Hermina — amilyen halkan csak tudott — a többieknek sápítozott.

— Fiatal vagyok a halálhoz! Annyi mindent akartam még csinálni! Például megnézni a holnapi római kori kiállítást, amire hazaút közben megállunk az osztállyal... illetve megálltunk volna, mert halottként már nem láthatjuk a díszes oszlop-, mozaik- és fürdő-maradványokat. Nem igazság!

Sanyi szomorúan nézett a gyerekekre.

— Nagyon sajnálok mindent... az én hibám. Pocsék keresztapa vagyok.

— Ez nem igaz — rázta a fejét Henrik.

— Hát, ennyi volt, srácok — pillantott végig a barátain Rol. — Szerettelek benneteket. Téged is, tesó.

— Ha már a szeretetnél tartunk... — Gizi nyelt egy nagyot, és Henrikre nézett. — Eddig n-nem mertem bevallani neked... de most már úgyis mindegy... egy ideje már többet érzek irántad barátságnál. Szeretlek.

Henrik tátott szájjal nézett a lányra — szemmel láthatóan képtelen volt megszólalni.

— A túlvilágon találkozunk — zengte Lilla. — Szellemekként még kapcsolatba léphetünk egymással.

— Boldog vagyok, hogy ilyen barátaim lehettek, mint ti, srácok! — törölgette a szemét Nándi.

— Elég a fecsegésből! — dörrent rájuk Valdemárt, és meghúzta a ravaszt.

— Várj! — kiáltott Henrik. — Van egy ajánlatom számodra...

A Kobra meglepetten nézett rá.

— Éspedig?

— Egy játék a parton... csak te meg én, egyszerű futóverseny. Aki előbb ér célba, az győz.

Valdemárt harsogva felnevetett.

— Na, és mi volna a tét, tesókám?

— Élet-halál. Aki nyer, az megölheti a másikat.

Hermina a szája elé kapta a kezét.

— Henrik, ne! Hogy jut eszedbe ilyesmi?

A dílerek nevettek — a leghangosabban maga Valdemárt.

— Azt képzeled tán, hogy legyőzhetsz? Rendben van, Fazekas Henrik, tegyük magunkat próbára... Elfogadom az ajánlatodat, a szórakozás kedvéért. Kezdődjék hát a verseny!