Mindketten meglepetten pillantottunk a kijelzőknél gyülekezőkre.
– Sorsolnak!

Judyt olyan meglepettséggel mondta, mintha ő se számított volna rá. A következő percben nagyobb éljenzésbe kezdtek és Judak – ha jól emlékszem kryloriani nevére – pacsizott Egattal, aki egy alacsonyabb, de nagyszájú férfi volt és ha sejtésem nem csal a Xandarról érkezett.

– Mázlista egy rohadék vagy te, Judak – vigyorgott rá, az apró termetű férfi.

– Tetves nagy mázlista, bizony. Fogadj rám legalább ötszáz kredittel, mert tutira lealázom a centauriani picsát – ígérte.

Igazi úriember. Szaladt fel a szemöldököm. Viszont ekkor már számomra is összeállt a kép. Kisorsolták ki-kivel fog küzdeni az arénában, és ezeket az eredményeket tették közzé. Ha jól láttam a képernyőn csak a fogoly képe volt látható. De ők már bizonyára tudták kik az ideális ellenfelek az arénában. A párosításokból az egyik alak sose volt ismerős képről, szóval, minden bizonnyal ők lehettek a másik börtön rabjai, akiket korábban Sigyn emlegetett. Okos húzás, hogy nem eresztik egy fedél alá a lehetséges ellenfeleket.

– Sigyn! – óbégatta a lány nevét Egat, örömében hangosan tapsolt is. – Neked hála, mocskos gazdag leszek! – tárta szét karját a midgardi felé. A lány az üres doboza mellett ücsörgött még mindig Rezgarék társaságában, és látszólag figyelemre se méltatta a férfit. – Ötezer kredittel fogadok ellened! – olyan vidáman vigyorgott, mintha ezzel legalábbis nem épp a halálát kívánná. Persze, az életét itt tengető söpredék nagyjának talán még a halál is megváltás. Azonban sajnálatos módon nekem Sigynnel akadt még egy kis elintézni valóm, ezért beszélnem kell vele, még mielőtt alulról szagolja az ibolyát.

Láttam, hogy a lány figyelme is a képernyőre terelődött. Én nem ismertem a mellé kiosztott ellenfelet, a szokatlan lila bőrű személy ábrázata nekem semmit nem mondott. Ellenben a kis vörösnek láthatóan annál inkább, ő szúrós tekintettel meredt a Xandarira, arca mégis rezzenéstelen maradt, szinte kifejezéstelen, de végül nem szólt semmit, inkább csak visszafordult a reggeliző társasághoz. A férfi azonban nem hagyta annyiban.

– Lehet minden vagyonomat a meccsedre kéne feltennem!

Csodás, direkt provokálja.

– Mi folyik itt? – súgtam oda Judytnak, akinek arcára fagyott mosolya aggodalmat tükrözött.

– Nem tudom – motyogta a választ. – Pontosan tudja, hogy Sig könnyen bepöccen. És akkor nagyon nem kedves.

– Miért egyébként az? – pillantottam vissza. A kisasszony kifejezőn nézett rám, bár még így is túl aranyos arcot vágott ahhoz, hogy megijesszen. – Vicc volt! – vigyorodtam el, ő pedig elfojtott magában egy kuncogást. Csípi a humoromat.

Egat ezalatt természetesen tovább feszítette a húrt Sigynnél.

– Kha'i egy rettegett idéző, és téged választottak ellenfelének – bökött a lányra kárörvendőn fel röhögve. – Hálám a sírig üldözni fog kislány, ígérem.

Sigyn, egy szót sem szólt. Rá sem pillantott. Lassú mozdulattal emelte magasba öklén kinyújtott középső ujját. Páran hangosan szisszentek fel. Még én is tudom, hogy midgardiaknál ez mit jelent. Összepréseltem ajkaim, nehogy hangosan felröhögjek a reakcióján. Belevaló lány. Bár nem túl elegáns visszavágás egy hölgytől.

– Ó, picinyem, nagyon is élveznéd, ha a számba vennélek. Álmodozz csak – vigyorgott kajánul a Xandari.

Sigyn felpattant ültéből – még éppen láttam, amint kezével megragadta az üres ételdobozt – és egy jól irányzott karlendítéssel, izomból Egat fejéhez vágta. Nagyot koppant a xandari kopasz koponyáján a darab. Kínos csend lett.

– Gyere ide, és kitaposom a terrai beleidet! A szajha anyád megbánja, hogy nem nyelt le...

Ekkor már nem hallottam Egat miként folytatta, mert amint láttam, hogy Sigyn megindulna felé, ösztönösen ugrottam oda. A háta mögé lépve átnyúltam hóna alatt, és visszarántottam magamhoz a lányt.

– Ne-ne! Sigyn nyugalom – fogtam vissza, bár meg kell hagyni, volt benne spiritusz. – Direkt hergel, hát nem látod?

Szavaim nem nyugtatták meg, szabadulni próbált én meg azon voltam, hogy állva maradjunk, mert a sérült lábam nem bírta még úgy a terhelést, mint hittem. Ordibálás és szitkozódás kezdődött, többen védelmezőn mellénk álltak. Nereza, elénk lépett, hogy ezek ketten ne is lássák egymást.

– Elég ebből! – rivallt mindannyiunkra.

Jelenléte hatásos volt, ellentmondást nem tűrő kisugárzása hamar csendre intett mindenkit. Sigyn, még fújtatott az idegességtől, de éreztem, hogy karjaim közt lassan belőle is ereszt a feszültség. Segélykérőn néztem Judyt felé. Jól jött volna, ha képességével megnyugtatja kicsit a tüzes kis midgardit, de a szőkeség kezeit a fülére tapasztotta, és a szemét is behunyta, hogy se látnia, se hallania ne kelljen.

Rá aztán lehet számítani...

– Ha lehiggadtál elengedlek – ígértem halkan Sigyn fülébe suttogva.

Csodálkoztam, hogy még sérült állapotomban is oly' könnyen elkaptam. Csak most tűnt fel, hogy milyen alacsony teremtés, fejbúbja épp az állam alá ért. Hogy fog ez az apró halandó legyűrni egy nagyhatalmú idézőt? Amint éreztem, hogy indulatai alábbhagytak, lassan eleresztettem őt. Hátrébb léptem, és csak ekkor tűnt fel, milyen nagyon szúr a sebem. Önkéntelenül oda kaptam a kezem a fájó pontra. Sigyn, nem nyugodott meg teljesen, még mindig éreztem a belőle áradó haragot.

– Most mindenki leteszi magát szépen egy sarokba és lehiggad. – Nézett végig a társaságon Nereza. – Bőven elég napi egyszer magunkra haragítani az őrséget – pillantott felénk. Sokatmondón a midgardi szemébe fúrta kékjeit. Sigyn, nem válaszolt a felszólításra, helyette lábait gyorsan szedve távozott a cellánk irányába. Figyeltem, amint eltűnik a fordulóban, míg Egat és társai a folyosó ellenkező vége felé indultak, és csak akkor kezdtek elégedetlen morgolódásba, mikor tisztes távolba kerültek tőlünk. Lassan oszolni kezdett a tömeg, és amilyen hirtelen kezdődött perpatvar, olyan gyorsan véget is ért. Ekkor vettem csak észre, hogy Rezgar is ott állt végig mögöttem, de nem avatkozott bele. Őt és Nerezát valóban tisztelték a rabok, de legalábbis hallgattak rájuk. A férfi mellém lépett, szinte felém tornyosult.

– Ez szép volt. – Ismerte el a nagydarab hústorony. Meghökkentő, de ez a muspel fajzat, legalább egy fejjel magasabb nálam.

– Semmiség – legyintettem. – Ő is megtette volna. – A férfi szőrtelen szemöldökei a magasba szaladtak.

– Biztosan így van – hagyta rám, de szemei épp az ellenkezőjét sugallták. Azzal ő is ott hagyott, hogy harmadmagával eltakarítsák a reggeli étkezés nyomait, és az elhajított doboz maradványait.

Sigyn, szörnyen megtévesztőn viselkedik. Időnként nem törődőmnek tűnik, vagy épp játékosan és laza, de belül törékeny kell legyen, ha ilyen könnyen kihozzák a sodrából. Ismét utána pillantottam. Vagy nagyon fél. Ébredtem rá. Hisz azt mondta, ő sem tudja mit keres itt. De ha ő a gyenge láncszem ezen a helyen, mi köze van a jövendöléshez, amit láttam? Sehogy sem értettem. Ma este talán meg fog halni, muszáj mielőbb kiszednem belőle, milyen látomás gyötri.

Fogszorítva botorkáltam el a folyosó széléig, a tőlem telhető legméltóságteljesebben, majd óvatosan huppantam le a fal mentén húzódó padkára. A kötésre pillantva láttam, hogy máris átvöröslött az anyag. Felszakadt a seb, és elfogyott kötszer. Kénytelen leszek keríteni valamit, hogy ellássam a sérülést. Körbe kémleltem a helyen. Láttam, amint Nereza Judytot próbálta összekaparni. Láthatóan a lányt megviselte még ez az apró szóváltás is. Hamar bevillant, amit az emlékei közt láttam. A képessége miatt viseli ilyen nehezen mások érzelmi kitöréseit, és a konfliktusokat. Nos, az egyik lehető legrosszabb helyre került.

***

Órák teltek el. Sigyn, azóta sem került elő. A többiek mindenesetre hamar túlléptek a reggeli összezördülésen, és amíg azzal foglalták el magukat, hogy megtegyék tétjeiket a viadalokra, nekem bőven maradt időm tanulmányozni mi mindent tudok elintézni a bilincsemnek hála. Például be tudtam állítani, hogy értelmes nyelven kommunikáljon velem a masina. Onnantól már gördülékenyen ment minden. Kiderült, hogy sok adat került be rólam a rendszerbe. Mikor megérkeztünk, és elkobozták a holmimat mindenféle teszteket is végeztek rajtam. Szóval, nem csak azt derítették ki, hogy Asgardról érkeztem, de azt is, hogy eredendően jégóriás vagyok. A varázserömet is kategorizálták, bár ezek az értékek számomra nem jelentettek semmit. Meghökkentő, de többet tudtak rólam, mint én magam. Találtam mindenféle más – szerintem haszontalan – információt. Magasságom, súlyom, életkorom, és úgy nevezett kémiai összetételeket is. Ez a bilincs még a pulzusomat is rendszeresen méri. A felszerelésem listája is szerepelt, továbbá a fizikai állapotom az összes korábbról maradt és felfedezhető sérülésemmel együtt. Még a lábtörésem is szerepelt a listán, amit Thornak köszönhettem, pedig az évszázadokkal ezelőtt történt, még ifjú korunkban. Versenyeztünk lovaglás közben. A cél közeledtével még mindig én voltam előnyben, de Thor sosem tudott veszíteni. Mikor megelőzött minket Gulltoppal letaszított lovammal együtt az útról. Felborultunk, és Svipud rám zuhant. Thornak még csak fel se tűnt a baleset, egyenesen vágtatott tovább a célig. Negyed órán át vesződtem a lovam alá szorulva, mikor anyám felbukkant néhány katonával, hogy segítsenek rajtam. Megalázó volt, de megfizetett érte. Akkortájt tanulgattam az alakváltást. Így egy másik alkalommal kígyóvá varázsoltam magam, és mikor felvett a földről jól ráijesztettem. Önkéntelen is elvigyorodtam az emlékre.

Sikeresen kiderítettem, hogyan fogadhatok a felületen az egyes küzdelmekre. Sőt. megtaláltam mi mindent kaphatok kreditért. Ruhát, felszerelést, tisztálkodószereket, takarót. Természetesen ételt és gyógyszereket is. Utóbbi kettő mindennél drágább volt. Százötven kreditembe került egy seb ellátására elegendő készlet, fájdalomcsillapítóval. Rablás!

Ezután felderítettem a mosakodó helységet. Kettő volt összesen. Kicsinek és undorítónak ítéltem mindkettőt, de azt választottam, ami feltehetőleg a hozzám hasonló human alkatú lényekre volt kialakítva. Félhomályos és párás volt. Ráadásul valamilyen furcsa áporodott szag terjengett mindenfelé. De itt legalább nyugalomban leszedhettem a kötést és letisztítottam a sebet. Szörnyen festett. Egyes pontokon szürkülni kezdett, és nem a hegesedés miatt, idegesen vetettem a falnak a hátamat. Minden erőmmel azon voltam, hogy megnyugodjak, kár aggódni, mert ha itt helyben halálra idegelem magamat az csak gyorsítja a folyamatot, és nekem megoldás kellett. Itt és most. A sebem állapota romlott, és pontosan tudtam az okát, ami félig jó hír. A tőröm méreggel van átitatva, és az ellenszert ugyan magamnál hordom, de azok a nyomorultak mindent elkoboztak érkezésemkor. A felszerelésemmel együtt, az ellenszert is. Sigyn kitisztította ugyan a sebet, de a méreg azonnal terjedni kezdett, nem lehetett megállítani. Ki kell jutnom a börtönből, különben napokon belül végez velem a szer. Lassú idegméreg, számító és kegyetlen, megfelelő ellenszer híján esélyem sem lehet. Hiába is kerestem efféle holmit nem tudtam magamnak vásárolni. Ha legalább az erőmet visszakapnám...

– Hé! – Csapott valaki a bejárat fém ajtajára kívülről – Loki. Ne kényeztesd magad ennyit, másnak is van bent dolga.

Fúj. A gondolatra is kirázott a hideg. Ebben a lepukkant, mocskos mindenki szutykában az életben nem könnyítenék "úgy" magamon.

– Türelem! – Válaszoltam fennhangon, de több figyelemre nem is méltattam.

Beadtam magamnak a fájdalomcsillapítót. Bekentem a sebet egy átlátszó folyadékkal, amit a készlethez kaptam. Egy pillanat alatt összehúzta a sebet. Furcsa módon csak egy kis égő érzés maradt utána, de egy-kettőre bezárult. Már be sem kellett kötni. Döbbenet. Persze a méreg, így is a szervezetemben vándorolt. Három napom van, utána olyan mértékben romlani fog az állapotom, hogy nem lesz esélyem se marad.
Felkaptam a nadrágomat, megkötöttem rajta a fűzőt és miután elrendeztem a külsőm egy tükörnek köszönhetően, könnyed léptekkel vonultam ki az ajtón, ezúttal végre sántikálás nélkül.

– Mi a pöcs tartott eddig? – Morrant rám a sneeper támadóan, mikor kiértem. Ő félig humanoid, félig rágcsáló, zöld bőrrel és visszataszítóan ronda rágófogakkal.

– Nyugalom – emeltem meg kezeimet – tiéd a terep, Atnis. – Mutattam a mosdó felé egy könnyed mosollyal, majd azonnal ott hagytam. Sneepernél agresszívebb fajt keresve sem találnánk. Nem is értem, hogy nem fojtották meg álmában a cellatársai. Nagyobb nyugta lenne a foglyoknak az ilyenek nélkül.

Mire visszaértem már mindenki az ebédjét fogyasztotta. Átvettem a saját adagomat, és hamar körbe kémleltem elviselhetőbb társaság reményében. A már jól ismert csipetcsapat most is együtt evett, bár bővült a kör két fővel. A nevükről fogalmam sem volt, de láttam, hogy a balhé alatt ők is közbeavatkoztak, hogy visszatartsák Egatot. Úgy döntöttem ismét őket tisztelem meg a társaságommal.

– Akad itt még egy hely? – érdeklődtem. Zaeden maga és Nereza közé mutatott. Én könnyeden és végre elegánsan foglaltam helyet.

– Jobban érzed magad? – csodálkozott el Nereza.

– Sokkal.

– Ennek igazán örülök! – mosolygott rám Judyt egyből.

– A kedved is jobb – állapította meg Rezgar.

– Fájdalommentesen minden szebb – eresztettem meg egy halvány mosolyt, hogy kevéssé tűnjek barátságtalannak.

– Hozok desszertet – pattant fel Judyt hirtelen, mintha valamiért menekülőre fogta volna. Csak egy pillanatra néztem utána, de lekötött az ebédem, ami gyorsan fogyott.

Az utolsó Asgardban töltött napom óta nem ettem ilyen jóízűen. Az éhségem megnyugtató bizonyítéka, hogy valami változott. Rossz napjaimon mindig elkerült az étvágy, és arról szó sincs, hogy most ne gyötörnének gondok. Minden órában azzal küzdöttem, hogy ne gondoljak a jövendölésre, amit az éjjel láttam. Miközben minden esélyem meg van rá, hogy a saját mérgem miatt lelem halálomat a semmirekellők társaságába zárva. Lehetne ennél is siralmasabb a napom? Mondhatnánk kilátástalan a helyzet, de kitartó típus vagyok, ezért minden eltelt órával biztosabb voltam a dologban; ki kell jutnom innét.
Ismét eltöprengtem a rúnán, pedig ébredésem óta vagy százszor pörgettem át gondolatban a jelentéseit, és a lehetséges jóslatot, még sem voltam biztos benne, hogy jó a megfejtés, hisz annyira képlékeny mágia ez. A naudiz egy egész életre kiható rúna, ami elsőként a szükségletekről szól, és arról a félelemről, szorongásról, ami ehhez kapcsolódik. Kellő akarattal és kitartással, mégis megváltoztatható a sorsunk, tudásunk és bölcsességünk által. Ez a rúna, mégis oly' sok mindent jelenthet önmagában, hogy száz féle irányba indulhatnék a megfejtést remélve. A naudiz színe a fekete, álmomban végig sötétség vett körül. A tűz, a naudiz eleme. Anyám oltáron pihenő holttestét emelvényekre helyezett edények vették körül, amikben láng égett. A látomás nagyon konkrét volt, minden erre a rúnára utalt. Mégis mikor a tálba nyúltam, a folyadék arany masszává vált, ekkor pillantottam meg Sigyn arcát. Feszülten töprengve kezdtem el dobolni térdeimen. Ha a mágikus erejére gondolok általában a sikerhez, célok eléréséhez használják fel. Bár annak idején úgy olvastam, a midgardiak szerelmi mágiaként is alkalmazzák. Jelentései lehetnek; a szorongás, megfosztottság, szegénység, zavarodottság, konfliktus, túlélés, kitartás, türelem, eltökéltség, sorsunk elfogadása, vagy saját erőnkből eredő változásokat, félelmeink leküzdése. Nos, ez mind tökéletesen leírja jelenlegi helyzetemet. Összegezve, jelenleg a legfontosabb számomra a szabadságom, hogy megmenthessem anyámat a végzetétől, és hogy mit teszek ennek érdekében csak rajtam áll, de ehhez ki kell jutnom innen. Sigyn pedig kulcs a szabadulásomhoz. Csakis ez lehet a megfejtés.

Zaeden mély orgánuma hirtelen zökkentett ki gondolataimból.

– Visszatérve az előbbi témára, szerintem Adgert nem kapták el. – Éreztem, amint megfagy a levegő a férfi nevének hallatán. Mégis mitől rettegnek ennyire?

– Hagyjuk ezt Zaed. Erockkal a szemünk előtt végeztek, ne akarj a sorsára jutni – intette le Rezgar.

– Hülyeség. Biztosan Adger köpte el, hogy Erock segített neki. – Ellenkezett a nő, akinek a nevét még ugyan nem tudtam, de hamar megjegyzetem a külseje miatt. Humanoid alkata volt, vastag sötét bőrét több ponton szőrzet fedte. Külseje leginkább egy majom-emberre emlékeztetett, sötétkék bundával.

– Pont, hogy nem. Ha Adgert nem tudták fülön csípni, akkor az első dolguk volt kideríteni ki volt a cinkos. De lehet nem is Erock volt, csak kiragadták a tömegből és példát statuáltak, nehogy mi is próbálkozni merjünk – mutatott rá Zaed.

– És, ha igazad van? Az min változtat? – szólt közbe Nereza. – Nem tudjuk, hogy jutott ki, és egy újabb szökéssel azt kockáztatjuk, hogy más rabokat használnak fel elrettentésre. Az sincs kizárva, hogy az őr igazat mondott és elfogták. Úgy téged is temethetnénk, ha megpróbálnád – világított rá a nő.

Rezgar folytatta.

– Egyébként is. Az őrök nem választanak találomra. Értéktárgyak vagyunk, de nem az ő tulajdonuk. Nem dönthetnek az életünkről, szóval nem üthettek hasra, mikor végeztek Erockkal. – Közben újabb falatot lapátolt be a leveséből.

– Miről maradtam le? – tért vissza közénk Judyt, én meg elfojtottam egy nevetést. Ez a kislány mindig megtalálja a legrosszabb pillanatot a kérdéseire. Úgy döntöttem megkönnyítem a dolgukat, témát váltottam:

– Sigyn, hol van?

– Gondolom még durcizik a sarokban. Azóta nem láttam – vont vállat Zaeden kedvetlenül, mikor kénytelen volt tudomásul venni, hogy senki nem vevő az elméletére.

– Miért mondasz ilyet? – háborodott fel a kis szőke. – Ez kicsit se jellemző rá, látszik mennyire nem ismered – ellenkezet Judyt, mindenki jószándékú kisangyala.

– Te már csak tudod, boszorkány – heccelte a férfi.
Judyt viszont nagyon is durcás típus volt, és ilyenkor ábrázata egy apró rágcsálóéra emlékeztetett. Ajkait összeszorította, arca felpuffadt, miközben magába fojtotta a levegőt, de ez még eddig sosem vált be. Nereza végül szolgált számomra egy kézzel fogható ötlettel.

– Szerintem azt tervezi, mit tegyen az arénában, mikor majd Kha'i előtt áll. Muszáj valamit kiötlenie, ha túl akarja élni. Legalább ötszáz szint van köztük a rangsor szerint.

– Komolyan? – lepődtem meg.
Ez bizony megmagyarázná, miért akart Egat ötezer kredittel fogadni ellene. Könnyű győzelemnek ígérkezik az idéző számára.

– Sigyn besorolása száznyolcvankettő. Kha'i viszont közel áll a hétszázhoz – bólintott Nereza.

Zaeden köhintett egyet, elfolytot hangon nyögte:
– Csúfos vereség.

A nő komoran nézett fel rá, de csak Judyt ellenkezett a férfival, ő is csak naiv optimizmusból.

– Ne mondj ilyet, Sig túl fogja élni!

– Szokványos, hogy ilyen nagy erő különbséggel állnak ki egymás ellen a foglyok? – pillantottam Rezgar felé, aki lassan kezdte ingatni a fejét.

– Nem. Merőben szokatlan. Kicsit olyan, – halkította el hangját – mintha hiba volna a rendszerben – ám ezután sietve témát váltott. – Egyébiránt, szerintem Sigyn most is húzza a lóbőrt, mikor ebédelnie kellene. Mondtam neki, hogy szedjen egyen rendesen, ha küzdeni akar, de persze most is magasról tesz a tanácsaimra – morgott, mint egy megbántott apuka.

– Ne vedd fel – veregette vállon a férfit Nereza. – Rám se hallgat – közben lopva felém pillantott.

Ötletem se volt miről lehet szó, de ha jól sejtettem velem kapcsolatos a dolog. Vajon mit tanácsolt Sigynnek? Egy ideig próbáltam kitalálni, de hamar rájöttem, hogy nem is érdekel, mit beszéltek ezek ketten a hátam mögött.

– Kiderítem – ugrottam fel együltő helyemből és felkaptam az üres dobozom.

– Ezt gyorsan elpusztítottad – hüledezett Judyt, aki már a második desszertje végén járt.

– Nicsak, ki beszél? – pillantottam a lassan kiürülő edényére, amitől azonnal pír öntötte el arcát. Küldtem felé egy lehengerlő mosolyt mielőtt megbántódik, de csak a hecc kedvéért. A cellánk felé vettem az irányt, mert legutóbb arra láttam kószálni a kisasszonyt, de természetesen a zárkánk üres volt. Tovább indultam, nagy szerencsémre igen nehéz eltűnni egy börtönben, ami egyetlen folyosóból áll, a változatosság kedvéért kevés kanyarral. Keresgélés közben jöttem rá, hogy akadtak még néhányan, akiket eddig nem vettem észre. A reggeli események elvonhatta a figyelmem, mert nem tűnt fel egy eternal skull, és egy scania-i a rabok között, ők igazi ínyencségnek számíthatnak a különlegessék repertoárjában. A fogoly létszám megközelítőleg ötven lehetett, ami szinte tömeg egy ekkora helyen, és fél nap leforgása alatt nem is lehet mindenkit megjegyezni. A fal mentén soroltam végig, és egyből ijedten ugrottam odébb, mikor az egyik sarkon nyivákoló hang ütötte meg a fülem.

– Elnézést! – intettem a macska embernek, mikor rájöttem, hogy imént én léptem a farkára.

A folyosó legvégében, végre rábukkantam a kis midgardira. Tényleg az egyik sarokban kuporgott, egész testét a falnak döntve. Fejét felhúzott lábaira hajtotta, arcából semmit nem láttam, mert hosszú vörös haja rendezetlenül omlott előre.

Lassan, csendben lopakodtam közelebb, közben a mondandómat fogalmaztam. Pocsék kedve lehet. Muszáj lesz megpuhítanom előtte, ha azt akarom, hogy látni engedje az álmait. Nem ronthatok rá egyszerűen, ha konkrét dolgot akarok kiszedni a fejéből. Fel kell vezetnem a témát, kicsit megpiszkálni, ezeket az emlékeket, különben nem juthatok érdemi információhoz. Nem sok kedvem van csevegni a bánatáról, de úgy fest muszáj lesz meghallgatnom, ha rá akarok térni a lényegre.

– Sigyn – álltam meg felette. Hangom nyugodt és megértőn csengett, de nem reagált. – Hahó, Sigyn. – ismételtem, de semmi reakció.

Csak hozzám ne vágjon valamit. Megfigyeltem és szerencsére nem sok dolog volt a közelében, amit felém hajíthat. Hirtelen furcsa morgó hangot hallatott. Leguggoltam, hátha rá vehetem, hogy legalább emberi szavakkal reagáljon és akkor...

– Ez most komoly? – Nyögtem, mikor mellé guggolva tisztán láttam, szundít. Ajkai elnyíltak, kevés nyál folyt ki közülük, és halkan durmol. Legszívesebben homlokon csaptam volna magam. Rezgarnak volt igaza. Ez a lány csak húzza a lóbőrt, és nem a közelgő küzdelem miatti félelem mardossa. Egyszerűen csak alszik. Elképesztő nőszemély! Újra végig mértem, és rá kellett jönnöm, nem is annyira visszataszító közelről figyelve. Karjaival felhúzott lábait ölelte körbe, arcát térdén pihentette. Rézvörös, hullámos haja, - amit eddig csak összefonva láttam - most hosszan omlott végig hátán, karjain és az arca előtt. Hófehér bőrét szeplők fedték az orra vonalában egészen a füléig. Eddig ezeket az apró foltokat észre se vettem. Talán, mert nem érdekelt annyira, hogy megfigyeljem. Halvány rózsás ajkai, igen aprók voltak, orra turcsi, füle hosszúkásabb az átlagosnál. Karakteres arca volt, akár a személyisége. Éberen mégis sokkal keményebbnek tűnt. Álmában vonásai kisimultak, szinte kislányosan bájos volt, pedig biztosan betöltötte már a húszas éveit. Mintha azt olvastam volna a midgardiak huszonhatévesen vannak erejük teljében, az fejlődésük csúcspontja. Miért pont huszonhat? Egyből Thor midgardi nője villant be. Az ő életük nekünk szempillantás. A bátyám komolyan hiszi, hogy egy halandó felérheti az erőnket, tudásunkat? Sosem lennének méltó társai az Asgardiaknak. Bosszús lettem a gondolatra, hogy az a fruska mennyire megváltoztatta Thort, ilyen rövid idő alatt. Ám, ekkor bevillant egy bájos és vonzó szempár, és tulajdonosának aranyfényű hajzuhataggal keretezett arca. Mégis sietve elfojtottam a kínzó emléket. Erőszakkal vettem rá magam, hogy ne terelődjenek el a gondolataim. A szökésre kell koncentrálnom. Ahhoz pedig tudnom kell mit látott Sigyn és, hogy mi köze ennek a jóslathoz. Persze azt is ki kell derítenem, miként akart meglépni innen, mert a többiektől láthatóan semmit nem remélhetek.

– Hé, Sigyn! – ráztam meg a vállát, erre végre valahára felkapta a fejét, mint, aki nem az igazak álmát aludta az imént.

– Hogy? Figyelek – vágta rá. Meglepetten pislogott fel hatalmas zöld szemével.

– Ebédidő van, a többiek rég végeztek – magyaráztam, mire ő egyből felpattant.

– Máris? Így elszaladt az idő? – döbbent meg. Követtem a mozdulatát. – Kösz, az értesítést – tette hozzá sietve, és ha el nem kapom a karját, meg is indult volna rögtön.

– Hé-hé, nyugalom. Néhány perc már nem változtat semmin. Beszélnünk kell. – állítottam meg. Felém fordult, várakozón pillantott rám, én elengedtem. – Említetted az álmaidat... – kezdtem bele, de kicsit elvonta a figyelmem, hogy zabolázatlan vörös tincsei rakoncátlan állnak mindenfelé. Észrevette, hogy elkalandoztam, mert sietve kezdte el rendezgetni a haját, hogy ismét összefonja. – Ezt, kérlek, most hagyd abba, és figyelj.

– Mindent hallok, Loki. Ez csak pótcselekvés. – Tájékoztatott és valóban könnyeden választotta szét hosszú tincseit, majd rutinosan befonta őket pár mozdulattal. Türelmesen kivártam, mert engem igen is zavar, ha nem figyelnek rám.

– Szóval. Azt mondtad voltak olyan álmaid, amikben számodra ismeretlen alakokat láttál – bólintott.

– Mi volna a lényeg?

– Szeretném tudni, mit láttál pontosan. – Mielőtt akadékoskodhatott volna közbe vágtam. – Tudom, hogy szerinted ezek haszontalan álmok, de engem érdekel a dolog – megadóan sóhajtott.

– Nézd nem sok értelme volt. Egy hatalmas palotában voltam, valamilyen díszteremben, vagy templomban, fene tudja. Egy vén fószer előtt térdeltem, aki valami bazi nagy aranytrónuson ült, és állatira pipa volt rám. Egy nő volt mellette, aki tuti az én oldalamon állt, mert szerintem próbált kimenteni a tagnál. Mindegy. Valamivel magamra haragítottam az öreget és ezért meg akart büntetni, aztán a nő még kérlelte egy ideig, de szerintem magasról tett rá, mert utána meghaltam. Azt hiszem kinyírt a fazon.

– Várj, ez így értelmetlen – állítottam meg.

– Én is ezt mondtam.

– Látnom kell!

Utoljára csodálkozó pillantását láttam. Két tenyeremet egyből a halántékára tapasztottam, lehunytam a szemem, és egyből elsodortak emlékei, egyenesen az álmában találtam magam.