A kis társaság hangulata megzuhant, miután Sigyn közölte velük a rossz hírt. Pillanatokig nem tértek magukhoz. Nem teljesen értettem lehangoltságuk okát. Pyr'arc bizonyára egy rabtársuk lehetett, azonban így vagy úgy, de meghalt volna. Mire fel ez a nagy szomorkodás? A halandók túl érzékenyek – fintorogtam, de egyszeriben engem is elfogott a szomorúság. Fájdalmat, veszteséget éreztem.

Szentséges Yggdrasil! Hogy én mennyire vak voltam! Túrtam hátra csapzott fekete tincseimet, és szemem sarkából szőke lányt fürkésztem. Most értettem csak meg. Judyt nem ember. Képes befolyásolni a körülötte lévők érzéseit, ezért is nyíltam meg neki én is olyan könnyen. Ezért nem zavartam el azonnal minden lében kanál kisasszonyt. Mennyire nagyon bosszantó! Mégis tetszik, hogy ilyen ügyesen használja fel a képességét. Még engem is megtévesztett. Persze nem lehetek teljesen bizonyos, még próbára kell tennem az elméletemet.

Felpillantottam. Sigyn, aki eddig a bejáratot támasztotta, leengedte összefont karjait. Közelebb lépett, és legnagyobb meglepetésemre magához vette kötszereket. Találkozott a tekintetünk, és az övéből együttérzést olvastam ki, ami egészen meglepett. Végigmért és lábamra pillantott.

– Segítek ellátni a sebét.

Elvigyorodtam:
– Azt mondtad nem fogsz pátyolgatni.

– Jah, de ha reggelre megmurdelsz, akkor biztos, hogy az egyikünket fogják gyanúsítani és eszemben sincs meghalni olyasmiért, amit el sem követtem.

Fürkészőn figyeltem mozdulatait, kimértsége távolságtartásról árulkodott, miközben feltűnően kerülte pillantásomat, ami elárulta számomra, hogy nem mondott teljesen igazat. Valamit elhallgat mindannyiunk elől, és pechjére, én imádom a titkokat. Ez a nap sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint vártam.

Míg Sigyn a sebemet vette szemügyre, Judyt gond nélkül állt neki bontogatni a kezében lévő csomagot, amit a kis vörös hamar ki is vett a kezéből:

– A-a! Először hozz vizet légy szíves.

Rezgar egyből felajánlotta segítségét, és kikísérte a kisasszonyt. Sigyn ezután csakhamar Nerezát is elzavarta, mintha kettesben akart volna maradni. Még egy pillanatra az is felmerült bennem, hogy talán meg akar ölni, hisz ki tudja mi volt ez a hirtelen pálfordulás tőle. Egy ideig megfeszülten, támadásra készen és némán figyeltem őt. Varázsképességem hiányában, mély, tátongó sebbel a lábamon kevéske hátránnyal indulnék egy közelharci küzdelemben. Viszont a vörös olyan nagyon belemerült a sérülés vizsgálatába, hogy hamar eloszlatta a gyanúmat. Mi több, úgy festett végre valaki érti a dolgát. Megkönnyebbülten döntöttem a falnak a hátamat. Talán rábízhatom ezt a dolgot. Nem sok kedvem volt a sérüléssel bíbelődni, ami nyilván már a szúrás pillanatában megfertőződött, de ez a holnap gondja. Lehunytam egy kis időre szememet. Rossz ötlet volt. Azonnal megfordult velem a szoba, így ismét Sigynnek szenteltem a figyelmemet, hátha eltereli rosszullétről a gondolataimat.

A lány apró, vékonyka ujjaival határozott, mégis gyengéd mozdulatokkal húzta odébb az anyagot a sérült szövetről. Mikor láttam, hogy a széle besötétedett sejtésem beigazolódott, nem csak alvadt vér fedte a sebet. A kis vörös óvatosan fejtette le felhasított nadrágomat, próbálta kihámozni a beletapadt anyagot a sebből. Láttam, hogy szét akarja választani a kettőt, és már tudtam mi fog következni. Megszaladt a keze az anyaggal együtt, és kitépett egy darabot a sérülésből. Ijedten ledermedt. Fáj nem tagadom, de a korábbi sérüléseimhez nem is volt fogható. Sejtelmesen mosolyodtam el.

– Óvatosan, a lábamra még szükségem lesz.

Szavaim libabőrössé varázsolták porcelán bőrét, és egészen a füléig pirult. Elégedett vigyor terült el arcomon. Ó, jaj, hogy ez mennyire szórakoztató. Miért élvezem ennyire? Vajon meddig tűri? És hogy reagál majd, ha ráébred csak játszom vele? Muszáj még párszor ugratnom, mert ez nagyon mókás, de hamar kirázta magát pillanatnyi zavarából.

– Bocs. Próbáltam óvatosan, de útban van az anyag. Vedd le a nadrágot – utasított.

Magasba szaladt a szemöldököm. Sietve pakolta odébb közelemből az eszközöket, és egy mozdulattal hátrébb lépett. Kajánul vigyorogtam. Itt és most? Mohó kislány. De nem rohanhattam ennyire előre, talán nem is értette volna, mire gondolok. Látni akartam belemegy-e a játékba.

– Nem kertelsz, bele a közepébe. Ez tetszik – csipkelődtem.

Először nagy szemeket meresztett rám, majd tekintete szigorúvá vált, kezeit csípőre emelte, és sürgetőn csettintett a nyelvével.

– Igyekezz.

Pontosan érti. Konstatáltam elégedetten. Rögtön vetkőzni kezdtem. Szemérmetlenül gombolkoztam és ügyeskedtem le magamról a feszes anyagot. Nem néztem felé, mert szemem sarkából is tisztán láttam elképedt ábrázatát. Talán azt hitte ellenkezni fogok? Nagyot tévedett. Nem csak jóképű vagyok, de az alakom is tökéletes, nincs mit takargatnom. Megváltam a csizmáktól, és csak ekkor nézett félre. Óvatosan átemeltem a sérült rész felett az anyagot, mikor hangos csattanás zavart meg a bejárat felől. Judyt az ajtóban állt dermedten, ijedtében kiejtette kezéből az edényt, és kezével a szemét takargatta.

– Szent ég! Mi-mi-mi történik?

Nem sokat törődtem a zavarával, ruhám hamar a fekhelyemen landolt.

– Nadrágon át nem tudjuk ellátni a sebet – magyarázta Sigyn.

– Ó, é-értem. Igazad van – bólogatott, de minden pillanattal csak vörösebb lett az arca.

– Esetleg hoznál még egy adagot? Ennek kiömlött a fele – nyomta a tálat Judyt kezébe, és a szöszinek se kellett több, szinte kirohant vele a cellából. Hangosan kuncogtam rajta. Sigyn szúrós pillantást vetett rám:
– Ne nevesd ki.

– Ne légy álszent! Épp úgy szórakoztatott téged is.

– Mindjárt jövök – indult ki sietős léptekkel.

– Hékás! Félpucér vagyok, most komolyan magamra hagysz?!

Felnevetett:
– Bizony. Szokjon hozzá, fenség!

– Ezt nem felejtem ám el! — fenyegetődztem viccesen, de válaszra sem méltatott. Ellenben ott volt az a huncut somolygás ajkai szegletében, amiből tudtam, hogy ő is kezd felengedni végre. Amint kilépett a cella ajtaján, fáradtan döntöttem hátamat a falnak, egy hangos sóhaj kíséretében. Végre csend és nyugalom – pihentettem meg fáradt szememet.

Mikor rádöbbentem, hogy fogolyként szállítanak ide nem egészen így képzeltem a rabságot. Azt hihetné az isten, hogy itt minden nyomorult halandó, céltalanul kószál, saját értéktelenségének gondolatától senyvedve egy - bűztől és mocsoktól omladozó - cella falai között. Viszont az itt lévők úgy sürögnek-forognak, ahogy nekik tetszik. Igaz, ők nem is tartják magukat rabnak, sokkal inkább értékes árucikknek. Épp csak elcsendesedtek kavargó gondolataim, mikor az áldásos nyugalmamat Judyt megzavarta. Közelebb osont, és némi tétovázás után suttogta:
– Loki... alszol?

– Most már nem.

– Ó, bocsi – sajnálkozott.

Bosszúsan sóhajtottam, erre folytatta:
– Meghoztam a vizet, amit Sig kért, de már megyek is. Nem akartam gondot okozni, csak segíteni szerettem volna – magyarázkodott, mintha egyszer is kérdőre vontam volna. Hogy fecseghet valaki ennyit a semmiről? Meglehetős lassúsággal emeltem rá tekintetem, riadtan rezzent össze.

– Lassan vacsorázunk, szóval... ha Sigyn ellátta a sebedet, esetleg csatlakozhattok is – cseverészett tovább.

– Vacsora?

– Igen, naponta háromszor kapunk enni – lelkesedett fel, és már meg is bántam, hogy vissza kérdeztem. – Egyébként egészen ehetőek az ételek, és laktatóak is. Én mindig sütit veszek a kreditjeimből – mesélte lelkesen, de amint Sigyn betette a lábát felé fordult. – Épp mondtam, hogy ha végeztünk, utána rögtön csatlakozhatnánk a vacsorához. A többiek már neki kezdtek.

A vörös átvette tőle az edényt és lerakta combom mellett az ágyra.

– Lokinak, most jobb, ha nem járkál, de te menj csak, egyél nyugodtan. – zavarta el udvariasan. De most komolyan, miért kerget ki mindenkit? Idegesített, hogy nem tudtam kifürkészni a szándékát. Figyeltem, amint neki állt a seb kitisztításának. Éreztem a kezéből áradó kellemes forróságot.

Gondolataimból a szőkeség szakított ki:

– Ó, hát rendben. De ha gondoljátok, szívesen hozok nektek enni!

– Köszi, de...

– Én megköszönöm – kaptam az ajánlaton.

Morcos kisasszony metszőn nézett fel rám, szemének zöldje a kígyókat juttatta eszembe. Hosszan babonázva fürkész élénkjeivel, majd hirtelen lecsap. Most nem ez történt. Beletörődőn sóhajtott.

– A herceg megköszöni, ha hozol neki.

Elnézést, ugye nem hallottam jól? Meredten bámultam rá vissza, döbbenten, és mire megértettem, hogy megjegyzése puszta gúnyolódás volt, már rájött zavarom okára. Tudta, hogy fején találta a szöget.

– Ó, bakker... nem mondod komolyan?! Te tényleg, valami királyfi vagy? – mély levegőt vett, mint aki ordítani fog, helyette hangosan elkáromkodta magát. – Basszus!

Megrándultam. Nem csíptem ezeket a midgardi szokásokat. Miért kell káromkodni, mikor olyan csodás szófordulatokkal is elküldhetünk valakit Muspelheimrre? Ráadásul nem is herceg, király vagyok, az ég szerelmére! Egy fensőbb hatalom. Egy Isten! Nyomorult halandó a lábam elé kéne borulnia, hogy egyáltalán megtisztelem a társaságommal. Mondjuk mindent összevetve a lábam előtt ácsorog. Most viszont végre, úgy érzem ismét én irányíthatom a saját hangulatomat, mert Judyt nem kontárkodik bele. Talán ezért is lettem hirtelen ennyire mérges.

– Tényleg? Tényleg herceg vagy? – ugrott közelebb a szöszi lelkesen, majd hirtelen zavarában meg is hajolt. Már értem miért nem próbál hatni rám, teljesen lázba hozta a dolog. Végre valaki, aki tudja, hol a helye. – Melyik bolygón? Hol?

Ó, ha te azt tudnád édesem. Magabiztos mosolyra húzódtak ajkaim.

– Az tök mindegy – vetette közbe Sigyn. – Judyt, pontosan tudod, hogy erről nem beszélünk – terelte a témát, miközben feszült pillantást vetett rám. Yggdrasil összes fényére! Ez a nőszemély rémesen bosszantó és... nem. Inkább a szerepemnél maradok, amíg ki nem ismerem a helyzetet. Udvariasság tökéletes álcáját húztam magamra és kedves hangon Judytnak hálálkodtam.
– Igaz. Nem beszélünk róla. És megköszönöm, ha segítesz, és hozol nekem enni.

– Hát, hogyne, szívesen. Máris jövök! – sietett el a kis virgonc. Azonban a vöröske még utoljára figyelmeztette:
– Judyt, senkinek nem mondhatod ezt el.

– Persze! – fogadkozott, azzal kirohant.

Feszült csend telepedett ránk. Sigyn némán dolgozott, egy szót sem szólt hozzám, még csak rám sem pillantott, mint, aki rémesen mérges. Kár, hogy hidegen hagy a sértettsége, vagy bánom is én, miért ennyire távolságtartó hirtelen, mert sosem leszünk egyenrangúak. Ha tudná, hogy nem csak király vagyok, de egy valódi istenség, vajon felfogná saját jelentéktelenségét? Tudná egyáltalán hol a helye, ha velem beszél? Hálásnak kéne lennie, hogy ilyen nemes feladatot láthat el.

– Ne csinálj több ilyet – kérte, már-már kedves hangon.

– Mégis mit? Hisz, te kérdeztél rá. Ne akarj bűnösnek beállítani, ez most a te sarad – morogtam.

– Nem kellett volna "úgy" nézned – hepciáskodott.

– Mi az, hogy "úgy"? Egy szót sem szóltam! – Kihoz a sodromból ez a nő.

– De a tekinteted mindent elárult!

– Igazán? – Emeltem volna meg a hangom, de ismét megálljt parancsoltam indulataimnak. Még nem tudhatják meg, hogy Asgardról származom, mert ha mások fülébe jut, nem sok nyugtom marad. Talán az első adandó éjjel torkomat metszenék. Így inkább a tőlem telhető legártatlanabb, bocsánatkérő hangon folytattam. – Sajnálom, én nem tudok hazudni. – pislogtam rá sűrűn. – Felénk az ilyesmi nem szokás.

Egy szót sem szólt. A keze mellett heverő csomagra pillantott, majd kihámozta belőle a fehér anyagot.

– Semmi baj. A saját érdeked, hogy itt senki ne tudjon semmit a múltadról. Hidd el – szabadkozott.

Ugyan ki hiszi el ezt neki? Még, hogy ez csak az én védelmemről szól? Neki is kényelmes így, nem kell titkokat őriznie. Azt hiszi, ha kivonja magát és pártatlan marad megúszhat bármit is egy ilyen fertőben? Amint alkalom nyílik rá, egymásnak esnek majd, mint az éhes farkasok, ha csak a szabadság halvány szikráját is megsejtik, és attól fogva csakis az számít majd, hogy ki milyen tudás birtokában áll. Túl buta lenne, hogy felismerje mindezt? Nem lehetetlen, hisz egy egyszerű ember.

Lefedte a sebet, és magában motyogott valamit. Kelletlenül húztam el a számat, míg ő sérülés felett görnyedt én próbáltam minden erőmet megtartani. Ekkora már rémesen kimerült, szomjas és éhes is voltam. Sigyn nagyon belemerült a feladatba, és több szót tényleg nem pazarolt az imént történtekre. Még a végén elhiszem, hogy tényleg puszta kedvességből segít. Üsse kő, puhítsuk tovább morcoskát, kellenek az infók, és talán később még a hasznomra válhat.

– Úgy látom, te tényleg értesz ehhez – bájologtam. – Köszönöm.

– Valójában, ahonnan én jövök, az elsősegélyhez sokan értenek. – Ó, jaj! Mi ez a mű szerénykedés keményen oda csapok, kiasszonytól? – Emeld meg a lábad és tartsd meg ezt itt – mutatott a vastagabb fehér anyagra. Úgy tettem, ahogy mondta, ő pedig körbe tekerte a combomat. Az ég szerelmére, ez legalább a harmadik réteg a seben, hogy jön rám így vissza a nadrág? Végül csomóval zárta le a kötést. – Megfelel? Vagy túl szoros? – érdeklődött.

– Pont jó – hagytam rá.

– Öltözz fel.
Ez valami mánia, hogy folyton dirigál? Egy párhuzamos univerzumban érzem magam, ahol halandók diktálnak. Odin szakállára, végem van! Magamhoz vettem a nadrágot és könnyed mozdulattal kaptam magamra, mégsem akadt bele a kötésbe, nem is éreztem az anyagot, alig nyomott, és a fájdalom is elkerült. Nocsak. Még a végén kiderül, hogy tényleg van valami haszna is.

– Holnap azért, majd kössétek át. Vagy szerezzetek valami jobb sebzárót ennél – emlékeztetett.

– Miért, te hol leszel? – érdeklődtem. Mégiscsak jobb lenne, ha ő intézné.

– Az arénában.

Mindezt úgy mondta, mintha tudnom kéne, mit jelent.

– Meghoztam! – toppant be Judyt a vacsoránkkal. Épp gombolkoztam, mikor az adagomat a fekhelyemre tette. Rögtön az üveg víz után nyúltam, és magamba öntöttem egy egész palackot. Második napja nem volt bennem folyadék. Azt hiszem már porzott a vesém.

– Gyorsan kész lettetek – csodálkozott ránk a szöszi.

Sigyn vállat vont.
– Egy sebet jobb gyorsan ellátni.
A vörös a velem szemben lévő ágy felső fekhelyére dobta ételcsomagját, és felhúzódzkodott mellé.

Judyt mindentértőn bólogatott a válaszra, bár úgy festett, mint aki valami egész máson töri a csinos kis buksiját, majd mint, aki hamar túllépett a problémán gondtalan fecsegni kezdett, míg mi lakmároztunk. Beismerem képtelen voltam figyelni meséjére, mert szörnyen lefoglalt, hogy pillanatokon belül faljak fel mindent, ami ételdobozomban hevert; gabonaféle magvak, fűszeres krémmel. Nem tűnt nagy adagnak, mégis az alját már nehezen tudtam magamba kanalazni. Meglehetősen laktató és finom volt egy cella étekhez képest.

Percekkel később végre jóllakottan, tele fájdalomcsillapítóval, mondhatni boldogan dőltem hátra, hátamat újra kényelmesen a falnak támasztva, és pillanatok alatt fáradtság nehezedett rám. Lehunytam a szemem, és talán egy kis időre el is szundítottam a lányok csivitelése mellett, mikor valaki öles léptekkel beviharzott, és ledobta magát az alattam lévő fekhelyre. Az ágy egyből meglódult a súlyától.

– Ki ez? – morrant fel, nyilvánvalóan rám célozva. Egy pillanatig sem láthattam alakját, mert egyből elhevert az alattam lévő fekhelyen, de készséggel válaszoltam:
– Loki. Te vagy Zaeden? – érdeklődtem, bár mi sem volt egyértelműbb.

– Az – helyezkedett el minden bizonnyal, mert még az én ágyam is megmozdult a forgolódásától.

Szöszi egyből kíváncsiskodva faggatta.
– Rossz kedved van?

– Nem beszélünk róla, Judyt – hárította rögtön.

A szöszi aggódva kelt fel helyéről, kis ideig még figyelte az ágyon fekvő férfit, de mielőtt szólhatott volna a kis vörös leintette. Sigyn közben lehámozta magáról bakancsait, és elheveredett, míg Judyt összepakolta az üres dobozokat és kisurrant velük.

Végre áldásos csend telepedett a cellára. Zaeden mostanra halkan szortyogott, így lassú óvatos mozdulatokkal én is kényelembe helyeztem magam, a kemény fémlapon, amit a helyiek ágynak dicsérnek és nem. A zsákvászon durvaságú anyagtól, ami takarta kicsit sem lett kényelmesebb. Semmi kiegészítő nem járt hozzá, igaz a többieké sem egy takaros darab. Sigynén egyetlen párna árválkodott, Judytét legalább megtoldották egy takaróval.

Nehézkesen fordultam az oldalamra, hogy sérült lábam legyen felül. Nem akartam a sebre nehezedni, amíg nem hegedt be teljesen. Karomat fejem alatt pihentettem, és mire Judyt visszatért már félálomba pilledtem. Arra riadtam fel, hogy az ajtórácsunk hangosan a falhoz csattant és lezárta a bejáratot. A fények is kihunytak, a zárkánkra teljes sötétség ereszkedett. Szemem lassan szokta meg a halvány kék jelzőfényt, ami a folyosóról szűrődött be.

Félálomban még érzékeltem, hogy a lányok tovább susmorognak. Szoktak aludni egyáltalán? Kis híján rájuk förmedtem, de meggondoltam magam, csak morcosan sóhajtottam. Kimerültségem nyűgössé tett. A történtekről nem is beszélve. Nincs többé se családom, se hely, amit otthonomnak nevezhetek.

– Aludj Judyt, hagyd pihenni a fiúkat.

Végre egy értelmes javaslat.

– Oké. Jó éjt! – csicseregte.

– Jó éjt.

Köszönöm, Verdandi!

***

Kíméletes csend és sötétség vesz körül. Testem súlytalansága jóleső könnyedséggel járja át tagjaim, végre nem érzem fáradtnak sajgó izmaim. Ám, egyből tovaszáll nyugalmam, mikor ismét az űr anyagtalan sivárságában találom magam. Megdermeszt a rémület. Nem-nem, ez lehetetlen! Álmodtam volna az eddigieket? A rabszállítót, a cellákat, mindent? De ez most valahogy más. Nem érzem a jeges hideget, ami idekint korábban átjárta a csontjaim. Amint elönt a felismerés, hogy ez nem lehet a valóság, testem hirtelen vízbe merül. Megrémülök, hogy azon nyomban bele fúlhatok, de úgy lélegzem továbbra is, mintha nem lepne el semmi. Tagjaimat kellemes meleg járja át, amint a gyengéden ölelő folyadékban ereszkedem. A körülöttem felfutó buborékokon meg-megcsillan a galaxis fénye, színük játéka egészen elvarázsol. Olyannyira, hogy néhány pillanattal később már egy padlón találom magam, egy hűvös, tömör obszidián márványon, amin tócsaként terül el a ruháimból csöpögő nedvesség.

Lassú kimért mozdulattal támaszkodom fel, mialatt körbe kémlelek az idegen helyen. Látszólag egyedül lehetek errefelé. Matuzsálemi fák törzsei törnek fel a padló alól, - kőris, szilfa, szantál, juhar, fenyő - meglepő módon sorokba rendeződtek, mintha oszlopként szolgálnának, holott csak végeláthatatlan nyújtózkodnak felfelé, nem borul feléjük tető. Ahogy felfelé kémlelek a sötétben, Asgard csillagait egyből felismerem.
Megborzongok. Hűvös szellő cirógat végig arcomon, kellemes illatot hozva magával. Édes jázmin és tonka keveredik benne, tudom is kihez tartozik. Sietős léptekkel indulok meg arra, ahonnan a légáramlat érkezik. Lépteim éles hangon koppannak, mégis elnyeli őket a hatalmas tér, mintha semmi nem lenne a közelben, ami visszaverhetné. Az öreg fákat, alacsony oszlopok váltják fel, mikre hatalmas fekete tálakat állítottak. Mikor elhaladok mellettük kék láng lobban fel mindegyikben. Szemközt megpillantok egy emelvényt, afféle oltár lehet. Fehér lepellel fedtek le, amit aranyszálakkal hímeztek fele, viszont alatta mozdulatlan fekszik valaki.

Az emelvény felé rohanok, az illat egyre erősödik, fokozva félelmemet, de hiába szaladok nem érek közelebb, mintha egyre csak távolabb lennék. Kétségbeesetten igyekszem, gyorsítok, de nem érhetem el. Mérhetetlenül bosszús leszek, mérgemben hangosan üvöltök fel.

Elég!

Egyszeriben az oltár mellett találom magam. Ez már tényleg nem lehet a valóság. Az alakra pillantok, aki nagyon ismerős, a lepel tökéletesen rajzolja körül alakját. Remegő kézzel nyúlok a puha selyem vászonhoz. Lassú mozdulattal emelem meg, félve pillantok be alá. Kihagy a szívem. Remegés jár végig, reszketve húzom le arcáról az anyagot. Édesanyám az. Zavartalanul fekszik, pihen, mintha csak aludna, de nincs így. Nem lélegzik... Megfordul velem a hely, kezeimmel az oltár szélébe kapaszkodom, hogy ne szédüljek le. Szememre sűrű fátyol ereszkedik.
Aranyló haja formás arcát keretezi. Ajkai halvány mosolyra görbülnek, mintha csak álmot látna. Óvatos gyengédséggel érintem meg hideg ujjait.
– Ó, kérlek... mondd, hogy nem igaz... – rebegem.

– Hogy tehetted, Loki? – dörren fel hátam mögül, bátyám. Megfordulva szembe találom magam szigorú, haragos tekintetével. Összevonom szemöldököm, értetlenül meredek felé, mialatt igyekszem visszanyelni könnyeim.

– Még, hogy én?

– Elárultad Asgardot! Elárultad a trónt, és elárultál engem is!

– Ez nem igaz! Mindent Asgardért tettem! Elpusztíthattam volna örök ellenségeinket, hogy megszabadítsam népünket a háborútól, de te megakadályoztál benne. Leromboltad a Bifröstöt! – gúnyoros mosollyal palástolom fájdalmamat. – Mégis mit gondolsz bátyám, melyikünk ártott igazán Asgardnak?

– Mindez, amit látsz a te bűnöd, Loki – csendül fel atyám csalódott hangja is.

Megvárom, míg feloldódik a gombóc a torkomban, és csak ezután fordulok felé, kimért lassú mozdulattal. Teljes harci díszben áll az oltár túloldalán. Tekintetét nem veti rám, anyám arcát fürkészi.

– A te bűnöd volt. A bátyád elpusztította ugyan a Bifröstöt, de csak mert, így tudott megállítani téged – hangja keserűséggel teli, és úgy érzem, minden kiejtett szavával nő a csalódottsága is. – Miattad... a Jötunök ránk támadtak. – ellenkezésre nyitom a számat, de megemeli hangját. – Háborút szítottál.

– De hiszen a Szivárványhíd megsemmisült, és a Jötunök sem... – elakad a szavam. Ráébredem a kegyetlen igazságra. Ajkam zugában húzódó félmosolyom most megremeg. Én tettem. Én mutattam meg nekik a titkos utat Asgardba, amivel kikerülhetik Heimdall mindent látó szemeit.

Odin, mintha csak hallaná gondolataim, végtelen haragjában féktelen erővel üvölt rám.
– Frigga miattad halt meg! Ezt soha nem bocsátom meg neked...

Összeroskadok, amint felfogom tetteim súlyát. A hideg kőoltár szélére rogyom. Ujjaimmal a felgyűrődött lepelbe markolok, és mikor édesanyám hófehér arcára pillantok kicsordulnak könnyeim. Az apró cseppek egy tálba hullanak. Eddig észre sem vettem ezt az áldozati edényt. Tartalma most fodrozódni kezd, majd aranyszínben ragyog fel, kellemes meleget áraszt magából. Fölé hajolok, hogy a mélyére pillanthassak. Egyből fodrozódni kezd a felszíne, és egy már ismerős arc jelenik meg benne. Sigyn! Késztetést érzek, hogy megérintsem. Óvatosan nyúlok felé, épp csak ujjbegyemmel simítom a felszínre, mikor egy rúna jele rajzolódik ki a lány arca helyén. Az íráson a függőleges vonalat egy ferde szeli ketté.

Naudiz.

Alighogy kiejtem a nevét eltűnik, és újra vízzé válik a nedű a tálban, ám a mélyén egy apró kőre lelek. Kiemelem az edényből, ujjaim közt forgatom a zöldes kavicsot, amin arany színben virít az imént látott rúna. Feszülten szorítom markomba a követ. Ez egy jóslat?

– Nem!

Rémülten ültem fel. Hatalmas kortyokban nyeltem a levegőt, tagjaim még mindig reszkettek. Izzadság gördült le homlokomról az orrom mentén. Rázott a hideg, teljes ruházatom átizzadtam. Elsőre alig ismertem fel a helyet. Mikor rájöttem, hogy a priccsemen fekszem, lassan hanyatlottam vissza az ágyra. Félhomály borította be a helyet, csak a folyosóról áramlott be fény. A plafon letisztult egyszerűségét bámulva azon töprengtem, hogy álmot vagy jóslatot láthattam az imént.

– Rémálmod volt.

Sigyn, mintha csak gondolataimra válaszolt volna. Felé pillantottam. Az ágyán ücsörgött és a csizmája talpával volt elfoglalva. Alatta Judyt fekhelye rendezett volt és teljesen üres, a kisasszony láthatóan már rég odakint jár. Mennyit aludhattam? Halk hortyogásra lettem figyelmes. Zaeden is javában húzta a lóbőrt, bizonyára még mindig korán reggel lehet. Tekintetem ismét Sigynre emeltem, mikor folytatta:

– Ne aggódj, egy ilyen helyen előfordul.

Halk sóhajt eresztettem meg, mikor megéreztem a markomban valami szilárd dolgot. Az orrom elé emelve láttam, hogy ugyanazt a rúna követ szorongattam, amit az imént a tálban találtam.

– Rémálom, mi?

Alaposan szemügyre vettem a kavicsot. Valóban egy jóslat lenne? Vagy már megtörtént eseményt láttam? Haza kell jutnom, hogy kiderítsem. A követ ismét a markomba szorítottam öklömet hasamra fektettem, mert gyomrom borsónyira zsugorodott az idegtől. Össze-vissza cikáztak a gondolataim. Mi köze ennek a halandó leánynak az egészhez? Kíváncsian méregettem a vöröskét. Talán csak én képzeltem bele. Nem, mintha az ilyesmit lehetne irányítani.

– Mondd csak. Te is álmodtál, meg nem történt dolgokról, mióta itt vagy?

– Előfordult, hogy olyanokkal találkoztam, akik nem is léteznek. De ezek csak álmok – vont vállat.

Láthatóan nem aggasztja a dolog. Talán tényleg nem hisz jóslatokban. Vagy csak túl buta, hogy felismerje... Nem. Sigyn, eszes lánynak tűnik. Már egy halandóhoz mérten. Ha én szerepeltem volna az álmaiban talán szándékosan titkolja előlem. Bele kell lesnem a fejébe. Biztosan találok majd valamit benne, ami a hasznomra válhat. A rúnák nem hazudnak. Tekintetem ismét a kőre futattam.

Amint lelkiszemeim előtt kirajzolódott több terv is a szabadulásomra, rohamtempóban ereszkedett nyugalom rám újra. Felkönyököltem, hogy jobban láthassam az arcát, mikor könnyed csevejbe elegyedünk, de kintről zúgolódás hangjai törték meg a csendet, amire Sigyn is felkapta a fejét. Az eddig távoli halk beszélgetés, feszült vitává erősödött. Nyilván ismét egy kis nézeteltérés támadt a foglyok között. Rejtély, hogy nem nyírták ki még egymást...

– Nem gondoltál még rá – tartottam némi hatásszünetet, várva, hogy ismét nekem szentelje minden figyelmét –, hogy amit álmodban láttál, az valójában már megtörtént? Talán csak nem tudod kivel és mikor.

Úgy festett töpreng a dolgon, mert félbehagyta csizmája, bakancsa vagy a jó ég tudja milyen lábbelije gyógyítgatását. Rám szegezte élénk smaragdszín szemeit, amik mondhatni világítottak a cella szürke színei közt.

– Ahhoz minimum valami jósnak kéne lennem. Hidd el. Bizarr dolgokat láttam. Oké, belátom ez a hely is elég bizarr, de talán épp ez okozta. Csoda, hogy még épelméjű vagyok – kuncogott.

– Tudod abból, amit eddig láttam, nem ez a világ legszörnyűbb helye.

– Loki. Tök ijesztően hangzik, tényleg, de nem akarok többet megtudni a világodról.

Hangja leteremtő volt, mégis mosolygott közben.

– Tudod, az arckifejezésed totális ellentmondásban van azzal, amiről épp beszélsz. – Kurtát bólintott. – Mókás lány vagy, Sigyn. De meghajlok akaratod előtt. Beszéljünk a világodról, a Földről, ahogy te hívod.

Hitetlenkedve tárta szét karjait.
– Most komolyan?

Hű, de vaskos az a fal, amin át kell hozzá törni. Bezzeg a többieket oly' könnyű kiismerni, mintha nyitott könyveket lapoznék. Ó, Skuld miért nem lehetett Judyt része a jóslatnak? Miért épp ezt a csökönyös, önfejű nőszemélyt kell megfejtenem? Nem könnyíti meg a dolgom. Laza, aztán szigorú, csipkelődő és keserű, mosolygós aztán komor. Nem találkoztam még hozzá hasonlóval. Garmra és Helheimre, komolyan el kell játszadoznom vele, hogy többet megtudjak róla? Szerencséd, hogy kedvelem a kihívásokat.

– Ugyan! Semmi rossz nincs abban, ha megismerjük egymást, ha már hosszú időre össze leszünk zárva – duruzsoló hangomhoz lehengerlő mosolyt is villantottam.

– Honnan veszed, hogy Földi vagyok?

– Komolyan tudni akarod a választ? – Búgtam sejtelmesen. Összefonta a karjait. Azt hiszem kezdte kapizsgálni, hogy nem szabadul tőlem. Végre megtörik az a jég.

– Nem.

Hatalmas Nidhogg, még egy ilyen a makrancos némber világon nincs!

– A mindenit. Életemben nem láttam még egy ilyen makacs nőszemélyt, mint te!

– Csak húzlak – legyintett. Bár, fogalmam sincs ez mit jelent. – Gyanítom nem volt nehéz dolgod, de kíváncsi vagyok. Szóval, avass be.

– Húzol? – érdeklődtem.

– Mármint az idegeidet. Szívtalak. – Azt hiszem erre még zavartabb ábrázatom lehetett. – Ó, jaj – sóhajtott – direkt tettem úgy, mintha nem érdekelne, mert kíváncsi voltam, hogy reagálsz. – magyarázta érthetőbben.

– Á! Nálunk úgy mondják, hogy ugrattál.

– Azt. Szóval, hogy jöttél rá?

– Varázsló vagyok. A fejedbe látok!

Eléggé megrökönyödött kijelentésemen, szinte ijedt arcot vágott. Tudtam én, hogy bosszantja, ha valaki babrál a fejében. Judytot is ezért utasíthatta vissza tegnap éjjel.

– Csak húzlak, nyugalom. Varázsló vagyok, de nem tudok gondolatot olvasni. Egyébként, tényleg nem volt nehéz. A külsőd elég... emberi. Mint Judyté, bár ő nem igazán ember, ha jól sejtem. Kevesen tudják befolyásolni az érzéseimet, de neki sikerült – avattam be bizalmasan. Apránként csak átjutok azon a vasfalon.

– Nos, nem tévedtél. Valóban ember vagyok – komorult el, mintha csak aggasztota volna a tudat.

– Szerintem itt mindenki átlagos, a saját világában. De egymáshoz viszonyítva... úgy néz ki ez a fogda, mint valami bizarr gyűjtemény. Minden fajból egy-kettő.

– Igazad van, tiszta Noé bárkája! – somolygott.

– Nem tudom ki az a Noé, és hogy néz ki a bárkája. – Emlékeztettem, mire ő készségesen elmesélte a lényeget. – Ez meglehetősen vad ötlet. De tetszik!

– Hogy van a lábad? – terelte a témát.

A kis hazug. Még, hogy nem érdekli az állapotom. Kezdem, azt hinni van szíve.

– Sajog. De megmaradok. – Némi gondolkodás után folytattam. – Tudod kérdezni akartam valamit.

Halvány rézszín szemöldökei a magasba szaladtak, de nem szólt. Kíváncsian hallgatott.

– A többi rab, akiket velem hoztak egy hajón, ők hová kerültek?

– Valószínűleg személyi szolgának adták el őket egy úrhoz. Esetleg közszolgákat csináltak belőlük. Összesen csak három olyan zárka van, mint a miénk. A cellákba kizárólag a "különlegesek" kerülnek, hogy az arénába csakis erős, hatalommal és egyedi képességgel rendelkezőket kerüljenek, mert csak a látványos küzdelmek szórakoztatják őket. Az urak unatkoznak. Szóval, ha jót akarsz magadnak, odabent az Arénában műsorozz.

– Műsorozzak? Hogy érted?

– Csinálj parádét, add elő magad. A harcod legyen látványos és élvezetes. Ha így teszel akkor, ha veszítesz is, akár életben is hagyhatnak – kezével gesztikulálta mellé a látványosság elemeit. Meg kell hagyni, szórakoztatóan tud magyarázni. Apró mosolyra kúsztak ajkaim. Szóval, műsort akarnak? Mi sem egyszerűbb ennél.

– Most kinevetsz?

– Dehogy. Megfogadom a tanácsod. – ígértem. – Sejtettem, hogy okkal citáltak ide. Valóban különleges vagyok. Varázserőm van, és kaptam harci képzést is, ahogy itt a többség. Láthatóan mind rendelkeznek némi nyers erővel, hatalommal. Rezgar, Judyt, Nereza, Én vagy bármelyikünk bizonyára szórakoztató élet-halál ketrec harcot vív majd abban a kis színpadi kócerájban... – Megvártam a szemkontaktust, és amíg egyetértőn bólint, majd bevittem a kegyelemdöfést – de te mit keresel itt?

Apró fintort húzott vékony ajkaira.

– Azt én is szeretném tudni...

– Sigyn!

Az ég szerelmére! Emeltem égnek tekintetemet Judyt hangjára. Annyira ráérez.

A kisasszony úgy rohant, hogy majd átesett a küszöbön. A cellarácsban kellet megkapaszkodnia. – Gyertek. Számlálást tartanak! – Nagyot nyelve vett levegőt. – Az éjjel valaki megszökött.

Ó, itt valaki egyenesen a kezemre játszik. Ültem fel lelkesen. Épp azon agyaltam kit vegyek rá egy kísérleti szökésre, de ez így túl könnyű. Végre kideríthetem mennyire alapos az állítólagos őrség.

A vörös sem tétovázott, magára kapta a lábbelijét.

– Francba – szitkozódott. – Zaed, gyere, pattanj. Számlálnak. – Ugrott le magasra húzott fekhelyéről. De a férfi válasznak csak valami halk morgást hallatott.

– Engem meg lazán itt hagytok? – háborogtam játékosan.

Igazság szerint nagyon is élvezem a káoszt, semmi pénzért nem hagynék ki egy ilyen műsort.

– Ha lábra tudsz állni ne fogd vissza magad! – intett sürgetően a vörös, azzal mindkét lány eltűnt az ajtón túl.

Óvatosan kecmeregtem le a magasból, nem fájt ugyan minden mozdulat, de a talajra érkezés nagyon is. Sigyn ekkor ismét felbukkant, a fekhelyükhöz lépett felkapta Judyt párnáját, és egy szépen ívelt mozdulattal fejbe csapta vele Zaedent, aki hangosat nyögött.

– Kapkodd magad! – sürgette, és valamiért pimasz mosoly bujkált ajkán, mintha csak játékból mondta volna.

– Megnyuvasztalak... – dobta a lány után a puha fegyvert. Sigyn úgy védte ki a támadást, hogy elkapta a párnát, aztán csak nevetett. Úgy hiszem, ez is afféle húzás, amit az imént emlegetett.

– Ennél gyorsabban nekem biztosan nem megy. – Emeltem magam elé mentegetően kezeimet, mielőtt engem is megcsapkod.

– Jól van, csak szedd a lábad. Az őrök nem finomkodnak így.

Sigyn kisietett, én meg a magam tempójában követtem bicegve. Ma meglepően jó kedvében van. Vajon, minek örül ennyire? Tegnap közel sem hallottam ennyit beszélni, most viszont meglepően sokat kuncog, és mosolyog.

Mire utolértem őket, és a bejáratnál lévő csoportosuláshoz léptem, már kikaptak egy rabot a sorból és megbilincselték. A vékony arcturani srác a földön kuporgott és szinte nyüszített, az öt őr meg felé tornyosult. Közre fogták, a kölyök pedig teljes pánikban volt, könyörögött és tagadott mindent. A tömeg mögött álltam meg, eszemben sem volt a szeme elé kerülni a tegnapi után, jobb, ha megfeledkeznek rólam egy időre.

Egy zömök és alacsony, kékbőrű centauri férfi felé fordultam.

– Mit művelt? – suttogtam.

– Azt mondták, segített megszökni az éjjel Adgernek – mormogta. Ötletem sincs kire gondolt.

– És ez igaz?

– Tudja a halál. De a nyomorultnak tuti kampec. – Újra Erockra pillantottam – így hívták a fiút –, akit mostanra felrángattak a földről. Kezeit háta mögé bilincselték, na nem mintha ellenségesen lépett volna fel ellenük, de nyilván ez is alávetett helyzetét igyekeztek nyomatékosítani. A srác reszketett, mint a nyárfalevél. Az őrök két oldalról erősen ragadták meg felkarját, mintha attól tartanának menten futásnak ered.

– Hogy sikerülhetett neki? – forszíroztam a dolgot.

– Miért, te is szökni akarsz? – vágott egy furcsa fintort a centauri. – Szerintem kíméld meg magad a kínzó feladattól és most szólj nekik – apró mozdulattal intett az őrök felé.

– Dehogy – legyintettem. – Csak elképzelésem sincs mit gondoltak ezek ketten. Hogy is sikerülhetne? – Vontam meg a vállam, ártatlan mosollyal a képemen.

Minden őrnek valamilyen visszataszító szörny vagy állat volt a maszkján, közülük az ezüst-vörös festésű kutya álarcot viselő kilépett, hogy mind jól lássuk őt. Megvárta míg elhalnak a kósza összesúgások, és alábbhagy a zúgolódás.

– Nem tudom, melyikőtök ötletén buzdult fel hatszázhatos, de higgyétek el, nem jutott elég messzire. Azt hitte hülyét csinálhat az őrségből, de mint látjátok, nem csak a szökevényt kaptuk el, – kínzó lassúsággal mutatott Erockra – hanem a cinkosát is.

Hirtelen kikapta társa kezéből hosszú lándzsáját, aminek éles vége halszálkás fogakra lett megfenve. Megforgatta kezében, mire többen hátráltak a tömeg első soraiban. Gyorsan elérte, hogy kellő tér legyen az egójának... Az őr körbemutatott, a lándzsa hegyével a tömeg közt pásztázott. Rezgar az elsők között állt, de egyedül ő nem hátrált a fenyegetésre, míg többen társaik mögé húzódtak. A maszkos folytatta:

– Nem kenyerem a fenyegetődzés – jelentette ki, majd egy precízen pontos szúrással döfte át Erock mellkasát. A fiú szemei kigúvadtak a hirtelen fájdalomra. Szörnyű hangon hördült fel, és ajkai közül nyomban csordogálni kezdett karmazsin színű vére. Egyszerre fojtottuk vissza lélegzetünket. – Én demonstrálni szoktam. – végszóra kirántotta a lándzsája hegyét, aminek halszálka vége, most kegyetlen módon tépte ki a fiú tüdeje darabjait bordái alól. Az őrök elengedték a kölyköt, aki egy zsák élettelenségével borult előre. A kapitány lerázta a fegyver végéről a véres cafatokat, majd ismét felénk fordult.

– Hatszázhatosnak nem ilyen kíméletes és gyors halála volt, de csak fél órába telt, míg elköpte a társát – biccentett fejével Erock holttestére. – A következő húgyagyúval nem leszek ilyen kíméletes – ígérte. – Ezt nyaljátok fel. – Utalt a szerencsétlen fiúra, azzal kiviharzott. Mi pedig csendes döbbenetben néztük végig, amint eltakarították a holttestet.