Több tucatnyian lehettünk ezen az elátkozott, gigászi lélekvesztőn, mágikus bilincsbe vert tagjainkkal, méghozzá univerzum legkisebb, legbűzösebb cellájába zárva. Mikor néhány napja magamhoz tértem, a szagtól olyan hányinger fogott el, ami legalább fél napig kitartott, és mostanra bizton állíthatom, hogy nem csak a helyből árad, hanem a körülöttem heverő csőcselékből is. Őket persze láthatóan ez nem zavarta. Az idegen, vad barbárok és messzi tájak lényei hegyén-hátán heverésztek. Asgard többük népével állt háborúban, és én addig maradok életben, amíg rá nem jönnek ki is vagyok.

Eddig nem kaptunk sem ételt, sem italt. Igaz őrökkel se találkoztam, ellenben minden szabadulásra szánt trükköm sikertelennek bizonyult. Pontosítok, nem működött. Mintha ellopták volna a mágikus képességeimet. Ironikus lenne, ha azok is épp most hagytak volna magamra. Mégis ez aggasztott legkevésbé. Az elmúlt órákban jobbára azon töprengtem, hogy a tag, aki a lábamnál kucorgott aludt, vagy már rég kimúlt. No, nem mintha bárki jókedvében ficánkolna fogságban. Jobbára elégedetlen zsörtölődtek, vagy idegőrlően szuszogtak magukban. A cellát uraló gyöngécske félhomálynak köszönhetően, igen keveset tudtam kivenni sorstársaim állapotából, de meg kell hagyni siralmas társaság.
Egy temetőben is több élet van.

Fejemet hanyatt döntve a cella falának támasztottam, és a sötét plafont bámulva cikáztak a gondolataim.
Mihez kezdjek most? Amint Asgardra gondolok, egyből mérhetetlen harag fog el. Gyűlölöm, és megvetem Odint álnok hazugságáért. Mindvégig megvezetett, kihasznált! Na és Thor? Thort, ne is lássam többé. Az egy majom, méghogy a testvérem! Önelégült balfácán, aki elragadta a trónomat, és kiűzött Asgardból. ráadásul szétzúzta a Bifröstöt! Valóban, a Bifröst... Ha akarnék se juthatnék haza egy könnyen. Jaj, elnézést! Ostobaságokat gondolok, hiszen Asgard sosem volt az otthonom. Az egész csalárd hazugságvolt, szemfényvesztés egy hamis család látszatáról!

Gondolataimból a rikácsoló sziréna éles hangja zökkentett ki. Erre már többen is felkapták a fejüket. A nornáknak hála, nem hullaszállítón vagyok, itt mások is élnek, nem úgy a lábamnál heverő alak, aki meg se rezzent. Undorított a gondolat, hogy a csizmámon heverő alak, tényleg megmurdelhatott. Kihúztam alóla a lábam, mire a teste ernyedten gördült hozzám közelebb, így most már a szagát is tisztán éreztem.

– Szent ég... – öklendeztem.

A mellettem kuporgó amorf alak is rögvest odébb rántotta a fejnek mondható tagját és láthatóan hasonló gondokkal küzdött.

Az űrhajó nagyot zökkent, majd egy hatalmasat nyikordult. Mintha megálltunk volna. A lámpák egyszeriben vörös fényárra váltottak, mindent beborított a karmazsin árnyalat. Egy aakoni férfi hirtelen felpattant a tömegből:

– Támadás érte a hajót!

A cellára pillanatnyi feszült csend ereszkedett, amit hamar aggodalmas zúgolódásra váltott. A falba kapaszkodva emelkedtem fel, egyből az ajtó felé vettem az irányt.

– Elnézést. Bocsánat!

Sorra lépkedtem át a földön fetrengők felett, ám egy váratlan pillanatban akkorát dobott rajtunk a hajó, hogy rögtön egy kylarian-i nőn találtam magam, aki velem együtt vesztette el egyensúlyát. Épp legördültem volna a kis hölgyről, mikor tenyeremmel sikeresen a combjaira támaszkodtam. Meglepődtem, és csak ennyit nyögtem:

– Hű, milyen puha.
A nő viszont feltehetőleg sértésnek vette mindezt, ugyanis gyengéd mozdulattal törölt képen.

– Ez pusztán félreértés! – Ellenkeztem a bánásmóddal, ő pedig teljes zavarban menekült ki alólam. A helyére masszíroztam állkapcsomat, és egy könnyed mozdulattal termettem az ajtó mellett, próbálgattam, kerestem a trükkjét, de nem nyílt. A hajó ismét megindult, a vörös fények halvány sárgára váltottak. Egyszeriben többen mellém ugrottak és dörömbölni kezdtek ijedtükben. Míg ők kétségbe estek, engem már mérhetetlenül dühített ez az istentelen bánásmód. A többi nyomorult sorsa teljesen hidegen hagyott, de én meg fogok lépni valahogy. A kitartó dörömbölésnek hála, valaki válaszként hangosan rávert az ajtóra a túloldalon.

– Pofátokat befogni! Dokkolunk! – dörrent ránk.

Körülöttem mindenki nyugtalanul fészkelődött tovább, egyre hangosabban káráltak, ám egyből síri csend lett, mikor a hajó motorjai leálltak, és az ajtó kinyílt. Egyenruhát, vértet viselő alakok jelentek meg. Az élőket egyenként vezették ki a helyiségből, mindannyiunkra jutott egy felfegyverzett őr, a nagyobb darabokra kettő is. Hozzám megnyugtató módon egyetlen katonát rendeltek, tehát fogalmuk sem volt mennyire vagyok veszélyes.

Lassú léptekkel követtem az alakot az űrhajó folyosóján, aki nyakamba akasztott láncon cibált maga után. A szökés gondolatának izgatottsággal töltött el. Nem tudtam hova is mehetnék pontosan, mert odahaza senki nem várt, de eszemben sem volt egy tömlöcben megrohadni, vagy valaki rabigájában vergődni. Séta közben az illúzió varázslatra koncentráltam, de semmi. Képtelen voltam akár egyetlen másolatot is készíteni. Megtorpantam. Ez már több, mint aggasztó. A mágiám nem működött se idekint, se odabent. Az őr maga után rántott a lánccal. Hogy Surtur hányna tarkón! Üvölteni lett volna kedvem. Mi történik velem?

Kiérve az űrhajóból egy óriási hangárba léptünk. Visszapillantottam a járművünkre, aminek technológiáját látva konstatáltam, hogy a kree-ik fogja lettünk. A másik lehetőség, hogy a kalózok, akik a tőlük lopott hajót használják, de azokat a kegyetlen őrülteket ismerve nem túl valószínű, hogy bárki is büntetlenül lophat tőlük. Mi több, nagyon úgy festett nem mi voltunk az egyetlen rakomány, ugyanis bőséggel érkezett ide több ládányi holmi is.

A hely ahova érkeztünk hatalmas, zord és hűvös volt. Nem csak a mi hajónk parkolt idebent, láttam mellette sorakozni különféle gépeket. Ez valamiféle szövetséges állomás? Mielőtt alaposabban felmérhettem volna a gigászi csarnokot az őr ismét rántott egyet a nyakamon lévő láncon. Ha még egyszer megpróbálja, holt biztos, hogy lehajítom a dokkból.

– Hová is tartunk pontosan? – érdeklődtem mézes mázos hangon.

– Idejében megtudod – könnyed elutasítás, de sebaj, kitartó típus vagyok.

– Lehet az már nekem késő lesz.

Mindeközben diszkréten végig mértem a felszerelését. Kevés fegyver, vékony vértezet. Bátor.

– Legalább azt áruld el, melyik bolygón vagyunk? – fecsegtem tovább, könnyed beszélgetést kezdeményezőn.

– Hmpff... – morrant fel. Vagy elfojtott kuncogás akart lenni.

– Nem bolygó? — találgattam.

– Pofa be!

Telitalálat! Valami halandók által tákolt hely lehetett. Talán. De már ezzel is bentebb voltam.

– A kíváncsiság a természetem része. Nem okolhatsz érte, ha tudni akarom miért raboltatok el. – Erre természetesen már nem érkezett válasz.

A hely mindenesetre cseppet sem festett impozánsan, bár sokkal letisztultabb és fényesebb a korábbi hangárhoz képest. A folyosókhoz érve világítóan fakó falak fogadtak, hasonlóan szemkiégető padlóval, amin ráadásul fénylő csíkok futottak végig: arany, piros, zöld, lila és kék színekben. A fényjátékok egymást keresztezték ésszerűtlen kuszaságban kanyarodtak le a járatokon jobbra és balra, bár a helyiek számára minden bizonnyal van jelentésük. Egy idő után feltűnt, hogy mi a lila fénycsíkokat követjük, egészen egy tükörfalú teremig. Beléptünk, az üres helyiségben, és miután szembe fordult velem végre ki tudtam venni azt a furcsa maszkot, ami a képét takarta. Egy meglehetősen díszes szörnyet faragtak rá a fémhatású álarcra. Megmotozott, majd megszabadított a bilincseimtől is. Ez egy meglehetősen alkalmas pillanat a szökésre. Körbe fürkésztem. Csak ő és én.

De nem ejtettek a fejemre. Még nem sikerült kiderítenem hol is vagyok, és mára a képességeim is cserbenhagytak. Kicsit több információra lesz szükségem, ha ki akarok jutni.

Gyorsan átestünk a protokollon. Kaptam új bilincseket, amik karkötő vékonyságuk és opálszínük miatt, akár női csecsebecsék is lehettek volna. Bármerre forgattam őket, mindig más fényben játszottak.

– Felettébb csicsás ékszer egyszerű bilincsnek – tettem szóvá, de a válasz csak síri csend maradt.

Zöld palástomat, arany-fémötvözetű páncélomat elvette tőlem, kizárólag ruházatom alsó rétegei maradhattak, a felsőm és a nadrágom. Pucérnak éreztem magam nélkülük.

A csizmámat átvizsgálta, azt ugyan visszakaptam, de minden fém tőrömtől és ruha díszemtől meg kellett válnom. Elegánsan körbe fordultam a tükrök kereszttüzében végig mértem magam, közben ügyeltem, hogy egyetlen apró késem a ruhám ujjának rejtett zugában maradjon. Kíváncsian az őrre pillantottam:

– Ez minden?

– A szájzáron még gondolkodom – jegyezte meg epésen, én meg elvigyorodtam.

– Ez vicces. Van humora, ez jó! – dicsértem meg a kijárathoz lépve.

– Nem annak szántam. Végeztünk! – lökött át az ajtón és egy jelentett egy a folyosón várakozó társának, aki egy másik szerencsétlent vezetett rabláncon. Fogalmam sem volt merre tovább, az őr viszont kéretlenül irányba taszigált.

– Ne érj hozzám még egyszer! – fortyantam rá.

– Akkor lódulj – intett kezével az egyik elágazás felé. Ismét a lila sávot akartam követni, de mint kiderült most nem a szerint haladunk. Igyekeztem megjegyezni az útvonalat, de annyit kanyarodtunk és fordultunk, hogy esélyem sem volt. Nem láttam még át a hely rendszerét, de biztos voltam benne, hogy idővel találok rá alkalmat.

Ezután hosszas vizsgálódás következett. Egy fehér fénnyel kivilágított üres terembe vezettek. Meztelenre kellett vetkőznöm. Átirányítottak egy szobába, ahol furcsa fehér ködszerű anyagot eresztették rám, és az irtózatosan fura szagot, hűvös érzet kísérte. Mikor ismét át kellett lépnem egy ajtón, az újabb helyiségben egy férfi a testembe akart fecskendezni valami színes anyagot. Ellenálltam, minek eredményeképp két álarcos katona rontott be, hogy engedelmesre pofozzanak. Belém döfték a tűt, majd visszacitáltak az első terembe, ahol visszavehettem a ruháimat. Néhány pillanattal később újra megjelent korábbi fogva tartóm, hogy ki kísérjen.

– Bájos ez a vendégszeretet – jegyeztem meg, és csak mikor megszólaltam éreztem, hogy az alsó ajkam felrepedt. Az őr nem válaszolt, csak intett a fejével az ajtó irányába. Engedelmesebben indultam előre.

Újabb széles járatokon haladva már érdeklődve nézelődtem körbe, és ezalatt egy teremtett lélek sem jött szembe. Végtelennek tűnő, romantikus, édes kettesben töltött séta után megérkeztünk a célállomáshoz. Nem mintha vártam volna, hogy újra rám zárjanak egy ajtót.

– Megjöttünk – vezetett át egy újabb kapun, ami fehéren villant. A túloldalon őrök álltak, és meglepetés, még egy kapu.

– Ez ma már a harmadik szállítmány! – elégedetlenkedett kísérőmnek az egyik alacsonyabb kopasz katona, aki valamiféle madárfejű maszkot viselt, majd megvizsgált valamit a karpereceimen. – Négyszázkilencven. Mehetsz. – Értetlenkedve néztem vissza, mikor kitárult előttem a kapu.

– Mi négyszázkilencven?

– A számod te ostoba – határozott lökéssel kísértek át a bejáraton, aminek a kerete ezúttal kéken villant.

– Mit képzelsz, kivel beszélsz halandó?

– Egy pondróval!

Tekintetével undorodva mért végig. Minden izmom megfeszült. Legszívesebben a csupasz torkába állítottam volna megmaradt késemet, de további fegyverek és varázslatok híján pontosan tudtam, milyen csekély kilátásaim lennének.
Váratlanul közelebb lépett hozzám az alak. Megragadta egyik csuklómat, közelebb rántott magához, és gyors mozdulattal kikapta felsőm bő ujjába rejtett aprócska tőrömet. Fenyegetőn emelte az arcom elé a fegyveremet.

– A trükk mestereknek itt keserves az élete. Húzd meg magad kölyök.

Tudja ez kivel beszél?
– Kinek képzeled – – Ordítottam a fájdalomtól. A katona a combomba állította a tőrömet és azzal a lendülettel ki is rántotta onnan. A már véres pengét az orrom elé tolta:
– Menj és rinyálj a sarokba, te kis aljadék.

A társai hangosan röhögtek, azzal ő is megfordult és rám csukta a kaput.

– Nyavalyás kis féreg, ezt még megkeserülöd! – üvöltöttem a zárt ajtónak. – Franc essen bele. – Görnyedtem előre, de a szúrásnál sokkal jobban fájt a tudat, hogy szánalmas helyzetbe kevert ez a senkiházi. Szitkozódva fordultam meg és csak ekkor tűnt fel, hogy kész tömeg vesz körül. Egy széles folyosón álltam, körülöttem, pedig az univerzum legfurcsább képviselői tétlenkedtek. Mindenki tekintete rám szegeződött. – Hello — nyögtem visszafogottan.

Széles, végeláthatatlan folyosó tőlem jobbra és balra is hosszan nyújtózva lekanyarodott. A falakba két oldalt, számos cella ajtót láttam, többségük résnyire nyitva állt. Legalább három tucatnyi rabot számoltam magam körül, és lemertem fogadni, hogy még többen lehettek a folyosó két távoli végében.

– Az őröknek nem éri meg feleselni – jegyezte meg halk morgással egy vörösbőrű hústorony. Kopasz fejéből szarvak nőttek ki, markáns állát, széles állkapcsát szőr fedte. Vékony szövésű fakó ruházatán csak úgy domborodtak izmai. Fedetlen karján és lábszárain hegek sokasága éktelenkedett.

– Kösz a megkésett tippet – morrantam vissza.

Amint elszállt a dühöm, és tagjaimból eresztett a feszültség, iszonyatos remegés lett úrrá minden porcikámon. Úgy éreztem muszáj leülnöm, különben a lábaim maguktól roskadnak össze.

– Ott ülj le – kaptam a javaslatot. A férfi kezével a fal mellett húzódó fémpadkára mutatott.

– Nem épp gyapjúval tömött ágy – szaladt fel a szemöldököm –, de megteszi.
Lassú léptekkel mentem közelebb, mert sebesült tagom úgy elzsibbadt, hogy csak húztam magam után. Éreztem magamon égető tekintetüket. Méregettek, mint egy darab húst az éhes állatok. Megtorpantam a padka mellett, mert a sebemben lüktető fájdalom erősödött.

– Szemét rohadékok... – morogtam az orrom alatt, egyik kezemmel a sérülést szorítva.

– Várj, segítek – egy alacsony lány rohant hozzám.
Gyengéden átkarolt, és tartott, míg lassan leereszkedtem a fal mentén. Kényelmetlenül landoltam az alacsony ülőhelyen. Égett, feszített és szúrt a seb egyszerre, kezdtem csillagokat látni.

– Szorítsd rá a ruhád anyagát, és nyomd erősen a sebet – javasolta, mintha én nem tudnám.

– Kösz a tanácsot, de megoldom – hessegetem el kezeit, mielőtt bele kontárkodhatott volna a dologba.

Reszkető kezemet tenyeremet a seb felé tartottam. Évtizedek óta kézmozdulatok és szavak nélkül varázsolok, mint a legjobb mesterek. Pusztán az elmém csendjében suttogom az igéket, hogy kívülálló ne is sejthesse, mire készülök épp. De ma hiába minden tudásom. Kitartottam a lábam felett a kezem, mint valami elmeháborodott, de semmi. Feszülten koncentráltam, miközben ajkaim apró vonallá préselődtek, de nem volt hatása.

– Mi a baj? – pillantott fel rám a lány.

– Nem tudom begyógyítani a sebemet... – szűrtem fogaim közt a szavakat. Vérem mostanra átitatta a nadrágom, sietve nyomtam vissza rá a tenyérgyökömet. Mostanra nem csak villódzó pontokat láttam, de szédültem is.

– Persze, hogy nem. Itt nem működik a varázslat, a hókuszpókusz, sem a természetfeletti képességek – tájékoztatott a vörös démon.

– Ó, akkor megnyugodtam – gúnyolódtam. – Már attól féltem elfeledtem, hogy kell. – A férfi csak meredt rám néhány pillanatig, mint aki próbálta kitalálni, hogy mennyire vagyok épelméjű.

– Rezgar vagyok – mutatkozott be –, de a gazdáknak csak kettőszázkilencvenhét. Mint hallottuk, te négyszázkilencven vagy. De mi az igazi neved?

Körbe hordoztam tekintetem a társaságon. arcturani, easiai, félvilági, xandari, kryloriani, plúviai még egy vanirit is láttam közöttük. Furcsa. Különféle fajok, de mindből csak egyetlen példány. Miért van szükségük ilyen sokféle rabra?

– Én Judyt vagyok – zökkentett ki a mellettem guggoló, kis szőke lány hirtelen – hatszázhetvenkilenc a számom – mosolygott, mintha ez valami mókás dolog lenne. Ekkor tűnt csak fel, hogy Judyt kellemesen meleg, apró kezével az enyémre nehezedik, összekulcsolta ujjait az enyémmel. Segített leszorítani a sebem. Megdöbbentett az aggodalma. Édesanyámon kívül, soha senki nem viseltetett felém ilyen figyelmességgel. Alaposabban szemügyre vettem az ártatlant.

Apró törékeny testalkatához, vékony karok társultak. Bőre, akár a púder oly tiszta és világos. Kerekded baba arcán, rózsás pír játszott. Tejfelszőke tincsei oly' rövidre nyírták, hogy alig volt hosszabb az ujjbegyeimnél. Tekintete, mint a türkiz kristály, tisztaságot tükrözött.

– Loki vagyok – gyengültem el miközben őt figyeltem. – Röstellem az iméntit. Csak ez a helyzet kissé...

– Félelmetes?

– Bosszantót, akartam mondani – mosolyodtam el.

– Szörnyen vérzik a lábad – hívta fel rá ismét a figyelmem. Újra kezeinkre pillantottam. Idejét se tudom mikor értek hozzám utoljára ilyen gyengédséggel. Közben tenyerem alatt éreztem a puha, forró és nedves felületet, a nyílt sebemet tapogattam.

– Szükség lenne egy erős kötésre. Van itt olyan? – néztem rá, mire szemeiben ötlet szikrája csillant, egy gondolattal később felpattant és otthagyott.

Mélyet sóhajtva meredtem magam elé. Ha a vérzést el is állítom, az csak kisebbik baj.

Szemem sarkából látott mozgás elvonta a figyelmemet. Kezdtem annyi vért veszíteni, hogy képtelen voltam a koncentrálni, vagy saját gondolataim kordában tartani.

Egy nő lépett közelebb Rezgar-hoz, akit a férfi Nerezanak nevezett. A nő igen erős izomzattal rendelkezett. Tagjai mind hosszúnak és vékonynak hatottak. Hibátlan rézbarna bőrét, fekete tetoválások díszítették. Hajtövétől fekete tincsek omlottak alá, amik ezüstszínbe futottak át egészen a derekáig. Sosem láttam hozzá hasonlót, azt sem tudtam honnan érkezhetett. Jól munkált fémből készült, gondosan karbantartott vértje finoman illeszkedett kidolgozott testére. Anyám mesélt nekem a valkűrökről, akik hajdanán Odin harcosaiként a birodalom védelmében álltak. Éppen így képzeltem el őket. Tekintélyt parancsoló, félelmetes harcos nők, mégis szépségük lélegzetelállító.

Nem hallottam tisztán Rezgarral miről diskurálnak, de bizonyosan rólam volt szó. Megpróbáltam kiolvasni szájukról a szavakat, de Judyt hirtelen felbukkanása kizökkentett.

– Engedd, hogy megnézzem a sebet – tolta odébb a kezem, és elkezdte matatni nadrágom sérült pontjait. A seb felületéről igyekezett lefejteni ruha anyagát, hogy hozzáférjen.

– Remélem, tudod mit csinálsz... – Tekintetemmel gyanakvón követtem mozdulatait, mire ő csak bólintott.

– Persze, ne aggódj.

Felsóhajtva döntöttem a hátamat a falnak, hogy elcsendesítsem zavaros elmémet. Úgy hiszem jól sikerült, mert hirtelen elvesztettem az eszméletemet.