Mikor a két őr átlépte a kaput az összes rab egyként fordult feléjük.

– Ellenőrzés! – dörögte az alacsonyabb, mire néhányan kelletlenül felkeltek a földről, mégis hozzám hasonlóan, sokan mozdulatlan csendbe burkolództak. – A fületeken ültök csótányok? Sorakozó! – üvöltött ránk bájosan.

Felszólítására egyszerre mozdult meg a tömeg. Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim, és lassú, kelletlenül tettem eleget az elvártaknak. Rezgar kicsit előrébb nyomult, mint mindig, a csapat védőreként most is elsőként akart információt szerezni.

– Te ott, százhuszoneggyes – mutatott egyenesen Egatra. – Döcögj csak ide – intette magához.

A nagyszájú adta az értetlent egy ideig, de kénytelen volt közelebb menni.

– Most mi lesz? – súgtam az előttem feszülten ácsorgó szőkeségnek.

– Nem igazán tudom... – tátogta felém szinte hangtalanul és hozzá hasonlóan sokakból éreztem az erős nyugtalanságot.

Zaeden sem mozdult a közelünkből, egyedül Nereza sorolt előrébb.

– Minden nyomorultat látni akarok – intett minket közelebb, de alig mozdultak néhányan. – Mutasd – ragadta meg az alacsony tag Egat csuklóját, majd a bilincsét kezdte vizsgálgatni. Forgatta, majd egy eszközt húzott elő zubbonya alól, amivel ellenőrizte a karperecet, de amit látott nem volt a kedvére.

– Mit műveltél? – ragadta meg grabancánál fogva. Egat értetlenül meredt vissza.

– Itt meresztettem a seggem, mint mindenki! – látszott, hogy sejtése sincs, de a katona nem hitt neki.

– Na, köpjed szépen, mit buheráltatok? – kicsit megrángatta a Xandarit, hátha kirázza belőle az igazat, de a nyomorultnak láthatóan fogalma sem volt, mit akar tőle az őr. Mindenki más mély csendben hallgatott.

– Szedd össze őket! Kezdve a kétszázhatossal – szólt hátra a nagydarab társának, míg markával sakkban tartotta kiszemeltjét. – Majd odakint csicseregtek. Úgy fest itt nagy a pofátok – sziszegte, Egat segélykérőn pillantott felénk, mielőtt válaszolt.

– Az életemre esküszöm, fogalmam sincs, miről van szó.

– Pont azzal fogsz fizetni! – ragadta torkon a nyomorultat. – Mindenkit ki vallatunk, és ha kell, az egész bagázs a kínpadon végzi! – üvöltött magából kikelve.

Egyetlen kézzel emelte meg a rabot a torkánál fogva. Egat levegő után kapkodott, kezei rémülten kapaszkodtak az őr karjába, aki csak erősebben fogta a nyomorultat. Mind döbbent értetlenséggel meredtünk a magából kifordult katonára. Társa is megelégelhette a stílusát, mert erélyesen indult felé. Azt hittem, leállítja a tombolását, mégis gyanúsan ügyelt rá ki kerülje a látóterét. Közvetlenül a háta mögött állt meg, öklét társa tarkójához nyomta, és mielőtt az felfoghatta volna mi is történik, a nagydarab csuklóvédőjéből kipattant egy kés, átdöfve a csigolyákat, a tarkójától a torkáig. Egat arcát betemette az őr vére. Judyt felsikkantva kapta kezeit szája elé. A hirtelen gyilkosság elborzasztotta. Sokan lélegzet visszafojtva meredtek a jelenetre, míg az őr kirántotta a tőrét társa torkából. Egat nyakát elengedték a katona görcsös ujjai, akivel együtt dőlt a földre. A torkát szorítva a páni félelemtől dermedten meredt az előtte heverő őr holttestére, majd felé magasodó gyilkosra, aki egyetlen mozdulattal rázta le a pengéjéről a vért. Elhűlten figyeltük a jelenetet, senki sem kapcsolt, hogy tenni kéne valamit, és mire Rezgar megindult volna az élve maradt őr felé, ő tömeg felé fordult, és lekapta magáról álarcát.

– Na, pucoljunk innen.

Rezgar megtorpant, mikor a férfi felfedte kilétét. Judyt szinte rögtön előre rontott a tömegen át és szorosan ölelte meg az alakot.

– Adger!

Erősen belecsimpaszkodott a férfi törzsébe, aki meglepetten ölelte magához a lányt.

– Judyt! Jól vagy?

A férfinak erős, markáns arca volt. Hosszú gesztenyeszín fürtjei izzadtan tapadt magas és széles homlokára, hason színű körszakállát alig egy centisre nyírva viselte. Rezesbarna bőre, enyhén ívelt orra, dús ajkai, távolülő fekete szemei igen jellegzetessé tették arcberendezését.

– Azt mondták meghaltál – érzékenyült el szöszi.

– Nos, nem mondtak igazat – mosolyodott el magabiztosan.

– Mégis, mi ez az egész? – lépett elé Rezgar morcosan, őt a legkevésbé se dobta fel korábbi társuk hirtelen felbukkanása.

– Megszököm innen. És gondoltam ti is jönnétek – vont vállat egyszerűen, majd távolabb tolva magától Judytot elővett egy furcsa kézi szerszámot és két mozdulattal lepattintotta a lány csuklójáról a bilincsét.

– Ez komoly? – hűlt el Judyt, arcára mégis reményteli mosoly ült.

– Tessék. Szabadítsd meg a többieket is – nyomta kezébe az imént használt eszközt. – Csak szorítsd rá itt és lepattan – mutatta meg a lánynak, aki rögvest a hozzá legközelebb állóhoz lépett. Adger kikutatta társa övéről a másik ilyet, majd Rezgarnak dobta.

– Na, jöttök? Nem érek rá egész nap! – vigyorodott el Rezgar döbbent arcát látva.

Mikor észhez tértek, a zavarodott tömeg felbojdult. Számomra nem is volt kérdés mit tegyek, oda léptem Judythoz, hogy én legyek a következő, aki ledobja a rabigát.

– Rendben, mindenki nyugodjon meg! – fordult körbe türelemre intve a társaságot Rezgar. – Adger nyilván kitervelte az egészet alaposan. Mivel fogunk elmenekülni?

– Van két vadászhajó a hangárban, amiket egy hete dokkoltak be. Épp elég gyorsak és kicsik, hogy el tudjunk velük tűnni. Simán elférünk ennyien, akár az egyiken is.

– Valóban? És ez mennyi idő? Hogy jutunk oda észrevétlen? – faggatta tovább mindig aggályoskodó úr, mintha csak vallatnia kéne.

– Vázolnám a tervet, ha hagynád!

Adger megfosztotta volt katona társát a fegyvereitől, amiket rögvest átadott néhány fogolynak. Ezalatt a kis szőkeség orra elé toltam a csuklómat, Judyt meglepetten pillantott fel rám, és csak hamar elmosolyodott.

– Szóval nem akarsz maradni?

– Komolyan van itt bárki, akit győzködni kell? – kérdeztem fennhangon a beállt csendben és alig, hogy ezt kimondtam, már álltak is mögém sorba a többiek.

Megmasszíroztam két csupasz csuklómat, amiket végre nem szorított a vékony hűvös ékszer. Odébb álltam, hogy mindenki szép lassan sorra kerüljön. Hosszú pillanatra lehunytam szemem. Éreztem, amint a bőröm alatt végig kúszott az a kellemes bizsergő érzés, amint varázserőm újból átjárta tagjaim, mígnem teljesen kiteljesedett. Napok óta nem éreztem ennyire elememben magam. Hirtelen úgy tűnt lelkesebb voltam a szökés gondolatára, mint itt bárki. Adger ezalatt összegezte a továbbiakat:

– Húsz perc az egész. Ennyi idő alatt elkerülve az őrséget, könnyedén eljuthatunk a dokkolókig és a hajókhoz. Több pilóta is van köztünk, szóval nem okoz majd problémát a navigáció – avatott be minket a férfi.

– Na, azért nem tudok minden hajót elvezetni! – szólalt fel Harradzs, aki történetesen pilóta volt, mégpedig a jobbak közül. Legalábbis ebédnél futólag, így hallottam.

– Két kree hajó van odaát a dokkban.

– Az menni fog – egyezett bele a férfi.

– Kellenek fegyverek. Az őröknek tuti jó kis hightech cuccaik vannak! – Intett Zaeden Adger holmija felé. – E nélkül már két folyosóval odébb kinyírnak mindenkit.

– Van egy kis időnk, a katonák többsége a mérkőzésekkel van elfoglalva – és éppen ekkor, mintha csak a sors rácáfolni kívánt volna a szavaira, beindult a riasztó. Elsőre a figyelmeztető hang fülsüketítő zaja hasított a fejünkbe, így mind sietve takartuk el hallószerveinket. A jelzés néhány pillanattal később tompa hangon folytatta kevéssé zavaró hangszínen. – Oké, mostantól van negyven percünk a beszállásig. A táv húsz perc, szóval oda tudunk érni. Adok fegyvert is, a közelben van egy felszerelés adoptpult – mutatott Adger az ajtón túl a kijelölt irányba.

– Nem tudom... Túl kockázatosan hangzik – ellenkezett Rezgar. – Mind ott veszthetünk.

– Vagy itt. Ma vagy egy hét múlva az arénában. Itt töltenétek a hátralévő éveket? Mert ez nem élet! Ráadásul illegális. Valakinek cselekedni kell. És amíg ezen vitázunk, vészesen fogy az időnk, amivel csökkenek az esélyeink – gesztikulált hevesen Adger, nyomatékot adva szavainak. Valamiért úgy éreztem, ezek Sigyn szavai. A vörös igen hasonló véleménnyel volt minderről.

– Mi lesz a többi csoporttal? – tudakolta Nereza.

– Nyilván nem menthetünk meg mindenkit...

– És a mai kiválasztottakkal? Mi lesz Sigynnel, aki még az arénában van Kha'ial? – erőltette a dolgot.

Adger fejével a kivetítő felé biccentett. A küzdőtérről már csak távoli képeket adtak be. A közönség felbolydult, úgy tűnt káosz és zavar uralkodott az arénában.

– Szerinted ki segített elterelni az őrség figyelmét? – somolygott a nőre Adger. – Judakék már az űrhajóknál járnak, mire oda érünk, azok hatan beindítják a hajókat. A központból a mérkőzés kezdetekor kikapcsoltam néhányotok bilincsét, aztán jelentettem, hogy bizonyára megszöktetek. Ezzel a segfejjel küldtek ide, hogy ellenőrizzük mi történt.

Adger közelebb lépkedett a kijelzőhöz majd csatlakoztatott rá egy eszközt, aminek tartalmát is megjelenítette. Egy kusza és zavaros térkép jelent meg a hatalmas képernyőkön, közben folytatta:
– Sigyn húzta kicsit a mérkőzést, hogy legyen időm lejönni értetek. De mivel a riasztó az imént beindult gyanítom mostanra ő és Kha'i megléphettek az arénából.

– Sigyn segített neked megszökni, annyira tudtam! – csattant fel Rezgar, mintha csak az engedetlen kislányáról lenne szó.

– Nem, abban nem segített, csak adott egy jó ötletet. Arról valóban tudott, hogy élek, de ez most nem fontos. – Ujjával a térképre bökött. – Ezen a szinten vagyunk a narancs részlegen, a hajókat harmincegy emelettel felettünk a zöld zónában tárolják. Messze van, de le tudjuk rövidíteni. Együtt megyünk majd a...

Furcsa birregő hangot kezdet kiadni az Adger fülében lévő eszköz, mire ő felénk pillantott.

– Bocs, egyeztetek – jelentette ki, majd megnyomott egy gombot és a kijelzőn kezdett navigálni. – Mondd – halk sóhaj után felénk fordult. – Egy percet kérek – szabadkozott, mielőtt ismét a kommunikátorát használta. – Mi van a térképetekkel?

Talán szándékosan állította be így a szerkezetet, mert innentől mi is mindent hallottunk, a túloldali személy szavaiból is.

– Ha azt mondom szart sem ér, akkor finoman fogalmaztam.

– Mindjárt megnézem, csak épp meg akartam mutatni a többieknek merre megyünk – keresgélni kezdett a térkép szintjei között, amin különféle színű pontok villogtak. A mikrofonon át sorozatosan zizzenő és durrogó hangokat hallottunk.

– Lőnek rátok? – kérdezte Adger meglepetten.

– Annak tűnik? – lökte oda szarkasztikusan a túloldal. Tetszett ez az alak.

– Kha'i adj kamera képet, hogy lássam, merre jártok.

Pillanatokkal később már megosztva láttuk a kijelzőn a térképet és a felvételt, Kha'i szemszögéből. Tekintetem a többiekre siklott, amint a nyüzsgő csoportosulás, tanakodott a képernyőn látottakon. Judyt szorgosan szabadította meg a rabokat láncaiktól, Nereza pedig segített neki. Boldogság és aggodalom öntött el egyszerre. Azzal, hogy részt veszek ebben, mások kezébe teszem az életemet, és lássuk be ez a néhány szerencsétlenkedő halandó nem éppen életbiztosítás. Másfelől esélyem nyílt megszerezni az ellenszeremet, így talán nem fogok rövid úton förtelmes jégóriássá avanzsálni. Csendbe burkolódzva figyeltem Kha'i és Adger esetlen tanakodását a helyzet felett, ügyetlenségüket látva minden perccel nőtt az aggodalmam. Lehet saját hajóval kéne meglépnem. Egyedül. Egyszer csak elhaltak a lövések, Kha'i kihasználta az alkalmat és kikukkantott a folyosóra, amin megrekedtek, ám a felét se láttuk rendesen az útnak, mert vagy hat katona azonnal lőni kezdett rá.

– Ez édes kevés. Látnom kéne a másik folyosót egészben, így ötletem sincs.

– Pazar. Itt holtbiztos nem jutunk át egyben – fordult Kha'i Sigyn felé, aki kereszteződésen túl a falnál húzódott meg, és kimerülten zihált. Ezüstös páncélja kirítt a folyosó szürkületében. A vörös a földre lapult és elkúszott a kereszteződésig, hogy ő is kinézzen, majd azzal a lendülettel vissza is húzódott, mikor a katonák újra tüzet nyitottak. Reménytelen macskaegér játék volt ez, amin Adger feladón sóhajtott.

– Ha nem látom az egész helyet, akkor nem tudok segíteni. Leginkább a padlón futó fények lennének fontosak. Valahogy intézzétek el őket, aztán meglátjuk – közölte egyszerűen szabadulásuk egyetlen kulcsát. Annyira bíztató volt hallani, hogy nem tud rajtuk segíteni, hogy eldöntöttem egyszemélyes lopakodóval fogok innen eltűnni.

– Már elnézést! – kérte ki magának a túlvégen Kha'i. – Ha beavattok még a küzdelem előtt, hogy ma meglépünk innen, máshogy készültem volna. Például, nem pazarlom a varázskészletem közel hatvan százalékát ennek a nyomorultnak a kinyírására – bökött Sigynre. – És most lenne elég naftám, hogy egyből a kifutóig ugorjunk.

– Inkább találjatok ki valamit, mert nekem erre nincs időm.

Dobta be nekik Adger szigorúan, tekintetével közben minket pásztázott. Még a végén útnak is indulunk? A két hölgy ezalatt végzett a bilincsek összegyűjtésével. Utoljára Egatról került le a csicsás darab.

– Kösz, a semmit – vágott vissza Kha'i.

– Csak fedezz! – hallottuk Sigynt, aki addigra felöltötte sisakját, és ellökte magát a faltól. Kerülővel rohant ki a folyosóra, ahol katonák állták az útjukat.

– Mi? Hékás! Megőrültél? – lépett utána Kha'i.

A lány az összes katona figyelmét elterelte, így épp annyi időt nyert nekik, hogy Adgernek bőven elég ideje maradt kielemezni a folyosó helyzetét az idéző kamera képén keresztül. Keresgélt a szintek között, míg engem teljesen lekötött Sigyn mutatványa. A vörös gyorsan és hatékonyan iktatta ki a fegyveres őröket, kihasználva a helyszín adottságait, és hogy a távolsági géppuskák közelre pontatlanabbul fókuszálnak, míg ő botját kénye kedve szerint alakította méretre a küzdelem alatt. Az sem okozott számára gondot, hogy alacsony termetét előnyére fordítsa, és a gyorsaságával kompenzálja ellenfelei erőfölényét. Precízen, mégis kecsesen mozgott, ütései végzetesek voltak, egyszerűen lenyűgözött, ahogy oly' könnyedén hatolt át közöttük, mintha mi se lenne egyszerűbb feladat, és máris az utolsó katonához közeledett. Neki rontott és lendületet véve a botja végével verte ki az őr kezéből a fegyvert, és míg vitte a lendülete szabad kezével állcsúcson vágta. Lélegzet visszafolytva figyeltem az alig egy perces mészárlást. Mert az volt. Sigyn ment és tarolt, átgázolt mindenkin, amíg szabaddá nem tette maguknak az utat. Ez a lány kell nekem. Biztos, hogy magammal viszem. Vele garantáltan kijutok innen és később is a hasznomra lehet. Talán most halandó testbe zárva él, de a harc a vérében csörgedezik, és tehetséges fegyverforgató. Mire lehetett képes Asgardiként? Bevillant a jövendölés, a Naudiz. Mindeddig úgy éreztem, hogy a rúnák iránymutatása egyfajta kényszer, elvárás, hogy tetszik, vagy sem kövessem a kijelölt utat. Most először mégis úgy érezem Sigyn változtathat a jövőmön, még ha ennek ő nincs is tudatában. Sőt. Talán az a legjobb, ha sosem tudja meg a jóslatot. Mire észbe kaptam, úgy tűnt azok ketten már valami szervíz folyosón át kúsztak.

– Menjetek három szinttel feljebb. Két jobbra forduló után eléritek az elosztó részleget – tájékoztatta őket Adger.

Közelebb lépve szemügyre vettem a térképet és láttam, hogy a felszerelés raktár a lila zónában helyezkedett el, amin éppenséggel annak a kettőnek is át kell majd vágnia.

– Kapkod magadat Kha'i, mindjárt beérnek! – noszogatta Sigyn Kha'it.

– Itt felmászunk! – szólt végül a férfi, így Adger is lezártnak tekintette a beszélgetés, mert már közel négy perce tartott ez a huzavona.

– A hangárnál találkozunk, ne késsetek el! – adta nekik utasításba. – Ja és Sig. Mérsékelten használd azt a göncöt – hagyta még meg a lánynak, aki simán replikázott.

– Induljatok már el.

– Vigyázzatok! – köszönt el Adger, azzal lelőtte a kapcsolatot.

– Rendben, erre megyünk. – Mutatta a térképen az útvonalat, ami villódzott, ahogy a férfi kijelölte számunkra a legrövidebb verziót. – Együtt haladunk, ne maradjon le senki. Ennél a pontnál szerzünk fegyvereket. Ha mégis bárki leszakad a csoporttól, egyedül kell feljutnia. Nincs időnk ilyesmivel időt húzni. Szóval csak tegyétek, amit mondok. Rezgar, fedezz minket! Megkapod hozzá ezt – adta kezébe saját kézi fegyverét, majd néhány mozdulattal elmutogatta neki a gép használatát.

Ahogy figyeltem, nem volt egy bonyolult szerkezet. Erősség, hatótáv, irányzék és egyéb egyszerű beállítást kellett csak szabályozni. Közben arra lettem figyelmes, hogy néhányan megfosztották az őrt maradék páncéljától és védő sisakjától. Leleményesek.
Adger vezetésével megindultunk, bár a csoportból még mindig tétováztak páran, de én előrébb soroltam Judyt pedig szorosan mellettem, és Zaeden közelében maradt. Nereza még győzködte néhányukat, de így sem tudott mindenkit rávenni, hogy velünk tartson. Végül Rezgarral ketten zárták a sort. Kifelé elsőnek az tűnt fel, hogy átlépve a kapun a keret nem villant meg a fejünk felett. A folyosón egy lélek sem jött szembe, ami már szinte gyanús volt, ugyanis gond nélkül vonultunk végig rajta több tucatnyian, nem is a legnagyobb csendben. Biztos voltam benne, hogy figyelnek minket. Rossz előérzetem támadt. Ahogy Adger ígérte, az egyik pultnál megálltunk, és hamar hozzájutottunk a fegyverekhez, mert a férfi több katona adatait és személyi érzékelőit ellopta, így kedvére garázdálkodhatott. Úgy festett alaposan kitervelte mindezt és bizonyára nem vetette meg a gyilkolást sem, hogy hozzájusson a szükséges eszközökhöz. Vártam a soromat, hogy fegyverhez jussak, de nagyon sok időt vesztegeltünk a pultoknál, így mindenkit beelőzve előre siettem.

– Nekem elég lesz egy géppuska, meg egy tőr – tartottam a markom.

– Elég, ha néhányunknál van fegyver, egyébként is hová sietsz, megmondtam, hogy együtt haladunk tovább.

– Egyfelől, ekkora tömeggel haladni, elképesztő mód lassú. Másfelől, van saját felszerelésem, és sietség ide vagy oda, nem fogom ezeknek itt hagyni.

– Komolyan a holmid miatt aggódsz? – csattant fel Nereza mögöttem. – Ne kockáztasd az életed mulandó tárgyakért.

– Ezt te nem értheted, nem csak holmi páncélról, meg fegyverekről van szó.

– Milyen kacat lehet ilyen fontos? – lépett közel, de Adger leintette.

– Figyelj. Az egy lila zónában van, három részleggel odébb, mi a narancssárgában állunk. Túl sok idő, és kockázat lenne ekkora kerülőt tenni. Tegyél le erről. Az életben nem érnénk el a hajókig.

– Nem is kértem, hogy ti is gyertek. Oda találok – jelentettem ki magabiztosan. – Amint megszereztem a holmimat találkozunk a hajóknál – intettem egy elegáns mozdulattal.

– Képtelenség. És nem fogunk csak rád várni órákat – vetette ellen Rezgar.

– Fogadjunk. Húsz perc és ott leszek – álltam elébe a kihívásnak, mosollyal az arcomon.

– Hol? Hova mész? – furakodott a közelünkbe Judyt. Mindeközben Adger a dolgát tette, fegyvereket kért ki egymás után a kijelzőn pötyögve, és minden eszköz pillanatokon belül mégis érkezett, csak ki kellett emelni őket a falba épített szállítóból.

– Csak teszek egy kitérőt, aztán megyek én is a hajóhoz. – Intettem nyugalomra a kis szőkét.

– Mi? Hogyan? Dehogyis! Nem mehetsz sehova, bajod eshet! – ragadta meg a kezeimet, gesztusára lehengerlő mosoly jelent meg ajkamon.

– Nagyon hízelgő, hogy ennyire féltesz, de meg tudom védeni magam. Csak imádkozz, és ígérem, visszajövök – kacsintottam rá, közben Adger átnyújtotta nekem a kért fegyvereket.

– Imádkozzam? – csodálkozott el egy pillanatra. – De hát, hogy, és kihez?

– Hát hozzám – tártam szét karjaimat, majd a megmentőre pillantottam. – Hálám üldözni fog!

Mind értetlenül bámultak utánam, én megszaporáztam lépteimet. Egek azok a döbbent arcok! Azt hiszik bolond vagyok. Fogalmuk sincs, mekkorát tévednek. Eidetikus memóriámnak hála pontosan fel tudtam idézni a térképet, mintha most is látnám magam előtt. Hamar rájöttem, hogy is juthatnék a leggyorsabban a lila zónába. Felöltöttem a börtönünkben hagyott halott katona alakját. Végig mérve magam láttam, hogy sikerült tökéletesen rekonstruálnom a felszerelését, és a testi adottságait. Szentséges Ygdrasil! Nincs is ennél jobb érzés. Más bőrébe bújva elrejtőzni és legjobb tudásom szerint használni az erőmet képességeim teljes birtokában.
A katona álcájának hála igénybe vettem az egyik két keréken mozgó, fedetlen járművet, amivel percek alatt átléptem két zónát is. Készenléti állapot és a külsőmnek köszönhetően akadálytalanul haladtam végig a több száz katona ellenére. Senki nem állított meg, hogy kérdőre vonjon. A lila szektorhoz érve egy felvonóba gördülve haladtam harminc emeletet felfelé. Az elosztó szint szűkösebb kialakítása miatt innentől gyalog folytattam az utamat. A térkép alapján már a közelben járhattam.

– Hé!

Megtorpantam a madárálarcos katona megszólítására.

– Az a raktár részleg. A dokkolókhoz vezényeltek minket! – mutatott a célirányba, ahová majd nekem is mennem kell, ha itt végeztem.

– Tudom. De azt a parancsot kaptam, hogy fogjak el egy erre járó szökevényt – hazudtam egyszerűen.

– Mit hadoválsz? Azt a kettőt Ystrial teljes katonai gárdája üldözi – tett felém egy lépést.

Karomat észrevétlen a hátam mögé rejtettem, hogy varázslattal létrehoztak egy másolatot az igazi külsőmmel a folyosó fordulóján túlra. Úgy intéztem, mintha épp most fordulnék be a sarkon. A katona megpillantotta a másolatomat, aki a hátam mögött közeledett. Ösztönösen fegyvert rántott és rá üvöltött.

– Megállni!

Belementem a játékba és a célszemély felé fordultam. Láttam, amint megtorpanó alakom, megadóan magasba emeli mindkét kezét, azzal megfordulva futásnak ered. A katona lőtt, de minden golyó egyszerűen átrepült az illúzión. A katona, akár egy begőzölt vadász gondolkodás nélkül a nyomába eredt. Az égre emeltem tekintetemet. Túl egyszerű. Lekaptam a fegyvert az oldalamról és hátba lőttem. Háromszor. A szerencsétlen holtan zuhant össze. Sietős léptekkel haladtam tovább, ez a bosszantó kis közjáték csak az időmet fecsérelte! Ellépve a holtest mellett, láttam, hogy az őr vére a padlóra folyt. Remélem ingyen dolgoznak, mert ennyi hülyének nem éri meg fizetni. Úgy éreztem remek csalétek volna továbbra is képmásomat használni, így előre küldtem, mielőtt egy újabb okoskodóba futnék. Kocogósabbra vettük a tempót, mert a lövések zajára hamarosan biztos megjelenik pár őr a nyomunkban. Néhány fordulóval később épp csak méterekkel szaladt előttem az illúzióm, mikor egy sarkon valaki féltérdre ereszkedve elé csúszott, és egyetlen mozdulattal kettébe szelte megtorpanó másolatomat. A penge természetesen átszaladt rajta, a vágás nyomán zöld fénycsík keletkezett. Lelassítottam lépteim és eltüntettem az alakot, és csak ekkor pillantottam meg Sigynt. Arcára fagyott a döbbenet. Mikor eltűnt az alak, még az előbbi sokk hatásában pillantott rám. Kha'i is meglepetten lépett ki a forduló mögül, közben lehántottam magamról a varázst, hogy ne a katonát lássák bennem.

– Nyugi, én vagyok! – mosolyogtam az elképedt arcukon.

– Loki! Jézusom, azt hittem...

– Hogy megöltél? Ez aranyos, de az közel sem ilyen egyszerű – tártam szét a karjaim, vigyorogva.

Sigyn szó nélkül hozzám lépett és megölelt. Meglepetten tántorodtam meg, de erősen szorított magához. Egész testemben megfeszültem, nem kedveltem az ennyire szoros kontaktust olyanokkal, akiket alig egy napja ismerek. Zavartságom kiült az arcomra, meglepve pislogtam le rá, hisz a vörös eddig nem tűnt ilyen érzelgős típusnak.

– Jól van, nincs semmi baj – simogattam meg a karját.
Erre most igazán nincs időnk, de alighogy megérintetten elhúzódott, mint aki hirtelen ráeszmélt mit is tett.

– Dehogy nincs! Ne csinálj ilyet többé – rivallt rám szigorúan. Úgy tűnik jobban megijedt, mint hittem. – Egyébként mit keresel itt? – váltott témát hirtelen.

– Érted jöttem – vontam vállat könnyedén. Egek az a meglepett arc, amit vágott. Le kéne festeni.

– Ő a férjed? – kíváncsiskodott Kha'i. Sűrűn pislogtam felé.

– Hogy mondod?

– Dehogy! – vágta rá Sigyn, arcán láttam átsuhanni a jellegzetes "Ez bolond." kifejezést.

– De most komolyan, Loki. Miért vagy itt? Hol vannak a többiek?

– Komolyan érted jöttem. Meg. A holmimért – ismertem be, de kivételesen ez volt a teljes igazság.

Sigyn szemöldöke, mindent értőn a magasba szaladt.

– Értem. Az tiszta, hogy nagyjából tíz perc és felszállnak a hajók?

Már ő is kezdi...

– Persze. De oda érünk. Csak kellene a holmim. Itt van a raktár részlegen.

– Tudjuk most hagytuk el – fröcsögött közbe Kha'i. – De nincs idő a gönceidet keresgélni.

– Ez tényleg ennyire fontos? – fürkészett Sigyn is csodálkozón.

– Ezért jöttem – vontam meg a vállam. – És megyek nélkületek is.

Hagytam egy kis időt, hogy felfogják a dolog súlyát. Főleg a kis Midgardinak. Sigyn elégedetlen arcot vágott, majd hangosan felsóhajtott, mielőtt bólintva bele egyezett.

– Legyen.

– Komolyan? Kockáztatod a kijutásod, hogy segíts neki? – csattant fel Kha'i.

– Gyorsan megjárjuk – győzködte őt is, már az én pártomat fogva.

– Nem-nem. Felejtsd el, az irhám többet ér. És csak én tudom merre a kijárat! – fenyegette meg a lányt.

– Azt hiszed? Szerinted én véletlen találtam el idáig? – dobtam fel a dolgot, nehogy nélkülözhetetlennek érezze magát az uraság.

– Leszarom.

– Hárman könnyebb átjutni a katonákon, mint egyedül – kacsintott rá a vörös.

Megkerülte Kha'it azzal sietősen visszaindult a raktárak irányába. Ez a beszéd! Szeretem, hogy ilyen rátermett a kiscsaj. Diadalittas mosolyt villantottam a morcos képű idézőre és sietve Sigyn nyomába eredtem. Percekkel később, már a kirakodóban keresgéltük az elkobzott dolgaimat, édes hármasban. A kijelzőn nem lehetett nevet megadni, és a számok mellé jelek is társultak. Az első tippünk nem vált be, valami rab cókmókját dobta ki nekünk a gép és egy ideig tanakodva ácsorogtunk felette, hogy is találjunk rá a dolgaimra. Második és harmadik próbálkozásra is valami vadidegen személyes tárgyait forgatta be a kirakodó pult.

– A bilinccsel elsőre ment volna – elégedetlenkedett Kha'i, épp ugyanolyan tanácstalanul bambulva a kacatokat, mint én.

– Biztosan furcsának találod, de mikor úgy döntöttem, hogy beszállok a lázadásba és megszököm, elsőként a nyomkövetőmtől szabadultam meg. Tényleg meg kell magyaráznom miért? – pillantottam rá. Átkaroltam oldalamat, másik könyökömet karomra támasztottam. Ujjaimmal elgondolkodón babráltam ajkaimat.

– Nem a dolog miértje kérdéses. De mégis, hogy a halálba találjuk meg több tízezer rakomány között épp a tiédet? Nem vagyok hajlandó erre több időt áldozni! – csattant fel hirtelen.

A masina ekkor ismét működésbe lépett, és néhány fordulat után kipakolta arany szarvakkal díszített sisakom, zöld palástom, aprólékos díszítéssel kidolgozott páncélom darabjait, a késeimet és egyéb ingóságom. Csodálkozva néztünk össze, egyszerre fordultunk a kapcsolótábla felé. Sigyn türelmetlenül kopogott a kijelző fémkeretén.

– Most már indulhatunk?

Elvigyorodtam ránk villanó magabiztos tekintetén. Eleinte igazán bosszantott ez a midgardi hölgyemény, de minden mozzanatával egyre kevésbé tartom haszontalannak. Sietve túrtam a holmim közé, de alapos kutatásom ellenére sem találtam az erszényemet, amiben fiolákat tartottam. Egyszerűen nem volt köztük hiába kerestem. Kétségbe esetten forgattam át mindent újra és újra.

– Nem. Ez nem lehet!

– Már megint mi van? – állt meg Kha'i épp a kijárat előtt.

– Az erszényem. Nincs itt! – ütöttem rá feszülten a fémlapra.

Hallottam az idéző mögött bezárulni az ajtót. Magunkra hagyott, de Sigyn még mellettem maradtan.

– Talán elkeveredett...

Szúrósan meredtem rá. Elöntött a méreg. Hogy meri ilyen félvállról venni a dolgot? Arcomat látva meglepetten kerekedtek ki a szemei, mintha hirtelen mindent megértett volna.

– Nincs több időnk keresgélni. Itt már nem találjuk meg.

Hangja határozottan, mégis együttérzőn csengett, mintha hirtelen megértette volna miről is van szó. Nem válaszoltam. Visszameredtem a vértemre, a sisakomra és minden holmimra. Egész testemben reszkettem az idegtől, de minden erőmmel azon voltam, hogy tiszta fejjel átgondoljam a továbbiakat.
Ha most annyiban hagyom a keresést, halálra ítélem magam. Persze, talán már rég nincs is meg az ellenanyag, így hiába is kutatnék utána. Nem volt hát mit tenni. Néhány tétova pillanat után kurtán bólintottam, és időspórolás gyanánt egy apró varázslattal öltöttem fel a vértezemet. Csak a sisakomat vettem a kezembe, könnyed mozdulattal kanyarítottam fejemre a súlyos darabot, így indultam el a kapu felé. Sigyn olyan csodálkozva bámult rám, mint aki először lát varázslatot. Vagy istenséget teljes harci díszben.

– Ne tátsd a szád, induljunk – intettem magam után, és ő hamar a nyomomba eredt.

Követtük Kha'it, aki legnagyobb meglepetésemre megtisztította nekünk az utat. A folyosó egyes pontjain hevert néhány halott katona, így könnyű volt követni a nyomait.

– Te nem vicceltél – ért utol Sigyn. – Tényleg valami királyi sarj vagy!

Felháborodásomban hirtelen torpantam meg. Mérgesen dörrentem rá.
–Nem csak király, Isten vagyok! Mégis mit hittél?

– Hogy hazudsz – közölte.

Nem kertelt, őszintén közölte véleményét, és ez tetszett. Elismerően bólintottam.

– Elfogadom.

A folyosó végét fürkésztem, nem volt kedvem még egy kellemetlen meglepetéshez. Csendben haladtunk tovább, nem is ejtettünk több szót a dologról, pedig arra számítottam, hogy rögtön a halandók szokásos kérdéseivel fog bombázni. Halhatatlan vagyok? Nem unalmas, hogy ilyen sokáig élek? Sebezhetetlen vagyok? És egyéb hasonló balgaságok, de Sigyn csak sétált mellettem, rám se pillantva, csendbe burkolódzva és ez jól esett. Az elmúlt napban szinte végig Judyt csicsergését és a többi bolond fecsegését kellett hallgatnom. Értékeltem, hogy a vörös nem fecseg felesleges butaságokat.

Gyorsan haladtunk, bár ami számomra gyors sétának tűnt, az Sigynnek a kocogást jelentette. Alacsony termete miatt gyalog nem tudta tartani az általam diktált tempót. Épp elértük a fordulót mikor éreztem egy apró lökést a hátamon, a lövés hangját csak ezután hallottam meg. Valaki hátba lőtt, de szerencsétlenségére páncélom elnyelte a lövedék erejét. Bal tenyerembe csúsztattam egyik tőrömet. Lendülettel fordultam hátra és egyetlen mozdulattal torkon dobtam a közeledő katonát. Négy társa ekkor sorozat lövést adott le ránk, és mind engem vettek célba. Sigyn egyből mögém bújt. Ez a lány élő pajzsnak használ! Ez már sértő! Apró alakja könnyedén eltűnt mögöttem, alig a hátam közepéig ért. Szorosan lapult a hátamhoz, míg tartott a golyózápor. Amint az együgyű őrség tűzszünetet tartott Sigyn megrángatta a palástomat. Tudtam a folyosó vége pár lépésnyire lehet, így hamar rájöttem arra céloz, hogy fussunk, de jelen helyzetben rossz ötletnek tartottam. A katonák támadásai lepattantak ugyan védelmemről, mégis egy találatot a felkaromat súrolta. Az ellenség meglepett zavarában lentebb engedte a fegyvereket. Lassú megadó mozdulattal emeltem magasba két kezemet.

– Nem beszélhetnénk meg? – Újra rám szegezték a fegyvereket. – Szóval nem.

Mielőtt rám lőttek volna, egy határozott kézmozdulattal energia löketet küldtem feléjük. Métereket repülve csapódtak be a folyosón. Elégedett mosoly terült el az arcomon, mikor láttam, hogy szerencsétlen rovarok módjára próbálnak felkászálódni súlyos páncéljukban. Hátam mögött intettem a vörösnek, hogy itt az idő kereket oldani. Neki sem kellett kétszer jelezni, mire megfordultam már el is tűnt a folyosó végén. Gyorsan sprinteltünk végig a forduló után, és legnagyobb meglepetésemre nem tudtam beérni Sigynt.

– Most balra!

Irányítottam őt, mert bár gyorsaságával leelőzött biztosan tudtam, hogy fogalma sincs merre tartunk. A következő fordulóban be is értük Kha'it, aki riadtan pillantott felénk, mikor meghallhatta a zajt, amit csaptunk.

– Hol voltatok eddig...?! – háborgott, de mivel üldöztek minket eltekintettünk a vitától.

– Fel! Fel kell jutnunk! Jobb oldalt van egy felvonó! – mutattam a célt.

Sigyn elrohant Kha'i mellett, aki, mint kiderült már próbálkozott a lifttel.

– Nem működik. Rég lekapcsolták! – szólt a lány után, aki nem sokat törődött a problémával. Futás közben lendületet vett, és felugorva páros lábbal rúgott a zárt ajtóba. A fém behorpadt, de nem tört át, őt pedig a lendület visszalökte. A szemközti falhoz állt, hogy ismét neki fusson.

– Mit művelsz? A felvonó nem működik – ismételte Kha'i.

– De üldöznek. Nem hallottad a lövéseket? – intettem magunk mögé.

Sigyn közben felugrott és megkapaszkodott két kezével az ajtó fém szemöldökfáján, majd újra és újra lendületet véve az ajtót rugdosta éktelen ricsajt keltve.

– Ezt három emelettel odébb is hallani! – fogta be Kha'i a fülét, de nem panaszkodott tovább, mikor a lány átzúzta az ajtót. A fém közvetlenül a mélybe zuhant. – Szép munka! – lelkesedett fel egyből.

Mindhárman lepillantottunk a mélységbe, aminek messze nem láttuk az alját. Én legalábbis semmiképp. Sigyn kérdőn rám pillantott.

– Mászunk?

Alig, hogy megkérdezte a lift beindult, és épp ezzel egyidőben a forduló mögül hallottuk közeledni a katonákat.

– Nem szükséges – jelentette ki Kha'i.

Néhány határozott, és lendületes kézmozdulattal a felvonó üres légterében piros fényben derengő idéző szimbólumot hozott létre. Egy ideig csak fénylett a jel a levegőben, majd egy hatalmas négyszárnyú madár röppent ki belőle. A szépséges jószág hosszú sűrű tollai vörös és barna színekben pompáztak. Hangosan rikácsolt ránk, de Kha'i intésének engedelmeskedett. Megereszkedett, így ő könnyen felugrott a hátára.

– Gyertek! – intett minket maga után.

– Én passzolom – rázta a fejét a Sigyn. Meglepetten pillantottam rá, aztán hamar rájöttem mi lehet a gond. Félt a madártól.

– Most erre nincs időnk.

– Menjetek csak. Én felmászom – mutatott a magasba, de azt bolond lennék megvárni.

– Szó sem lehet róla.

Ragadtam meg a karját, és magamhoz vontam. Erős biztos kézzel tartottam őt, és mielőtt ellenkezhetett volna a mélybe vetettem magunkat. Kinyújtottam a karomat, a madár utánunk kapott, így megragadhattam vastag, pikkelyes lábát.

– Úristen! – sikított Sigyn a fülem mellett.

– Nyugi, itt vagyok – kacagtam hangosan.

Rémülten csimpaszkodott belém, minden erejével szorított, egyik kezével épp a karomon lévő sérülésre markolt rá. A fájdalom élesen suhant át a karomon, de hamar tompra lüktetésbe váltott. Sigyn mit sem vett észre mindenből, arcát a mellkasomhoz fúrta, hogy ne kelljen lepillantania. Sose gondoltam volna, hogy egy madár rémiszti majd halálra. A lény karmaival rámarkolt a vállamra, és emelkedtünk is. Néhány határozott szárnycsapás után átrepültünk egy kéken fénylő szimbólumon át egyenesen a folyosóra, ami már a hangárhoz vezetett. A madár hatalmas szárnyfesztávolsága miatt alig fért el a járatban, de ügyesen lavírozott, főleg a kanyar okozott gondot, de az idéző mágiájának hála ott is átfértünk. Az egész alig, ha pár percig tartott, és már hallottam is Kha'i hangját.

– Készüljetek! Mindjárt elfogy a naftám és eltűnik a madár! – ordította.

Épp kiértünk a hatalmas hangárba, ahol a hajókat tárolták. és alig, hogy Kha'i figyelmeztetett minket a lény semmivé foszlott. Zuhanni kezdtünk. Még a levegőben elengedtem Sigynt, így egyetlen bukfenc után könnyedén pattantam fel. Társaimnak kellett még pár pillanat, hogy magukra találjanak, ezért maradt egy kis időm körbe nézni. Egy másik katonai egység hamar beért minket, egyből lőni kezdtek ránk. Létre hoztam egy mágikus pajzsot magunk mögé, amiről tudtam, hogy nem tart majd ki sokáig, de egy kis előnyt szerezhetünk vele.
Tekintetemmel a hajónkat kezdtem keresni, ami épp ebben a pillanatban indult meg a kijárat felé, maga mögött hagyva a dokkot. Bosszúsan szorult ökölbe a kezem, mikor láttam, hogy nem vártak be minket. Feszülten szorítottam össze ajkamat, a megoldást keresve. Ekkor megláttam egy kisebb a hajót a legszélső blokkban indulásra készen, nyitott ajtajában Rezgar integetett felénk.

– Arra!

Mutattam az irány Sigynéknek, akik még alig találtak magukra. Futásnak eredtem a ránk váró űrhajó irányába és a többiek utánam. Hallottam, hogy követnek minket a fegyveresek. A lövések egyre hangosabbá váltak, ahogy közeledek. Rezgar fegyvert rántott, és fedezésként tüzet nyitott a minket üldöző egységre. Hátam mögé pillantva láttam, hogy Sigyn a vállán megsérült, ami lelassította őt. Lefékeztem, és egy gyors varázsigével megidéztem Jörmungardot a hatalmas és rettegett világ kígyót. Pontosabban a tökéletes mását, ugyanis szegény párát Odin száműzte Midgard egyik legmélyebb tengerébe. A katonák rémülten fékeztek le, a gigantikus szörnyet látva. Egymásba kapaszkodva fékeztek le, azután sorfalat állva kereszttűzbe vették a hatalmas lényt. Kha'i közben elfutott mellettem és nemsokára Sigyn is utolért. Bevártam a lányt, és büszke vigyorral az arcomon tettem hozzá.

– Ezzel el lesznek egy darabig.

Ő éppen csak hátra pillantott, de nem lassított.

– Nagyon adlak! – kiabálta nekem mosolyogva, bármit is jelentsen ez.

Közel ötszáz métert kellett még futnunk a hajónkig. Az idéző ért oda elsőnek. Mikor a dokk széléhez ért Rezgar behúzódott, így ő gyors és könnyű ugrással fenn termett a hajón, majd el is tűnt a rakterében. Mikor utolértem épp csak utána tudtam ugrani, mert addigra már emelkedni kezdett a jármű. Visszafordulva láttam, hogy üldözőink mostanra rájöttek a trükkre és elhaladtak a kígyó mellett. Sigyn ekkor ért utol ismét. Elrugaszkodott, és az óriási távolság ellenére még épp elkapta a hajó futóművét. Láttam, hogy alig bírja tartani magát, nemhogy fentebb másszon, így utána nyúltam. A hajó nagyobb sebességre kapcsolt, hogy a kijárat felé menet.

– Add a kezed! – üvöltöttem. Sigyn nem is látta, hogy lenyúltam érte. Szabad karommal a hajón lévő rakodópadba kapaszkodtam.

A kis vörös nyújtotta a karját, de csak negyedik próbálkozásra sikerült felnyomnia magát elég magasra, hogy elérjen. Sérült, vérző válla lassította őt, esetlenné tette a mozgását.

– Zárom az ajtókat – hallottam meg Adger hangját a bemondón.

– Egy pillanat! – üvöltötte neki a hátam mögött állva Nereza.

Sigyn megragadta a kezem. Erősen tartottam, és egy határozott mozdulattal berántottam a raktérbe.

– Csukhatod! – dörrent fel Rezgar mély orgánumán.

A bezárt ajtónak vetettem a hátam, míg Sigyn elkúszott a szemben lévő csupasz falig, hogy ott fújja ki magát. Kha'i térdelt egy ládányi rakomány mellett és épp úgy levegőért kapkodott, mint mi. A kis csapat, akik bevártak minket néma feszültséggel tornyosultak felénk, de ez engem már nem izgatott, mert túléltük.