Szívem olyan hévvel zakatolt, majd kitört mellkasomból. Nagyokat nyelve préseltem magamba a levegőt, amíg újra és újra végig pörögtek bennem az események. Kis híján oda vesztem, de sikerült. Kijutottam, megszöktem erről a rablótanyáról, alig egy nappal azután, hogy idehoztak. Vigyor terült szét az arcomon. Egyetlen éjjel. Mindössze ennyit töltöttem itt, míg a többiek hónapok óta senyvedhettek a cellákban.

– Igen! – csapott Kha'i öklével örömében egy fém ládára. – Sikerült, a rohadt életbe!

– Hála a szentségnek, hogy ide értetek – állt meg felettünk Nereza. Aggodalmaskodó tekintetét végig hordozta rajtunk. – Szörnyen néztek ki.

– Köszönjük az észrevételt. Ti is hasonlóan jól festetek – mutattam rá, hogy nem csak mi szenvedtünk el találatokat. – Rajtatok bőséggel akadnak vérző sebek, zúzódások és ezek csak, amiket én is látok. Vajon mi minden lehet még a ruha alatt? – mértem végig az angyali szépségű nőt, pimasz mosolyom kíséretében. Döbbent felháborodással meredt rám. Kha'i büszkén húzta ki magát.

– Én teljesen egyben vagyok.

– Na, és vajon kinek hála? – vontam fel szemöldököm.

Leemeltem fejemről a súlyos sisakot, hogy óvatos mozdulattal magam mellé helyezzem. Mostanra a bennem lüktető feszültség alábbhagyott, több ponton sajgott minden tagom. A felkaromat vizsgálgattam, ami találatot kapta, és amit a kis Midgradi kétségbeesetten agyon szorongatott.

– Sig. Sig, jól vagy? – lépett a lányhoz Rezgar.

Én magam is csak arra figyeltem fel, hogy a vörös nem válaszolt. Judyt a semmiből lépett elő, sietve térdelt oda. Óvatos, gyengéd mozdulataival simított végig Sigyn arcán. Rémesen festett, mint aki mindjárt kileheli a lelkét. Bőre holtsápadt volt, így a szokásosnál is fehérebbnek hatott, ajkai lilulni kezdtek. A falnak dőlve ült, mégis mindkét kezével tartotta magát, mintha nélkülük képtelen lenne ülve maradni.

– Nagyon rosszul van – Judyt hangja rémülten csengett.

– Eltalálták a vállát – világított rá Kha'i, Sigyn karja felé intve.

– Azt mind látjuk zsenikém, de nem olyan mély az a seb – mordult rá Rezgar.

Ezzel egyetértettem, eltalálták, de szinte alig vérzett, épp csak súrolhatta a lövés.

– Mi történt vele? – pillantott rám Nereza, ám mielőtt válaszolhattam volna Kha'i közbe szólt.

– Odalent úgy tűnt még minden rendben.

– A madaradtól azért nem volt olyan boldog – pimaszkodtam –, de magam sem tudom. Bizonyára nem is a repülés készítette ki ennyire.

Ekkora végre Adger is előkerült a pilótafülkéből, és csak most kezdtem összerakni a helyzetet. Valami nem stimmelt, mindent összevetve heten voltunk a hajón, és ez semmilyen formában nem volt bíztató. A többiek megléptek a fuvarunkkal, és ami nekünk jutott csak egy kis cirkáló. Egy ennyire kicsi járgány nem jut majd messzire, ha vadászgépekkel veszik üldözőbe. Rosszul állt a szénánk, de úgy festett ez csak engem zavar, mert mindannyian Sigynnel voltak elfoglalva.

– Menj onnét – intette odébb Judytot Adger, hogy a vöröshöz férjen.

– Mit művelsz, és a hajó? – döbbent meg Rezgar is. Végre valaki!

– Automatán van, már megadtam neki a célkoordinátákat.

– Hát ez megnyugtató... – jegyeztem meg epésen, de még csak nem is válaszolt.

Adger alaposan megvizsgálta Sigynt. Egy darabig csak méregette, a csuklóját tapogatta, aztán megemelte a fejét, és mikor elengedte az úgy bukott vissza, mintha a lány már rég elájult volna. Mindig megfeledkezem róla, hogy a halandók ilyen nagyon törékenyek. Bevillant egy emlék. Egy igen keserű, és fájdalmas emlék, amit már oly' rég eltemettem magamban, és most is azon voltam, hogy elhessegessem. Újra végig mértem Sigynt, a látványa furcsa mód elkeserített. Sajnáltam őt, bár tudtam, nem lett volna szabad.
Adger meglazította az övet a vöröske oldalán, minek hatására az ezüstös fényű halvány türkiz színekben pompázó anyag elsötétült és egyszeriben felszívódott a testéről, mint egy parazita. Minden darabja az övcsatba vándorolt. A nanoruha alatt fekete passzos anyagot viselt, űrfelszerelésnek tűnt. Hirtelen rácsodálkoztam, hogy ő mennyire előre tervezett. De vajon mikor volt ideje ilyesmit szerezni? A midgardi újra és újra meglepetéseket okozott számomra. Mikor a nanopáncél már sehol nem fedte a testét, Sigyn levegőért kezdett kapkodni, úgy nyelte, mintha, eddig a ruha nem hagyta volna lélegezni.

– Csak lassan Sig, lassan – javasolta Adger.

– A ruha okozta a rosszullétet? – kérdezte Rezgar halkan.

– Biztosan – morogta vissza válla felett. – A fenébe Sig, mondtam, hogy ne vidd túlzásba a használatát.

A helyzet aggasztó volt. Adger leszidta, de a vörös még csak meg sem szólalt, semmi epés megjegyzés, semmi replika. Talán valóban a végét járja. Sigyn arca egyszeriben eltorzult, mintha egy hirtelen jött fájdalom kínozná. Rekedtes fulladozó hangon nyöszörgött, mint akit leszúrtak. Egyre kevésbé értettem az egészet, hörögni majd köhögni kezdett, majd durva köhécselés közepette vért köpött egyenesen Adgerre, végül a saját ölébe is. Néhány pillanatig szóhoz sem jutottam.

– A Szentség szerelmére... – nyögött fel Nereza.

Judyt félre kapta tekintetét. A látványra még Rezgar is elborzadt. Kha'i undorodva fordult félre, befogva az orrát a vérszagra, amit én is nyomban megéreztem. Egyedül Adgert figyelte tovább rezzenéstelen. Keményen, higgadtan. Egyszercsak kezével a mellettem lévő kis fekete ládikára mutatott.

– Adjátok ide azt a dobozt.

Kérdés nélkül a kezébe nyomtam, ő kipattintotta a tetejét és kiválasztott a sok üvegcse közül egy harmatszínű folyadékot. Felrázta, majd egy gyors mozdulattal Sigyn mellkasának nyomta a végét és a testébe fecskendezte a tartalmát. Türelmesen várt, és miután kihúzta a tűt a Midgardiból, a hatást várva ismét a zöld szemeket kezdte vizsgálni. A lány ajkaiból újabb adag karmazsin vér ömlött ki, beterítve az állát, összekenve a mellkasát. Visszataszító látvány nyújtott, és szörnyen bűzlött, mégsem éreztem undort, inkább feszültséget a kíntól, amit átélhetett. Egyre rosszabbul nézett ki, ha lehet még fehérebb lett a bőre, arcán a szeplők is elhalványultak, homloka verejtékben úszott. Hullámos, vörös tincsei kuszán tapadtak oda. Még az én szívem is elszorult a látványra, és nem értettem miért nem hagy hidegen egy halandó szenvedése. Sietve félre pillantottam félre, kerültem tekintetemmel a látványát és az a rémisztő gondolatom támadt, hogy talán kezdtem megkedvelni ezt a leányt. Talán csak mert asgardi származású volt. Sőt, biztosan ez az oka.

– Jól van. Jobban érzed magad? – kérdezte Adger, de érkezett válasz.

Szemem sarkából pillantottam oda. Adger felkelt mellőle, és oda nyújtott neki egy palack vizet.

– Tessék, öblögesd ki a szádat.

A pilótafülke felé fordultam, kizárva Sigynt a látókörömből. Úgy döntöttem a legjobb az lesz, ha nem törődöm többet a dologgal. Elég pocsékul festett, talán pár órán belül meghal, de ez már nem az én bajom. Természetesen tudtam, hogy a rúna jóslat szerint a lány befolyással van a sorsomra. Azzal nyugtattam magam, hogy bizonyára csak addig volt rá szükségem, amíg ki jutottunk a fogságból. Már szabad vagyok, így semmi nem köt össze minket. Mondhatjuk, hogy közös utunk sikerrel zárult. Bár talán ő már sosem ér haza.
Sietve hessegettem el a gondolatot. Útjaink itt, így is-úgy is szétválnak. Szóval hidegen hagy, hogy a földön, vagy a másvilágon tengeti tovább mindennapjait. A halál megváltás lesz a számára, mert nem lehet rosszabb, mint asgardiként egy halandó testben rekedni.

– Mit hittetek meddig húzhatjátok az időt? – morrant rám Rezgar.

– Most miért háborogsz? Időben ide értünk, az a másik hajó indult el korábban.

– És mi is ott lehetnénk, ha ti jobban kapkodjátok magatokat! Egyedül Adgernek köszönhetitek, hogy bevártunk titeket, mert ő hajlandó volt beüzemelni ezt ladikot a kedvetekért.

– Most legyek hálás?

– Az a minimum – vágta rá, nem érezve az iróniát. Csak úgy elrepült mellette a hangsúlyom, fel se fogta.

– Húsz percet kértem. Időben voltunk, mire ez a felhajtás?

– Csakhogy az őrség már várt ránk, és pont ezért nem értettünk egyet a kis kitérőddel!

Ez már több volt a soknál. Velem egy sehonnani kis pondró így nem beszélhet! Hiába magasodott felém egy fejjel, hiába próbált leordítani, közelléptem hozzá, egészen a személyes terén belülre sétáltam és a szemei közé néztem. Nem tudtam volna megmondani, miért lettem hirtelen ilyen mérhetetlenül dühös, de alig vártam, hogy képen törölhessem az ocsmány ábrázatát.

– Uraim-uraim! Elég – tolt szét minket Adger mellkasunknak nyomva tenyerét, és közénk is préselte magát. – Mind feszültek vagyunk. Hajszálon múlott a szabadságunk, de most már a célegyenesben vagyunk.

– Amíg be nem érnek minket! Mit gondolsz, mennyi időbe telik utánunk eredni? – intett Rezgar feszülten.

– Ezért ugrunk kétszer is teret, hogy ne tudjanak rögtön követni – kacsintott az alvilágira.

Bosszantó Adger az optimizmusa. Még bosszantóbb, hogy ennek az indokolatlan lelkesedésnek köszönhettük, hogy a hajón rostokoltunk, és nem a cellákban. Összeszorítottam ajkaimat még mielőtt meggondolatlanul felcsattanok. Elragadtattam magam, és most igyekeztem elnyomni dühömet.

– Mégis, hogy tervezed a továbbiakat? – fordultam felé bizalmasan. Még mindig lüktetett bennem a feszültség, így szinte sziszegtem a szavakat. Úgy éreztem, ezt ajánlatos volna csak négyszemközt megtárgyalni. Nem mintha az zavart volna, hogy a többiek is meghallják, amit mondok. Inkább valahol mélyen nem akartam, hogy Sigyn bármi olyat halljon, ami aggasztani kezdi. De miért is törődöm én ezzel?

– Korábban sikerült egy bizalmas frekvencián egyeztetnem a Xandarral. Ők hajlandóságot mutattak, hogy kimenekítenek minket, ha megadott helyen tudunk velük találkozni. Ha elérjük a felségterületüket, segítenek eljutni az anyabolygójukra és ott mindannyian, lehetőséget kapunk a hazajutásra.

– Hát ez förtelmes terv, már ne is haragudj meg. Arra nem gondoltál, hogy ez csapda? – érdeklődtem.

– Mi a legrosszabb, ami történhet? Hogy egyik kalóz horda fogságából, a másikba esünk? A veszteglésnél minden jobb – jelentette ki.

– Na, azért ezzel vitatkoznék.

– Legyen elég annyi, hogy pontosan ismerem a hajót és a kapitányát, akik értünk jönnek. Velem tartottatok, tehát bíztok bennem, szóval bízzatok benne is. Én sem azon a nyomortanyán akartam megrohadni, és Sigyn volt az egyetlen, aki meggyőzött, hogy talán nem csak én vágyom haza – váltott szigorúbb hangnemre.

Nehezen, de elfogadtam az érveit. Egyikünk se akart ott maradni, és erősen kétlem, hogy pont ő volna egy galád csempész horda vezére, aki egy másik bolygóra szállít minket rabszolgának. Kénytelen voltam elfogadni a szavait, bízni még sem tudtam benne. Viszont Sigynben valamiért megbíztam, és ha ő nem tartott Adger tervétől, akkor talán nekünk sincs okunk kételkedni.

– Hol vannak többiek? – érdeklődtem.

– Ők percekkel előttünk indultak el az eredetileg tervezett hajóval, szóval már nyilván a találka ponton. Ezért is voltunk olyan idegesek – hangja vádaskodónak tűnt. – Őszintén remélem, hogy mire odaérünk még ott vár minket a Nova hadtest hajója, mert nem csak az ő – mutatott Sigyn irányába – de mindannyiunk élete azon múlik, hogy felvesz-e egy biztonságos és nagyobb hajó.

– Nem fair, hogy minket hibáztattok. Ha nem akartatok, miért vártatok meg? Egy szóval sem kértük, hogy szakadjatok le a többiektől a kedvünkért. Különben is te voltál az, aki nem avatott be mindenkit az elejétől kezdve – böktem Adgerre. – Remélem annyit, azért megüzentetek a másik hajóval, hogy mi is megyünk.

– Nyilván tudnak róla – sóhajtott fel a férfi, mikor elszállt a mérge. Fáradtan masszírozta meg a homlokát. – Közeledünk az ugróponthoz, szóval remélem egyszer és mindenkorra ezzel lezártuk a vitát – pillantott ránk felváltva. Azzal hátat fordítva nekünk ismét Sigyn mellé guggolt. Megérintette a lány ép karját. – Figyelj Sig, elmegyünk egy találkozási pontra, ahol felvesz minket a Nova anyahajó.

– Remélhetőleg – tettem hozzá, de Rezgar oldalba bökött. Én csak őszinte voltam, nem értettem mi ezzel a gond. Adger meg sem akadt a mondandójában.

– Ott lesz felszerelés, hogy ellássuk a sérüléseidet, szóval csak addig kell kibírnod. Maximum fél óra az egész és ott leszünk – ígérte neki.

Azaz alaptalan optimizmus. Ráztam a fejem. Rezgar és Adger az irányítófülkébe lépett, magunkra hagyva minket. Felsóhajtva pillantottam utánuk, karjaimat összefontam mellkasom előtt.

– Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen meglépünk előlük – vallotta be Kha'i elégedetten, felém pillantva. Én is rá emeltem kékjeim. Azon gondolkodtam mikor ástuk el a csatabárdot és mégis merre?

– Azért ez nem elsősorban a te érdemed, de mondhatjuk, hogy részese voltál a sikernek – vigyorodtam el pimaszul, ő feszült pillantással válaszolt. Mókásan hatott, hogy idegességében lila bőre sötét árnyalatúra váltott. Menekülésünk alatt fel sem tűnt, de a testét borító pikkelyek, könnyedén alkalmazkodtak bármilyen környezeti változáshoz. Különleges egyed volt. Alantas lénynek tartom, akibe nem sok észt szorult és ráadásul úgy fest, mint valami nagyra nőtt kaméleon. De képes a mágiára, így sajnos nem szabad alábecsülnöm az értelmi képességeit.
Kha'i sértetten dobta le magát az egyik ládára. Judyt a feszült helyzet elől bemenekült a sarokba. Nereza pedig Sigyn arcát tisztította meg egy kendővel. Csend telepedett a társaságra, úgy döntöttem ez a legalkalmasabb pillanat a pihenésre. Vissza telepedtem korábbi helyemre és a lezárt ajtónak döntöttem a hátam. Kényelmesen helyezkedtem el, amíg szótlanul vártuk sikerül-e a találkozó. A percek csendben teltek. Rám hirtelen jött fáradtság telepedett. Sérült karom sajgott, ahogy néhány zúzódásom is, és a lövedékek nyomai. Úgy döntöttem néhány perc pihenő jót fog tenni, de alig, hogy behunytam a szemem, éreztem, valaki elém lépett. Mikor felpillantottam, Judyt guggolt le elém, arcán kedves mosollyal. Igazán fáradtnak éreztem magam most egy laza csevejhez, de néhány pillanattal később, már nem is voltam olyan ideges, mint az elmúlt közel tíz percben.

– Örülök, hogy ide értetek – suttogta csendesen. – Nagyon aggódtunk, hogy nem találtok el a hajóig.

– Imádkoztál? – mosolyogtam pimaszan, mire Judyt arcát nyomban elöntötte a pír. Hebegett-habogott valamit arról, hogy ő nem is tudja. Mosolyra késztetett zavart pironkodása. Mikor már teljesen elvesztette a kontrollt szavai felett, szélesen vigyorogtam rá. Úgy fest, túlságosan lehengerlő vagyok.

– Honnan jön ez a felsőbbrendűségi komplexusod? – zökkentett ki a Kha'i.

– A felsőbbrendűségemből – jelentettem ki könnyedén, amin Nereza is jót kuncogott. Magasba szaladt a szemöldököm. – Nem hiszed?

– Elértük az ugrópontot! – szólt hátra Adger fennhangon. Judyt megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy mindannyiunkból eresztett a feszültség.

– Istennek képzeled magad? – kérdezett vissza Nereza kíváncsian.

– Nem csak képzelem, az is vagyok. Loki, a csalás és hazugságok istene. Asgrad törvényes örököse. Ha akarnám, itt mindenkit tömlöcbe vetethetnék – mutattam végig rajtuk egyenként túljátszott színpadiassággal, amin jót kacagtak, főleg Nereza.

– Min nevetsz? Ezt nem viccnek szántam – vigyorogtam. Nagyon is élveztem, hogy jobb lett a hangulat, és még csak nem is hazudtam, bár úgy volna az igazi.

– Mindent értek. És mióta szenvedsz elmebetegségben? – döntötte hátát a falnak idézőnk.

– Valójában nem szenvedek tőle, minden percét élvezem – a hölgyek még hangosabban kacagtak, Kha'i arcán elégedetlen grimasz ült ki, én jó ízűt mosolyogtam. Nem hallotta még? Pedig ez klasszikus. Nyilván azt hitte egy egyszerű sértéssel, majd sarokba állít, de szerencsétlen elmeroggyantabb a bátyámnál. Sietve el is hesegettem Thor gondolatát. Így is volt épp elég bajom.

– Igazán trónörökös vagy? – foglalt helyet mellettem Judyt. Csillogó kék szemével hosszan vizsgálgatta öltözékemet.

– A kislányok mindig várják a szőke herceget fehér lovon, nem igaz? – csipkelődtem, mire ő igazán elpirult, én meg azon töprengtem miért is ismerek én annyi midgardi mesét. – Most, hogy ilyen meghitten vagyunk, és rólam már mindent tudtok, ti is meséljetek. Nereza, honnan származol? – érdeklődtem bájos mosollyal az arcomon. A nőt meglepte a kérdés. Láttam, hogy rögtön figyelmeztetni akar ne beszéljünk erről, mikor ráébredt, hogy már nem a cellákban vagyunk. Nincs tovább értelme a titkolózásnak. Elgondolkodva pillantott maga elé, miközben összeszedte elkalandozó gondolatait.

– Én valójában Galadorianról jöttem, onnan származom – pillantott maga elé elszomorodva.

Láttam rajta, hogy fájdalmas a téma, de tudni akartam kikkel vagyok valójában összezárva, és még én sem ismertem fel minden népet, akit összeszedtek ezek a nyomorult rabszolgatartók. Bár Nerezánál éppenséggel meg voltam győződve, hogy egy az angyalok közül, erre kiderül, hogy Galadoriani. Némileg meglepett a dolog.

– Hogy kerültél fogságba? – kíváncsiskodott Judyt is.

– Közel két évvel ezelőtt, egy számító és kegyetlen teremtmény, egy titán, leigázta a világomat. Thanosnak nevezte magát, és a megváltó jövőről prédikált, mialatt kiirtotta a népemet. Akik túlélték a mészárlást, és behódoltak csatlakozhattak hozzá, hogy őt szolgálják tovább... de én nem voltam hajlandó. Így kerültem a kalózok fogságába. Ők ide szállítottak. Nem hittem, hogy valaha is kijuthatok. Röviden ennyi.

Hamar kényes témára eveztünk. Lennének kérdéseim erről a titánról, de úgy éreztem nem lesz elég időnk megtárgyalni kellő részletességgel ahhoz, hogy hasznomra is legyen a dolog. Megadóan mosolyodtam el Nereza szavaira, úgy éreztem, jobb, ha későbbre hagyom a faggatózást.

– Megértjük, ha nem szívesen emlékszel vissza.

Meglepetten pillantott rám, tekintetéből úgy láttam, jól esett neki az együttérzésem. Persze nem tudhatta, hogy közel sem erről volt szó. Csak haszontalan infókért cserébe nem szívesen hallgatom valaki kesergését.

– Egy perc, és megérkezünk a találkozó pontra – lépett közénk Rezgar.

Judyt lelkesen pattant fel és kissé komótosan, de mind követtük. A többiek egyből benyomultak a pilótafülkébe. Nekem épp csak előre kellett hajolnom, hogy ráláthassak a hajó műszerfalára, és a felette elnyúló széles ablakokra. Valóban közeledtünk, de még nem értünk oda, a hajónkat fénycsíkok garmadája vette körül, ahogy suhantuk át a fényéveket. Amíg a kis társaság lélegzetvisszafojtva bámult ki az ablakokon, én Sigyn felé pillantottam. A lány lehunyt szemekkel pihent. Azóta, hogy Nereza megtisztította az arcát, meg se moccant. Közelebb léptem hozzá, és féltérd ereszkedtem mellette. Megfigyeltem lágy vonásait. Már nem tűnt olyan meggyötörtnek. Kisimultak a fájdalom okozta ráncok, békésen pihegett, bájosnak tűnt. Óvatosan megérintettem, hogy elrendezzem élénk vörös tincseinek kusza szálait. Mikor megérintettem őt feltűnt, hogy a bőre milyen hűvös egy Midgardiéhoz képest. Még tisztán emlékeztem milyen forró volt a keze, mikor ellátta a sebem. Aggasztóan gyengének tűnt, még az is felmerült bennem, hogy ki fog hűlni, ha így marad. Mellkasához vezettem a tenyeremet, de nem érintettem meg őt. Ujjaim zöldes árnyalatban derengtek fel, amint elmormoltam magamban a varázst. Éreztem, amint teste elszívja a tőlem kapott erőt. Így ki kell tartania, amíg átszállunk a mentőhajóra. Magam sem tudtam miért segítek, de valahogy úgy éreztem, ennyit igazán megtehetek érte. Lassan keltem fel mellőle, és mikor a hajó átlépett a hipertérből majdnem rázuhantam, épp csak sikerült megtámaszkodnom felette.

– Megérkeztünk – szólt Adger.

Sietve csatlakoztam. Tekintetemmel hosszan kutattam az űr sötétjében, de a sehol nem volt az említett két hajó.

– Elkéstünk? – adott hangot Judyt mindannyiunk aggodalmának.

Adger bekapcsolta a kommunikátort, hogy felvegye a kapcsolatot, de egy vészjelzés futott be. Csak a jelet fogtuk, adást egyáltalán nem, így a vezetőnk a pilótaülésben tett egy nagyobb fordulatot a hajóval, lehalkította az adást, és elindította a szkennert. A közeli zöld bolygó árnyékos oldalára kerültünk, de a látványra egyikünk sem készült fel. Hajódarabok lebegtek az űrben mindenütt. Alkatrészek keringtek a bolygó gravitációjának fogságában.

– Mégis, mi a fene történt? – kérdezte Rezgar elhűlt hangon.

Kha'i előrébb lépett az irányító fülkében. A hatalmas ablakokon át mind tisztán láttuk, mennyi törmelék lebeg körülöttünk.

– Ez a Clitoryn – nyögött fel fojtott hangon Adger. – A többiek... ezen a hajón voltak.

– Ezt a romokból állapítottad meg? – jegyeztem meg epésen, mire ő a hajó egy nagyobb darabjára mutatott, amin egy számomra ismeretlen szimbólum volt látható. – Ó.

– Csapdába csaltak minket! – csattant fel Kha'i.

Én is épp erre a következtetésre jutottam. Judyt hirtelen belém kapaszkodott, reszketett a keze. Felé pillantottam. Az űrben úszó darabokat figyelte, szótlan meredt kifelé, arca teljesen elsápadt a látványra.

– Mi a gond? – fürkésztem értetlenül. Persze, engem sem dobott fel a gondolat, hogy talán ezen az istenháta mögötti kőzetbolygón fogunk landolni az üzemanyag hiány miatt.

– Szörnyű fájdalmat érzek. Rettegést és félelem nyomait – bújt hozzám még közelebb, most már egészen remegve.
Nereza, és a három férfi komor pillantással meredt a lányra, együtt érzőn figyelték őt, majd mind újra az űr sötétjére emeltük tekintetünket és a mellettünk békésen vonuló zöld bolygót figyeltük. Mély sóhajt engedtem el. Judyt háta mögött átnyúlva, gyengéden érintettem meg a hátát, amitől kicsit alábbhagyott a reszketése.

– Egy deka hullát sem látok – elégedetlenkedett Kha'i.

– Ha akarod, csinálhatok egyet – vetette oda Rezgar. Mikor rápillantott, tekintetével nyomatékosítón mérte végig, és Kha'i is megértette, hogy jobban teszi, ha most csendben marad.

Néma gyászunkat egy bejövő hívás szakította félbe. Meglepetten bámultunk Adgerre, aki csak egy pillanatig tétovázott, fogadta a jelzést.

– Itt a Milano, az ismeretlen űrhajónak. Azonosítsa magát – hallottuk meg egy férfi hangját a túlvégről. Adger gondolkodott néhány pillanatig.

– Az mindenképpen bíztató, hogy nem lőttek le minket kérdés nélkül. – Jegyeztem meg, mielőtt túl sokat töprengett volna a válaszon.

– Milano, itt a Makluan, egyszerű szállító hajó vagyunk, civilek vannak a fedélzeten – válaszolt nekik teljes higgadtsággal, őszintén.

Értékeltem, hogy Adger a látottak ellenére is tartotta magát, hisz nyilván mind tudtuk, talán épp azzal a hajóval beszél, aki ripityára lőtte a Clitorynt. A szkenner még dolgozott, és ők nyilván a hátunk mögött lopakodtak eddig, hisz még csak a jelenlétüket sem fogtuk. Pár feszülten hosszú pillanatig nem érkezett válasz, majd ismét adást fogtunk.

– Makluan. A Xandari felségterület határzónájában tartózkodnak. Tartsa inaktívan a fegyverzetét, és készüljenek fel a vontatásra. Átszállítjuk önöket a Milanora az azonosításhoz.

Egyszerre pillantottunk Judytra, aki egy pillanatig zavartan meredt ránk, majd rájött miért bámuljuk őt mindannyian. Döntést várva még Adger is felé fordult.

– Ó. Szerintem nincsenek ártó szándékaik, de zaklatottságot érzek – fejtette ki. A pilótánk bólintott. Visszakapcsolta az imént elnémított kommunikátort.

– Milano, felkészülünk a csatlakozásra – egyezett bele Adger, majd sietve átkapcsolta a gép beállításait, és lezárta kommunikációs csatornát. Mély sóhajt eresztve dőlt széke támlájának.

– Készüljünk fel, ki tudja valójában mit akarnak – lépett el mellettünk Rezgar, vissza a raktérbe. Őt Nereza követte. Mikor már Judyt nem markolt belém olyan erővel, mint aki menten összeesik elgendtem. Ellépett mellőlem, én pedig a felém forduló Adgerhez intéztem szavaim.

– Ha szerencsénk van, legfeljebb kalózok. Akad nálunk elég fegyver, a hajójukat is elfoglalhatjuk – javasoltam, de ő a fejét rázta.

– Fogalmunk sincs, hányan vannak. Nem csak a hajón, talán a közelben még többen bujkálnak – emelte csípőre kezeit. – De igaz, hogy mindenre fel kell készülnünk. Nem tudjuk mi történt itt pontosan.

– Sigyn! – Nereza hangja idegesnek tűnt. – Sigyn, térj magadhoz!

Oda pillantva láttuk, hogy a vörös vállait rázza, de ő semmit nem reagál. Mozdulatlanul hevert a fal tövében. Judyt is oda guggolt, sietve érintette meg csuklóját, rászorította néhány ujját, míg másik tenyerét Sigyn arca elé tartotta.

– Nincs pulzusa, és nem lélegzik – kapta ránk aggódó tekintetét. Arcát ezután a lány mellkasának nyomta. – A szívverését se hallom! – vált rémültté a hangja.

Adger ellépve mellettem a korábbi dobozért nyúlt, egy újabb adag fecskendőt véve a kezébe. Kha'i tekintetét égnek emelve csattant fel.

– Ó, hogy még ez is...

– Meghalt? – kérdeztem.

– Ne mondj már ilyet! – fakadt ki Judyt. – Újra kell élesztenünk!

– Újraéleszteni? – döntötte oldalra a fejét Kha'i, mint aki nem érti a fogalmat.

Bólintottam a vörös elfehéredett arcát figyelve. Nem igazán hittem a szöszinek, hisz az imént még a varázslatomra is reagált, de letérdeltem Sigyn mellé, kezemet az arcához érintettem. A bőre hidegebb volt, mint az imént. Valóban teljesen kihűlt a teste, a mellkasa sem mozdult.

– Én is úgy tudom, hogy a Midgardiakat egy ideig újra lehet éleszteni – értettem egyet Judyt ötletével. Kezemet Sigyn mellkasára helyeztem, figyeltem az arcát, rezzenéstelennek tűnt. Elmormoltam magamban egy újabb varázst. Kezem zöldes fényben derengett fel a mellkasa felett, és ahogy kiteljesedett az erőm egyre erősebb lett a fénye, ám az utolsó sor végére érve teljesen kihunyt. Figyeltem őt, de Sigynnek pillája sem rezdült. Nem vett magához levegőt, nem történt semmi. Tenyerem alatt csend honolt, nem éreztem, hogy dobogna a szíve. Értetlenül, döbbenten mértem őt végig. Ez a legerősebb olyan varázs, ami életerőt kölcsönözhet neki. Isteni hatalmam van! Miért nem reagál rá?

– Semmi? – kérdezte Judyt engem figyelve, én csak intettem a fejemmel.

– Semmi. Már elment.

Judyt szeme könnybe lábadt. Kétségbeesetten nézett a többiekre.

– Rezgar, Nereza! Újra kell élesztenetek! – kérlelte őket, szinte reszketett.

– Fogalmunk sincs, hogyan kell – rázta a fejét Nereza a szöszi kijelentésére.

– Szívmasszázst kell alkalmazni – vágta rá Judyt.

Egyszerre hördültünk fel a szóhasználatra, úgy hiszem mind valami morbid módon elképzeltük az ötletét, és nem voltunk benne biztosak, hogy komolyan gondolja.

– És azt... hogyan kell elképzelni? – puhatolózott Nereza.

Felkeltem, hogy adjak nekik némi helyet. Abszurdnak tartottam az ötletet. Még hogy szívmasszázs! Eddig azt hittem ez valami Midgardi mese. Ráadásul elképzelhetetlen, hogy ha az én gyógyító varázslatom nem hatott rá, majd pont ez bugyuta módszer fog segíteni.
Adger guggolt Sigyn mellé és újabb adag anyagot fecskendezett a mellkasába. Ezúttal valamilyen egészen más, zöldes színűt. Az is lehet, hogy Adger löttyei nyírták ki a lányt. Hisz már a páncél maga is majdnem megfullasztotta a szerencsétlent.

– Most próbáljátok meg – intett végül nekik.

– Én azt hiszem, hogy itt kell nyomkodni a mellkasát – mutatott Sigyn szegycsontja felé Judyt – ha jól emlékszem harmincszor kell lenyomni, aztán meg kell figyelni, hogy újra ver-e a szíve. Ha nem akkor újra, aztán megint, amíg nem lélegzik újra.

– Azt hiszed? – kérdezte Nereza.

– Igen, de siessünk, mert ez csak akkor működik, ha rögtön elkezdik!

– Nem gondolod, hogy ez őrültség? – kérdezte Rezgar is kétkedő hangon.

– Szerintem csináld – noszogattam Nerezát. – Ártani már nem tudsz vele.

A hajónk ekkor nagyot billent, ismét majdnem elvesztettem az egyensúlyomat. Sietve támasztottam ki magam a pilótafülke hátsó falában, és nem sokkal utána, hallottuk, amint a hajónk csatlakozik a másikhoz, és pillanatokon belül nyílt is ajtónk.
A fedélzetre ketten sétáltak fel. Egy középmagas férfi, furcsa bordószínű bőrkabátban, sötét méregzöld színű sokzsebes nadrágban, fején valami szemtakarót csúsztatott. Kusza szőkésbarna haj és arcszőrzet fedte világos bőrét. Markáns állánál, csak mélyen ülő kék szemei voltak hangsúlyosabbak. Széles orra, magas homloka karakteressé tette arcát. Mellette egy vonzó teremtés állt. A nő könnyű bőr ruhát viselt, szűk ruhája kiemelte vonzó idomait. Mozgása kecses volt, kidolgozott testét, élénkzöld bőrét helyenként tetoválások díszítették. A nő oldalán fegyvert viselt.
A férfi szólalt meg elsőként, kezével üdvözletként hanyagul intett felénk.

– Üdv, a Makluan utasainak és legénységének. Én StarLord vagyok a Milano kapitánya, ő Gamora. Átkísérünk mindenkit a hajóra – mutatott lazán maga mögé. Egyáltalán nem tűntek hivatalos szervnek. Közben mindkettejük tekintete a földön fekvő Sigynree vándorolt. – Ott mi történik?

– Az egyik társunk, az imént meghalt – jelentette ki Adger, mint a hajó "kapitánya".

– Ó! Ez durva! – vonta össze szemöldökét.

A férfi próbált együttérzőnek tűnni, de kicsit sem volt az. Ám a nő mellette nagyon is érdeklődőnek tűnt.
– Hogyan halt meg?

– Ez egy hosszú történet – bólogatott Kha'i komolyan. StarLord végigmért minket, ahogy Gamora is, majd sokat sejtetően összenéztek.

– Menekültek vagytok? – kérdezett bele Gamora.

– Olyasmi – vágta rá Adger.

– Elnézést, de mi még tehetnénk Sigynért valamit! – szólalt fel Judyt, félbe szakítva a további bájcsevejt. – Újra kell élesztenünk, talán még van reménye a túlélésre.

– Persze. Csak tessék – intett StarLord. – Megvárjuk.

– Ez roppant gáláns – mosolyodtam el.

– Loki! – csattant fel Judyt, de egyáltalán nem értettem miért épp nekem kéne finomkodnom.

– Nem igazán tudjuk, hogyan kell csinálni – vallotta meg Nereza. – Ő is csak hallott erről az emberi szív masszázsról – mutatott a szőkeségre, aki bár ember volt, valójában inhuman és élete nagyrészét nem a Midgardon töltötte.

– Szívmasszázs? – borzongott meg Gamora is a szó hallatán, épp ahogy mindannyian az imént.

– Én éppenséggel tudom, hogyan kell – vallotta be StarLord. StarLord. Ez nem lehet valódi név. Ráztam a fejem. Ám kijelentésére egyszerre pillantottunk rá, őszinte meglepettséggel. Végül azon kaptuk magunkat, hogy Judyt oda rángatja a férfit Sigyn mellé és sürgeti, hogy segítsen rajta. StarLord megkerülte a lányt, letérdelt mellé és végigmérte egy pillanatra az alakját. Sóhajtott. Összedörzsölte két tenyerét, végül valóban úgy tett, ahogy Judyt is említette. Egymásra illesztette két tenyerét, összekulcsolta ujjait és a lány mellkasára nehezedve nyomkodni kezdte a mellkasát egy bizonyos ritmusban, amit végig tartott, közben magában számolt harmincig. Ezután megdöntötte a lány fejét, befogta az orrát, és Sigyn ajkaira hajolt és lassan ajkai közé fújt. Zavartan néztünk egymásra. Gamora különösen furcsa fintort vágott az abszurd jelenetre. Én is erősen kételkedtem benne, hogy ez a szívmasszázs, és hogy valóban működhet. A férfi ismét harmincszor megnyomta a lány mellkasát, ami ezúttal roppanó hangot adott ki, mintha eltörtek volna a bordáit. Judyt szemei kikerekedtek a hangra.

– Óvatosan! – kérte.

– Bocsi, de ez ilyen – zihált StarLord.

A számolás végén ismét a lány szájába fújt, és ezt ismételgette újra és újra, közben figyelte a Sigyn arcát, meghallgatta a mellkasát, és folytatta.

– Ez tényleg működik? – hitetlenkedett Kha'i, velünk együtt.

Judyt Sigyn csuklóját szorongatta azon a ponton, ahol korábban is. Összetörten figyelte, ahogy telnek a percek és semmi nem változik. Én már nem láttam értelmét az erőlködésnek, a többiek tekintetéből is tisztán kiolvastam, reménytelennek látják a helyzetet. Sigyn meghalt, és ezen nem lehet változtatni. Az ő erejét meghaladta ez a feladat, és ma nem a vörös volt az egyetlen áldozat. Judyt mégsem hagyta annyiban, és úgy festett egyikünknek sincs szíve közölni ezt vele. StarLord a percekig tartó megterhelés miatt erősen izzadt, és fulladni kezdett mégis a sokadik sorozatnál valami történt.

– Érzek valamit – ragyogott fel Judyt arcra. StarLord Sigyn felé hajolt. Fülelt egy ideig, majd bólintott.

– Igen... Azt hiszem ver a szíve – kapkodott most már ő is levegő után.

Az őszinte döbbenet mindannyiunk arcára kiült. Judyt azonnal StarLord nyakába vette magát, szorosan ölelte át a férfit.

– Annyira köszönöm! – hálálkodott őszintén, a hangja is megremegett. Judyt közvetlensége mindenkit meglepetten, még a férfit is, akit egyenesen ledöntött a lábáról a szöszi. Rögtön kiszúrtam, hogy Gamora sűrűn pislogva figyeli Judyt hihetetlen lelkes reakcióját, míg mi szájtátva meredtünk feléjük. Vissza térdeltem a midgardi mellé egy pillanatra és kezemet Sigyn mellkasa felé emeltem. Ezúttal én is éreztem szíve lüktetését. Meglepetten szaladtak magasba szemöldökeim, Alig tértem magamhoz, sosem hittem volna, hogy ez működhet. Hisz tisztán éreztem, hogy Sigyn teste teljesen kihűlt, nem lélegzett, a mágiám sem hatott rá. Hogy lehetséges, hogy ez a szerencsétlen halandó pedig ilyen egyszerűen vissza passzírozza az életbe? Lehunytam szememet, hogy kizárjam a zajt magam körül, elmormogtam magamban az életerőt adó varázst. Ezúttal már éreztem, ahogy a teste szinte issza magába a gyógyító energiámat. Mikor újra lepillantottam rá, arca sokkal ragyogóbbnak hatott, rózsásan élénknek tűnt.

– Szerintem rendben lesz – bólintottam.

A többiek felsóhajtottak, én a két idegenre pillantottam, várva a további javaslatokat.

– Hálásan köszönjük – nézett StarLordra Rezgar, aki szinte lányos zavarral legyintett, miközben kaján vigyor terült el a képén.

– Ugyan, semmiség. Egy ilyen csinos hölgyért – de hirtelen benne akadt a szó – úgy értem... – köhintett egyet, elmélyítve a hangját. – Bármikor.

– Célszerű volna, ha őt is magukkal hoznák a hajónkra – jegyezte meg Gamora.

Rossz előérzetem támadt a javaslatra, de nyilván, ha mindannyian átszállunk meggondolatlanság volna magára hagyni a félholt Midgardit. Lepillantottam rá, nyugodtabbnak éreztem magam, mint az imént, ami viszont nagyon is zavart. Nem szabad kötődnöm hozzá. Gondolataimba mélyedtem egy pillanatra, és arra eszméltem, hogy a többiek megindulnak. Rezgar felénk magasodott, hogy segítsen, de intettem neki, hogy megoldom. Karjaimba vettem Sigynt, aki meglepően könnyűnek tűnt. Óvatosan mozdultam vele, hogy ne essen benne több kár, így is bőven sok sérülést szerzett a Kha'i-al zajló viadala és a szökés alatt, ha most bármi baja esne, elég morcos lennék, ha a semmiért fáradoztam volna, hogy életben maradjon.
Mind átvonultunk a hajóra. Star Lord egy asztalra mutatott, ahol kényelmesen elfektethettem a lányt. Elrendeztem a tagjait, hogy kényelmesen fekhessen. Lekaptam zöld palástomat. Az egyetlen ruhaneműmet, ami nem lett véres, míg átcipeltem őt magammal idáig. Összehajtogattam, és gondosan Sigyn feje alá tettem az anyagot. Csendben figyeltem a vonásait, mintha csak abban reménykedtem volna, hogy ha elég ideig bűvölöm, magához tér és majd rám emeli tengerzöldjeit. De sajnos meg sem moccant.
Hallgattam, hogy ezalatt Gamora szép sorjában kikérdezi a történteket. Adger semmit nem titkolt el. Töviről hegyire beavatta az eseményekbe. Bennem üvöltött a vészcsengő, nem kéne mindent elárulnia. De közülünk még mindig nekem voltak a legjobb esélyeim a túlélésre, ha a Milánón bajba keveredünk a felelőtlenségük miatt. Ráadásul hidegen hagy, hogy velük mi lesz, a legkevésbé sem izgat. Viszont, ha Sigyn életben marad, akkor még mindig vannak ötleteim, hogyan lehet a hasznomra.

– Min mosolyogsz? – zökkentett ki Judyt, de én csak meglepetten pislogtam vissza, ártatlanul.

– Mosolyogtam volna? – csodálkoztam.

– Igen. Minek örülsz ennyire? – lepődött meg.

– Annak, hogy úgy fest mégsem az űrben halunk meg, vagy egy lakatlan bolygón – hazudtam.

– Szóval, Nova anyahajót vártátok. Ti küldtétek az üzenetet a hadtestnek, két héttel ezelőtt? – faggatózott StarLord.

– Igen. Erről honnan tudsz? – csodálkozott Adger.

– Megfigyelőnek küldtek minket, hogy rendben zajlik-e minden a határ menti átszállással – magyarázta StarLord, de volt egy olyan sejtésem, hogy sántít a történet.

– És megfigyelték, ahogy ripityára lövik a Nova hadtest hajóját, és a Clitorynt? – kérdezte Rezgar cinikusan.

– Nem értünk ide időben az átszállásra. Már csak a romokat tudtuk feltakarítani – tárta szét a karjait a férfi.

– Segíteni jöttünk, de elkéstünk – erősítette meg Gamora is a történetet. Neki valahogy inkább elhittem mindezt. – A Nova hajót megtámadta egy tucat vadász, azután érkeztünk, hogy ők már visszaindultak.

– Ilyen rohadt nagy mázlit! – hüledezett Kha'i.

– Ez mégis, hogy lehetne mázli? – háborgott Nereza.

– Úgy, hogy mi túléltük! Jöhettünk volna a másik hajóval is, de akkor minket is szitává lőnek az űrben. De így megúsztuk! – Kha'i nagyon elégedett volt a helyzetünkkel, a többiek elborzadva néztek a kárörvendését. Bár igaza volt, a késlekedésemnek hála, túléltük.

– Szívesen – bólintottam Rezgarnak, mert egy órája sem volt, hogy azért kapott elő, mert miattunk lekésték az indulást.

– Kicsit sem zavar, hogy az összes társunk felrobbant, vagy halálra fagyott odakint? – mutatott Nereza ingerülten a hajók hűlt helyére.

– Nem ismertem őket – vonta meg a vállát Kha'i, és ebben igaza volt. Őt egy másik csapattal zárták össze, nem velünk, tehát neki édesmindegy volt, hogyan szökik meg, ha túléli. Nem mellesleg nekem is. Ez az alak viszont piszok nagy mázlista. Ő volt az egyetlen a többi csoportból, akinek esélye volt megszökni velünk, és még túl is élte. Judyt a fejét rázta hitetlenül, majd Gamorára pillantott.

– Kérem... eltudnának minket vinni a legközelebbi állomásra? Szeretnénk idővel hazajutni. – kérlelte aggodalmasan. Őt láthatóan jobban megviselték a hallottak, bár Judyt átlagon felüli érzelmi intelligenciával és túlcsorduló empátiával rendelkezik. Nem csoda, hogy jobban szenved. Most mégis egészen tartotta magát, azt hittem, mostanra régen egy sarokban fog zokogni.

– A Xandarra visszük magukat, az eredeti terv szerint, ha ez megfelel – bólintott Gamora, és a csapatunk egyöntetűen elfogadta az ajánlatot. – Szólok Rocketnek az új útirányról. Ha befejezik a halászatot, indulunk – jelentette ki a nő StarLordnak intézve szavait. Azzal sarkon fordulva magunkra hagyott minket a társával.

– Mi történt a Nova hajóval? Csak a Clitoryn darabjait láttuk odakint, még szkennelést sem volt időnk befejezni – érdeklődött Adger.

– Az lezuhant – vágta rá a kapitány úr.

– Mégis hova? – csodálkozott Rezgar.

– Oda – mutatott a hatalmas zöld bolygóra a férfi. – Ha nincs több kérdésük, dobják le magukat. Nekem még egyeztetnem kell a munkatársaimmal – intett maga mögé, de nem menekülhetett olyan gyorsan, mint szeretett volna.

– Esetleg nincs egy regeneráló gép a hajón? Úgy tudtam a Nova haderő hajóinak vannak ilyen cryoágyaik. Sigynnek szüksége lenne rá – mutatott Adger az asztalon még mindig ájultan heverő lányra. – Nagyon gyengék az életjelei, és komoly fájdalmai lesznek, ha magához tér.

– Nekünk nincs, de a kollégáim épp az űrt kutatják túlélők után. Átadom nekik, ha találnak egy ilyen szerkezetet hozzák be – vágta rá bíztató mosollyal az arcán.

– Nem akarok tolakodó lenni, de kaphatnánk valamit enni? – érdeklődött most Judyt.

– Ő... persze. Megoldjuk – bólogatott, már nagyon mehetnékje volt.

– Köszönjük szépen, StarLord úr – hálálkodott a szöszi, amin jót mosolyogtam.

Szörnyű ez a név.
– Magának véletlenül nincs valami normális neve? – Kha'i a számból vette ki a szót.

– Peter Quill – vallotta be őszintén.

– Midgardi? – csodálkoztam.

– Egészségére – vágta rá.

– Úgy értem, maga ember. A Földről.

– Igen. Ez meglepi? – nézett rám értetlenül.

– Az univerzum ezen sarkában meglehetősen – mondtam őszintén.

– Jogos. Ő engem is meglepett – mutatott Sigynre. – Pihenjenek – intett körbe, hogy találjuk fel magunkat, a zsúfolt tragacsán, ami inkább tűnt csempész hajónak, mint mentőcsapat otthonának. Azzal megfordulva ott hagyott minket. Egy pillanatig zavartan néztünk össze és tétlenül ácsorogtunk.

– Megbízhatunk bennük? – kérdezte Rezgar aggodalmasan.

– Talán. De nincs más választásunk. – mormogta Adger. Azzal ellökte magát a faltól, megkerülte az asztalt, és leült egy arra alkalmasnak tűnő ládára. Az oldalához nyúlt, és végig tapogatta a bordáit. Judyt aggodalmas arccal ült le mellé.

– Jól vagy?

– Hogyne – bólintott, hogy megnyugtassa a mindig ügyeletes nővérkét.

– A legjobb, amit tehetünk, hogy várunk. Meglátjuk mi lesz – értett egyet Nereza is. Ő egy széken foglalt helyet. Míg Judyt végül felült az asztal melletti fémszekrényre, hogy Sigyn közelében maradjon. Kha'i kicsit odébb ment és a hajó felépítését vette szemügyre, később el is csatangolt, de egyikünk sem törődött vele, hová lett. Rezgar a földön foglalt helyet, semmi nem tűnt elég stabilnak hozzá, hogy elbírja súlyos alkatát. Én a mögöttem lévő pulthoz hátráltam. Neki döntve a derekamat, összefont karokkal támaszkodtam neki. Mindannyian magunk elé meredtünk, komor csendbe burkolódzva és ugyanarra gondoltunk:
Mi is a Clitorynon utaztunk volna, mégis túléltük.