– Skuld, mi lesz a legnagyobb hiba, amit elkövetek?

Vészjóslón mosolyodott el.

– Most megfogtál.

– Nocsak! A cserfesdi jövő nornája, jósok istennője, birodalmak romba döntője. Valamire még neked sincs válaszod?

– Ó, de bizony akad! Csak túl sok a lehetőség – forgatja a szemét.

– Te pimaszkodsz velem!

– Nehéz eset vagy, lássuk be – vereget vállon.

Fejbúbjához emelem a tenyerem, hogy összemérhessem magunkat. Skuld a kidőlt fatörzsön állva is épp csak a kulcscsontomig ér.

– Fele akkora vagy, mint én. Csak mondom. Ha esetleg továbbra is kekeckedni lenne kedved.

– Ez a sors fintora.

– Azt hittem ti vagytok a sors – enyhe grimasszal díjazta az észrevételem. – Legalább egy apró tippel megdobhatnál.

– Loki, higgy nekem! Erre a válaszra még nem állsz készen.

– Tégy próbára – csettintettem.

A tökmag bosszúsan fújtatott.

– Meg fogom bánni.

– Te már csak tudod – ugratom.

– Ne feszítsd túl a húrt, vagy úgy összekuszálom a kis fonaladat, hogy még atyád se segíthet rajtad.

– Mintha valaha is próbált volna...

– A harag beszél belőled.

– Igen az! És ez nem fog változni, amíg a lábam elé borulva nem könyörög a megbocsájtásomért.

– Naná! Odin arról híres...

Megingott alattunk a talaj, és csakhamar az ódon fa mély, fülsüketítő hangja szelte át a teret. Recsegése olyan erővel hasított az elmémbe, hogy minden más zajforrást elnyomott maga körül. Két tenyeremet erővel tapasztottam a fülemre, hogy megmenthessem a józan eszemet. Úgy éreztem, menten szétrobban a fejem a hangtól. Skuld lepattant mellém, nagyokat szökkenve kikerült. Egy pillanatig azt hittem, magamra hagy; idegesen fordultam utána. A lány könnyeden kapaszkodott fel az egyik termetes fára. Egy vaskosabb ágra lépve annak végébe mászott, hogy lekémlelhessen a szakadékba. Nidhogg újra tekergődzésbe kezdett, monumentális alakja beterítette a horizontot. Mikor elhaltak az égrengető zajok, követtem Skuldot, ám ő csak nem moccant odafent.

– Akkor ennyi? Nem segítesz?!

Már-már olyan hosszan hallgatott, úgy éreztem tétovázik. Felém se nézve kérdezte:

– Hogy tervezted?

– Mármint...

– Miféle segítséget kérsz? – pillantott le rám végre.

– Mi ketten nagyon hasonlítunk. És ezt akár az előnyünkre is fordíthatnánk. Szövetkezhetnénk újra. Ha most is támogatsz, és ellátsz a tanácsaiddal cserébe te is kérhetsz tőlem... akármit!

Skuld még egy utolsó pillantást vetett Yggdrasilra, mielőtt könnyű léptekkel elindult vissza az erős ágon, ami olyan szilárdan állt meg sem moccant kevéske súlya alatt. Gyermeki játékossággal dobta le magát rajta, beakasztotta lábfejét egy másik közeli ágba, és hanyatt dőlt. Arcunk így épp egymagasságba került, és amint találkozott a tekintetünk elmosolyodott.

– Akármit?

– Bármit, amit csak kérsz.

– Nem lesz olcsó.

– Mindennek meg van az ára – vontam vállat.

– Az idő kövét akarom.

– Nem probléma.

Olyan hirtelen ugrott le az ágról, hogy kis híján összeütköztünk. Közelebb állt, felpipiskedve lábujjhegyére egyenesen a szemem közé nézett. Gyanakvón hunyorgott.

– Tudod egyáltalán, hogy miről beszélek?

Magabiztos bólintásomat elégedett mosoly kísérte. A varázslatos, nagy hatalmú tárgyakat kevesen ismerhetik nálam jobban. Épp én ne tudnám?

– A hat végtelen kő egyike, ami képes manipulálni az időt. Ismerem a legendát.

– A kő több egy legendánál. Létezik!

– Ha te mondod...

– Ha csak azért bólintottál rá, mert azt hiszed megúszhatod a fizettséget, mert úgy se találsz rá, akkor nincs alku.

– Hová gondolsz? Hisz a tőrt is megszereztem Verdandinek!

– Csak épp elfelejtetted átadni.

– Kapott egy legalább olyan értékeset.

– A nővéremmel ellentétben nem érem be egy gyatra másolattal. Szóval kapd össze magad.

– És a „jóstanácsod"?

– Kerüld Asgardot.

– Ennyi?

– Ez az előleg. A többit a kőért cserébe kapod.

– Kemény alkupartner vagy.

Vállat vont, ám a válaszát már nem hallhattam. Olyan erős fájdalom hasított a mellkasomba, hogy azonnal kifogytam a szuszból. A késszúrásszerű, éles érzés azonnal legyűrt, összerogytam. Egy röpke pillanatra minden kiesett, beszűkült az érzékelésem. Mikor ismét magamhoz tértem a fájdalom csak tovább terjedt a testemben. Már nem csak a mellkasomat terítette be, minden tagomat átjárta az égő fájdalom, csörgedezve kúszott végig az ereimben, tűszúrásként a bőröm alatt, mindenhol, a legapróbb centiig.
Az önelégült kuncogás tompán távolinak tűnt, azt mégis biztosan tudtam, hogy ez valaki más hangja, nem Skuldé. Komoly erőfeszítésembe került, hogy felpillantsak rá. A fények égették a szememet. Kha'i magasodott felém, fejét rázva figyelt, arcán elégedett vigyor ült.

– Ó, jaj! Fogalmad sincs, mennyire feldob a látványod. Kár, hogy nem tarthat elég sokáig, hogy teljesen kiélvezhessem.

A kis szemét! Ennek a gyíkarcúnak köszönhetem mindezt? Nem tudtam, mit művelt, vagy hogy hol vagyunk, de amint felfogtam, ő okozta a kínjaimat vörös köd borította el az agyamat. Ahogy haragom dühbe fordult át fokozatosan hagyott alább a fájdalom, míg az erő, ami bennem lüktetett minden mást elnyomott. Valaki más kerekedett felül, már nem én irányítottam. Eltompultak az érzékeim, és csak a bosszúvágy maradt. Kha'i legnagyobb megdöbbenésére hirtelen mozdulattal ugrottam fel az ágyból, és utána kaptam. Szerencséjére a drótok, amik a testembe kapaszkodtak visszatartottak, igaz csak egy pillanatig. Egyetlen rántással téptem ki magam a szorításukból, ezzel felborítva a monitort, amibe kapcsolódtak. Forgott velem minden, borzalmas hang dobolt a fülemben szüntelen, de csak egyetlen dolog érdekelt; hogy puszta kézzel filézzem ki ezt a férget.
Kha'i ösztönei jól működtek, azonnal menekülőre fogta. Utána iramodtam, áttörtem egy vaskos ajtón, majd egy üvegfalon is, egészen egy az épületen belüli zöld kertig, csakhogy az idéző lila alakja kámforrá vált. Furcsa külsejű idegenek bámultak rám. A kertet körülölelő folyosókon állva túlról engem bámultak, és valami iszonytató rémület ült az arcukon. Tőlem féltek, de engem csakis Kha'i érdekelt. A nevét üvöltöttem, mégis valaki más érdes hangja tört fel a torkomon. Mikor jellegzetes élénk színével leselkedve felbukkant az egyik üvegfal mögött újra üldözőbe vettem. Utána rontottam, nem törődve se élővel, se félholt sérültekkel, hajszoltam őt termeken, folyosókon át mindenkit félresöpörve az utamból. Amint végre elértem őt rá vettetem magam, elkaptam és a földre tepertem. Alakja ezúttal furcsán aprónak tűnt hozzám képest.

– Álmomban akartál végezni velem, te gyáva mocsok?

Kétségbe esetten üvöltött fel.

– Már nem is lehetnél életben!

Megragadtam a torkánál fogva, így emeltem a magasba. Minden rúgkapálása ellenére hamar fulladozni kezdett. A bőre szürkült, mígnem valami trükkel ki tudott csusszanni a markomból. A földre zuhant, és míg levegőért kapkodott megragadtam a lábát. A magasba emeltem és a padlóhoz vágtam nyeszlett kis alakját. Körülöttünk a hangos sikolyokat, üvöltések követték. Egyszeriben katonák vettek körül minket, fegyvert fogtak rám és tüzeltek. Minden pontos találtuk bolhacsípésnek tűnt csupán. Egy pillanatra terelték csak el a figyelmemet, de Kha'i ezt kihasználva menekülőre fogta. A katonák felszólítottak a megadásra, míg én gondolkodás nélkül a célpontom után vetettem magam. Az utamat állták, mintha nem tudnák, hogy néhány halandó nekem igazán nem akadály. Kiosztottam néhány jól irányzott ütést utat nyitva magamnak, és ahogy a széles folyosóról egy termetes csarnokba értem, egy újabb osztag fogadott, már erősebb fegyverekkel. Láttam Kha'it meglépni a főbejáraton át, amin keresztül sokan mások is fejvesztve menekültek, de engem kizárólag ő érdekelt.

– Térdeljen a földre, kezeket a padlóra! – üvöltötte egy parancsnok.

Úgy éreztem már rég elhagyott a józan eszem. Az a kétszínű gyökérpalánta megakart ölni és még engem zárnának cellába? Eszembe se volt engedelmeskedni, legalábbis, amíg ki nem taposom a lelket az idézőből. Katonák ismét utamat állták, így hát megragadtam közülük néhány példányt és messzire hajítottam az útból. Újból lőni kezdtek, egy termetes combomat ért találat igencsak feltartóztatott, épp csak egy kicsit lassította a tempómon. Már igazán az agyamra mentek a folytonos akadályozásukkal, hát eltakarítottam az útból a felesleget. Az egyik ilyen szerencsétlen az üvegfalon át távozott az épületből, és én kirontottam utána a szabadba.

Az égi Napok vakítón égették a szemem. Mit se láttam az engem körülvevő tájból, és ezt hamar kihasználták, céltáblává váltam. A helyiek bármi áron meg akartak fékezni, csakhogy eszem ágában se volt megállni, vagy futni hagyni valódi célpontomat. Jeges szilánkjaira akartam morzsolni Kha'it. Újabb lövések sora dördült el, olyan égtelen zajt csapva körülöttem, akkor fájdalmat okozva, hogy megfordult velem a világ, megtántorodtam és a harag újabb lökéshullámként öntött el a tudatomat. Átjárt a düh és egy a közelembe érkező katonát egyetlen csapással terítettem a földre. Nem kelt fel többet. Viszont innentől már kiestek hosszú pillanatok.

Egy város, gigantikus építményekkel. Zöldellő park medencével. Fejem felett köröző légijárművek és pajzsok mögé rejtőző fegyveresek. Magamból kikelve üvöltöttem:

– Nem állíthattok meg!

Egyszerű kézmozdulattal fagyasztottam meg a hozzám közeledő katonákat, mégsem térítettem vele jobb belátásra egyik halandót sem. A légi védelmüket vettem célba. Jégdárdát kreáltam a puszta kezemmel, és egyetlen tökéletes dobással döftem át az acélmadár orrát vele, ami irányíthatatlanul az oldalra dőlt és a közeli szökőkútnak csapódva, letarolta azt és felrobbant.
Megfordultam, tekintetemmel Kha'it keresve, ám éppen ekkor vakító fényrobbanások közt találtam magam. A forróság, ami belőlük áradt marta arcomat, és minden, ami utána következett, már csak zavaros hangok és pillanatképek sora. Olyan érzés volt, mintha eszméletemet vesztettem volna. Csak, hogy nem ez történt, hanem valami sokkal rosszabb.

Hosszú idő telt el tompa csendben, magamban forrongva, méregtől fűtve háborogtam, dühöngtem, gyűlöltem mindent, ami él és mozog. Pusztuljon bele mindenki, égjen az egész világ, mert megérdemli!
Úgy hittem soha nem ér már véget mindez. Hogy nem leszek képes csillapítani lelkemben tomboló vihart. Mikor már biztosra vettem, hogy mindez örökké tart, Judyt hangja csendült fel a semmiből. Olyan távolinak tűnt, mintha mérföldekre lenne tőlem, de valahogy mégis megnyugtató volt tudni, hogy itt van valahol a közelemben.

„Loki... Loki hallasz engem, ugye? Figyelj rám, kérlek. Itt vagyok veled. Megértem a dühödet, megértem, hogy fáj, de most meg kell fékezned a haragod."

„Hogyan is érthetnél meg?"

„Tudom, hogy történt valami. Tudom, hogy valami felbőszített, és azt is tudom, hogy ez nem te vagy. Csillapodj kérlek! Enged el őt. Kérlek, engedd szabadon Nerezát."

Fogalmam se volt miről beszél, a fékezhetetlen bosszúvágyam már rég túl nőtt rajtam. Mégis, Judyt gyengéd szavai megérintettek odabent. Mintha két apró tenyerét a mellkasomon pihentetné, minek hatására nyomában tompulni a kezdett volna az ismeretlen fájdalom, hogy a helyét kellemes melegség vegye át.

„Segíteni szeretnénk neked. Azért vagyunk itt, hogy támogassunk."

„Nem értheted! Nem én irányítok."

„Ezért vagyok most itt, engedj magadhoz, engedd, hogy segítsek!"

Judyt hangja olyan volt akár egy gyengéd ölelés, mintha két karjával magához vont volna, hallani kezdtem a szíve nyugodt dobogását és ez a tiszta hang minden mást felülírt. Kis idő múltán, mikor már csillapodni kezdtem egyre tisztulni kezdett a fejem. Mintha eddig egy burokba zártak volna, ami eltompította körülöttem a külvilágot, a fényeket, a hangokat, amik most egyre élesedtek. Rezgar rémült hangját ismertem fel elsőként.

– Nereza...!

Eleresztettem őt. Elengedtem Nerezát. Megértettem, hogy a testén lassan terjedő jégkristályok tőlem származnak. Kavarogtak bennem az érzések; a sértettség, a düh, a rémület. Önkéntelenül mozdultam, hátra hőköltem és a földre ültem. Judyt ereje úgy irányított, akár egy Marionette bábút. Legnyűgöző és félelmetes volt egyszerre. Leküzdhetetlennek éreztem a rám nehezedő erejét. Hanyatt dőltem, mire Adger és Sigyn egyből rám vetették magukat, mintha csak attól tartanának ismét támadásba lendülök.

„Most már képes leszel uralni a tetteidet?" – csendült fel ismét Judyt hangja.

„Mi ez az egész, mit műveltek velem?"

„Segíteni fogunk, kérlek, ne állj ellen. Melletted maradok és..."

Mintha elpattant volna egy húr. Ilyen érzés volt, mikor megszakadt köztünk a kapcsolat. Újra birtokba vehettem a testemet, ismét a magam ura lehettem.

– Tartsd, Sig! Nehezedj rá! – figyelmeztette Adger, akik minden erejükkel, teljes súlyukkal próbáltak a földön tartani. Tudtam, hogy esélyük sincs ellenem. Ha valóban akarnám, lepöckölhetném őket magamról, mint két zavaró bogarat.

Judyt hangját ezúttal már nem csak a fejemben hallottam.

– Én... sajnálom... – E szavakat halk puffanás követte.

– Meg van!

Quill a semmiből bukkant elő, és mostanra a fáradtság ólomsúlyként nehezedett rám, teljesen kimerített mindez, ám a hangokat tisztábban hallottam most, mint eddig bármikor. Pontosan tudtam, hogy Judyt már nincs itt, már nincs a fejemben. Adger zaklatottnak tűnt.

– Ez meg mi?

– Nem mindegy? – csattant fel Rocket. – Csak döfd be neki!

– Ellenanyag. – Magyarázta meg Quill.

Éles tárgyat szúrtak a mellkasomba, olyan erővel, hogy egyből felhördültem. Ahogy engedett a belső szorítás, csökkent a nyomás mellkasomban kezdtem újra érezni az erőt a tagjaimban, mígnem minden rohamosan tompulni kezdett. Rég elfelejtett erővel húzott a talaj, úgy éreztem semmi másra nem vágyom jobban egy kiadós alvásnál. A fejem lassan oldalra billent, kényelmes sötétség borult rám, és nem maradt más a fejemben végre csak a tökéletes és tiszta csend.