Nem tudom mikor ébredtem fel. Minden nagyon zavaros volt. Zúgott a fülem, szédültem, a biztonsági öv nyoma pedig a hasfalamon maradt. Kicsatoltam magam és az oldalra borult autóból megpróbáltam kimászni. Nem pillantottam más felé, csak előre. A vérszag miatt sejtettem mi történt. Kinyitottam az ajtót és kiestem a földre. Éreztem, hogy egy újabb lila folt lesz rajtam nemsokára, de a többi fájdalmam mellett ez eltörpült. Felültem és nagy nehezen rávettem magam, hogy felálljak és megnézzem mi történt húgommal és anyámmal. A másik oldalra botorkáltam, átlépve egy kidőlt, vékony fán. Leguggoltam, hogy benézhessek a repedésektől tarkított szélvédőn. Ráhajoltam az üvegre, hogy jobban belássak, hunyorítottam, hogy ki is tudjak venni valamit. Az ablak túlsó feléről anyám rémült, üveges tekintete pillantott vissza rám. Szája szélén, halántékán és mellkasán végigfolyó vérétől hirtelen rosszullét tört rám. Szédülve ugrottam fel és kiürítettem gyomrom tartalmát a legközelebbi bokorba.

Egy koppanásra ébredtem, ami a fejem volt a kemény padlón. Ziháltam és nagyon zavarodottnak éreztem magam. Rendeztem a légzésem és lehunytam pilláim, de az újabb emlékképek nem engedték, hogy újra álomra hajtsam a fejem.
Hiába hallottam Mark szuszogását és tudtam, hogy már rég nem vagyok egyedül, mégsem nyugodtam meg.
Végül egy óra után végre erőt vett rajtam a fáradtság.

-Jó reggelt! - duruzsolta valaki a fülembe, mire még csukott szemmel odavágtam egyet az illetőnek, ki halkan felnyüszített.
-Legközelebb inkább önts le hideg vízzel. Még az is jobb keltés, mint ez - sóhajtottam, miközben feltápászkodtam, Mark-ot hátrébbtolva.
-Majd még meglátom - vonta meg a vállát egy vigyorral arcán. - Amúgy, hogy-hogy itt aludtál?
-Nem tudom hol az én szobám - feleltem komoran. - Úgyhogy igazán megmutathatnád.
-Muszáj? - nézett rám kiskutya szemekkel, de nem hatották meg a szívemet sötétbarna íriszei.
-Igen. Nem akarok itt tölteni több éjszakát.
-Rendben. Akkor gyere - sóhajtott mélyen és intett, hogy kövessem ki a kicsi szobából.
Az alagútból kiérve a csarnokba már sok ember lézengett. Valaki kezében csomagokkal vagy papírokkal futott, mások megálltak beszélgetni egy-egy ismerőssel vagy éppen cigizve figyelték a nyüzsgő embereket.
-A szobád Kris-ével szemben van - mondta és bevezetett a szemben lévő járatba. - Rögtön itt, jobbra - fogta meg a vállaim és az ajtó felé fordított. - Itt a kulcs. Jól vigyázz rá, mert lehet még az életedet is köszönheted neki - ejtette a kezembe a fémtárgyat óvatosan.
-Az életem? - pillantottam fel rá kérdőn.
-Igen. Ki tudja mi történik itt az éjszaka közepén? - kuncogott sejtelmesen, mire elkönyveltem századjára is, hogy ez a fiú rendkívül furcsa. Inkább nem is válaszoltam költői kérdésére, csak benyitottam az ajtón és becsuktam gyorsan előtte.
-Hé! Engedj be! - kiabált, de csak sóhajtottam egyet és felkapcsoltam a villanyt, hogy lássak valamit. - Allison! Még akartam mondani valamit!
-Akkor mondd így! - nevettem fel, mert tagadhatatlanul jól szórakoztam.
-De ez bizalmas! - kezdett el nyafogni, mint egy kisgyerek, kinek elvették a nyalókáját.
-Mi bizalmas? - hallottam meg egy túl ismerős hangot, mire megfagyott ereimben a vér és megálltam mozdulatomban.
-Kris - ejtettem ki nevét halkan.
-Öhm...semmi-semmi - vágta rá gyorsan Mark. Az ajtóhoz futottam macska léptekkel, és onnan hallgatóztam.
-Szerintem pedig nem hallottam rosszul.
-Csak nem fontos - Mark hangjában aprócska félelem cikázott, ami alig kivehető, legalábbis egy átlag ember számára. De én egy vadász voltam, a vörös hajú meg csak egy áldozat, így nem kellett nagyon koncentrálnom, hogy kivegyem megilletődöttsegét.
-Akkor, ha nem fontos, már mehetsz is - mordult rá Kris egy csepp kedvesség nélkül Mark-ra.
-Majd akkor megyek, ha akarok és úgy döntök - kezdett bele a gyerekes viselkedésbe a fiatalabb. Hirtelen úgy éreztem magam, mint tízenöt évvel ezelőtt a játszótéren. Akkor vesztem így össze utoljára valakivel, Emily miatt.
A hirtelen és rendkívül tiszta emlékek miatt fejemre tapasztom tenyereim, és halkan mormolok három szót.

Ez a múlt. Ez a múlt. Ez a múlt!

-Allison! Mondd már meg neki, hogy én jobbfej vagyok! - hallom távolról Mark hangját, majd Kris felháborodását.
-Fogd be, picur. Tiszteld az idősebbeket!
-Az csak hat év! Az semmi!
-Nem semmi! A hat év, az igenis sok! Úgyhogy maradj csendben!
-Nem maradok!
-De maradsz!
-Nem!
-De!
-Nem!
-Csendben maradsz, Markie!
-Nem maradok Krisie.
-Mi az, hogy Krisie?!
-Na és, hogy Markie?! - itt lett elegem a két szerencsétlen civakodásából.
-Pofátok lapos! - ordítottam ki, mire a döbbenettől mindketten elhallgattak. Tudtam, hogy Kris nem fogja tolerálni ezt a viselkedésem és ezért még kapok, de jelen pillanatban ez sem érdekelt.
-Allison! Nyisd ki! - kiáltott rám fenyegetően az említett.
Az ajtónak dőlve ültem és amint meghallottam ideges hangját, kezeim remegni kezdtek.
-Sa-sajnálom - mondtam minnél hangosabban, de félelmem miatt nem ment nagyon. Még sosem emeltem fel vele szemben a hangom, de még csak nem is gondoltam rá. Most pedig tessék, mégis megtettem.
Lassan feltápászkodtam és elforgattam a kulcsot a zárban. Lehajtott fejjel, remegő végtagokkal nyitottam ajtót.
-Sajnálom - suttogtam fekete cipőmre meredve.
-Jól vagy? - emelte fel a fejem Kris az államnál fogva, mire tágra nyitott szemekkel néztem rá. Ám az ő íriszeiben a legkisebb aggodalom sem tükröződött, csak a színtiszta érzelemmentesség.
-Igen, mostmár - válaszoltam félénken.
-Te meg mit nézel?! - dörrent rá a csodálkozva álló Mark-ra.
-Bocs, csak nem gondoltam volna, hogy... - gyilkos tekintettel pillantottam a fiúra, ki rögtön el is hallgatott, majd pár másodperc múlva újra megszólalt. - Kilenckor - nézett rám komolyan, majd egy fintort küldött Kris felé és gyors léptekkel távozott, így újból kettesben hagyva a férfival, kit szeretek.
-Van egy különleges munkám számodra - hajolt hozzám közelebb Kris, mintha semmi nem történt volna. - Ugye elvállalod? - vigyorodott el fölényesen, de még ez is tökéletesen állt gyönyörű arcán. Egy nagyot nyelve bólintottam, majd hagytam, hogy újra megcsókoljon.