam, hogy még mindig alszik és ez merőben aggasztott, úgy véltem, talán már nem is fog felébredni. Mostanra az összes Midgardi mesét, amit találtam végig olvastuk, így Asgardi történeteket meséltem helyettük, és ő türelmesen csendben hallgatott, ám egy idő után elfogytak a szavak. Némán figyeltem őt, amint a halkan búgó gépben pihen. Máskor szigorú arcvonásai mostanra teljesen kisimultak, és végre láthattam igazán bájos arcát, vonzotta tekintetemet. Emlékeztetett valakire a múltból, bár talán csak a jóslat játszik velem.
Nagyot nyújtóztam, fáradtan masszíroztam végig elgémberedett tagjaim, mikor hirtelen nyílt az ajtó és Quill lépett be rajta. Csodálkozva sandítottam rá.

– Ó, bocsi. Nem tudtam, hogy te... Mit is keresel itt? – pillantott körbe.

– Unaloműzők – vontam vállat. – Te?

– Hát... Én, én csak meg akartam nézni, hogy még mindig jól vannak e kalibrálva a gépek – füllentett.

Sokat mondóan pillantottam vissza rá a gyenge a mese hallatán. Halkan csettintettem nyelvemmel.
– Nagyobbat is lódíthatnál, ezt igen nehezen hiszem el.

– Jó, hát... – masszírozta meg a nyakát zavarában. Beljebb lépett, majd elsétált mellettem, megkerülte Sigyn gépét és lepillantott rá. Tekintete meglehetősen gondterhesnek tűnt. – Azaz igazság, hogy nyolcéves korom óta nem találkoztam földivel. Jó lenne egy pár szót váltani valakivel az otthonomról – vallotta be. Megértőn bólintottam. Bizonyára feltámadt benne a honvágy. Én meg, ha csak tehetem nem gondolok a családomra, és mielőtt ismét belesüppedhettem volna keserű haragomba, Quill komótosan támaszkodott meg a búra tetején és folytatta: – De úgy látom ez a regeneráció eltart még egy darabig.

– A halandók már csak ilyen... – Gyengét akartam mondani, de ahogy az alvó kis vöröst figyeltem meggondoltam magam. Sigynt kicsit sem tartottam annak. – nehezen gyógyulnak.

Már korábban is gyanítottam, hogy Quillt érdekli a lány, mert kérdezgetett dolgokat vele kapcsolatban, és akkor döbbentem csak rá, hogy valójában semmit nem tudok Sigynről. Mármint az igazi nevén kívül.

– Nos, magatokra hagylak! – Indult az ajtó felé. – Nem akartam megzavarni a romantikus légyottot – tette hozzá dallamos hanglejtéssel, hogy érezzem heccelni próbál.

– Nagyon mókás, de egyedül itt nem hallom a társaság üres fecsegését – szögeztem le, hogy elkerüljük a félreértéseket.

– Hogyne! Nyilván, ezért tartasz mindennap felolvasó estet – fordult még vissza az ajtóból, ujjával a szoba végében álló asztal kacatjai felé intett, ahol az adattárolója is pihent. – Odaadtam volna, ha elkéred. Persze használd csak nyugodtan – villantott rám egy széles, sokatmondó mosolyt.

– Peter, közeledünk a határmezsgyéhez. Öt perc és csekkolunk. – Csendült fel Gamora szigorú hangja a kommunikátoron keresztül.

– Egy perc! – Quill a kézfejére erősített kommunikátorba beszélt és ezalatt le sem vette rólam fürkésző tekintetét. Egy pillanatig még úgy tűnt, mondani akar valamit, de inkább megsürgettem.

– Indulj! Vár a barátnőd.

– Ő nem a... – ám végül csak legyintett és sietve távozott.

– Midgardiak – ráztam a fejemet.

***

Újabb unalmas, tétlenkedő nap telt el. Hiába a "csekkolás", mint kiderült csak egy külső határátkelőn léptünk át. Még így is két napba telik majd, mire a Xandarra érünk. Az utolsó falatokat próbáltam letuszkolni torkomon a fura, félig krémes állagú, hús ízű, pépes ételből. Ráadásul nem elég, hogy pocsék az étel, ébredésem óta iszonyatosan fejfájás gyötört és mikor újabb vita robbant ki a csapatban sietve kezdtem magamba tuszkolni a maradékot, hogy ne kelljen tovább a szócsatákhoz asszisztálnom.

– Az egy nagy hatótávolságú lézerfegyver, te ütődött! Minek nyúlkálsz hozzá? – üvöltött rá a mosómedve a kaméleonra. Verdandi adj erőt, egy állatkertben vagyok!

– Akkor talán nem a cipőtartón kellene tárolnod – vetette ellen az idéző.

– Az egy láda, alkatrész maradványokkal és ennek is pont ott a helye, mert meg akartam bütykölni! – mordult vissza Rocket.

– Kérlek, ne veszekedjetek – próbálta lefékezni őket Judyt, úgy a hatvanhatodik alkalommal. Nem vicc, számoltam. Már piszkosul untam az örökös civódásukat, és nem csak én. A társaság minden tagja nehezen tűrte. Viszont mind tudtuk, hogy hamar elül a vita közöttük, csak békén kell hagyni őket. Egyedül a kis szőke akar folyvást megbékíteni mindenkit. Mikor a fejem már nem viselte tovább az üvöltözésüket felpattantam és elindultam a Milano legmagányosabb és csendesebb helyére; a hűtőkamrához. Mit sem törődve a vitával hagytam magam mögött az egyre inkább hangoskodó bagázst, akiket jobb napjaimon még szórakoztatónak is találnék, de ma nem volt hozzá hangulatom. Kiléptem a folyosóra és a zsilip előtti ajtónál egyszeriben megszédültem, meg kellett támaszkodnom, úgy éreztem menten széthasad a fejem. Elmormoltam a varázst, ami tompított idegölő fájdalmamon, így végre megkönnyebbülten, fellélegezve indulhattam tovább. Mikor nyílt a zsilipajtó meglepő jelenet tárult elém. Sigyn a kryoszoba előterében állva fogott fegyvert Quillre.

– ...barátok között vagy... – nyugtatgatta Peter. Kicsin múlt, hogy nem kacagtam fel hangosan a látványon.

– Azt kétlem – rázta fejét a vörös.

Feszülten sandított felém mikor észrevett, kikerekedett szemekkel bámult rám.

– Sigyn, tedd le a fegyvert! – Orrom alatt somolyogtam, és amint megpillantottam Quill fején a vérző sebet, levakarhatatlanná vált a vigyorom. A lány minimum egy vasdarabbal törölte képen, ha ekkora sérülés keletkezett a képén.

– Látod, mondtam!

Sigyn deaktiválta a szerkezetet, és átnyújtotta Quillnek a fegyvert:
– Sajnálom...

– Nyugi, megértem. Nem tudtad hol vagy.

Vajon miért nem lep meg, hogy a kisasszony simán leszerelte a kapitány urat?

– Kissé gyanakvó lettem az elmúlt hónapokban – vallotta be Sigyn.

– Megesik – bólintott Peter, tenyérgyökével a homlokán lévő sebre tapasztotta, amiből megindultak karmazsin cseppek. – Biztos durva lehetett, de legközelebb ne vágj semmit a megmentődhöz, ha lehet.

Az égre emeltem tekintetemet. Azonnal dicsekszik! Egyetlen percet se bír ki, hogy ne magáról beszéljen? Még egy ekkora önimádó alakot! Mindennek róla kell szólnia? Sigyn zavartan pislogott.

– Nos, köszönöm, hogy megmentettetek – látta be kissé kelletlenül. Nyilván nem az a típus, aki mindenért hálálkodik. Úgy döntöttem "segítek" Quillnek egy kicsit. Pusztán azért, mert rendes vagyok.

– Quill, a csókra gondol – jegyeztem meg.

– A mire? – nyögött fel Sigyn.

Vártam a pofont, de semmi. Ugyan hatalmas szemeket meresztve bámult ránk felváltva, de nem törölte képen a srácot. Pedig úgy megnéztem volna, ha már a lemaradtam róla, ahogy fejbe dobja. Sigynnek igen lassan libegett le, amit mondtam, arca a hajszínével megegyező árnyalatot vett fel. Feszülten mozdult Quill felé, de a férfi sietve kapta maga elé kezeit, majd kínjában látványos gesztikulálásba fogott.

– Újraélesztés! Mikor átszálltunk a hajótokra, te már halott voltál. Nekik meg fogalmuk sem volt, hogyan csinálják az ilyesmit. Én viszont tudtam, szóval kaptál egy kis szívmasszázst, meg hát nyilván befújtam a levegőt a szádba, ahogy kell.

Sigyn zaklatottnak tűnt, úgy festett mindebből semmire nem emlékszik. Furcsa, hogy még a halála pillanata sem maradt meg benne. Ezen a ponton úgy éreztem a Midgardiak a legkevésbé sincsenek összhangban az univerzum erejével, ha egy ilyen komoly átlényegülést sem érzékelnek.

– Meghaltam? – képedt el teljesen, ám döbbenete csak egy pillanatig állította meg a kérdés hadat; – Mikor? Hogyan? Mitől? – kétségbeesetten pillantott felém, válaszokat remélve, mintha attól félne, még most is épp a határon egyensúlyozik, pedig már rég nem volt életveszélyben.

– Még a hajón. Nem vettél levegőt – bólintottam.

– Nem tudtátok, hogyan kell újra éleszteni? – szájtátva bámult rám, és én csak a fejemmel intettem nemet. Bár ebben a formában ez nem volt igaz, hisz Judyt részletekbe menően magyarázta, hogyan kell.

– Ja, piszok nagy mázlid volt – bólogatott Peter.

– Köszönöm – fordult újra Quill felé elmerengve. Úgy festett egy pillanatig próbálja feldolgozni a hallottakat, ezután látszott, hogy egészen elszégyellte magát.
Rendben, itt álljunk meg egy pillanatra! Ez nem egyedül Quill érdeme. Én is ott voltam, és a saját erőmből is adtam neki a felépüléshez! De a nornák legyenek a tanúim, soha nem tudhatja meg, mekkora erőt kapott kölcsön aznap...

– De... te mégis honnan tudtad...? – ámult Sigyn a férfi szavain.

– Peter Quill alias StarLord – vágott közbe – a földről jöttem – fogta meg a lány vékonyka ujjait kézcsókot lehelt apró kézfejére. Sigyn arcára pír szökött. Én meg úgy éreztem, legszívesebben belökném Quillt az arcátlan stílusával együtt és rázárnám a kamrát, amíg a Xandarra nem érünk. Van képe itt kézcsókokat dobálni?

– Eileen Rogue – Sigyn lágyan hangon válaszolt, mégis próbál határozott maradni. Azonnal láttam rajta mennyire jól esett neki a gesztus. – Nálunk ez sajnos már nem szokás. Csak a kézfogás.

– Tényleg? Szomorú. Mióta? – emelte csípőre kezét Quill.

– Már vagy harminc éve. Honnan jöttél?

Ezen a ponton elgondolkodtam rajta, hogy kifordulok a helységből, semmi kedvem a gyertyát tartani, mégis valami belső késztetés arra ösztökélt, hogy maradjak és szándékosan rontsam tovább itt a levegőt.

– Amerika. Missouri. – húzta ki magát büszkén Quill – Te?

– Norvégiában születtem, de inkább New Yorkban sokkal több időt töltöttem. De te, hogy kerültél ilyen messzire?

– Elrabolt néhány idegen – vont vállat Quill.

– Frankón?

Az meg mit jelent?

– Igen, még nyolcévesen egy fosztogató bagázs. Azóta nem jártam otthon – ismerte be.

Kezdtem úgy érezni a fél életrajzukat megbeszélik, ebben a két percben. Végül is halandók, az övék tényleg belefér két percbe...

– Brutál, és ez mikor történt?

– Még '88-ban.

– Hű, jól tartod magad – ismerte el.

Még hogy jól? Ezt komolyan gondolja?

– Ácsi! Most levénrókáztál? – bukott ki Quillből, szinte sértetten.

– Nem, persze. Csak ránézésre fiatalabbnak gondoltalak.

– És te mit kerestél a Mardakon? – A vörös értetlen arcát látva Quill gyorsan pontosított. – A rabszolgatartó városban, amin fogoly voltál.

– Ó, hát... engem is elraboltak az idegenek.

– Az kemény!

– Az.

Nagy egyetértésben bólogattak, hogy milyen tragikus mindkettőjük előtörténete, kis híján közbe ásítottam, de tűrtőztettem magamat:
– A világért sem zavarnám a meghitt romantikázást – idéztem Quill tegnapi megjegyzését, amire ő egy szúrós tekintettel válaszolt –, de talán folytathatnátok a bájcsevejt a hajó belsejében, ahol pár fokkal melegebb van.

– Jó ötlet – indult neki Sigyn, és mikor mellém ért érdeklődőn pillantott rám.

– Hogy vannak a többiek?

Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne morduljak rá a kisasszonyra, mert persze az, hogy ÉN, hogy vagyok, itt nyilván senkit nem érdekel.

– Körülményekhez képest jól – válaszoltam hűvösen.

Sigyn arcára azonnal kiült a meglepettség, így pillanatnyi zavarának hála alkalmam nyílt sarkon fordulva faképnél hagyni. Szó nélkül siettem előre, mintha az utat mutatnám, ám erről szó sem volt, egyszerűen a hátam közepére kívántam minden további szükségtelen tereferét. Amint kiléptem a hajó központi blokkjába, épp egy újabb vitába csöppentem. Sigyn és Quill csak hamar beértek, és amint megpillantották a vöröskét, nyomban elült a szóváltás. Néhány tétova összepillantgatást követően Judyt egyenesen a Midgardi nyakába vetette magát.

– Sig, szent ég! Annyira örülök, hogy jobban vagy!

A vöri csak egy zavart pillanatig ácsorgott, majd nyomban viszonozta az ölelést.

– Én is... csak kiszorítod belőlem a szuszt – nyöszörgött.

– Persze-persze, ne haragudj, csak olyan nagyon boldog vagyok. Elképesztően jól nézel ki – Judyt teljesen kivirult Sigyn megjelenésétől, úgy tűnt igazat mondd, valóban ennyire mélyen kötődött hozzá, persze a szöszi mindenki sorsát a szívén viseli. Míg régi rabtársai Sigyn köré gyűltek és mind kifejezték aggodalmukat a vörös felé, én igyekeztem a lehető legtávolabb kerülni a felhajtástól, és egy távoli sarokban foglaltam helyet. Quill csodálkozón sorolt be Sigyn mellé.

– Sigyn? Nem Eileennek hívnak?

– De ez csak egy becenév.

Gamora tőlem nem messze ácsorgott, mégis egyből kiszúrt Peter homloksebét:
– Veled meg mi történt?

– A kisasszony fejbe kólintotta – húztam pimasz mosolyt ajkamra.

A legénység kárörvendő nevetésben tört ki, kósza mosolyra tőlem is futotta, de nem sok kedvem volt nevetni. Csak az járt a fejemben, hogy többet nem olvashatok fel Sigynnek. Máris hiányzott ez az időtöltés, viszont alig néhány pillanat kellett, hogy rájöjjek valójában nincs szükségem a lányra. Csendes magányomban is olvasgathatok odaát. Bár be kellett látnom, nyugodtabb voltam, ha mindeközben ő is a közelemben maradt. Most ott állt a Milano legénységének gyűrűjében épen és egészségesen, mégis nagyon bosszús voltam, amit nem igazán tudtam megmagyarázni.

– Már megint mit csináltál? – faggatta a nő Quill. Mostanra már én is kellően kiismertem Peter természetét, és Gamora feltételezése nem volt alaptalan.

– Megijesztettem. De csak véletlenül!

– Egyszer csak felbukkant az ajtóban és még sosem láttam, szóval biztosra mentem. Csak egy lemerült fegyvert találtam, szóval... – vont vállat Sigyn.

– Ú, az biztos fájt! – kacagott fel Rezgar öblös hangján. – Sig erőseket dob.

– És pontosakat – masszírozta meg Quill homlokát, amin újabb kacagás hullám söpört végig a csapaton. Talán nem is nevettet a társaság mióta együtt utaztunk. Peter a falnál lévő pulthoz lépett, hogy a falra szerelt szekrény polcon álló dobozból kikotorjon magának egy üveget és valami pamacsot. Lötykölt rá az átlátszó folyadékból egy keveset az anyagra, amit vérző sebére nyomott. Sigyn végig tekintett a számára még ismeretlen legénység tagjain és zavarában magyarázkodni kezdett:
– Nyugalom, csak akkor dobálok, ha valaki ütés távolságon kívül esik!

– Amíg Quillt ütöd, részemről rendben van – hagyta rá Rocket egy legyintéssel. Még soha senkivel nem értettem egyet ennyire. Yggdrasilra mondom, megkeresem a felvételt, amin a lány fejbe dobja Quillt és bementem a hajónaplóba, hogy sose felejtse el.

– Hé! – mordult fel Peter, mire a kistermetű pajtása jót vihogott. Quill visszalépett Sigyn mellé és végig mutatott csapatán. – Ők itt a roppant együtt érző Milano legénysége. Gamora, Groot, Rocket és Drax.

– Én morcos leszek, ha megütnek.

És az izomagy reakcióideje most is egy növényével vetekszik. Még Groot is hamarabb horkantott!

– Sigyn csak viccelt, Drax. – magyarázta meg Quill – Csapat! Ő itt Sigyn a Földről. – vezényelte le egy gyors bemutatást.

– Remek, még egy Terrai – elégedetlenkedett Rocket.

– Gondod van vele? – fonta össze karjait Sigyn, szemöldöke kérdőn szaladt a magasba, ajkain mégis bájosan pimasz mosoly ült.

– Ó, dehogy. Quillel is minden olyan könnyű és hatékony! – ironizált.

– Ez nem is igaz – vetette ellen Drax, mire Rocket fájdalmasan törölte végig a képét.

– Itt mindenki, rohadt idegesítő.

– Groot! – mordult rá a legénység, ő csak vall rándítva nyomkodta tovább a kütyüjét, amivel azóta játszott, hogy átszálltunk erre a szemétdombra. A kölyök egy percre sem tette le kedvenc játékszerét.

– Én is örvendek – mosolygott a társaság új tagjaira Sigyn.

– Jó, hogy megébredtél. Két napon belül a Xandarra érünk – avatta be Gamora.

– Épp, kérdezni akartam merre tartunk – majd körbe kémlelt az apró ám annál zsúfoltabb helyiségben – és hogy hol vannak a többiek.

Súlyos csend ült a társaságra, ami Sigyn figyelmét sem kerülte el. Látszott rajta, hogy tudja valami kellemetlen dologba tenyerelt, és korábbi cellatársai gondterhelt képét látva nyilván azonnal leszűrte az egyértelműt. Napok óta kínosan kerültük a témát és bár a Milano csapatát nem nyomasztotta a rémes mészárlás emléke, úgy hiszem ránk való tekintettel nem hánytorgatták fel a történteket.

– Gyere, megmutatom. – lökte el magát Quill az asztaltól, mikor érezte, mikor úgy tűnt senki nem tudja magához venni a szót. Ekkor láttam először, úgy viselkedni, ahogy egy igazi kapitánynak kell. Sigyn aggódó pillantással mért végig minket, mégis szó nélkül követte a Petert az irányítóba. Komor csend telepedett ránk.

– Talán, nem kellene megmutatni neki. Elég, ha mi tudjuk – vetette közbe Nereza, társaira pillantva.

– Nincs értelme titkolni, Sigynt se ejtették a fejére, hamar rájönne az igazságra. – Sóhajtott Rezgar, azzal átvonult a túloldali kabinba lepihenni.

Nekem sok kedvem akadt egy újabb összeborulós, magunkat sajnálós délutánhoz, így átvonultam a hűtőkamrába. Órákat töltöttem ott, de felém se néztek. Fogalmam se volt Sigyn, hogy fogadta a történteket, de úgy döntöttem nem is érdekel. Magasról tett a jelenlétemre én biztos nem fogok léleksimogatásba kezdeni. Mégis bárhogy próbáltam nem kötött le az olvasást, időnként bevillant Sigyn kihűlt, élettelen testének emléke vagy édesanyám békés mosolya az oltáron fekve. Thor tekintete, ahogy rám nézett a szivárványhídon állva, és apám csalódott arcvonásai, mikor utoljára láttam.
Újra és újra megforgattam magamban az elmúlt napokat. Nem tudtam miért is gyötröm magamat ennyire, mindezek miatt. Nem ér ennyit az egész. Mindig is egyedül voltam, a történtek semmin sem változtat. Erős fájdalom hasított a gyomromba. Önkéntelenül nyögtem fel hangosan, remegő kezemmel szorítottam a fájó pontot, ám ahogy jött el is múlt az éles késszúrásszerű fájdalom. Mikor magamra találtam elkezdtem feltűrni felsőruházatomat övtől felfelé. Megrökönyödtem a látványon. Sokat romlott az állapotom. Hasamon egyetlen összefüggő foltba futottak össze a feketén lüktető erek, ami felett bőröm hidegkék árnyalatot alkotott. A fertőzés terjedni látszott, egyenesen a mellkasom és a szívem irányába. Rémülten túrtam vissza ruhám anyagát, nem akartam látni, gondolni sem akartam erre a förmedvényre. Már csak két nap. Ki kell húznom még két napig, és a Xandaron találok majd ellenszert, amivel kihúzhatom Asgardig, akkor talán...

– Loki!

Összerezzentem Judyt hangjára, aki épp az ajtón kukkantott be.

– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Néhányan vacsorázni fogunk. Nem vagy éhes? – érdeklődött. Ő volt az egyetlen. Mikor rápillantottam, igencsak döbbent arcot vágott.

– Mi a baj?

Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy még mindig ennyire látszik rajtam az iménti, szúró fájdalom nyoma, vagy egyébként is ennyire elgyötört az ábrázatom. Nem sokkal utána bevillant, hogy bizonyára most is az érzéseimet vizsgálja, ebből jöhetett rá.

– Nincs baj. Menj csak, nemsokára követlek – ígértem.

Merev ábrázattal fordultam vissza a kis adattároló szövegének szentelve figyelmemet, mialatt minden erőmmel az érzéseimet próbáltam kordában tartani. Piszkosul bosszantott, hogy Judyt nyitott könyvként olvas bennem, főleg ezekben a napokban. Bármikor máskor gyerekjáték lenne megvezeti a kis szőkét, de most semmi erőm nem maradt ezekhez a játszmákhoz. Eldöntöttem, találnom kell egy varázslatot, amivel el tudom rejteni előle a hangulatomat. Míg bennem lepörgött mindez, szemem sarkából láttam, hogy Judyt még mindig tétován ácsorgott a bejáratnál, mint aki nem akar magamra hagyni, majd tétova lépésekkel közelebb jött, és helyet foglalt mellettem a ládán.

– Tudod. Mindannyiunkat összetört a történtek. Ez a szörnyű tragédia egyszerűen, nehéz túllépnünk rajta... Viszont az, hogy magunkba zuhantunk nem jelenti, hogy ne akarnánk segíteni bármi másban, ha szükség van rá. Szóval, kérlek, áruld el mi nyomaszt ennyire.

Elszorult a szívem kedves szavaira. Rosszul éreztem magam, hogy ilyen kitartóan titkoltam előlük a dolgot. Az otthon történtekről már tettem említést Judytnak, és most még ebbe a mérgezés ügybe is avassam be? Nem tűnik jó ötletnek. Pillanatokig csak bambultam magam elé a padlóra. Hosszan eltöprengtem a szöszi szavain, mikor egyszer csak megértettem. Ó, Verdandi, hányszor kell még elszenvednem Judyt ügyes kis manipuláló trükkjeit, hogy rögtön felismerjem a jeleket?

– Már többször megbeszéltük. Ne babrálj az érzéseimmel!

– Segíteni szeretnék! – kérlelt őszintén.

Úgy kuporgott hozzám közelebb, mint egy gyermek. Hatalmas fénylő türkiz szemével fürkészett, míg én a szigorúság maszkja mögé bújva rejtőzködtem kedvessége, törődése elől, magam sem tudtam miért. Rémesen bosszantott az ártatlanság, ami Judytból áradt, tartottam tőle, hogy a viselkedése hosszú távon rám is hatással lesz. Aggódó tekintete hamar kétségbe esetté vált.
– Miért vagy ennyire dühös? Megbántottalak?

– Jobb, ha távol tartod magad tőlem Judyt. A saját érdekedben.

– De... Én csak segíteni szeretnék – szemének kékjét fátyol fedte el. – Sigyn nem is figyel rád, őt még sem zavarnád el. Sőt. Bánt téged, hogy most nincs itt. – Vékonyka ujjaival elkente púderszín bőrére gördülő nedvességet. Ledöbbentettek a szavai.
Mégis hogyan lehetnek ennyire kifinomultak az érzékelői? És az ég szerelmére, mi baja ennek a lánynak? Egyszerűen hihetetlen, hogy az a legnagyobb baja, hogy nem akarom beavatni a gondjaimba. Annyira nem érti. Őt próbálom védeni, miért nem látja?

– Nem érted, amit mondok, de higgy nekem ez a te érdeked. Sigyn más, mint te, meg tudja védeni magát. És még most tisztázzuk, tökéletesen hidegen hagy, mit csinál vagy nem csinál a vörös.

Judyt csak hamar vacogni kezdett, nem tudtam megmondani, hogy az itteni hideg vagy a sírás teszi, de lecsatoltam vállaimról zöld palástom és a hátára kanyarintottam.

– Köszönöm – szipogta. Összehúzta magán a hatalmas anyagot, amibe egész testét bele tudta bugyolálni, közben szüntelenül csepegő könnyeit próbálta felitatni. – Te hogy-hogy nem fázol? A leheleted se látszik.

– Szuperképesség.

Néhány pillanatra csend telepedett közénk és már épp azon voltam, hogy induljunk el, mert mentem jégkockává fagy a kisasszony, mikor megszólalt.

– Akkor nem haragszol?

Majdnem felnevettem, de végül csak egy mosolyt villantottam.

– Nem. De most már menjünk. Éhes vagyok – lódítottam.

Mikor beléptünk a hajó legkisebb helyiségébe a kantinba, már annyian tömörültek bent, hogy épp csak elfértünk. Gamora csendesen pakolászott előkészítve vacsoráját. Rocket egy kisebb placcon pihent a sarokban, nekünk hátat fordítva, míg Nereza és Rezgar épp étkezésük végén jártak. Mindhárman ránk pillantottak.

– Judyt, mi történt? – meredt ránk Nereza, némi döbbenet arcán. Nem csoda. A szőkeség a palástomba bugyolálva reszketett még mindig, és bársonyos arcbőrén nyomokat hagytak sós könnyei.

– Semmiség. Kicsit hideg volt odaát.

Hamar magasba szaladt szemöldököm a lány füllentésére, de úgy döntöttem, jobb, ha mielőbb átlendülünk ezen a témán. Az asztal mellé lépve, előzékenyen kihúztam Judytnak az egyik széket. Ő vidám mosollyal az arcán foglalt helyet. Könnyű kiengesztelni.

– Te, hogy nem fagysz szét odaát? – firtatta most Nereza is a témát.

– Az én népem nem egy fázós típus. – kerültem meg a választ, a tőlem telhető legelegánsabb módon. Mikor ételt kezdtem keresni, éreztem magamon Gamora figyelő tekintetét, de nem tette szóvá, mint töpreng olyan hangosan, hogy még én is hallottam a fejében forgó fogaskerekek hangjait.

Végre falatozni kezdtünk és a többség szerencsére nem volt beszédes kedvében, Judyt mégis hamar megtörte a békés csendet.

– Sigynnek is ennie kéne most már, nem? – nézet fel a többiekre.

– Peter szól neki, biztos mindjárt jönnek – nyelt le egy falatot Gamora.

Kérdő ábrázatomat látva Rezgar hozzátette.

– Azóta nem nagyon bújt elő, hogy Quill megmutatta neki a Clytorinnal történteket.

Mindent értőn bólintottam.

– Adger beszélt vele – jegyezte meg Nereza. – Túlteszi magát rajta csak kell neki pár nap – nyugtatgatta Judytot, aki most aggódón pillantott felém, meg vontam a vállamat. Úgy éreztem megerősítést vár tőlem, bár nem tudtam miért. Nem látok a vöröske fejébe és ők régebb óta ismerik nálam. – A Xandaron mire számíthatunk? – érdeklődött Nereza a Milano egyetlen jelenlévő tagjától. Rocket nem számított, mert halkan szörcsögve aludt a sarokban.

– Azonosítanak titeket, utána felveszik a kapcsolatot a népetekkel. A hazautazást viszont valószínűleg nektek kell megszervezni.

Rezgar bőszen bólogatott, Judyt mégis rémülten meredt maga elé az asztalra, mint akit hidegzuhanyként ért a hír. A többieknek fel sem tűnt a szöszi reakciója, és mikor szóvá akartam tenni a dolgot, valami égtelenül fülsértő ugatós zaj dübörgött fel a mellettünk lévő helyiségből. Egyszerre fordultunk az ajtó irányába. Hirtelen nem tudtam kiből tört elő ilyen égtelenül háborodott hang. Valaki azt kántálta, hogy "uga-uga ugacsaka" és nem sokkal ezután dallamnak nevezet hangok és férfi énekhangja szűrődött át.

– Ó, jaj – sóhajtott fel Gamora.

– Mi ez a szörnyűség? – pillantottam a nőre, de Rocket, közbe ordított.

– Gamora! Mondd Quillnek, hogy nyomja le az idióta zenéjét, vagy én nyomom le a torkán a kazettáját!

Gamora erősen artikulálva intézte felém válaszát, mert a hangjából nem sokat lehetett volna hallani.

– Peter időnként hangosan üvölteti a kedvenc zenéit, amiről még mindig azt hiszi, hogy mi is szeretjük. Zenét hallgatunk, ha jó kedve van, ha nosztalgiázik, és ha maga alatt van!

Úgy beszélt minderről, mintha megmagyarázná, miért kell őrült hangerőn üvöltetni barbár hangokat. Rocket feltornászta magát fekhelyéről és betapasztotta két apró fülét.

– Szólj már rá!

Sigyn édesen kacagó hangja csendült fel odaátról. Zavartan néztünk össze. Ezelőtt még nem hallottam így nevetni és úgy tűnt a többiek sem. Judyt sietve ugrott fel és az ajtóhoz rohanva kikukkantott. Döbbent hangon kérdezte:
– Mit műveltek?

– Quill! – pattant fel Gamora is.

– Táncolunk! – hallottuk Sigyn válaszát.

– Biztosan? – csodálkozott Judyt.

– Quill, halkítsd le! – indult át határozott léptekkel Gamora.

Pillanatok alatt halkabb lett a zene, persze ki azért nem kapcsolták. Mikor Judyt átsétált és hangosan kacagott rajtuk úgy döntöttem ezt nekem is látnom. A dallam megváltozott, vagy legalábbis úgy tűnt egészen más zene szól. Az énekes azt hangoztatta, hogy "come and get your love". Összefont karokkal dőltem a térelválasztó szélének, tisztes távolságból figyelve a társaságot. Arra számítottam, hogy ölelkezve fognak, lágyan keringeni a nem túl széles helyiségben, de a szőkének igaza volt, én sem voltam benne biztos, hogy táncolnak. Sigyn és Quill nem is értek egymáshoz, csak ütemre ugráltak jobbra-balra, kalimpáltak a karjukkal meg időnként tapsoltak egyet. Viszont úgy tűnt ők nagyon élvezik. Néha beiktattak egy-egy forgást, aztán mintha csak tanulták volna, ugyanazokat a figurákat mutatták be. Ahhoz képest, hogy Quill évek óta nem járt Midgardon, elég jól tudta, hogy szokás ott táncolni. Viszont az egyik mozdulat idétlenebb volt, mint a másik. Gamora mosolyogva rázta a fejét, Judyt pedig jókat kacagott rajtuk.

– Gyertek! – intett magukhoz minket is Sigyn. Gamora hevesen rázta a fejét, Judyt viszont készségesen odapattant. – Gyertek már! – mutogatott felém is.

– Azt sem tudom, mit csináltok!

– Táncolunk! – fogta meg Judyt kezeit Sigyn és segített felvenni neki a ritmust.

– Biztosan tévedsz! – ráztam a fejem, de már én sem bírtam magamban tartani mosolyomat, ami önkéntelenül is kiült ajkaimra.

– Jó móka! – ígérte a vörös.

Quill Gamorához lépett, és a nő csípőjére téve két kezét lassan ringatni kezdte őt. Próbálta rávenni, hogy táncoljon, de a hölgy nehezen mozdult. Láthatóan az effajta szórakozás nem tartozott kedvenc elfoglaltságai közé. A szöszi ellenben nagyon élvezte. Sigyn mutatott neki néhány mozdulatot és onnantól már magától is egész jól utánozta a figurákat. Igaz nem volt olyan könnyed és ringó mozgása, mint Sigynnek, de egész hamar ráérzett.

A kazetta, - vagy minek is nevezte Rocket - közben egy könnyedebb és vidámabb dalra váltott, amiben azt énekelték, hogy "I want you back". Ekkora már Nereza és Rezgar is csatlakoztak hozzájuk. Mire észbe kaptam ott ugrándoztak a Milano közepén. Quill felkapott egy palackot az egyik szekrényről és javasolta mindenkinek, hogy kortyoljon bele. Hamar megtalált vele engem is.

– Egyetlen korty nem fog megártani még a te az asgardi vénáidnak se! – nyomta a mellkasomnak az üveget, azzal otthagyott, hogy beszállhasson a táncba, amit Nereza mutatott nekik, ami az ő otthonában szokás.

Beleszagoltam az üveg szájába, amiből bódító alkohol illat áradt, elég töménynek tűnt, illat alapján is erősnek tűnt, lágy és zamatos épp ínyemre való fajta. Meghúztam a palackot. Nekem is jár egy szabadnap.