— Szó sem lehet róla! — vágta rá izzó dühvel Sanyi. — Soha nem csatlakozunk hozzátok! Inkább a halál!

— Ne már, Sanyikám, miért? Hisz' régi ismerőseid vannak a köreimben — Valdemárt Petrisics Péterre és a hosszú szőke hajú drogdílerre mutatott.

Henrik ekkor ismerte fel a férfit.

— Maga Malkócs László, ugye? Dávó apja!

— Nem mondod, Lacikám, a fiad meg ezek a gyerekek osztálytársak? — fordult Valdemárt az emberéhez.

— De...

— Nahát, milyen kicsi a világ! Dávó rendes kis krapek, remélem, egyszer majd ő is csatlakozik hozzánk. Nos, úgy látom, Sanyi már kijelölte a saját sorsát... gyerekek, ti hogy döntötök?

Mindenki meglepetésére Nándi szólalt fel először.

— Nem leszünk az embereid! Főleg nem azok után, amiket tettél! Nem és nem!

— És te ki volnál? — fürkészte érdeklődve Valdemárt.

— Losonczi Nándor, Losonczi Feri és Aliz fia.

— Áááh, a másik híres rendőr-páros. Peti jól ismeri a szüleidet...

Nándi gyilkos pillantást küldött Petrisics felé.

— Mindazonáltal nem értem, mi akadálya, hogy csatlakozzatok hozzám. Ássuk el a csatabárdot! Mindez már olyan régen történt... nyissunk tiszta lapot.

— Soha! — vágta rá Nándi.

A többiek egyetértően bólogattak. Valdemárt lemondóan sóhajtott, és egy pisztolyt húzott elő a zsebéből. Emberei ugyanígy tettek.

— Nos, akkor itt a vége, fiúk-lányok. Búcsúzzunk el szépen...