-Ismered? - kuncogtam riadt arcán. Jól szórakoztam, nem tagadhatom. Mimikája halálfélelmet tükrözött, kék íriszei rémületet sugároztak, akár a szarvas tekintete, mikor a vadász karmai közé kerül.
Remegve bólintott, majd hátrált egy bizonytalan lépést, de megbotlott egy bárszék hosszú lábában és fenekére esett.
-Oh, akkor mindjárt más - borzoltam össze barna haját a férfinek, aztán kínzó lassúsággal hajoltam le hozzá. Reszketett, mint a nyárfalevél, egész testében remegett, ez pedig felemelő érzés volt. Végre nem én féltem, nem én néztem könyörgő szemekkel, nem én ordítottam fájdalmamban. Erős voltam, nem kellett rettegnem, hogy gyengeségem felfedezik, hiszen számomra ez a fogalom nem létezett többé.
A kocsmában néma csönd uralkodott, az emberek visszafolytott lélegzettel várták a fejleményeket.

Kris.

A négy betű hirtelen villant be lelki szemeim elé. Egy pillanatra megtorpantam, majd mintha megvilágosodtam volna. Nem sokat haboztam mozdulataim előtt. 
-Gondolkozz, mielőtt megtámadnál embereket - suttogtam a fülébe, majd egy utolsót taszítva rajta távoztam a fülledt helységből.
A friss levegőre kiérve, nagyot szippantottam belőle. Elmém máris tisztább volt és tudtam, helyesen cselekedtem. Ha még nagyobb felfordulást okoztam volna, azzal Kris helyzetét sem segíteném. A Sors-ról sokan tudtak, még a rendőrség is, ám bizonyíték híján nem csukhatták le az egész szervezetet. És persze nem tudták hol bujkálunk. Mégis a legnagyobb buktató, maga Kris volt. Hiszen senki nem tudta, a szervezeten kívül, mi az igazi neve és, hogyan is néz ki.
Hajamba túrva lépkedtem a motoromhoz. Felszálltam rá és órámra pillantottam. Az idő megfelelő volt tervem elkezdéséhez.

Kívételesen járművemet a szálloda elé tettem. Nem aggódtam, mert a rendszámom lopott volt, az igazit elrejtettem sporttáskám legaljában. Fekete macskanadrágot és egy sötét garbót vettem fel, egy vékonytalpú cipővel, melyben sokkal halkabban tudtam járni.
Magabiztosan sétáltam el a recepció előtt, pulcsim kapucniját fejembe húzva. Megvártam a liftet, majd nyugodtan, lassan szálltam be és megnyomtam a legfelső emelet gombját. A szokásos zene szólt a kis kabinban, amit lehunyt szemekkel hallgattam. Koncentrálnom kellett, újra eljátszani mindent a fejemben, hogy biztosan ne rontsak el semmit. Kris-ért.
Első célomhoz megérkezve, mégjobban arcomba húztam a kapucnit, bár nem volt szükséges. Erős sminket viseltem, melyet egy publikus mosdóban tettem fel, mielőtt ide jöttem volna. Gyakori szokásom volt ily
módon maszkírozni magam, ha feladatot kaptam. Mivel nem szoktam használni különösebben semmit arcomra, így nehezen lehetett anélkül felismerni, ha a kamerák a mostani énemet vették fel. 
Gyorsítottam lépteimen, SIM kártya nélküli mobilom kezemben tartva, melyen a szálloda térképe virított. Befordultam a következő sarkon és szembetalátam magam a lezárt lépcsővel. Könnyűszerrel átugrottam a vékony drótból álló kaput és felfutottam a bezárt ajtóig, mely a tetőtérre vezet. Nem vigyáztak annyira rá, csak egy zár védte a kapcsolót, mely segítségével meg lehetett szüntetni az épület áramellátását, ha az ember értett hozzá. Az ajtót pár perc alatt kinyitottam egy drót darabbal, ami eddig hajamat fogta össze. A szabad levegőre kiérve, szemeimmel rögtön a kapcsolót kerestem. Egy drótkerítés védte a kíváncsi emberek elől, de ez engem nem állított meg. Igaz, újabb percekbe tellett, mire hozzáférhettem, de megérte. Utánna nem kellett sok idő tervem első harmadának végéhezviteléhez.
Amint lekapcsoltam az áramot, megkezdődött a visszaszámlálás. Mostantól volt negyed órám.
Egy nagy levegőt véve indultam el. Telefonom képernyőjét vizslatva mentem a szobák kusza tömkelege között, míg elértem végre a hosszú folyosó utolsó lakosztályához. Ám nem azt az ajtót céloztam meg, hanem a mellett álló, jelentősen kisebb szobát.
Kimérten kopogtattam be, válaszra várva.
-Igen? - nyitotta ki pár másodperc múlva az ajtót az óvatlan titkárnő.
-Nem tanították meg, hogy idegeneknek ne nyisson ajtót? - mosolyodtam el gúnyosan, majd vállánál fogva meglöktem és becsuktam az ajtót magam mögött.
-Ki-ki maga? - kérdezte riadtan, de a sötétségben nem láttam rendesen arcát. Csak a hatalmas ablakon beszűrődő hold fénye világította meg egy kicsit arcunkat. A harmincas évei elején járó nő alig volt pár centivel magasabb nálam, rövid haja kibontva hullott vállaira, mégis félelme ellenére kezeit ökölbe szorította.
-A nevem Allison - vontam meg a vállam, miközben elővettem egy zseblámpát hátamon lógó tornazsákom vékony szövetje közül. - Most pedig kérlek mutasd meg hol vannak a ruháid. De sietősen.
-Nem. Mi-minek ne-neked?
-Ez nem kérés volt. Parancs - világítottam arcára kissé idegesen, de megrázta a fejét. -Most komolyan? - sóhajtottam egyet színpadiasan és tovább turkáltam fekete zsákomban, míg meg nem találtan a keresett tárgyat. Megkönnyebbülten kulcsoltam ujjaim köré, majd lassan kihúztam.
-A-az...!
-Nincs időm - intettem le egyből - Hol a titkárnői ruhád?! - felemeltem hangomat, mire riadtan sietett bőröndjéhez és előszedte a göncöket.
-Te-tessék.
-Kösz.
Felvettem a szűk szoknyát macskanadrágomra és a kék zakót garbómra. A pulcsit belegyömöszöltem tornazsákomba, majd hajamat újra összefogtam.
-Gyere - intettem az ajtó felé, de mivel a nő nem mozdult, megforgattam szemeim - Ennyire nem bízol bennem? Talán azt hiszed nincs kibiztosítva? - nevettem fel, mondandóm pedig megtette hatását, mert elindult.
-Kopogj be és mondd, hogy te vagy az. Tedd hozzá, hogy csak az áramszünet miatt jöttél - biccentettem az ajtó felé és végre ellenvetés nélkül teljesítette kérésem.
-Uram, én vagyok az, Nelly. Csak az áramszünet miatt jöttem. Jól van? - kérdezte, hangjában pedig meglepő módon egy csepp félelem sem volt. Nem remegett meg, magabiztosan beszélt, de kezdtem ideges lenni. Az idő egyre csak telt, én meg még nem végeztem.
-Nelly? - hallatszott belülről a hang.
-Igen, uram - egy kattanás és az ajtó máris nyitva volt.
-Jó estét - köszöntem, miközben rávilágítottam a férfire.
-Te meg...? - kezdett bele. Meghúztam a ravaszt, a hangtompító pedig tette a dolgát. Nelly egy halk pukkanás kíséretében esett össze, melyet élesített pisztolyom okozott.
-Kérlek! Könyörülj rajtam! Van pénzem! Bármennyit adok! - kiáltotta a férfi riadt tekintettel, ugyanis zseblámpám még mindig rá világított.
-Örülök, hogy gyorsan felfogta a helyzetet. És annak is örülök, hogy nincsenek ezekben a szobákban senkik, a maga nyugalma miatt. De azért kérem csendesebben, ha lehetne - ráztam meg a fejem rosszallóan.
-Me-mennyit kér? Egymilliót? Kettőt?
-Hát nem érti? Nem kell a pénze. Senki pénze nem kell. Valami másra vágyom - emeltem lassan a fegyverem. Hiába siettetett az idő, nem volt szívem csak úgy lelőni.
-Mire? Megadom! Bármi is az!
-Sajnos nem tudja.
-Ne! Könyörgök! Családom van! - kérlelt könnyes szemmel, majd tekintete fennakadt, mikor szemrebbenés nélkül megöltem.
-Nekem is - mosolyodtam el. Kris büszke lesz rám.

Mikor eldugtam Nelly hulláját a milliomos férfi hatalmas bőröndjébe, felkapcsolódtak a lámpák.
Éppen időben.
Magammal húztam plusz csomagom, fejemet lehajtva kerültem a biztonsági kamerákat.
-Elnézést, a csomagom feladhatom itt? - sétáltam a recepcióhoz, majd a bőröndre mutattam.
-Természetesen. Ezt töltse ki - vett elő a férfi egy lapot, bár kissé furcsán nézett rám. Beírtam egy véletlen címet a városban és egy mosollyal hagytam ott a bőröndöt.

Az utcára kiérve rögtön levetettem a felesleges ruhadarabokat, kidobva a legközelebbi kukába. Motoromra felülve gyorsan hajtottam el. Elégedett voltam. Azt fogják hinni, Nelly ölte meg, hiszen a felvételeken csak az ő jellegzetes ruhájában kijövő nő látszik, de mire kiderül, hogy nem ő volt, már rég késő lesz.

Egy kis utcában parkoltam le, mikor megszólalt egy telefon a földön. Érdeklődve pillantottam oda, de akkor már tudtam ki lesz az. A kijelzőn egy ismeretlen szám villogott.
Szívem hevesen vert, izgalom lett úrrá rajtam.
-Hallo? - szóltam bele örömteli hangon.
-Szia, Allison. Kris vagyok.