Melmauer Mirella magánkívül volt az idegességtől. Amikor osztályának hatfős baráti társasága elé járult Fekete Sándorral és Persely Péter tanár úrral karöltve, a szívinfarktus kerülgette. Először is, jól leszidta a gyerekeket, és hegyi beszédet tartott nekik, majd magyarázatot követelt.

Így hát, a hat gyerek és a két férfi beszámolt mindenről. A történet végére a tanárnő levegő után kapkodott. Amikor végre sikerült megtalálnia a hangját, így szólt:

— Nos... azt hiszem, a történtek fényében kijelenthetem, hogy mindannyian megérdemeltek egy-egy osztályfőnöki dicséretet. Sőt, igazgatói dicséretet is megpróbálok elintézni nektek — felteszem, az igazgató úrnak nem lesz ellenére a dolog. Amint hazaérünk, közösen beszámolunk neki a történtekről.

A tizedikesek tátott szájjal néztek osztályfőnökükre.

— Továbbá — Melmauer megköszörülte a torkát —, úgy határoztam, elengedem a büntetéseteket — legalábbis egy részét. Az intőt megkapjátok, mert mindennek ellenére áthágtátok a szabályokat, de ami az esszét illeti, elengedem.

A hírt — Hermina kivételével — mind kitörő örömmel fogadták.

— Jaj, ne! — siránkozott a lány. — Én már megírtam!

— Ki az a stréber, aki osztálykiránduláson esszét ír? — nézett rá megütközve Rol.

A lány sértetten felhúzta az orrát, és összefonta maga előtt a karjait.

— Én...

— Mellesleg, hogy volt időd erre egy sorozatgyilkos utáni nyomozás és a sűrű programjaink között? — hitetlenkedett Gizi.

A Majoros-lány a vállát vonogatta. Henrik vigyorogva oldalba bökte.

— Nem is olyan rossz arány, igaz, Hermina? Egy osztályfőnöki figyelmeztetővel, plusz egy osztályfőnöki és egy igazgatói dicsérettel zártuk a kirándulást.

A lány halványan elmosolyodott.

— Nem rossz. Egyáltalán nem rossz...

Henrik ezután Gizihez fordult.

— Öhm... beszélhetnénk négyszemközt?

— Persze — bólintott a lány.

Ők ketten félrevonultak kicsit, a többiek pedig keresztbe tett ujjakkal vártak. A Fazekas-fiú és a Vizi-lány kézen fogva, levakarhatatlan vigyorral az arcukon tértek vissza. Barátaik örömujjongásban törtek ki.

— Végre, végre összejöttetek! — veregette meg a haverja hátát Rol. — Mióta vártam erre!

A társaság örömét csak tetézte, hogy miután az apját letartóztatták, Dávó már nem viselkedett olyan nagy király módjára — inkább meghúzta magát, és dühös hallgatásba burkolózott. Az est fénypontja mégis az volt, amikor rendőrkocsi érkezett a diákszállóhoz, és Tób pattant ki belőle. Vidáman integetetett a gyerekeknek.

— Helló! Van kedvetek velem jönni az őrsre? Persely-ügynököt és Fekete Sanyit is szívesen látjuk — biccentett a két férfi felé. — A rendőrségen most mindenki ünnepel. Hatalmas bulit csapunk!

A hat gyerek kérdőn nézett tanárnőjükre.

— Na, jó, menjetek — sóhajtott Melmauer, mire a társaság örömujjongásban tört ki. — Ti feleltek értük! — rázta meg az ujját Sanyi és Persely felé. — És legkésőbb holnap reggelre legyetek itt! Elvárom, hogy az indulás pillanatában mind ott sorakozzatok a busznál, az összes holmitokkal!

— Mégiscsak láthatod azt a kiállítást... — súgta oda Herminának Rol. — Egyébként igazad volt: túléltük.

A lány büszkén kihúzta magát.

— Nem megmondtam?

Tób, Persely és Sanyi átvágtak a diákszálló sötét kertjén. A gyerekek vidáman követték őket.

— Azt hiszem, ez volt életem legeseménydúsabb osztálykirándulása — jelentette ki Henrik.

VÉGE