Zuhantam, húzott a mélység, göcsörtös, rücskös ujjaival nem eresztett. Mikor földet értem úgy éreztem, mintha a sűrű, sötét rengeteg tartana fogva. Bűzös, mocsaras talajba süppedtem, ami megpróbálta elnyelni, magába szívni testem. A nehéz súlyos massza alig engedett moccanni, ám valahogyan mégis sikerült mozdulni. Megragadtam a fa gyökereit és mászni kezdtem. Karommal húztam magamat ágról-ágra előre, hogy kikecmereghessek a susnyás mélyéről. Csatakosan, szutykosan, csapzottan és alaposan megizzadva másztam ki a hatalmas fa gyökerei alól, ami csaknem egészben elnyelt engem.

– Mi a Hél?!

Mérgesen próbáltam lesöpörni magamról a szennyet, ami rám tapadt a mocsaras aljzatból, persze abszolút feleslegesen. Tisztán éreztem, hogy a posványos latyak egészen a legkellemetlenebb helyekre is bejutott. Yggdrasil a legszentebb fa mind közül, gyönyörű és mágikus, naná! De senki nem kíván megmártózni a gyökerei alatt duzzadó lápban. Undorító! Pufogásomat éles női kacaj zavarta meg. Verdandi úgy mulatott rajtam, mintha sose látott volna szórakoztatóbb műsort.

– Piszkosul sivár lehet itt az élet, ha még ezt is mókásnak találod! – förmedtem rá.

– Ó, nem kell aggódnod, roppant fess vagy... egy disznóólhoz – nevetett tovább.

A bennem lüktető feszültség széles és bűbájos mosolyt varázsolt arcomra. Mindössze egyetlen hangos nyelvcsettintésbe sűrítettem minden haragomat, mielőtt folytattam:
– Minek köszönhetem, hogy így megalázol?

– Megalázónak találod, hogy találkoznunk kell?

– Azt koránt sem. De belefúlni Yggdrasil emésztő pöcegödrébe, meglehetősen kimeríti e fogalmat.

– Kapod, ami jár. Csalók és hazugok istene.

Megfordult és elfordulva tőlem útnak indult, mintha lezártnak tekintené az ügyet. Ha nem követtem volna talán végleg magamra is hagy idelent. A gazos berekben alig bírtam tartani a lépést csendes mezítelen lépteivel. Verdandi olyan légiesen és könnyeden vonult, mintha lebegne, nekem meg bizonyára szándékosan állta utamat az összes ág meg bokor, ami az utamba tévedt. Megesküdtem volna rá, hogy az egyik gyökér akarattal kapaszkodott belém. Kevésen múlt, hogy nem törtem a nyakamat! A patakhoz közeledve végre megállt, alig értem utol. Hosszan meredt a vízre, kezével lágy mozdulatokat tett, mintha varázsolna, míg nem egy röpke percre megpillantottam egy fekete fonalat ujjai között, ami épp olyan gyorsan illant el, ahogy feltűnt szemem előtt. Mindig is érdekelt, mikkel is babrál a kezével minduntalan, mit nem láthatok. Az életünk valóban olyan, akár egy fonál?
Lassú léptekkel osontam hozzá közelebb, ám ő ekkor újra elindult. Lágyan sétált a partmentén, figyeltem igéző alakját, törtfehér színű leheltvékony ruháját, ami hosszan omlott le a földig, az anyag vége bele kapaszkodott az elszáradt virágokba. Aranybarna hullámai egész a derekáig ereszkedtek, arca hosszan ívelt mégis igézően bujának hatott. Verdandi soha nem öregszik, egy pillanatot sem. Mindörökre ebben az ellenálhatatlanul vonzó testben ragadt, micsoda hihetetlen áldás ez a számára. Bár a természete is ilyen vonzó lenne. Úgy közelítettem meg, hogy lássa érkezésemet, reménykedtem benne, hogy megpuhíthatom még.

– Ugyan, kérlek! Több száz éve történt. Nem felejthetnénk el?
Rám pillantott. Olyan megvetéssel mért végig, ahogy mindenki, akiket butaságuk okán könnyedén átejtettem.

– Nem, amíg tartozol nekem, Loki.

– Hisz én nyertem!

– Mert csaltál!

– Ugyan már, még kölyök voltam. Nem hányhatod a szememre, hogy magamnak akartam a tőrt.

– Mistilteinn nem csak egy tőr! – dobbant egy nagyot, kikelve magából. Hű, igazán nem gondoltam, hogy ilyen patáliát csap miatta. – Úgy intézted, hogy Angvary nyerje meg a párbajt, és te kicsaltad tőle a fegyvert, nekem pedig egy gyatra utánzatot adtál. Mindezek után volt képed rúnákat idézni, hogy a segítségünket kérd?

– Hogyne! Gondolom Skuld szívesen ad tanácsot.

– Tudd meg, lassan ő az egyetlen norna, aki nem gyújtaná fel a sorsfonaladat.

– Ha ennyire vágysz rá, hogy megszabadítsd tőlem a világot, miért nem tetted még meg? – Arany színű szeme bosszúvágyón csillant rám, mintha ő maga nem sokat tehetne az ügyben, ám ajkain ülő mosoly huncutságról árulkodott. Megadóan sóhajtottam. – Sejtettem, hogy neked köszönhetem megannyi bosszúságomat.

– Nem fogok egy álnok kígyót patronálni – szegi fel állát diadalittasan.

– Én igen! – bukkant elő hátam mögül az igen apróra nőtt Skuld. Rémülten rezzentem össze, épp csak nem sikoltottam fel, vagy rántottam tőrt, hogy ledöfjem. A kisasszony úgy lopakodott mögém, hogy még a száraz fűszál se rebbent meg.

– A lelkem – kaptam a mellkasomhoz – kis híján kiköltözött.

– Mintha lenne neked olyan – forgatta tekintetét Verdandi.

– Rúgj belém, nincs elég bajom... – fortyogtam.

– A halálra vált képedért Loki, már eskü megérte! – kacagott Skuld.

– Képzelem, de vigyázz, mert legközelebb talán leszúrlak. Mondjuk a Mistilteinnel – élcelődtem, persze nem Skulddal. Gúnyos mosolyomat Verdandire villantottam.

– Vidd innen Skuld, vagy belefojtom a mocsárba.

– Vagy inkább vess oda rögtön Nidhoggnak, te perszóna!

– Erőszaktevőket, gyilkosokat és esküszegőket eszik, de az ő gyomrát még te is megfeküdnéd, Loki!

– Félsz, hogy kivájnám magam onnan, és akkor, hogy jön el a Ragnarök, nem igaz?
Verdandi arca elsötétül, és szemem láttára kezdett vénülni, meghökkenve meredtem a rusnyuló banyára, mikor Skuld közbe lépett.

– Gyerekek, olyan édesen civódtok, hogy most rögtön megesketnélek titeket! Tutkóra csak az tart vissza, hogy Odin lazán behajítana érte Mimir kútjába, szóval, most halasszuk el a programot! – megragadta a csuklómat és további szó nélkül elrángatott. A kiscsaj a könyökömig se ért, de olyan erővel húzott maga után, hogy hat kecskebakkal nem tudnám visszatartani.

– Most meg hová viszel?

– Csak fogd be és kövess.

– De, mi ütött Verdandibe – torpantam meg, hogy visszapillantsak, de nem sokáig tudtam bámészkodni, Skuld tovább rángatott – komolyan úgy kihoztam a sodrából, hogy elkezdett vénülni?

– Némulj már el!

Alig, hogy kimondta, többé nyitni se tudtam a szám, mintha összevarrták volna. Hangos hümmögéssel ellenkeztem, de nem hatotta meg. Egészen egy szakadékig rángatott, ahol a távolban hatalmas fekete dombokat láttunk mocorogni, legalábbis domboknak tűntek, de valójában a már emlegetett Nidhogg sárkány húzódott meg a mélyben. Az ő hosszú pikkelyes, öreg alakja tekergett ott, amit már rég telenőtték a gazok. Letelepedtünk tisztes távolban a szirttől, az erdőség szélén két kidőlt megrágott fa törzsén. Skuld igen hatalmas lila színű szemeivel méricskélt engem, mintha csak azon gondolkodna, hogyan tegyen helyre.

– Ide hallgass, te bolond. Még jobban magadra akarod haragítani a nővéremet? Neked fogalmad sincs, mennyire a bögyében vagy. Itt már rég nem csak a tőrről van szó! Rúnát és látomást küldtem rád, hogy lásd a közelgő veszélyeket és ballépéseidet, de nem lehetsz ennyire önfejű. Legalább néha egy kicsit húzd meg magad!

– Mmmm-mmm mm mmmm mmm mmm!

– Bocsi! – intett kezével könnyedén, azonnal lehullt a varázs ajkaimról. Kicsit meg mozgattam arcom izmait mielőtt ismételtem volna magam.

– Mintha én kértem volna, hogy avatkozzon közbe! Azt se tudom, mit keresek idelent, Skuld!? A halálom közeleg?

– Pont az! És ha már tudod, hogy így van, miért nem türtőzteted magad? Veszélyben vagy, hát, hogy a viharba ne lennél? A méreg emészti a testedet, emlékszel?

– Azon vagyok, hogy megállítsam.
Száját húzva néz félre.

– Rosszul teszem? – nem válaszol, így hosszas csend telepszik közénk. Egyedül a fa gyökereinek rémes reccsenéseit lehet hallani a távolból, minek hangja mélyebb és fájdalmasabb döngést hallat, mint mikor leszakad az ég. – Mondd, hogy a Hélbe juthatnék vissza Asgardba?

– Még mindig ez a legnagyobb bajod? Pff... – dől hátra a rönkön, kisgyerek módjára lóbálja a lábait.

– Céljaim vannak!

– Bosszúvágy hajt, nem célok, Loki. Beszéltél Ygriddel! Azt hittem rá hallgatsz majd...

– Te intézted úgy, hogy láthassam?

– Igen, segítettem, de süket vagy a jó tanácsra.

Fáradtan túrok a hajamba és most még az se zavar különösebben, hogy így belegyalogolt az emlékeimbe. Tompán meredek magam elé, ujjaim összetapadt tincseimmel babrálnak, amik mostanra egészen összeragadtak a sártól, ami a mocsárban ráragadt. Gondterhelt hümmögést követően folytatom.

– Sajnálom. Kimerítő hónapom volt.

– Tudom, de lesz még rosszabb is – legyint. Még akkor sem akad benne a szó, mikor szúrósan pillantok felé. – Hé, te vagy a kedvenc Asgardim! Úgy értem... Senki más nem tudott úgy kiszúrni a tesómmal, mint te. Őstehetség vagy! Ezért is csíplek. Ezért is segítek. Na meg, persze mert kértél egy kis jóslatot. De néha meg kell húznod a határt. A jövőd nem csak rajtam múlik.

– Tényleg? Van beleszólásom?

– Mindig is volt, te is tudod, és Verdandi... – Pillant abba az irányba, ahol a nővérét hagytuk. – Nos, talán a kelleténél jobban megnehezíti a dolgodat. De nem csak mi döntünk az életedről.

– Mondd, hogy tudtad elintézni...?

– Hogy beszélhess Ygriddel? – aprót bólintottam, és ez az apró mozdulatom tele volt minden reményemmel és aggodalmammal. – Könnyebb volt, mint hinnéd.

– Úgy hittem, ő végleg Hélben ragadt.

– Járt ott – harap ajkába, ám tekintetével látványosan kerüli az enyémet.

– És most hol van?

– Közelebb, mint hinnéd.

Azonnal felpattantam.

– De most nem láthatod, mi több... nincs rá mód, hogy újra mellette lehess. Ne táplálj hiú reményeket.

Magamba roskadva ültem vissza.

– Ha nem azért hoztál ide, hogy segíts küldj inkább vissza.

– Válaszokért jöttél, nem igaz?

– Inkább reményért.

– Csak az igazat mondhatom. Semmi olyat, amit szívesen hallanál.

– Ne kímélj. – Kétkedve pillant rám – Gyerünk fogj bele! Végre valaki nem hazudna a szemembe.

– Egyetlen elhallgatott igazság és kiszalad a lábad alól a föld?

– De miféle igazság, Skuld! Nem csak a származásomat titkolták előlem. Mindvégig hitegettek! Fegyvernek használtak volna, vagy alku tárgynak, ha lehet. Szerinted mindez egyetlen apró hazugság?

– Valóban úgy gondolod, hogy mindenki hazudott és hátba szúrt ezelőtt? Egy félvér vagy, akitől megváltak a szülei, igen. De egy másik család befogadott, hogy támogasson. Miért nem nézed, így a dolgokat? Nem fogod tudni kezedbe venni a sorsodat, amíg ezen a csonton rágódsz, ugye tudod?

– Királynak születtem, jár nekem a trón, a hatalom és az elismerés!

– Ó, nem te lennél az első sarj, akitől idő előtt mindent elvesznek Loki. Csak az a miénk, amiért megharcolunk. Ha elismerést akarsz, hatalmat és királyságot meg kell küzdened érte, mint mindenkinek, de nem követelheted magadnak, mint valami jogos örökséget.

– Akkor Thornak miért jár, ami nekem nem?

– Őt talán nem dobta ki Odin Asgardból, mikor úgy ítélte meg, hogy alkalmatlan rá? Elvette tőle az erejét, és a Mjölnirt!

Hangosan felkacagtam.

– Most mégis ő fog a trónra ülni, mert helyettem Odin őt választotta! És mégis miért? Mert jégóriás vagyok! Pedig mindent feláldoztam érte! Megöltem Laufeyt, elpusztítottam volna az óriásokat is, ha Thor nem avatkozik közbe! – Skuld némán rázta a fejét, de nem szólt semmit.

Megint azok a kimondatlan szavak! – Minek is kértem a segítségeteket...?

– Nem fogod tudni megváltoztatni a sorsodat, amíg nem fogadod el önmagad annak, ami valójában vagy.

Halkan nyelek, fog szorítva pillantok félre, pislogni sem merek, nehogy kicsorduljanak a könnyeim.

– Egy szörnyeteg?

Nem szól, mégis érzem óvatos közeledését. Összerezzenek, mikor egy apró, vékonyka mégis támogató kéz megérinti a vállamat. Egy csapásra megváltozik körülöttem a táj. Az eddig nyomott, fülledt levegőt, kellemes szellő, bársonyos virágillat váltja fel. Nyomban felismerem a már annyira szeretett illatokat.

– Asgard...

Alig egy hónnappal ezelőtt álltam itt, ahol most. Épp itt. A király erkélyén, ahonnan az egész várost belátni. Kezdve a palota belső udvarától, a csodás közeli függőkerteken át, a távoli arénáig. A messzeségben futó szivárvány-hídon túl, egészen a csillagvizsgálóig. Utoljára ott láttam a bátyámat, és Odint. Azon az estén Thor darabjaira zúzta a Bifröstöt a terveimmel együtt.

A feszültség görcsként szorított belülről, kezeim – mikkel az aranykorláton támaszkodtam – ökölbe szorultak, beleremegtek a dühbe, ami fájdalmasan feszített. Kicsordultak a könnyeim, amiket sűrűn törölgettem le. Mindez egészen addig tartott, míg egy cirmos felugrott mellém, hogy a karomnak dörgölőzve kiköveteljen magának egy kis figyelmet, és némi simogatást. Akaratlanul is mosolyt csalt arcomra a váratlan vendégem. Végig cirógattam őt hosszú ujjaimmal, és a cicus játékosan a hátára fordult, szájával az ujjaim után kapott. Még igen apró, kölyök macska volt. Selymes és puha szőre főleg fekete színt öltött, ám helyenként vörös foltok tarkították, hatalmas zöld szemei, igencsak igézőek voltak. Oldalra pillantottam, mert éreztem Skuld jelenlétét. Minket figyel, boldog mosollyal, mégsem szakította félbe a pillanatot, valamiért nem tört fel belőle a játékos gyerek a cukiság láttán, csak állt ott némán. Épp közelebb akartam inteni magunkhoz, hogy megkérdezzem miért küldte rám ezt a látomást, mikor a cica ledermedt, mintha csak valami furcsa zaj terelné el figyelmét. Én ugyan nem hallottam semmit, ám ekkor végig pillantottam öltözékemen. Egy igen kényelmes, és jellegzetesen méregzöld öltözéket viseltem, nyakamban az uralkodói pecséttel. Ez nem lehet! Döbbentem kaptam tekintetemet Skuldra. Hisz ez csak egyet jelenthetett. Ő megvonta a vállát. Ó, egek, bár csak igaz lenne, mindez...!

A cicus figyelme igen hosszan elterelődött, ezért megdögönyöztem picit, szórakozottan játszottam vele. Mindig is kedveltem a macskákat, atyám még se engedett fel ide semmiféle állatot. Még mi se léphettük át a küszöböt Thorral, mikor túl kicsik voltunk, nem, hogy egy házi kedvenc. Apró fricskának tartottam a sorstól ezt a pillanatot. Odin megérdemelné, hogy macska tanyát varázsoljak a lakrészéből. Egyszeriben sietős, mégis könnyed léptek zajára lettem figyelmes a hátam mögül. Valaki a hálóterembe lépett, és neszekből ítélve kutakodni kezdett. Már azon agyaltam, hogyan kapjam rajta a betolakodót, mikor felismertem Sigyn hangját:

– Narf! Narf!

Ötletem se volt kit kereshet, de mikor hallottam, hogy az erkélyhez közeledik, oldalt fordultam, hogy lássam őt mikor kilép a lakrészemből. Ajkaimon pimasz mosoly játszott, mikor megérkezett. Tekintetünk összefonódott, kissé zaklatottnak tűnt.

– Elvesztettél valamit? – viccelődtem, ám hamar elállt a szavam.

Figyelmemet nem kerülte el, hogy Sigyn most milyen gyönyörű. Idősebbnek tűnt, és lélegzetelállítóan szépnek. Finomszövésű asgardi ruhája, lágyan simult formás alakjára, az üvegzöld anyag szelíd díszítést viselt, csípőjénél aranyfonalakból szőtt öv ölelte körül az anyagot. Vörös hullámait díszes smaragdköves hajtű rendezte tincsekbe, sűrű hajzuhataga selyemként omlott csupasz vállaira. Csuklóját hajszálvékony karkötő fonta át. Apró, finom nyakláncának medálja óvatosan pihent keblei felett. Fülbevaló helyett, fülékszert viselt, apró tollak simultak végig rajta. Most először láttam csinosan, nőiesen felöltözve, és elsőre magával ragadott a látványa, ajkaim elnyíltak a döbbenettől, és csak szigorú arca térített magamhoz.

– Hallod, egyáltalán, amit mondok?

– Ismételd meg kérlek.

– Narf nem járt erre? – tekintete a cicusra siklott. Elsőre azt gondoltam a kis kedvencet hívják így, de Sigyn szemében csak gyanakvás csillant. A macsekot meg most igen feltűnően lefoglalta, hogy jobb kezem ujjait játékosan rágcsálhassa.

– Nem – vágtam rá. – Megint elkószált?

Sigyn csípőre tette kezeit, tekintete kíváncsian pásztázott végig az erkélyen. Természetesen Skuldot észre sem vette.

– Megint. Nem tud a fenekén megülni az a gyerek. Mondtam neki, hogy ne zavarjon téged, szóval biztosra vettem, hogy ide jött – egy mély, megjátszottnak tűnő, bosszús sóhajt követően legyintett. – Én feladom. Biztos megint vázának álcázta magát. Ha látod a fiadat... – e szóra úgy dobbant meg a szívem, mintha külön löketet kapott volna – ...mondd neki, hogy az arénában várom. – Sigyn visszaindult a hálóba, és amint átlépett a függönyön túl keze még egyszer előbukkant, hogy tisztán láthassam. Ujjai közt egy kulcscsomót tartott. – Ja, és csak hogy tudja, a tekercsterem kulcsa nálam van – rázta meg a csomót. A csilingelő hangra a cica azonnal felkapta a fejét, tekintetével a hangforrását figyelte, egészen addig, amíg a Sigyn keze el nem tűnt fátyolvékony anyag mögött.

Szívem a torkomban dobogott, és már volt egy sejtésem. A cicus rám pillantott hatalmas szemeivel, míg az én érzéseim zűrzavarban kavarogtak. A boldogság, az aggodalom és a büszkeség egyszerre öntötte el szívemet. Szigorúság ülhetett ki az arcomra, mert néhány pillanattal később a cica leugrott a padlóra, és átalakult egy közel öt éves forma kisfiúvá. Sose bírtam a kölyköket. De ez a gyermek volt a legaranyosabb, legtökéletesebb, akit valaha láttam. Világos bőrét, helyenként szeplők fedték, haja borzos volt és hollófekete a tarkója felé vörös, vékonyka ajkain csintalan mosoly bujkált, hatalmas szemeivel bűnbánón meredt rám tökéletes ártatlansággal.

Éreztem, hogy ez volna a megfelelő alkalom a dorgálásra, de nem tudtam megtenni. Még a mosolygásomat is vajmi kevés sikerrel fojtottam csak magamba, és Narf azt is hamar kiszúrta, mert ő szélesen és pimaszul vigyorogni kezdett. Háttal fordultam az erkély korlátjának, szigorúan kulcsoltam össze karjaimat mellkasom előtt, hogy komolyabbnak tűnjek.

– Mi ez az aréna ügy? – vontam kérdőre, mire ő elsőre igen megszeppentnek tűnt. Majd mintha összeszedte volna minden bátorságát, vékony, mégis édesen csilingelő hangján fakadt ki nekem.

– Utálok az arénába járni! – ökölbe szorultak apró kezei. Ijesztő tökéletességgel másolta a mozgáskultúrámat. Mintha csak magamat láttam volna gyereknek. Egy percet sem töltöttem el vele, de máris imádtam ezt a kölyköt. Képtelen lennék rá haragudni. Megértőn mosolyodtam el. – Mágiát akarok tanulni. Varázslást és szemfényvesztést, mint te apa! – folytatta szilárd elszántsággal. Az apa megszólításra szívem a torkomban dobogott. Ő kérlelő szemeket meresztett rám, míg arcát komolyságba rendezte. Teljesen megértettem őt, úgy, mint még soha senkit. Én is, épp ezzel a gonddal küszködtem annak idején, az ő korában. Atyánk erőltette a taktikai és harci kiképzést, ami Thornak kiválóan ment, de én gyűlöltem, és Odin ezt sose értette meg. Egyedül anyámat foglalkoztatta a dolog, tőle tanultam minden varázstudományomat.

Leguggoltam és kitártam karjaimat felé. Narf zavartan pislogott rám néhány pillanatig, de mikor látta megértő tekintetemet a karjaim közé rohant. Kis kezeivel a nyakamat ölelte át, szinte kapaszkodott belém, és én is szorosan öleltem. Olyan nagyon kicsi volt még, olyan nagyon törékeny. Karjaimba emeltem és felálltam. Éreztem kevéske súlyát a karjaimban, ő a nyakamba fúrta puha arcocskáját, pihekönnyű tincsei cirógatták a bőrömet, orromban éreztem finom, édeskés, tiszta illatát és elfogott a félelem. Ragaszkodni kezdtem hozzá, mindenkinél jobban. Ez a pár pillanat is elég volt, hogy mindennél jobban megszeressem. Nem tudtam elképzelni nála csodálatosabb dolgot, és ez megrémített. Annak a gondolata, hogy ennyire kötődni fogok valakihez. Azonnal elöntött a rettegés, hogy elvehetik őt tőlem, és fájdalmat okozhatnak neki.

– Kérlek, kérlek apa ne kényszeríts... – nyöszörgött. Nem sírt, de csak, mert el akarta fojtani, hangja mégis remegett, ahogy az én gyomrom is. Megsimogattam a hátát, hisz ő nem tudhatta milyen apróság is az, ami neki most olyan hatalmas szörnyűségnek tűnik.

– Tudom, hogy nem szereted, és megértem – búgtam őszintén, még engem is meglepett hangom melegsége.

– De senki más nem érti! Azt akarják, hogy tudjam az összes fegyvert használni – kapaszkodott belém, ha lehet még szorosabban, mint eddig. Hallottam, hogy pillanatokon belül eltörik a mécses, és a szemem sarkából megpillantottam Sigynt az hálót és erkélyt elválasztó kis kupola alatt. Szorosan a fal mellett állt, tekintetét a padlóra szegezte.

– Narf, egy hercegnek, mindenhez értenie kell. Azt szeretnénk, hogy egyedül is megvédhesd magad, ha szükséges.

– De minek használjak fegyvert, ha varázslattal is megy? A kalapács és a kard olyan béna! – húzta ki magát eltökélten. Erősen tarottam karjaimmal, nehogy mocorgása közepette leejtsem. Apró kezével eltolta magát a vállamtól, hogy a rám pillanthasson. Felemás szempárjában ott ült a reménykedő csillogás, míg a könnyfátyolból már csak igen kevéske maradt. Szavai megmosolyogtattak. Lassú léptekkel indultam vissza az erkélyen, a hálóterem és Sigyn felé.

– Igazad van, a kalapács és a kard béna. De előfordulhat, hogy mágiádat ellopják tőled, és akkor csak a penge marad.

Láttam arcocskáján az őszinte döbbenetet. Egy pillanatig se kételkedett szavaim valóságtartalmában, egész más kérdések foglalkoztatták.

– Veled történt már ilyen?

Megálltam Sigyn mellett, aki bizakodó és hálás mosollyal pillantott rám, ám mikor a fiú ránézett megrovón mérte végig a kis szökevényt. Narf megszeppent, mikor azt hitte lebuktunk. Sigyn végül mégis elmosolyodott, amitől valahogy engem is kellemes melegség járt át. Megvártam míg Narf figyelme ismét rám terelődik.

– Bizony. Képzeld, mi is épp, így találkoztunk – kacsintottam Sigynre.

– És nem volt ínyére a helyzet.

– Pedig jobban forgattam a pengét, mint ő, vagy ott bárki más.

– Hol találkoztatok? – szakította félbe a szócsatát Narf. Szeme csak úgy csillogott a kíváncsiságtól.

– Nos, ez már elképesztően régen történt, egy hihetetlenül távoli helyen. Valahol az univerzum pereménél – adtam puszit a kölyök homlokára.

– Este elmeséled?

– Ha ma rendesen gyakorolsz. Szamon kérem!

Sigyn nyúlt Narfért, hogy átvegye tőlem. Ügyesen a csípőjére ültette, és biztosan tartotta karjaiban. Annyira illetek egymáshoz, öröm volt rájuk nézni. Az a fajta mély kötődés sugárzott róluk, ami gyerekkoromban minket is körbe lengett édesanyámmal. Narf szemében ragyogott a csodálat és szeretet Sigyn iránt. Annak ellenére is, hogy Sigyn milyen megrovón nézett most rá. Egy pillanatra még az az elképesztő gondolat is átfutott a fejemben, hogy akár az édesanyja is lehetne. Apró gombócba zsugorodott a gyomrom a gondolatra. Sigyn hangja határozottan mégis féltő szeretettel csengett:

– Mondd csak, mire is kértelek?

– Hogy ne zavarjam apát – sütötte le a szemét.

– És te mit tettél?

– Ide jöttem.

Sigyn támogatást várva pillantott rám, én büszkén mosolyogtam:

– Hé! A macska álca már egész jól megy. Kis híján megtévesztettél engem is – kacsintottam, ezúttal Narfra.

– Most kinek az oldalán állsz? – csattant fel a vörös, mire felnevettem.

– Mindig a sajátomon, te is tudod.

– Ne is folytasd – fordult el, majd letette Narfot. – Gyerünk te sózsák.

Mielőtt Narf előre szaladhatott volna Sigyn megállította.

– A-a. Mit is illik ilyenkor mondani?

Narf fülig pirulva fordult felém.

– Köszönöm, hogy meghallgattad a kérésemet, apám.
Elszorult a szívem, az egész olyan bizarr volt. Valóban szükséges ez? Ez a fajta szigorú formalitás. Tudtam, hogy meg kell tanulnia, hogy hercegként miként viselkedjen velem szemben, hogy hol a helye. Ahogy nekünk is meg kellett. De az ég szerelmére az apja vagyok.

– Narf, nekem bármit elmondhatsz.

Yggdrasil fényére! Az a meghatódott szempár. Közelebb lépett, átkarolta és megölelte a lábamat, épp csak a térdemig ért fel. Mielőtt megsimogathattam volna a fejét elfutott, mintha attól félne, hogy eltolom magamtól, vagy visszaszívom, amit az imént mondtam.

– Narf, várj meg odaát! – figyelmeztette Sigyn, és mikor a kölyök megtorpant a vörös felém pillantott. – Sajnálom, hogy épp most zavartunk meg.

– Örülök, hogy jöttetek.

Sigyn, a válaszom hallatán elsőre meglepettnek tűnt, mégis gyengéden mosolygott rám. Olyan boldogan és hálásan, ami kellemes forrósággal töltött el. Ám többet nem szólt, csak biccentett mielőtt távozott.

– Ez igazán kedves volt tőled.

Lépett mellém Skuld, rá sandítottam. Csillogó szemekkel figyelt minket, akár egy színdarabot. Vajon, minden idejét azzal tölti, hogy a jövőbeli pillanatokat nézi újra meg újra? Sigynék után pillantottam, figyeltem távolodó alakjukat, amint Narf ismét átalakul ezúttal egy apró rágcsálóvá és alig, hogy kiért az előszobából a fogadóterembe, sikításra késztetett egy szobalányt. Sigyn persze egyből szigorú büntetést szabott ki a kis csínyért, délután is közelharcot fognak gyakorolni. Jóleső, mégis kissé fáradt sóhajt eresztettem meg.

– Miért mutattad ezt meg nekem?

– Azt hittem egyértelmű. Nem kell, hogy mindig csak egy szörnyűséges jövő lebegjen a szemed előtt. Lehetnek még szép pillanatok. – Eresztett meg felém egy bíztató mosolyt. – Ha te is akarod.

– Komolyan azt gondolod, hogy mindez – mutattam körbe – rajtam múlik?

– Főleg rajtad. De csakis akkor fog menni, ha megbékélsz a történtekkel.

– Bár ilyen piszkosul egyszerű lenne.

– Térjünk rá a kérdésedre. Mikor hívtad a rúnákat az mondtad volna egy kérdésed. Kaptál rá választ?

– Nem egészen. Skuld, mi lesz a legnagyobb hiba, amit elkövetek.

Vészjóslón mosolyodott el.

– Most megfogtál.