Csendesen figyeltem a vígan mulató társaságot. Időnként kortyoltam a Quilttől kapott italból, ami meglepően erősnek bizonyult a többi halandó löttyhöz képest. Enyhén édeskés íze savanykás zamatot hagyott maga után. Kifejezetten kedveltem ezt a párosítást, és mire feleszméltem a kezemben szorongatott üveg tartalma igencsak megfogyatkozott. Ám az ital kicsit se derített jobb kedvre, mi több. Egyre másra zaklatott a gondolat, hogyan tovább? Elmémben az eddigieknél is komorabb jövőkép öltött testet.
Miként szabadulok meg a méregtől? Hogyan keveredem vissza Asgardra? Anyám élete valóban veszélyben forog? És mindez az én hibám? Sosem leszek elég jó Odinnak, egyetlen szemében örökké zabigyerek maradok, és most, hogy Laufey halott még csak fel sem használhat a kicsinyes céljaira. Tompa merengésemből Quill erélyes hangja zökkentett ki.

– Az istenfáját, de rohadt jó ez a cucc!

Peter tekintete a markomban ragadt üveget pásztázta. Gamora igen jól ismerhette társát, mert meglehetősen hamar felfigyelt mire készül Quill. Hozzám lépve akarta magához ragadni a bűnöst:
– Ennyi elég lesz mára – nyúlt az ital után, ám én könnyed mozdulattal emeltem magasba a palackot. Élvezettel figyeltem a hölgy megfeszült ideges arcát, és míg ő a nálam lévő üvegért küzdött egy könnyed varázslattal kicsaltam másik kezéből a poharát.

– Azért még töltök egy utolsót, mielőtt végleg lelakatolod a palackot.

Tele öntöttem apró üveg szerzeményemet, hogy azzal a lendülettel le is gurítsam a tartalmát. Úgy sejtettem Gamora nem átallja majd kilökni kezemből a finom italt, csak hogy elérje célját, ezért sem késlekedtem felhörpintésével, és Gamora méregtől fűtött tekintetét látva elégedettséget éreztem. Tudtam, hogy a következő lépés, hogy kidob a hajóról, ezért úgy döntöttem legyen neki gyereknap, hagytam, hogy megszerezze tőlem az üveget. Elégedetten kuncogtam háborgásán. Ám figyelmemet csak hamar magára terelte a két bolond midgardi, akik megrészegült kígyók módjára tekeregtek az újabb dallamra. Nos, velem ellentétben a többiek nagyon is élvezték ezt a bolondozást. Sigyn kevés győzködéssel hamar rávette őket, hogy csatlakozzanak, bár nem értettem mik ezek az idétlen mozdulatok. Furcsa. Mikor legutóbb a Midgardon jártam az emberek még tudtak táncolni. Azóta valahogy elfeledték, hogy kell.
Minekután az elmeborultak hada már nem volt szomjas, féktelen táncparódiába kezdtek egy újabb fülsértő kornyikálásra. Olyan égtelenül hangosak lettek, hogy még Adger is kimászott az odújából. Elnyúlt arcáról tisztán olvasható volt a döbbenet, úgy hiszem ebben a pillanatban bánhatta meg, hogy kimentette őket a fogságból. Szinte sajnáltam Adgert, hogy e miatt félbe kellett hagynia lelki sebei nyalogatását. Ja, nem. Még sem.
Gamora megnyugtatta korábbi vezetőnket, hogy egy helyen tartja az összes ápoltat, szóval nyugodtan visszavonulhatott csendes magányába. Adger így is tett. Mire felfoghattam volna, mi történik, Sigyn előttem termett, ráfogott a csuklómra és behúzott a parkett közepére. Gyanakvón méregettem.
– Mit művelsz?

– Megtanítalak táncolni!

– De hisz te sem tudsz!

– Nálunk, így szokás. Meg van még vagy száz másik féle táncstílus és mind-mind más! – artikulált tagoltan, emelt hangerővel, hogy túlharsogja az időközben felcsavart taktusokat.

– Van olyan, amiben nem kalimpáltok idétlen barbárok módjára? – érdeklődtem.

– Akad pár!

Kíváncsian vártam mi sül ki a dologból, de a kisasszony hosszasan elmerengett. Talán kezdte kiütni az ital, de láttam, hogy nagyon töri a buksiját valamin. Elindult egy az eddigieknél szimpatikusabb dallam, így megadtam magam.

– Jól van. Úgy látom megállt a tudomány. Lássuk, mit tudsz midgardi.

Úgy döntöttem, ha már rávett, akkor megadjuk a módját. Elegánsan meghajoltam, és ő sem volt teljesen reménytelen eset, fogadta a gesztust. Kecses ujjai után nyúltam, lassan pörgettem meg a tengelye körül, hogy tudjam mennyire képes talpon maradni ennyi ital után, és épp, ahogy számítottam rá, rögtön kifordult alóla a talaj. Határozottan tartottam, de még így is mögé kellett lépjek, hogy kitámasszam őt a mellkasommal mielőtt egyszerieben hanyatt esik. Ismét meglepett, hogy Sigyn milyen apró és törékeny hozzám képest. A természete, viselkedése gyakran elfeledteti velem mindezt.

– Jól vagy? – hajoltam föle, tekintetemmel smaragdjaiban kutatva a válasz után. Zavarában enyhe pír ült ki arcára, szemében boldog, huncut mosoly csillant.

– Hogyne.

Gyomrom ideges szaltót dobott, sziklaként nehezedett szívemre a súly, hogy kire is emlékeztetett mindvégig Sigyn. Fájón zubogott végig rajtam minden emlék, egyetlen pillanatba sűrítve legszebb és legfájóbb emlékeimet. Ygrid. Egy kis ideig azt sem tudtam hol vagyok, mindössze követtem a fiatalon már jól begyakorolt mozdulatsort. Tenyerembe szorítottam a vörös kellemesen meleg, törékeny ujjait, és lassan közelebb húztam magamhoz. Nem értettem, hogy törhettek épp most rám az emlékek, hisz ők ketten annyira mások, akár az ég és a föld. A külsejük, a jellemük, ami azt illeti nem is lehet őket egy lapon említeni. Gyorsan száműztem a rám feltörni kívánkozó bűntudatomat valahova szörnyen mélyre. Nem akartam se érezni, se emlékezni az egyetlen nőre, akihez a legmélyebb és legfájóbb érzések kötöttek. A nőre, akibe valaha szerelmes voltam, és talán máig az vagyok.
Sigyn követte minden mozdulatomat, hagyta, hogy vezessem. Csípője lágyan ringott a dallamra vezetésemmel. Érezte zenét, nagyon is, elbűvölt a mozgása, kecses érzékiségével megmozgatott minden téren, a fantáziámat és a lágyékomat is. Gondolataim lassan ködös tompaságban folytak szét, amint hatot az ital és érezni kezdtem hatását. Szemérmetlen ötleteim támadtak, képek sora villant be ellőttem, mi mindent művelnék most a kis Vörössel, ha kettesben maradnánk. Amint Sigyn megérezte magán figyelő tekintetemet szendén, pírral az arcán emelte rám smaragdjait. Szemtelenül prűdnek ható tekintetétől pimasz mosolyra görbültek ajkaim. Álszent nőszemély. Akibe ennyi bujaság rejlik, az közel sem lehet olyan ártatlan, mint amilyennek most mutatja magát. Tetszett ez az alattomosság, de nem sokáig tudta fenntartani a látszatot. Sigyn tekintetében az a fajta csintalan fény csillant, amit mindig is kerestem, vágytam egy nőben, épp ezért legszívesebben egy forró csókkal jutalmaznám a pajkosságát. Még sem hagytam magam elragadtatni.
A zene utolsó taktusaira, ujjait nem eresztve engedtem kipördülni karjaim közül. Csuklóját közel húztam, hogy bőrére érzéki csókot lehelhessek, ha már ajkaira elszalasztottam hinteni.

– Köszönöm a táncot. – Sigyn keze megremegett, ami szemtelen vigyorra kéztetetett. – Mi történt midgardi?

– Te tudsz táncolni!

– És most már te is. Szívesen!

– Majd egyszer meghálálom – viccelődött. Biztos lehet benne, hogy behajtom rajta. Pajkos gondolataimat hamar elterelte Quill óbégatása:
– Azta! Csak úgy szikrázott a levegő!

Tökéletesen értettem miről beszél, az sokkal inkább meglepett, hogy neki ebből bármi is feltűnt. Amint koordinálatlan gesztikulációjával felénk intett töltött poharából kilöttyent a quala. Peter Judyt nyakába csimpaszkodva tudott csak egyenesen állni, magához ölelte, az alig válláig érő lányt, aki képtelen volt egyenesen tartani a spicces Kapitány urat. A szöszi segélykérőn pillantgatott felénk, én meg úgy tettem, mint aki nem érti mit is várnak tőle, persze Sigyn tönkre tette a játékomat, mert azonnal a segítségére sietett.

– Azta Quill, nézd itt egy szék! – nyomta le a férfit a kiszemelt bútordarabra, hogy rögtön ezután védelmezőn maga mögé terelte Judytot, ám Peter sajnos túlságosan elevennek bizonyult.

– Nem ücsörgünk, buli van!

– Jól van? – meresztett rá hatalmas szemeket Judyt, mint aki még életében nem látott részeget. Rezgar okosan kiemelte Quill kezéből a poharat.

– Az-az enyém! – rivallott a hatalmas ördögfajzatra.

– Egészségedre! – gurította le a férfi a megmaradt szomjoltót.

– Teszed le, csúnya démon! – pattant fel ültéből, olyan hirtelenséggel, hogy még Sigynt is meglökte. Már előre láttam a dolog végét, a vörössel együtt Judyt is elesik majd, támogatón mögéjük léptem.

– Óvatosan, hölgyek!
Judyt azon nyomban füle hegyéig vörösödött, míg én nem is próbáltam elrejteni elégedett vigyoromat.

– Bocs – nyögött fel Quill, látszott mennyire nincs tudatában a környezetének.

Rezgar jó ízűt kacagott a megrészegült Peteren, igaz már a mamlaszt sem kell majd altatni. Ő is fanyar italszagot árasztott.

– Nincs baj főnök, csak csüccsenj szépen vissza – fonta össze hatalmas karjait a démonfajzat.

– Mi történt? – került elő Gamora is Quill iménti óbégatására.

– A kapitány úr némileg kapatos – jegyeztem meg.

– Én nem kaptam el semmit! – ellenkezett az idióta.

– Úgy érti be vagy rúgva – adta értésére Sigyn.

– Én úgy mondanám, hogy mérsékelten spicces – emelte magasba mutató ujját. Gamora elégedetlen szemforgatással konstatálta a helyzetet. Egyetlen rántással húzta fel a székből a bizonytalan mozgású Kapitányt és a pihenőig meg se álltak.

– Hová megyünk? – lelkesedett fel hirtelen Peter. Nem látta át a helyzetet.

– Én sehová, te viszont alszol egyet – lökte oda szigorúan a nő, és már el is tűntek a másik kabinban, amit Rocket döbbent hangja követett:
– Részeg vagy?

– Jól vagyok!

– Kicsit elázott.

– Itt nem is esik... – nevetett fel Peter rémesen gyenge szóviccén, majd azzal a lendülettel hányni kezdett.

–Quill, baszki! – mordult fel a Rakéta, amin már én is jót kuncogtam.

– Szegény Peter – sóhajtott együtt érzőn Judyt, mintha nem magának kereste volna a bajt.

– Nem túl elegáns, ha egy férfi nem tudja a mértéket – húzta a száját Nereza.

– Ne légy ilyen szigorú – pillantottam az amazonra. – Az ital sokat javított a humorán. Szerintem mókásabb volt így.

– De biztos jól lesz? – aggodalmaskodott tovább a szöszi. Quill, hogy rákontrázzon ismét hányt egyet.

– Persze, ki alussza – vigyorgott Sigyn is. Úgy éreztem kifejezetten szórakoztatja a kapitány szerencsétlenkedése.

– Mi volt ez a szörnyű lárma? – nyöszörgött mögülünk egy szokatlan hang.

Kha'i. Fogalmam sincs melyik sötét sarokból bújt elő, pedig végre kezdtem jól érezni magam, de megfeledkeztem róla, hogy ez a trágya halom is a hajón van.

– Jé, te is itt vagy? – csodálkozott rá Sigyn, aki mióta magához tért még nem is találkozott a lila kaméleonnal.

– Jé, te még élsz? – elégedetlenkedett Kha'i.

– Ennyire ne örülj!

– Miattad csaptatok ilyen irgalmatlan ricsajt? – förmedt a lányra.

– Mondhatjuk – bólogatott a kis vörös.

– Feküdj vissza kryogépbe?

– Csak utánad.

– Nincs rá szükségem. Az erősek sértetlenül hagyták el a börtönt.

Már éreztem, hogy ebből egy végeláthatatlan szócsata kerekedik majd. Sigynre pillantottam, mert számítottam rá, hogy hamarosan hozzá vág valamit, de csak mosolygott.

– Látom hiányoztam.

– Anyádnak lehet.

– Jól van elég lesz – vetettem közbe, mielőtt felesleges vérrontásba torkolna a dolog.

– Minek véded? – vakkantotta. – Azt mondtad nem az asszonyod.

– Nem az! – Ismertem el. Mosollyal arcomon, békítőn tártam szét karjaim. – Megjegyzem feleslegesen háborogsz, a partinak már vége.

– Benned semmi tartás sincs. Úgy kuporogtál mellette napokig, mint valami öleb! – intett Sigyn felé.

Ha ma éjjel titokban kinyírom, mennyi időbe telik rájönni a hajó idiótáinak, hogy én voltam?

– Most meg kell kérjelek, hogy takarodj, a szemem elől.

– Azt hiszed, félek tőled, asgardi?

Ezt most csúnyán benézte.

– Nem vagyok asgardi – hűlt el a hangom. Minden megvetésemet ebbe az egyetlen mondatba sűrítettem.

– Itt elég lesz. – Csapott az asztalra Nereza. – Sértetlenül fogunk a Xandarra lépni. Ha nem fejezitek be, mindkettőtöket beduglak abba a kabinba, kidoblak az űrbe, és úgy ölitek meg egymást, ahogy tetszik.

Én benne vagyok.

Kha'i megvetőn hordozta végig tekintetét a társaságon, mintha bármivel is több lenne a jelenlévőknél. Zsebre dugta karjait, majd még vetett Sigynre egy sokat mondó pillantást.

– Tartsd pórázon – biccentett az irányomba.

Megölöm. Darabjaira tépem, mint egy papír fecnit. Senkinek sem fog hiányozni ez a kis féreg. Nagyon messzire tévedt, ha azt hiszi, elnézek neki egy ilyen sértést. Engem soha nem fog irányítani, vagy rendre utasítani egyetlen szánalmas halandó se. Sem ő, se Sigyn, se más!

Létrehoztam egy másolatot az ajtóban, épp, ahol Kha'i távozni tervezett. Egy pillanatra torpant csak meg, amint visszafordult felém véletlenül lefejelte az öklömet épp a szeme alatt. Segítő szándékkal rántottam vissza nehogy a fal adja a másikat, majd határozott lendítéssel felsegítettem az asztalra. Épp csak a késem tévedt az állvonala alá.

– Nem vagy tisztában az erőviszonyokkal halandó – vészjósló kimértséget erőltettem hangomra, és hogy nyomatékosítsam szavaimat a bőrébe mélyesztettem a fémpenge élét, amíg ki nem serkent sötétkék vére. Kíváncsian figyeltem a tekintetében megcsillanó rettegést, amint a félelem beléfojtva a levegőt megdermesztette testét a szorításom alatt, akár egy a halálát váró kisállat. – Nincs rá okom, hogy életben hagyjalak, szóval kapsz egy esélyt, de ne szúrd el – játszadoztam és roppant mód élveztem. Akartam, hogy könyörögjön a szánalmas életéért. Hogy megalázkodjon. Reményvesztetten rimánkodjon.

– Mit műveltek? – hördült fel Adger, mikor a hajó többi járóképes utasával együtt odacsődült a zajokra.

– Loki, engedd el! – könyörgött az életéért Judyt, pedig a kaméleonnak kellene rimánkodnia.

– Miért tenném? – szóltam.

Megrészegültem. Na, nem az italtól. Kha'i pánikba esett tekintetétől. Fenyegetőn méregettem, mint egy kobra, ami a megfelelő mozzanatra vár, hogy lecsaphasson.

– Eressz... el... – nyekergett.

– Ez az utolsó szavad?!

– Visszaszívom!

Hangosan nevettem fel:
– Az édes kevés!

Ám mielőtt késem élével a torkát metszhettem volna egy fémpenge csillanására lettem figyelmes, aminek hegye épp az állam alatt állapodott meg. Gamora csendes gyorsasága őszintén meglepett.

– Ezen a hajón senki nem öl meg senkit.

Nem fenyegetésnek szánta, sokkal inkább ígéretnek. Beleegyezésem jeléül kimért lassúsággal emeltem el a fémet Kha'i torkától. Mindössze egyetlen pillanaton múlt, hogy ne mártsam pengémet a vérébe. Szerencsés flótás. Nyakát szorongatva pattant fel az asztalról, azzal vissza se nézve eliszkolt oda, ahonnan érkezett.
Vissza helyeztem késemet a rejtekébe, Gamora követte a példámat, tekintetét mégis dühösen hordozta végig a jelenlévőkön.

– Egyetlen percre sem hagyhatjuk magára a menekülteket?

– Ne aggódj, nem ölöm meg, amíg a Xandarra nem érünk – ígértem. Bár feltett szándékom volt még a ma éjjel egy véletlen baleset következtében kilökni a zsilipkapun.

– Ajánlom is. Ott úgy tépitek szét egymást, ahogy jól esik, de aki életben maradt azt mi élve le is szállítjuk.

– Viszont, ha hagyod, hogy megölje, több kajánk marad – vihogott Rocket, egyetlen szellemi társam. Így bele gondolva nehéz eldönteni, hogy ez pontosan kit is minősít.

– Már ért neki egy pofon – értett egyet Rezgar. – Talán ez most helyre teszi kicsit – bökött a kaméleon után.

– Ez nem egy pofon volt, meg akarta ölni! Azt ne mondd, hogy abból a szögből másként látszott! – csattant fel Adger. – Nem haltak már meg így is elegen?

– Nem voltatok itt, tényleg egy rohadékként viselkedett – vágott közbe Sigyn is. – Megérdemelte, hogy Loki ráijesszen.

Ez édes, azt hiszi csak ijesztgetni akartam.

– Nem izgat ki kezdte, nem lesz több ilyen – szögezte le Gamora. A többiek azonnal beleegyezőn bólogattak. Én viszont csak akkor biccentettem egyet, mikor gesztenyeszínű tekintetét fenyegetőn az enyémbe fúrta.

A tömeg hamar feloszlott és bennem is gyorsan oldódott a feszültség. A gondolat, hogy szivacsosra szurkáljam Kha'i nyeszlett kis testét, visszakúszott agyam egy sötét kis zugába. Ha volt is bármi hatása rám az italnak, mostanra az is semmivé párolgott. Sziklaként zúdult rám a kimerültség furcsa, szokatlan érzése, mintha hirtelen hagyott volna el minden erőm. Bizseregni kezdtek a tagjaim, bőröm alatt motoszkált valami zavarón meleg lüktetés. Már tudtam, hogy baj van, mikor a gyomrom alatt égő fájdalom hasított belém. Rámarkoltam a hasam felett a ruhára, de nem maradt erőm varázslattal csillapítani kínt. Mikor a társaság beszélgetése távoli duruzsolásnak tűnt csupán, furcsán szűkülni kezdett a tér kétségbe esetten kaptam az asztal után, de már nem értem el. Minden elsötétült még mielőtt talajt értem volna.

***

– Loki... – szólít egy gyengéd női hang.

Felismerem Ygrid hangját, szinte azonnal. Soha nem tudnám elfelejteni, annyira jellegzetes, olyan finoman csengő és dallamos. Nem kell felnyitnom a szemem, hogy tudjam sötétség vesz körül. Egy pillanatig fájdalmasan szorul el mellkasom, hisz tudom Ygrid hangját csak álmomban halhattam, ám mikor ismét a nevemen hallom izgatottan nézek körül és amint megpillantom őt egyből fel akarok pattanni, ám olyan közel ül, hogy kis híján összefejelünk mikor felkönyökölök. Vidáman kuncog az ügyetlenkedésemen. Úgy mosolyog rám, mint évekkel ezelőtt, lágyan és édesen, azzal a gyengéd mosollyal, ahogy csak ő tudott. Olyan közel ül hozzám, hogy hosszú aranytincsei lágyan cirógatnak. Ismét fiatal volt és gyönyörű, mint az emlékeimben. Alakja ragyogott, akár a fáklya fénye az éjszakában. Mikor felülök, és tenyerem a füves talajhoz ér ébredek csak rá, hol is vagyok. Midgardon, a faluja közelében, egy sziklás part feletti kiszögellésen. Így a hely már nem is tűnt olyan sötétnek, az idő borult, és feltámadt a szél, de mit érdekel ez engem, itt és most? Mikor újra láthatom Ygridet!

– Mintha szellemet látnál.

– Nem vagy az? – érdeklődöm. Kezemmel lassan simítok végig puha arcán. Tenyerem alatt bársonyos bőre kellemesen melegnek tűnik a szél ellenére is. – Ez a valóság? Vagy én haltam meg?

– Ó, dehogy. Csak... félig-meddig.

– Ezt meg, hogy értsem?

– Ez egy jóslat, vagy látomás, ahogy tetszik – ül hozzám közelebb, kezemet az ölébe húzza, két tenyerébe szorítja ujjaimat.

– Ahogy tetszik? – háborodom fel egyből, elrántottam a kezemet. – Kicsit sem tetszik! Mire jó ez-az egész? Hogy feltépd a régi sebeket...? – elcsuklik a hangom, ezért félre pillantok. Valóban mintha újra Midgardon lennénk, mégis hamis az egész. Nem látom a napot az égen, a levegő fúj még sem érzem a bőrömön. Tényleg egy látomásban vagyok. Ygrid ujjaival óvatosan simított fel arcomon, hogy maga felé fordíthasson. Küszködöm a könnyekkel, és hevesen zakatoló szívemmel. Annak idején ez volt minden vágyam, hogy újra láthassam őt. Hogy kaphassunk még egy kis időt együtt. Most mégis annyira fáj, hogy láthatom. Miért kínoz annyira ez az egész?

– Bocsáss meg nekem, Loki. – fürkész hosszasan kristálykék tekintetében, ugyanaz az ártatlan, szeretetteljes, tiszta csillogást látom most is, mint több száz évvel ezelőtt. – Tudom, hogy haragszol a történtek miatt, de kérlek --

– Nem rád haragszom – vágok közbe.

– Ezt is tudom... De senkire sem kellene. Se a világra, se a családodra, se...

– A családomat hagyjuk ki ebből, jó? – morgom. – Ne nézz így rám, ez most nem csak egy kis vita. Odin hagyta, hogy hazugságban éljem az életem, hitegetett és becsapott! De megkeserüli a napot, hogy alábecsült engem.

– Nem akart neked fájdalmat okozni – simított végig mellkasomon, hogy megnyugtasson.

– Egy szörnyeteg vagyok! – magamból kikelve ordítok. Ygrid megszeppenve mered rám. – Egy idegen, akit sose engedne Asgard trónjára. Csak áltatott, hogy felhasználhasson, ha alkalma lesz rá – utolsó szavaimat már fog szorítva sziszegem, mikor az idegesség, a félelem és a harag kavarogva, sírásként akart feltörni belőlem.

– Odin szeret téged, Loki – fogja tenyerei közé arcomat.

– Hazugság! Csak eszköz vagyok a számára! Száműzött mikor jogos jussomat akartam érvényesíteni.

Tisztán láttam Ygrid tekintetében a fájdalmat és a sajnálatot, ami, ha lehet még jobban felbőszített.

– Ne szánj engem – ugrom fel idegességemben, fel-alá járkálok.

– Szó sincs róla – a tekintetével követi mozdulatomat. – Segíteni szeretnék – tette hozzá szinte kérlelőn.

– Nem tudsz.

– Miért ne tudn--

– Mert nem vagy itt! – üvöltök újra. Megdermed. Elszomorodva pillant félre, és keserű arcát látva azonnal megbánom, hogy olyan csúnyán beszéltem vele. Lehunyom a szemem, hogy nyugalmat erőltessek magamra, hisz Ygrid igazán nem hibás és soha nem érdemelte ki, hogy így beszéljek vele. Türelmesebb, nyugodtabb hangon folytatom, remélve, hogy helyre hozhatom az iménti kirohanásom. – Nem tudsz, mert ez bonyolult. Túl sok minden történt, és... te nagyon messze vagy – mosolyodom el keserédesen, szemem sarkából még egy könnycsepp is kiszalad. Amint találkozik a tekintetünk már látom, hogy Ygrid kékjei most tele vannak fájdalommal. Nem bírom nézni, így elfordulok. Megbántottam, fájdalmat okoztam neki. Megint. Összerezzenek mikor mögém lépve óvatosan megérinti a karomat. Meglepetten pillantok le rá.

– A múlton már nem tudunk változtatni, de azon igen, ami most történik – óvatosan lép közelebb, karjaival körül fonja az enyémet. – Ne hagyd, hogy a múlt fájdalma árnyékot vessen mindarra, ami most történik veled.

Ez nem a valóság, mégis az orromban érzem, Ygrid mindig finom ibolya illatát. A komor időjárás és a szürkeség ellenére is világosszínű bőre és aranyhaja szinte beragyogja a teret, akárcsak egész lénye, mintha varázslat hatására tündökölne. Ygrid mindig is ilyen volt számomra. Fény, a sötét lelkemben, aki a helyes irányba terelgetett. Apró puszit nyomok a fejbúbjára, magamhoz vonom őt a derekát szorítom, ölelem szorosan.

– Ez nem fair – suttogom. A mellkasomhoz bújik, míg én elgyengülve zárom a karjaimba. Védtelen vagyok vele szemben. Olyan sok év telt el, hatszáz, mióta elvesztettem, és érzéseim mit sem változtak. Sőt. Talán csak erősödtek, ahogy egyre magányosabbnak éreztem magam nélküle. – Miért most? Nem vagyok, így is eléggé egyedül? – sóhajtok.

– De hisz nem is vagy egyedül – pillant fel rám.

– Ó, dehogynem – csattanok fel, Ygrid a tekintetemet keresi.

– Csak kicsit nyisd ki jobban a szemed, és ne légy mindig olyan távolságtartó. Tudom, hogy csalódtál apádban, de ezért nem kell az egész világot magad ellen fordítanod. Kérlek, Loki. Térj vissza. Thornak szüksége lesz rád. Nem hagyhatod magára – kérlel.

– Elmegyek Asgardba, de nem azért, hogy az idiótának segítsek. Sokkal jobb terveim vannak ennél – villantok rá egy magabiztos mosolyt, ő mégis szomorú arccal a fejét rázza.

– Hová lett a férfi, akit szerettem?

– Meghalt. Veled együtt.

Könnyfátyol borítja el élénkfényű, tiszta tekintetét, és talán csak az én szemem káprázik, de mikor a bánat átjárta egész lényét már közel sem fénylik úgy alakja, mint eddig. Elszorul a szívem, gombóc ül a torkomban, éget belülről a bűntudat. Gyűlölöm, mikor csalódást okozok neki!

– Loki, tudom, hogy most is hazudsz. Nem tennél te semmi olyat. Mert szereted őket. A családodat.

Lágy mozdulattal, ujjbegyemmel szeretném lesimítani kiszökő cseppeket, ám már nem tudom megérinteni őt, alakja elhalványul és egy pillanat alatt semmivé foszlik.

– Ygrid!

Mindent ellep a sötétség. Újra mázsás súlyúnak, fájdalmasan lüktetőnek éreztem testemet, a bőröm égetőn bizsergett, és levegőt is alig kaptam. Olyan erős kimerültség lett úrrá rajtam, hogy képtelen voltam kinyitni a szememet. Mégis úgy éreztem már ébren vagyok, és valaki ismét a nevemet hajtogatja.

– Loki! Loki!

A nyakamnál szoros ruha már kevéssé feszített, és végre levegőhöz jutottam.

– Szerinted haldoklik? – nehézkesen, de végre felismertem Judyt kétségbeesett hangját.

– Rezgar, hívd ide Adgert!

– Mi az a bőrén?

– Fogalmam sincs Judyt, de ha pánikolsz, az nem segít! – teremti le Sigyn.

Kezdett összeállni a kép. Még mindig a Milánon vagyok, és nagy a baj. Bár a hideg padló és levegő piszkosul jól esett, azért különösen hálás voltam, hogy Sigyn bontogatta a ruhámat, így még gyorsabban hűlt le a testem. Az már kevéssé tetszett, hogy így nyilvánvalóan láthatták a méreg okozta elváltozásokat. Sikerült résnyire kinyitnom a szemem, így láttam, amint a kis vörös furcsa ábrázattal méregeti változásom jeleit a hasfalam mentén. Épp mielőtt megérinthette volna, elkaptam a csuklóját.

– Hozzám ne érj!

Hangom a kelleténél félelmetesebben, mondhatni recsegőn csengett. Judyt ijedtében felsikkantott, de Sigyn nem rémült meg, mindössze ledöbbenve meredt rám.

– Jól van, hozzád se érek – húzta el kezét –, de mi ez a bőrödön?

Túl gyengének éreztem magam a magyarázkodáshoz a fájdalom pedig minden perccel erősödött. Én sem értettem mi történik pontosan, mégis legszívesebben ordítottam volna, hogy hagyjanak magamra, de még ehhez sem volt elég erőm. Adger pont időben toppant be a szűkös helységbe. Csak ekkor tűnt fel, hogy Sigyn felszabadult kryogépébe fektettek. Már nem is tudtam figyelni a szóváltásukat, csak éreztem mennyire feszült a helyzet.
Adger némi pakolászás után elővarázsolt egy fecskendőt a táskájából. Ellenkezni akartam, de az egész olyan volt, mintha kívülállóként figyelném az eseményeket, felfogtam mi történik, mégis alig voltam képes reagálni, így hiába is faggattak. A férfi pillanatokon belül mellettem termett és karomba döfött egy hegyes tűt, bár alig éreztem. Néhány másodperccel később enyhült a fájdalom, és hogy mi történt azután? Arra már egyáltalán nem emlékszem.