Éreztem a kínt, a fájdalmat minden porcikámban egészen a csontomig hatolt. Olyan hőhullámok járták át tagjaimat, hogy biztos voltam menten szénné égek, majd mindez egyetlen helyre összpontosult, a bal vállamba. Zuhanni kezdtem a sötét légüres semmiben, úgy éreztem soha nem ér véget, majd a becsapódás pillanatában felriadtam. Mikor felültem az ágyban csatakokban folyt rólam az izzadság, remegve, kapkodva nyeldekeltem a levegő után. Kellet néhány zavart pillanat mire kitisztult minden, ezalatt bőven akadt időm a viszonylag üres szobán végig futtatni tekintetemet, ugyanis rajtam és valamilyen fura cserépbe ültetett növényen kívül semmi nem volt oda bent. Ó, de mégis csak! Egy számomra ismeretlen masina lebegett az ágyam végében, aminek a kijelzőjén olvashatatlan szövegek és jelzések vibráltak. Csak hamar rájöttem, hogy bizony ez az idegesítően villódzó gép engem vizsgálgat.
Lecsúsztam az ágy szélére, hogy kihámozzam magam abból a kényelmetlen és durva anyagú kezeslábasból, amit rám aggattak, csakhogy, amint megemeltem a karom éles, szúró fájdalom hasított vállamba. Oda kaptam és még a levegő is mellkasomban rekedt a nyilalló érzéstől. Midgard fészkes férgeire! Mi a fene történhetett? Semmire nem emlékszem. Mély levegő. Az ujjaimat még tudom mozgatni és az alkaromat is, semmi komoly.
Igyekeztem egy kézzel kibontani a nyakamat szorító ruha szoros gallérját, mikor nyílt az ajtó és egy igen dekoratív, meglehetősen formás, igényes szépség lépett a helyiségbe. Ébenfekete hullámos tincsei, kisebb hajkoronaként rendezetten tűzte fel, hogy tincsei ne érinthessék korallkék árnyalatú, makulátlan egyenruháját, amiből úgy véltem valamiféle gyógyító lehet. Kezében tekercspapír vékonyságú üveglapot szorongatott, amin fehér ábrák sorakoztak. Bizonyára valami gép vagy kommunikátor lehet. Lágy mozdulatokkal egészen az ágyam végéig lépkedett, végül diszkrét mosolyt eresztett rám, mintha kötelező lenne.

– Üdvözlöm a Xandarron. Kielégítő az állapota? – Nem kertel. Ezt csípem!

– Éppenséggel lehetne még kielégítőbb – villantottam rá egy félre érthetetlen mosolyt, de csak halvány szempilla rebegtetést kaptam válaszul. Ezt fél sikernek könyvelem el. Néhány lágy kézmozdulattal végig simított gépem kijelzőjén, majd a nála lévő szerkezeten is.

ؘ– Értesítettem az Egészségügyi Ellátóját, hamarosan megérkezik. Javaslom, hogy frissítse fel magát az ellátó asszony érkezése előtt – nyomta meg a gépezet kijelzőjét, minek következtében egy a falba épített alig észrevehető ajtó nyílt ki. A kisasszony kezével sokat mondón a tusolóra mutatott. Nem sok kedvem volt hozzá, hogy valami vén szipirtyó bármimet is ellássa, de ennek a rézbőrű szépségnek szívesen felajánlkozom.

– Legyen. Csatlakozik? – mutattam a fülkébe. Láttam a kívánkozó csillanást gesztenyéiben, bizony nagyon is elgondolkodott az ajánlaton.

– Ez egy borzasztóan illetlen ajánlat – vágta hozzám szemérmetlenül incselkedő hangon.

– Bóknak szántam – villantottam rá ellenállhatatlan egyben leglehengerlőbb mosolyom. Több mint elég volt. Heves túlfűtöttséggel, anyaszült meztelen kötöttünk ki a zuhanyzóban.

***

Az ígéretnek megfelelően, alig egy órán belül meg is látogatott az "egészségügyi ellátóm". A satrafa módfelett távolságtartón és mogorván közölte, hogy szemet hunynak a napokban történt incidens felett. Még jó! Ez a minimum! Nyilvánvaló mulasztás történt. Pontosan emlékeztem, hogy Kha'i gond nélkül jutott be hozzám és vérengző szörnyé változtatott tönkre téve ezzel makulátlan imidzsemet és megítélésemet. Nekem kéne őket gondatlansággal vádolni!

– Kiváló. Nagylelkűen hajlandó vagyok eltekinteni a baklövéstől, amit önök követtek el.

– Hogy merészeli --

– Úgy hiszem fogalma sincs kivel beszél, ilyen stílusban, de tudja mit? Nem teszek panaszt a felettesénél, ha ki böki merre találom azt a félkegyelmű társaságot, akikkel érkeztem.

– Nem áll módomban tájékoztatni. A felépülése az elsődleges szempont.

– Azt mondta szabadon távozhatok – fonom össze karjaim és szigorú tekintetemet mélyen Miss. Életuntság szemébe fúrom. Elégedetlen sóhajt eresztett meg, de nem ellenkezett.

– Amint felgyógyult a sérüléséből, olyan szabad lesz, akár a madár. Ha kívánja, értesítünk valakit ittléte felől – tette hozzá nyájasan, mintha élete szívességét ajánlaná fel éppen.

– Nem kívánom – löktem oda a tőlem telhető leglekezelőbb hangon. Közben átfutott a gondolataimon, hogy mégis csak tehetne egy szívességet. Mondjuk önként belefojthatná magát a kerti medence vízébe a savanyú ábrázatával együtt.

– Ebben az esetben, további kellemes pihenést kívánok – tagolta a szavakat oly' kimértséggel, mintha puszta kezeimmel erőszakoltam volna ki belőle azokat.

Égnek emeltem a tekintetem és egyszerűen leheveredtem, de nem méltattam további válaszra, pedig válogatott szitkokkal tudtam volna elküldeni a kilenc birodalom legmélyebb bugyraiba. Szerencséjére, épp az imént kezelték le minden felgyülemlett feszültségemet, így a nő élve, és egyben távozhatott. Még a büszkeségébe sem volt kedvem beletaposni. Ez a némber el van tévedve, ha azt hiszi, hogy napokba telik majd a gyógyulásom. Bármekkora sebet is ütöttek rajtam korábban, már csak a bőrszövetek sérülései látszódtak. Még a kis "nővérke" is bátorkodott szóvá tenni, milyen gyorsan begyógyult a vállamon két napja még lyukként tátongó seb. A kisasszony ugyanis, nem sokkal távozása előtt kénytelen volt átkötni a sérülést, végül is az ő jóvoltából áztattuk el a kötésemet a zuhany alatt. Friss emlékem hatására, most kúszott némi pimaszság ajkaimra.
Felültem és megpróbáltam a kissé meghúzódott váll ízületemet átmozgatni, mikor ismét nyílt az ajtó. Felsóhajtottam. Mi van itt átjáróház? Elégedetlenül fordultam meg, ám meglepetésemre a bejáratnál egy ismerős arcot pillantottam meg.

– Judyt!

Sietve lépett beljebb, maga mögött lezárta az ajtót, mintha attól tartana valaki meglátja ide belépni. Zavartnak tűnt és folyvást félre pillantgatott. Mindenhová szaladt a tekintete csak rám ne kelljen néznie.

– Hallottam, hogy magadhoz tértél – rebegte félhangosan tekintetét lesütve. Hirtelen nem tudtam mit is válaszolhatnék. Olyan óvatossággal mért végig, mintha attól tartana, hogy itt helyben neki rontok.

– Itt aztán semmi nem marad titokban – jegyeztem meg könnyed vigyorral, ő kissé neheztelőn pillantott fel rám. De legalább végre felpillantott. – Már jól vagyok! – győzködtem. Felkeltem az ágyról, színpadias mozdulattal mutattam végig alakomon, jelezve, hogy újra a régi vagyok. – Látod? Nyugi, nem fallak fel – humorizáltam, de csak rosszalló szemöldökráncolást kaptam válaszul, míg tekintete furcsán neheztelőn villant rám. Nem értettem ezt a hirtelen változást. Óvatosan méregetett, és néhány apró lépést téve egészen közel jött hozzám, mintha bátorságot gyűjtött volna, hogy közel merészkedjen egy szörnyeteghez. Már felkészültem, hogy elküld a világok legmélyebbikébe. Bár ugyan sokra nem emlékeztem, az derengett, hogy végül ő fékezte meg a tombolásomat.

– Judyt. Nem vagyok egy őrjöngő szörnyeteg, ami történt --

– Annyira aggódtam! – tört ki belőle hirtelen. Elém ugrott és szorosan átölelt, belém csimpaszkodott. Arcát a hasfalamnak fúrta, fejbúbja épp a mellkasomig ért. – Féltem, hogy ártanunk kell neked, hogy valami bajod esik! Én tudtam-tudtam, hogy te soha nem tennél ilyeneket, hogy nem szándékosan teszed.
Halkan nyeltem egyet. Valójában, ebben igencsak téved. Tennék én ennél sokkal rosszabbat is, ha a helyzet úgy kívánja, de valahogy nem voltam képes ezt bevallani neki. Volt bennem egy fajta kettősség Judyttal kapcsolatban. Az ő közeledése valahol mélyen megérintett. Judyt viselkedése, a közelsége elérzékenyített, a gyengédebb oldalamat hívta elő. Annyira naiv volt, oly' ártatlan. Pedig jószerivel a hozzá hasonló bután egyszerű és kedves halandók, csak az idegeimen táncoltak. Ő mégis kivétel volt. Eleresztettem egy komor sóhajt. Lassan a karjaimba zártam, mire az ő szorítása is csak erősödött.
– Miért jöttél ide? – kérdeztem csendesen.

– Mert nem maradhatsz itt – emelte rám, fátyoltól csillogó türkizeit.

– Hogy érted?

– Muszáj eltűnnünk innen – fogalmazta meg másként. Lassan engedett, amúgy is gyengécske szorításából. Kezemet hátáról felkarjaira futtattam, hogy eltolva magamtól a szemébe pillanthassak. – Quill szerint elzárva tartanak titeket, közben csak hitegetnek, hogy később, ha felépültetek szabadon engednek.

– Minket?

– Téged és Sigynt. Mikor megérkeztünk a Xandarra azt hittük beteg vagy és hogy ezért zártak be ide. Azután – úgy tűnt keresi a megfelelő szavakat – mikor a történtek miatt megsérültél, eleinte nem tartottuk furcsának, hogy ismét a gyengélkedőre küldtek, aztán rájöttünk, hogy senkit nem engednek be hozzád. Viszont Sigynt is elkülönítették és őt sem látogathattuk, mondván gyengélkedik. Ezért Quillék megpróbálták kideríteni miért tartanak mindkettőtöket "fogva".

– Nem érzem fogságban magam. Miért gondolod, hogy Quill igazat mondd? Az egy szélhámos. Hidd el kiszagolom az ilyesmit.

Semmi okom sem volt megbízni, se a Xandariakban, se az őrzők együgyű bagázsában.

– Loki kérlek, legalább nekem higgy! Vagy Adgernek, ő is bízik bennük – fogadkozott. Mert az ő szava aztán garancia! Hátráltam egy lépést, meg akartam fontolni dolgot, mérlegelni az igazság tartalmát, csakhogy Judyt elkapta kezemet. – Bízz bennem, kérlek! Kiviszünk titeket innen, de muszáj indulnunk, most azonnal!

– Azonnal?

– Igen, csak arra vártunk, hogy magadhoz térj.

– És mégis, hogy akartok innen eltűnni? Xandar birodalma hatalmas – intettem hanyagul, hangomat is a kelleténél jobban megemelve.

– Csss!

Suttogni kezdtem.

– És hová? Felpattanunk a Milánóra, aztán uccu a galaxisnak, majd lesz valami? Abban a közel két hétben is majd megöltük egymást a fedélzeten – háborogtam. Igazság szerint, borsódzott a hátam a gondolattól, hogy megint napokig – vagy, ami még rosszabb –, hetekig elviseljem, azt az ingyen cirkuszt.

– A földre.

– Midgard? – horkantottam.

– Igen. Én Sigynnel tartok és te velünk jössz. Quill szerint arra felé tartasz.

Kész tények elé lettem állítva. Ámbátor aláírom, ez egy visszautasíthatatlan ajánlat.

– Látom, ti már alaposan kifundáltátok a dolgokat – jegyeztem meg némi éllel a hangomban. Senki ne gondolja, hogy kénye kedve szerint ugráltathat. Kiváltképp gyűlölöm, ha valaki a fejem felett kíván dönteni a sorsomról. Kijutott már belőle épp elég alkalom életem során.

– Na, és neked mi hasznod ebből? Miért akarod épp az ostoba Midgardiakra bízni az életedet? Tudod egyáltalán mifélék?

– Sigyn is ember és nem is ostoba! Ő segíteni fog köztük eligazodni. De most már ne makacskodj tovább, induljunk! – erősködött.

– Rendben! De csak hogy tudd, Sigyn sem egy életbiztosítás – morogtam.

– Loki, miért akadékoskodsz?

– Ha bármi rosszul sül el – jeleztem fenyegetőn hangon, hogy érezze, igenis őt tartom majd felelősnek érte. Körbe pillantottam a szobán még egyszer, de rá kellett jönnöm, hogy minden ingóságom az engem takaró öltözékem és azok a holmik, amiket még varázslattal rejtettem el magamnál. Judyt türelmetlenül ragadta meg a csuklómat és az ajtóhoz húzott, csakhogy, mielőtt kirohantunk volna még megtorpantam és visszahúztam túlságosan kapkodó kisasszonyt.
– Várj. Mi is a pontos terv?

– Ki kell jutnunk az épületből a keleti szárnynál. Két utcával lentebb vár minket Adger, ő fog elvinni a repülőbázisig, de a többit majd ott – összegezte, és megérintette az ajtó érzékelőjét.

– Tudod az útvonalat?

– Persze, hogy tudom! Komolyan ilyen haszontalannak gondolsz? – Sokatmondón ráncoltam a homlokomat és szélesen vigyorodtam el, ám mielőtt megszólalhattam volna ő meglehetősen durcásan képpel vágta hozzám. – Inkább ne is válaszolj.

– Tudod, az ördög a részletekben rejlik – búgtam halkan.

– Ez meg mit jelent?

– A midgardiak szokták mondani, szóval, nem árt, ha megtanulod kis bogár – kacsintottam. – Jól van, ne húzzuk az időt – léptem ki az ajtón. Körbefordultam. Meglepetésemre nem egy folyosóra, hanem egy hatalmas kupolás belső térre nyílt az ajtóm. Jártak-keltek körülöttünk, Xandariak, ezért a legnagyobb természetességgel indultam el egy irányba.

– Az ellenkező irány – szólt utánam a szöszi. Könnyed mozdulattal vettem száznyolcvan fokos fordulatot és értem be őt nagy léptekkel.

– Látod? Részletek – jegyeztem meg, és amint befordultunk az első folyosón, varázslattal két az imént másik irányba haladó Xandari férfi alakját öltöttem magunkra. Judyt úgy megilletődött a változáson, hogy megtorpant és tapogatni kezdte magát döbbenetében. Tenyeremet a hátának nyomva toltam tovább. – Csak sétálj tovább ez egy illúzió. Légy természetes – súgtam, de igen nehezen tudott beolvadni. Láttam, hogy idegesen forgolódik és nézeget minden irányba. – Ha tovább folytatod le buktatsz mindkettőnket. Menjünk amerre kell – jegyeztem meg teljes nyugalommal hangomban.

– Tényleg, mások is, ezzel a külsővel látnak most minket?

– Persze! De így minden figyelmet ránk irányítasz, ne feszengj.

– Értem-értem.

Végre elfogadta a dolgot, bár közel sem tudott, úgy vonulni, mint egy jól megtermett xandari férfi. Ezen a ponton beláttam, hogy rossz ötlet volt férfi álcát adnom neki, de el kellett ismernem a memóriája kiválóan működött, mert olyan könnyedén talált ki az épületnek nevezett útvesztőből, hogy csak lestem.
Már a kijárat közelében jártunk, mikor egy lépcsősor aljánál belefutottunk a velünk egy irányba haladó, ám épp egy másik folyosóról érkező Sigynbe és Quillbe. Judyt szinte azonnal megfeledkezett az álcájáról és megindult feléjük, amint megpillantotta őket. Az álcám igen jól sikerült, mert a páros nyilvánvalóan nem jött rá kik vagyunk. Amint észrevették, hogy Judyt közelít feléjük sietősebbre vették lépteiket épp csak nem futottak el. Egy közeli folyosón lefordultak el a kijárat irányából. A kis bolond utánuk is rohant volna, de elkaptam vállát és visszarántottam.

– Hé! – a füléhez hajolva suttogtam – Ők nem ismernek fel az álca miatt, de ha üldözni kezded őket biztos felhívod rájuk a figyelmet. Hagyjuk, hadd menjenek – a hátunk mögé pillantottam, remélve, hogy senkinek nem tűnt fel az iménti kis furcsaság. Elsőre nem is láttam senkit, akinek szemet szúrtunk volna. – Menjünk.

Pár perccel később meg is pillantott a keleti kijáratot. Hatalmas üvegkupola alatti nagy termet beragyogta a napok erős fénye, ugyan az ajtót nem állták el őrök, de többen is ácsorogtak idelent. Tucatjával jártak keltek a helyiek, ezért alig tűntünk ki a tömegből, ám alighogy oda értünk üvegajtóhoz és átléptünk alatta éktelen hangon üvöltött fel a kapu, egy látványos fényjáték kíséretében.
Átkoztam mindent, mert tudhattam volna, hogy valamilyen módon nyomon követnek, ha valóban fogságban tartottak. Legnagyobb szerencsénkre egy másik nő épp velünk együtt távozott volna a kijáraton, így feltűnőn mutogatni kezdtem a xandari hölgyre, a közeledő őrségnek.
– Azonnal fogják el!

Judyt csak kapkodta a fejét, nem értette mit művelek. Mikor az őrség gondolkodás nélkül rávetette magát a nőre én csuklón ragadtam a szöszit és határozott léptekkel távoztunk a helyszínről. Egyenesen a lépcsőhöz siettem, ahol már sietve szedtük lefelé lábainkat. Leérve az aljára.

– Ez remek ötlet volt! – csodálkozott el leleményességemen.

– Az évek és a rutin – jegyeztem meg váll rántva, nem is pillantottam vissza, hogy követnek-e, hisz az csak gyanút keltene. – Siessünk, hamarosan követni fognak – sürgettem. Határozottabban léptünk ki, és már hallottam, hogy követnek is. Amint elértük az első közeli utcát és befordultunk a sarkon kézen ragadtam és futásnak eredtünk. Judyt alig tudta tartani velem a lépést, láthatóan nem volt futáshoz szokva és zihálva szóban irányított merre forduljunk, míg én eltüntettem magunkról az álcát. Amint elértük a kijelölt kisebb utcát forgolódni kezdtünk a járművet és Adgert keresve.

– Ott van! – mutattam felé.

Ismét futásnak eredtünk, szerencsére már csak egy utcányira állt a cél. A gép a levegőben lebegett míg várt ránk és az ajtók egyből felnyíltak, amint odaértünk. Rögtön be is szálltunk én Adger mellé, Judyt a hátsó ülésekre. A járműben piszkosul meleg és enyhén füstös szag terjengett. Azt hittem menten meggyulladok. Még levegőért kapkodtunk, mikor a sofőrünk morcosan megjegyezte.

– Már ideje volt! – Adger az irányító oldalán ülve a kezében tartott kütyün pötyögött. A férfi kényelmes Xandari szabadidő ruhát viselt épp, ahogy Judyt is. Míg a szöszi ruhácskája lezser, könnyed anyagú, világos színekben pompázott, a férfi az ő tökéletes kontrasztja volt. Kellemesen sötét, meleg barna és zöld színekben játszó bőr nadrágot és felsőruházatot viselt; kezén fekete kesztyűket, lábain bokáig érő vaskos bakancsot.

– Engem alig húsz perce tájékoztattak az ötletről! Van, aki ruhát tovább válogat – jegyeztem meg gúnyosan.

– Tudom. Judyt jelzett, mikor indultatok – mutatott a kisasszony csuklóját körülölelő fém pántokra és rájuk helyezett apró kijelzőre. Egy kommunikátor. Logikus.

– Jól van, majd legközelebb én várok itt, és neked kell kiosonni az őrök orra előtt, negyedóra alatt. Meglátjuk, hogy megy – pimaszkodtam. – Na, indulunk? Vagy mi lesz? Csak mert minket követtek – sürgettem a dolgot, csakhogy Adger nemet intett a fejével, felmutatta a kezében lévő üveg kijelzőt, amin apró pontok mozogtak.

– Még várjuk a többieket.

– És rajtunk töltötted ki a feszkót? Kedves.

– Bocs, de az egy hónapra jutó szöktetéseim száma, kezdenek kissé túlszaporodni. Gondolom megérted, hogy nem szeretnék úgy járni, mint legutóbb – fúrta sötét tekintetét az enyéimbe.

– Elég legyen. Mind idegesek vagyunk, nem kell rögtön marakodni – érintette meg Judyt, mindkettőnk felkarját. Csak hogy most ő is túl izgatott volt, hogy minket is lenyugtasson.

– Nyugodt vagyok – kaptam el a karomat. – Csak egyet nem értésünket fejeztük ki!

– Így van – bólintott Adger is.

– Látod? Most egyetértünk.

– Végre – nyitotta ki ismét a jármű ajtaját a férfi. A szélvédő üvegén át láttam a felénk futó Sigynt, aki hevesen integetett Adgernek. Quill viszont nem volt a nyomában. A vöri pillanatok alatt bepattant hátra Judyt mellé, azzal a lendülettel hatalmasat koppant Adger ülésén a feje.

– Aú!

– Te világ szerencsétlenje! – nevettem fel.

– Jaj, Sig, jól vagy? – Judyt, olyan kétségbe esett arcot vágott, mintha a vörös legalább is koponyatörést szenvedett volna, de Sigyn csak sűrűn dörzsölte homlokát.

– Persze! Menjünk!

A jármű a levegőbe emelkedett és becsatlakozott a forgalomba. Sigyn még zihált és mi hagytuk volna levegőhöz jutni, míg Adger az irányításra koncentrál, de végül épp a férfi szólalt meg elsőnek.

– Mi történt, hol van Quill?

– Volt egy... kis fennakadás... Nem fontos, csak menjünk. Rocketek már várnak.

– De jól van, ugye? – faggatta tovább Adger.

– Nem tudom. Quill üzletfeleibe futottunk bele, nem voltak túl jó kedvükben mikor kiszúrták maguknak, szóval én megléptem – vont vállat.

– Ott hagytad? – fordultam hátra csodálkozva.

– Ti meg engem hagytok itt, ha nem jövök – vágott vissza.

– Az holt biztos – bólintottam.

– Nem igaz! Vártunk volna, amíg kell – erősködött Judyt.

– Dehogynem. – zártam le a vitát. – Ne érts félre! Én értékelem, hogy nem a mi időnket húztad azzal, hogy Quillnek segítesz – mosolyodtam el egy szemtelen kacsintás kíséretében. Úgy terveztem mielőbb megkedveltetnem magam Sigynnel, ha hasznát akarom venni muszáj lesz. Bár valójában most őszinte voltam. Tényleg imponált, mikor ilyen váratlan dolgokat tett.

– Adger fordulj vissza! – kérte Judyt. – Segítenünk kell Quillnek.

– Quill hivatásos fosztogató és bandita. Megoldja! – ellenkezett Sigyn. Elismerő mosolyra húztam ajkaimat. Erre már a szöszinek se volt igazi ellenérve, így csendben haladtunk végig a főúton a többi gép között.

– Szerinted mennyi időbe telik, míg beérnek minket? – érdeklődött Sigyn.

– Talán pár perc, de ne izgulj, Gamora feltartja őket. Rocketek pedig már készen várnak az indulásra. Volt pár napunk leszervezni a dolgot – nyugtatgatta Adger, akit láthatóan hasonló aggályok foglalkoztattak, mint engem.

– Még is honnan szedtétek, hogy valami gáz van? – kérdeztem bele végre. Mindvégig ez furdalta az oldalam. Adger az ölembe dobta az eszközt, amin nem régiben ő használt. Felélesztettem a képernyőt és ő rá mutatott melyik dokumentumokat nyissam fel. Az eszköz egy alapos elemzést dobott fel. Rólam! Ebből kiderült, hogy a nevem, a pozícióm, hogy Asgardról származom és a Jégóriások fajtájához tartozom. Szintekben jelölték a mentális képességeimet, amiket valamilyen képalkotó rendszerrel figyeltek meg. Még ábrákat is láttam szervezetemről, a testemről, az agyamról a csontvázamról. Ez egy újfajta igen morbid élményt nyújtott.
Ezt követően hosszan taglalták, hogy a testemben tetrodotoxint, egy fajta idegmérget találtak. Hamar rájöttem, hogy a késemről származó anyagot nevezték így, ami utóbbi napjaim gyötrelmeit okozta. Ezután megemlítették, hogy nyomokban tetraetil-ammóniumot fedeztek fel, ami kölcsönhatásba léphetett az új méreggel a szervezetemben, és míg az immunrendszerem az első kontrolálásával volt elfoglalva, a második aktívan garázdálkodhatott, aminek az irányító sejtekre van hatása.

– Mi áll benne? – kérdezte Sigyn.

– Elég zavaros, de ezek csak laboreredmények, ha jól értelmezem. Mi köze ennek ahhoz, hogy bezártak? – faggattam Adgert.

– Kha'i nem egyedül tervelte ki ezt az egészet. Egy Xandari tanács bérelte fel őt. Az ő közbenjárásukkal jutott a méreghez és adagolta be neked. Kapóra jött nekik, hogy itt tarthattak téged még egy darabig – foglalta össze viszonylag röviden.

– Na, és?

– Xandar, és a Kree birodalom kapcsolata egy igen ingatag szerződés lábain áll, nem minden Kree ért egyet a békekötés feltételeivel. – Így kezdődött az Adger féle történelem óra. – A Kreeknek volt egy korábbi vezetőjük, akik komoly lázadásokat szított a rendszer ellen, úgy hívták Ronan. A Xandari békekötés ellen volt és a Kree birodalom hódításait sürgette. Őt egy Thanos nevű titán bérelte fel, aki --

– Kezded kicsit elnyújtani. A lényeget.

– Thanos asgardiakra vadászik – jelentette ki. Oké, ez így túl rövid lett.

– Te a szélsőségek mestere vagy – sóhajtottam fel.

– Akkor engem minek zárattak be? – hajolt előre Sigyn, ezzel elvágva a kommunikációs csatornánkat Adgerrel. A férfi a kezemben lévő kütyün megbökött egy jelet, így most Sigyn adatai voltak láthatók, azzal tovább magyarázott.

– Úgy fest vannak szunnyadó asgardi sejtjeid, amik aktiválódtak az elmúlt időszakban.

Mindkettőnkre kiült a döbbenet. Tisztán hallottam, amint Sigynek még a lélegzete is benn akad. Míg a képernyőt figyelte, olyan közel hajolt hozzám, hogy megcsapott bőrének a forrósága is. Kellemesen meg borzongtam édeskésen virágos illatától. Ő kezével lapozgatni kezdte a szöveget és a több dimenziós felvételek ábráit az ölemben pihenő szerkezeten.

– Bocs, ma szar a Xandarim. Kifejtenéd? – pillantott Adgerre, mikor rájött, hogy egy kukkot sem ért a kütyün lévő jelekből. Adger nem értette a célzást, így megelőztem a válasszal.

– Itt azt írják, hogy átalakulóban van az izomszövet állományod. Jelentsen ez bármit is – ráncoltam a homlokom.

– Olvasd – utasított.

– Tanulj meg olvasni – vágtam vissza.

– Taníts meg – nézett rám szúrósan smaragdjaival, közben túl közel hajolt, az orrunk szinte összeért. Olyan komolysággal vágta rá a válaszát, hogy megzavarodtam egy pillanatra.

– Jól van – egyeztem bele, csak szabaduljak végre. Mégis ekkor már rég a kínos xandari szókapcsolatokon és kifejezéseken járt a fejem, amikkel rögtön viccet csinálhat magából, ha megszólal.

– Most viszont olvasd – bökött fejével a kijelzőre, ki szakítva mókás ötletből. Szúrós, kelletlen pillantással díjaztam a sürgetést. Egy szót sem szóltam és ő nehezen, de kapcsolt. – Légyszí! – tette hozzá.

– Oké, csak ne vinnyogj – kerestem ki az adott részt. – Úgy fogalmaz, hogy "Egyes szinteken elváltozások találhatók a harántcsíkolt, és simaizom szöveteidben, valamint a szívizmok egyes szakaszain. Aktin és miozin izomrostjain belül, kotati fémrost szálak fedezhetők fel – bólogattam.

– Mi a gyász, az a kotati fémrost? – nézett rám követelőzőn Sigyn, de Adger be előzött.

– Asgardiakra jellemző izomszövet, vagy tízszer erősebb az emberi izomrostoknál.

– Ó! – világosodott meg a vörös – És te ezt meg honnan tudod? – csodálkozott velem együtt. Hogy őszinte legyek az emberi biológia, mint olyan, mindig is hidegen hagyott. Épp ezért meglepett, hogy ez a vissza maradott halandó faj bárkit is érdekelhet.

– Utána olvastam, bármilyen meglepő – rázta a fejét mosolyogva sofőrünk. Előrébb hajoltam az ülésben, hogy Sigyn arca most ne takarja ki látó körömből Adgert.

– De, ez hogyan lehetséges? Mármint, ő csak egy Midgardi. Lehetetlen – böktem a lányra.

– Ja, én is kedvellek! – lökte be Sigyn, mire Adger jót nevetett.

– Komolyan nagyon szórakoztatóak vagytok, de ötletem sincs, ahogy a xandariaknak se. Ezért készítettek veled millió tesztet Sig. Ez nyilván egy példátlan jelenség. Egyébként, perceken belül megérkezünk.

Sigyn, úgy dobta vissza magát az ülésére, mintha halálra ítéltük volna. Elnézve elhűlt ábrázatát, tényleg valami sokkot kaphatott.

– Hé, nem kell pánikolni. Nagyon aranyos negyedvér asgardi gyerkőceid lesznek – piszkáltam, de meg se mukkant. Elvette a szórakozásom, azt hittem legalább kiakad egy kissé, de némán ücsörgött tovább rám se hederítve.

Előre fordultam, hogy az utunkat figyeljem. A felhők felett lebegő építmény lenyűgöző monumentális méretei mellett még én is igazán aprónak éreztem magam. Tekintetem az indító bázis bejárataira tévedt. Űrrepülőgépek százai érkeztek és indult útnak ebben a néhány pillanatban. Lassan közeledtünk a több száz bejárat közül az egyik felé míg a sötét bázison különféle fényjelzések navigálták a forgalmat, így Adger is akadálymentesen megközelíthette. Amint berepültünk a mesterséges fény fájón kellemetlennek tűnt a kinti erősen tűző napok fényeihez viszonyítva. Nem sokkal később a berepülésünk után a gépünk kellemesen hűvössé vált és fémszag kezdett terjengeni. Feszültté tett, hogy Sigyn ennyire elnémult, így kissé komolyabban folytattam rápillantva a tükörből, ami a homlokom előtt húzódott.

– Amúgy a magyarázat bizonyára kézen fekvő, talán az egyik felmenőd Asgardi. – Nagy volt a csend, így megfordulva a vörösre pillantottam. Judyt sem szólt csak csendes aggodalommal fürkészte a mellette ülő lányt, akinek igen komorrá vált a képe. – Hé, Sigyn... – tereltem magamra a figyelmét, de az ő zöldjei igen zavarosnak tűntek. Látszott, hogy fejben valahol máshol jár.

– Igen, lehet – vágta rá, valószínűleg fogalma se volt, mit mondtam.

– Itt vagyunk – lassított Adger, majd néhány kanyar után ereszkedni kezdett.

– Erről a Thanosról, még ejthetnénk pár szót – néztem felé.

– Szívesen csevegnék, de ennél többet én sem tudok róla. Talán kérdezzétek meg a többieket – bökött az űrhajó felé. Feltételeztem azzal fogunk elmenekülni.

Lassú landolást hajtottunk végre egy félre eső helyen, ahol sok személyi űrrepülő sorakozott. A férfi kinyitotta az ajtókat, miután elhagytuk a járművet egyenesen egy M típusú űrhajóhoz vezetett minket. Akadt belőlük néhány a Xandari bázison. Fellépve a fedélzetére Rocket várt minket a légzsilipen túl.

– Na végre! Már azt hittem valakire rájött a szapora – morgolódott Rocket.

– Időbe telt a kijutás, aztán meg ezer kérdésük volt – bökött felénk Adger.

– Jókor jön rátok a szófosás...

– Köszönjük, hogy elvisztek minket a Földre – hálálkodott őszintén Judyt. Kedves mosolyával, azonnal megenyhítve a morcos medve szívét.

– Én nem megyek veletek, de ők pontosan tudják az utat – intett Adger hüvelykjével a nagyszájú rágcsáló és a másodpilóta ülésben gubbasztó növény felé.

– Azt hittem... – szólt volna Judyt, de a férfi közbe vágott.

– Bőven van még elintézni valóm. És Kha'it is rá kell bírnunk, hogy csicseregjen – nézett végig rajtunk. Sigyn mellettem állva lecsatolta a derekát körül ölelő övet, de Adger megállította a mozdulatban. – Tartsd meg, kérlek. Már szinte hozzád nőt – mosolyodott el biztatóan. Sigyn arcára őszinte meglepettség ült ki.

– Nem fogadhatom el – rázta a fejét a lány.

– Dehogynem – lépett közelebb hozzá és röviden megölelte. – Hálám jeléül. Az, hogy ki jutottunk a te érdemed volt.

Égnek emeltem tekintetemet. Nem volt hangulatom az érzelgős pillanatokhoz és már égett talpam alatt a talaj. Előre mentem az ülésekhez míg ők búcsúzkodtak. Végül Adger meghagyta Rocketéknek az új találkozójuk helyszínét, azzal sietve a kijárat felé indult, mi csak egy biccentéssel köszöntünk el, de Sigyn még utána sietett.

– Találkozunk még?

– Ha szerencsések vagytok, akkor nem!

– Hiányozni fogsz! – hallottam meg Judyt hangját és úgy tűnt a sírás kerülgette.

– Vigyázzatok, és kerüljétek el Thanost!

– Rendben, pacsirták. Felszállunk! – szólt rájuk Rocket. – Groot! Tedd le azt a szart, most te vagy a segéd pilóta.

– Rohadtul nem érdekel! – vont vállat szerényen a gyerkőc.

– Tedd le, vagy én teszem le és akkor ripityára töröm azt a vackot – mordult rá.

– Kellemes utunk lesz – dobtam le magam az egyik szűk székbe.

Sigynre pillantottam, aki még mindig levertnek tűnt. Őszintén kezdett érdekelni, mi aggasztotta pontosan, nem szokott ennyire elcsöndesedni. Közben az is bevillant, hogy rövid utunk alatt egyszer sem hozta szóba a történteket. Pedig ő is ott volt aznap. Rejtély ez a lány. Döntöttem hátra az ülésnek a fejem.

– Öveket becsatolni – figyelmeztetett minket Rocket – irány a Föld!