Alig pár pillanattal később tértem magamhoz, a két fős csapat még mindig tanakodott. A kis szőke midgardi a sebemet vizsgálgatta.

Körbe pillantottam és igyekeztem jobban megfigyelni a helyet, mint első döbbenetemben sikerült.

A belsőtér letisztult, és egyszerű volt. Fehér falak, plafon és padló. Szemeimet zavarta ez az egységes, erős fényár és a világos burkolat. Egyáltalán kinek jut eszébe, mindent egyetlen színnel borítani? Elmeháborodottakat nevelnek? Az ide vezető folyosók padlóját legalább színek tarkították, de ettől az ingerszegény kialakítástól szédült a fejem. A cella folyosóját semmi díszítés, dombormű vagy dekoráció nem ékesítette. Börtönnek mondhatni jól szituált és meglepően tiszta, bár a cellákat még nem láttam, szóval nem kell elhamarkodni.

Rezgar a velem szemben lévő falhoz lépet és nyomkodni kezdte, mint egy ütődött, de ekkor szöveg és képek jelentek meg rajta.

Szóval, az egy képernyő!

Alaposabban meg akartam figyelni mit művel rajta, mikor egy kellemetlen szúrást éreztem a combomban.

– Hé, mit művelsz? Szó nélkül a combomba nyomtad a fecskendőt?

– Igen. De ez egy vérzéscsillapító gyógyszer. Már nem is fáj, igaz? – mosolygott rám tökéletesen ártatlanul, boldogan. Lehet alapból hibbant a szerencsétlen.

– Tényleg nem. – A vérzés elállt, és már a szúrás helye sem fájt annyira. - Ez lenyűgöző. - Őszintén meg tudnak lepni ezek a halandó találmányok. Talán mégsem olyan reménytelen bagázs, mint eddig gondoltam.

– Ugye? Egy-kettőre jobban leszel, hidd el – simogatta meg a karomat megnyugtatóan. Na, nem mintha eddig a szívbaj kerülgetett volna.

– Mindjárt hozok a kötszeremből, ne mozdulj.
Sietve ugrott fel, és hagyott magamra, hogy gyorsan eltűnjön a közeli kanyarban.

– Tudod Loki, - fordult most felém a muspelli alak – nálunk van néhány szokás, amit saját érdekedben jobb, ha betartasz.

Magasba szaladt a szemöldököm. Halandók szabályai szerint éljek? Nem tudja, kivel beszél.

– Hallgatlak.

– Itt a kóterban nem firtatjuk egymás származását. Sem népét. Sem családját. – Visszanyeltem hangos kacajom. A társaság feléről sütött, melyik bolygó szülötte, de persze. Hunyjuk szemet fölötte. Szóval, bólintottam. Végül is Asgardi vagyok. Az ittlévők kis hányada istennek tartja népemet, a másik meg kivégezne, ha tudná, hogy onnan származom. Még szép, hogy nem firtatjuk.

– Nem teszünk megjegyzést a vallási, étkezési, pihenési szokásokra.

Újfent bólintottam.

– És nem beszélünk a vagyonról. Csakis a fogadások kapcsán.

– Mégis miben fogadtok? Mind rabszolgák vagytok. – Egyszerre morrantak fel a szó hallatán.

– Foglyok vagyunk, épp ahogy te. – Javított ki, Rezgar. – Az őrök időnként beküldenek közülünk valakit a Senkik Arénájába, ahol megküzdünk az életünkért.

– Halandók kényük kedve szerint másokat ugráltatnak, akár az életükkel is játszanak. Felénk ezt rabszolgának hívják. – Asgardban már rég nincsenek, de hallottam már, hogy más világok miként bánnak velük. – Szerintem minden ismert világ, így nevezi ezt.

– Te ne nevezd így.

– Fogolyként, hogyan tesztek szert vagyonra, amivel fogadtok?

– Ha nyersz, kreditet kapsz, amiért ételt, gyógyszert, és más dolgokat vásárolhatsz saját ellátásodra. De fogadhatsz is vele, ahogy az urak teszik.

– Egymás ellen fogadtok a játékokon, hogy több pénzhez jussatok? – nevettem fel. – Ti aztán érzitek az iróniát!

– Élsz vagy meghalsz. A te döntésed – vont vállat.

A falnak döntöttem a fejem, kezdtem újra nagyon kábának érezni magam.

– Egyéb tiltás? – érdeklődtem.

– A lényeget már tudod. Sig! – intett magához valakit. Hívására egy alacsony, fiatal nő került elő, aki eddig a fal mellett húzódott meg. Karakteres arcát vörös hullámai foglalták keretbe, hasonló színű szemöldökei kiemelték élénk, tengerzöld tekintetét. Alkatához mérten széles vállak, erős csípő és combok jellemezték. Formás, a külseje átlagosnak mondható, azonban karizmatikus kisugárzása csak úgy vonzza a tekintetet. Biztosan emlékeznék rá, ha már találkoztunk volna. Valahogy mégsem hagy nyugodni a tudat, hogy ilyen ismerős... Bár talán csak emlékeztet valakire.

Sig, odalépett a férfihoz, és csípőre emelte mindkét kezét.

– Kétlem, hogy értékelem majd, amit mondani fogsz – jegyezte meg viccelődve, közben félmosolyra húzta vékony ajkait. A lány tekintete – mert, így közelebbről megfigyelve még fiatalabbnak tűnt – Rezgart fürkészte, és mikor megállt az angyali szépségű Nereza mellett, a halandó Sig egyszerűsége erős kontrasztot nyújtott az erős és vonzó külsejű nőhöz képest. Már egészen elmélyültem különbözőségük megfigyelésében, mikor Rezgar szavai hamar kizökkentettek töprengésemből.

– Nem sok nyitott cella maradt és fél óra múlva lakat idő, egyedül nálatok maradt szabad hely. Vigyétek be az újoncot, hadd pihenjen – intett felém a fejével.

– Igaz. De az is csak ideiglenes. Remélem nem azt tervezed, hogy mi fogjuk pátyolgatni - sziszegte feszült hangon a vöröske, mire élénken felcsattantam.

– Hallok ám mindent, nem zavar?!

– Cseppet sem - vetette rám Sig szúrós tekintetét, majd ismét a hústoronyhoz fordult, aki nyugodt hangon tovább érvelt.

– Éppenséggel Lokinak is Ystrial az ura. Szóval tetszik vagy sem, de egy csapatban vagytok.

Kezdem elveszíteni a fonalat... Alig tudok koncentrálni, de bizton állítom, hogy nekem se uram, se gazdám nem volt, nincs és nem is lesz soha.

Milyen kellemesen csillognak. Csodálkoztam el csuklóimat körülölelő vékony rabkarkötők fényein. Az opálszínt viselő darabokat apró mozdulatokkal forgattam különféle irányokban. Lenyűgözött a színek játéka. Szent Yggdrasil. Nagyon kiüthetett az érzéstelenítő, mert bilincsem csillogása annyira lekötötte figyelmem, mint szarkákat az ékszer.

Felpillantottam a kis csipet csapatra. Mindenki csuklóját ugyanez a bilincs díszítette, a hölgyeken még jól is mutatott, Rezgaron viszont kifejezetten nevetségesen festett. Akaratlanul is elkezdtem babrálni. Forgattam a csuklómon a darabot és egy pillanatig úgy tűnt, mintha egy ügyes trükkel kihúzhatnám belőle a kezem.

– Ne!
Sig apró ujjaival, erősen rámarkolt a csuklómra még azelőtt lefejtette róla a kezemet, hogy kihúzhattam volna kezemet a bilincsből.

– Miért? – ajkaimon pimasz mosolyra húzódtak. Tekintetemet a lány élénk zöldjeibe fúrtam, míg ő szigorú képpel bámult vissza rám.

– Ha leveszed, aktivál egy védelmi funkciót és bekapcsol az őröknél a riasztás. A másik bilincs meg, ami a kezeden marad, olyan energiát bocsát ki, hogy azonnal meghalsz. Meggyulladsz és a szíved leáll. Sose vedd le.

Önkéntelenül is kacagni kezdtem, majd mosolyogva tettem ígéretet.

– Jól van. Ha ennyire fontos neked az életem, meg se mozdítom.

A lány tekintete aggodalmasról hamar bosszúsra váltott. Keze lassan elengedte az enyémet, hangja mindvégig kimért maradt.

– Láttam már ilyet. És senkinek sem kívánok olyan halált. Ronda látvány.

– Igazat mondd – bólintott Nereza megerősítésként.

– Nem kételkedtem benne – mosolyogtam töretlenül.

A lány végül felkelt mellőlem, és Rezgar felé fordult.

– Vigyük be.

– Hogy mondod? – érdeklődtem.

A nagydarab elém lépett.

– Beviszünk a cellába, ott pihenhetsz – adta tudtomra ellentmondást nem tűrőn.

– Egy pillanat magam is be tudok – – de már fel is kapott.

Karomat átdobva a tarkója felett húzott a lábamra, amin közben olyan ernyedtség lett úrrá, hogy nem éreztem a talajt.
– Oké, vigyetek – egyeztem bele lemondón.

Nereza beállt a másik oldalamra, Sig pedig minket követett. Sig. Furcsa név ez egy nőnek, valami rövidítés lehet?

Közösen bicegtünk el a celláig. De semmi ritmus érzéke nem volt a két szerencsétlennek, össze-vissza cibáltak odafele, nem tudták felvenni egymással a ritmust. Nevetségesen festhettünk, mert mindenki minket bámult, amíg cellámig értünk. Szerencsémre végtagvesztés nélkül zárult a kihívás. Az ajtóban Judytba futottunk, aki kezei közt tornyozva a kötszerekkel indult épp vissza.

– Ó, hová viszitek? – ártatlan tekintetét kísérőimre meresztve.

– Épp ide. Állj odébb – intett fejével Rezgar, majd bekísértek egy lyukba. Cellának nem mondanám, mert nálunk még ott is több a fény, és legalább tízszer nagyobb a tér.

Négy fekhely volt bent. Ágynak jóindulattal sem nevezhetőek, mert keménynek, kényelmetlennek tűntek. Ráadásul a földön is több volt a hely, mint rajtuk. Kettőt szörnyen alacsonyan rögzítettek, a másik kettőt pedig túl magasra függesztettek fel a falra. Alig volt bent néhány holmi, azok is a priccseken pihentek. Az egyik fekhelyről Judyt lerámolt:
– Az ott a tiéd – biccentett Rezgar a tőlünk jobb oldali felfüggesztettre.

– És mégis hogy tervezed, feldobtok rá? – Semmit nem érzek a lábamból, de akrobatikázzam fel magam. Csodás.

– Segítünk – ígérte Nereza, kinek meglepő módon még az illata is mesés volt. Rejtély, hogy csinálja. Ez mégis csak egy börtön, és belegondolni sem merek, mégis hol tisztálkodnak.

Kettőt pislogtam és már fent voltam. Ajkaimat összeszorítottam a lábamba hasító hirtelen jött fájdalomra, de hamar el is múlt.

– Kényelmes? – érdeklődött Rezgar.

– Ugye csak viccelsz? – szaladt fel a szemöldököm, mire ő jót felnevetett.

– Még szép. De itt ez a legtöbb, amit kaphatsz.

– Remek kilátások – sóhajtottam. – És mégis kikkel zártatok össze?

– Én pont ott alszom – mutatott Judyt a velem szemben lévő lenti ágyra. – Felettem Sig, alattad pedig Zaeden. – Tekintetemmel követtem, ahogy a helyeket mutogatta.

Rezgar hirtelen fordult meg, majd körbe hordozta tekintetét a helyiségben.

– Hol van, Sigyn? – csodálkozott.

Ah, tehát valójában, így hívják!

A démonfajzat nem túl jó megfigyelő, ugyanis félúton elhagytuk kelletlen kísérőnket, de úgy fest ez csak nekem tűnt fel.

– Épp egy őrrel beszélget – válaszolta vidáman Judyt. Ezt vajon honnan tudja?

– Biztos átkéri magát egy másik cellába - viccelődtem, de ketten is szúrósan pillantottak fel rám. – Csak tréfáltam.

Judyt közben a fekhelyéhez lépett, lepakolta a kötszereket és kiválasztott közülük egy fehér pamacsot meg egy hasonló színű göngyöleget.

– Loki bekötjük a sebeidet. Jó lesz? – pillantott rám mosolygósan. Komolyan üdítő színfolt itt a morcos hadosztály mellett. Viszont biztos, hogy hibbant.

– Úgy beszélsz, mintha a kis kedvenced lennék...

– Mi az a kis kedvenc? – érdeklődött, nagy topázszín szemeit rám meresztve.

– Olyan állat, amit valaki azért tart, mert... – töprengtem el – aranyos. És úgy pátyolgatja, mint a gyermekét - magyaráztam. Ez most egy roppant paradox élmény, azt hiszem.

– Ó. De te is aranyos vagy! Leszel a kis kedvencem? – Nézett rám őszinte kéréssel. Rezgar és Nereza egy emberként nevettek fel.

– Kizárt.
Még hangosabban kacagtak.

Sigyn ekkor jelent meg. Egy ideig nem szólt, csak csendben figyelte a mulató társaságot, nevetésük csak akkor halt el, mikor észrevették, amint a lány a nyitott bejáratnál igen gondterhelt ábrázattal ácsorgott.

– Mi történt?

– Pyr'arc meghalt – pillantott körbe. – Ki sorsoltak helyette. Holnap én is megyek az arénába.

Szavai után Judyt arcáról is egyből lehervadt a mosoly.