Egy sötét sikátorban gubbasztottam remegő végtagokkal. Kezeim ökölbe szorultak a rettegés sötét felhője miatt, ami többi végtagomat megbénította.
A kiáltásokat egyre közelebbről hallottam, szinte már a fülem mellett csendültek fel.
Lélegzetem visszafojtva, némán imádkozva figyeltem a feketébe burkolódzott kicsiny zsákutca kijáratánál pislákoló lámpa alatt fekvő területet.
Tudtam, hogy nem vagyok biztonságban, nem bújtam el kellőképpen, nem fogom ezt az esetet sem megúszni.
-Meg vagy, cica - ragadta meg csupasz karom egy erős kéz és egy vérfagyasztó kacajjal kezdett el vonszolni maga után, hogy újból tönkretegyen.

Izzadtan és remegve riadtam fel. Hevesen kapkodtam a levegőt, mégis olyan érzésem volt, tüdőm összeszorul és én megfulladok.
Körmeimet belemélyesztettem nyirkos szobám matracába, ám pánikrohamom így sem hagyott alább.
Gyorsan próbáltam felállni, de ezt lábaim máshogy gondolták. Fáradtan rogytam össze a padlón, szemeimbe könnyek gyűltek, ahogy felidéztem álmom minden egyes másodpercét, úgy csordultak ki könnyeim, akár egy hegyről csöndesen folydogáló patak.
Mikor légzésem némileg lenyugodott, még mindig loholó ketyegővel botorkáltam ki a szűk folyosóra. Egyenesen a legvégén elhelyezkedő szoba felé vettem az irányt, elhaladva pár őr mellett, kik már figyelembe sem vettek. Szokásommá vált az éjszaka közepén, holdkórosan járkálni.
A megfelelő ajtóhoz érve, még gyorsabban kezdett el verni gyenge szívem. Az küszöbnél kiszűrődő sárga fényt bámultam egy ideig, míg erőt nem vettem magamon.
Remegő kezekkel tettem a kilincsre hideg ujjaim, majd egy nagyot nyeltem és úgy nyitottam ki az ajtót.
-Allison? - fordult felém, mire egy halk sóhaj szökött ki ajkaim közül, megkönnyebbülésem jeléül.
-Sa-sajnálom, hogy ilyen későn za-zavarlak - hajtottam le a fejem zavaromban. Egyszerűen képtelen voltam azokba a szinte fekete szemekbe nézni.
-Úgysem aludtam. De miért jöttél ide? - kérdezte kíváncsian, ami szárnyalásra késztette érzékeny szívemet, holott tudtam, őt cseppet sem érdekli mi van velem.
-Csa-csak rémálmom volt - gyűltek újból a szemeimbe könnyek, de nem akartam, hogy ennyire gyengének lásson, így durva mozdulatokkal letöröltem őket.
-Megint? Itt akarsz maradni? - sóhajtott egyet, mire felkaptam a tekintetem.
-Ha le-lehet, akkor i-igen - bólintottam még mindig dadogva.
-Akkor szabad az ágy - mutatott a puha bútorra, majd visszafordult íróasztala felé, megigazítva fekete, vastagkeretes szemüvegét, mely elképesztően állt rajta, bár csak olvasáshoz használta.
-Köszönöm...
-Nincs mit. Ennyit megérdemelsz - válaszolt felém sem fordulva, ami megadta a kegyelem döfést. A könnyek utat törtek maguknak és én némán sírva feküdtem be a paplan alá, a fejemre húzva azt.

-Kérem ne! Ne tegye ezt velem! - kiabáltam teljes erőmből - Segítség! Segítség!
-Ugyan, kislány. Nincsen aki segítsen - nevetett fel gúnyosan, rántva egyet hosszú hajamon. Fájdalmamban felszisszentem és újúlt erővel kezdtem ordítani.
-Maradj már csöndben! - kiáltott rám egy kést szorítva a torkomhoz. Erre elhallgattam és némán tűrtem, hogy újból megtegye azt, ami kedvenc elfoglaltságává vált az utca sötétjében.

-Neee! - sikítottam, mire egy taslit kaptam a tarkómra.
-Aludni szeretnék.
-Sajnálom - feküdtem vissza, az immár feketébe búrkolózott szoba ágyába. Kezemmel megkerestem a tenyerét és összekulcsoltam ujjainkat. Melegséggel töltött el a tudat, hogy nem húzza el karját.
A szobában lévő egyetlen ablakon beszűrődő telihold fénye különös árnyékokat vetett az arcára. Amint megláttam csukott szemeit és enyhén elnyílt ajkait, sikerült lenyugodnom.
Mindig csodálattal töltött el, hogy képes szívemet kiugrasztani a helyéről, de ha kell, pusztán közelségével meg tud nyugtatni. Magamban ízlelgettem a nevét. Kris. Tökéletesen illett rá.
Tekintetem egy jó pár percig elidőzött arcán, megfigyeltem minden egyes vonását. Az apró anyajegyet hajtövénél, a tökéletes bőrét, markáns orrát, hosszú szempilláit, szemébe lógó, kissé lenőtt, szőkített haját és dús ajkait is emlékezetembe véstem.
Óvatosan kitűrtem az egyik tincset homlokából, majd végigsimítottam arcélén.
Az ilyen pillanatokban jöttem rá mindig, miért is vagyok még mindig életben. Ha Ő nem lenne, én már rég halott lennék.

Reggel egyedül keltem, amin már meg sem lepődtem. Mindig van valami fontos dolga. Szemeimet dörzsölve keltem ki nagy nehezen a meleg takaró alól, majd álmatag tekintettel mentem vissza hűvös szobámba. Az éjszaka folyamán szerencsére nem volt több rémálmom, így a maradék részét nyugodtan aludhattam végig.
Elővettem kicsi szekrényemből egy fekete farmert és egy szintén fekete pólót, hozzá pedig a sötét bőrdzsekimet, mely elválaszhatatlan társam volt.

-Nem láttad Kris-t? - érintettem meg vörös hajú társam vállát.
-Oh, Allison, szia! Nem, bocsánat, de szerintem Dylan biztosan tudja merre van - vonta meg a vállát Zara.
-Kösz, rendben, megkérdezem tőle. Gondolom az étkezdében találom - kuncogtam fel, kezemet szám elé téve.
-Hol máshol? - forgatta szemét Zara - De megyek, új feladatot kaptam. Zuhanó üstökös.
-Oh, akkor sok sikert - mosolyogtam rá, mikor meghallottam küldetése álnevét.
-Köszi. És vágd le a hajad, mert a rövid sokkal jobban áll - veregette meg a hátam, majd benyitott szobájába, hogy összepakoljon feladata elvégzéséhez.
-Le fogom - bólinottam, majd egy utolsó pillantást vetettem arra az emberre, kit talán egyetlen barátomnak nevezhettem. Előtte nem voltak titkaim és mindig megmondtuk, ha valami nem tetszett. Az őszinteség fontos volt számunkra, hiszen ki tudja melyik lesz az utolsó nap egyikőnknek.

Felmentem a lépcsőn, mely az ebédlőbe vezetett. Szerettem ezt a helyet, bármennyire is tűnt az emberek szemében visszataszítónak. Számomra ez az épület volt az otthonom, a benne lévő személyek pedig a családom.

Dylan-t meglátva gyorsabban kezdtem szedni lábaimat és már messziről integettem az alacsony srácnak, ki nyugodtan letagadhatott volna tíz évet korából, kisfiús arcának és törékeny testalkatának köszönhetően.
-Szia, mi ez a nagy sietség? - mosolygott rám macskamosolyával, majd felemelte kezeit - Várj, hagy találjam ki. Kris-t keresed, igaz?
-

Haha, igen - nevettem fel, aztán gyorsan félreálltam egy izmos férfi útjából.
-Kiment terepre, csak este jön.
-Terepre? - tágultak nagyra a szemeim. Ha Kris terepre megy, akkor valami igen komoly ügyről lehet szó.
-Ne aggódj, vissza fog jönni. Bízz benne - tette szabad kezét a vállamra Dylan.
-Megpróbálok - motyogtam magam elé, de a rettegés már rég elhatalmasodott rajtam.
-Nem jössz enni? - biccentett törzshelye felé fejével, közben bal kezében a megpakolt tálcával egyensúlyozva.
-Nem, nincs étvágyam - ráztam meg a fejem - Megyek, majd találkozunk - intettem egyet és már szlalomoztam is az asztalok sokasága között.

Kimentem az épület elé, kezemben naplómmal, melyet útközben szedtem össze szobámból, egy fekete tollal együtt. Leültem a lépcsőre és onnan figyeltem a komor időjárást. A levegőbe szippantva éreztem a közeledő eső illatát és nemsokára megpillantottam a sötét felhőket is, melyek lassan elfoglalták az ég kék tengerét. Mikor megéreztem az első cseppeket, elmosolyodtam. Pont ugyan ilyen idő volt aznap is...

Kinyitottam az apró, vászonkötésű füzetecskét és beleharaptam tollam végébe. Végül az esőcseppek monoton kopogását hallgatva, elkezdtem írni. Leírtam az érzéseim egy versbe, mint szinte minden egyes nap.

Kiszáradt ajkaim cserepesek,
Szemeim előtt cseppek heverenek.
De nem érzem hideg simogatásuk,
Már megszoktam némaságuk.

Minden egyes nap emlékezek,
Rémálmaim nem enyhülnek.
Szeretnék én felejteni,
De ez nehezebb, mint remélni.

Remélni, hinni, élni,
Csak egy ember miatt lélegezni,
Kinek szerelme sosem lehet enyém,
Bár megkaphatnám szívét.

Elégedetten vizslattam művemet, kisimítva a lapokból a vizes cseppeket és magamhoz öleltem.
Nem zavart, ha megfázok, hiszen a múltban megszámlálhatatlan éjszakát töltöttem a szabad ég alatt, az eső egyetlen társaságával.

Nem is tudom mikor hagyták abba a felhők könnyeik hullatását, de már nem délelőtt volt, sőt, a nap kezdte lehunyni sugarait. Gondolataim annyira elterelték a figyelmem minden másról, hogy észre sem vettem milyen gyorsan telt az idő.

-Allison? Mit csinálsz itt? - kérdezte egy kellemes orgánumú hang. Fejemet felkaptam és egyből felugrottam, hogy láthassam hűvösen csillogó barna szemeit, magas alakját és tökéletes vonásait.
-Kris! - kiáltottam fel boldogan, majd elindultam felé, de mozdulatsoromat hamar abbahagytam. Nem voltunk egy pár, ő nem is szeretett engem. - Csak...aggódtam érted...
-Tudod, hogy nem kell. Ha valaki tud magára vigyázni, hát az én vagyok.
-Igen, tudom - hajtottam le a fejem, mikor elment mellettem.
-Ja és Allison! - fordult vissza, mire hátrakaptam tekintetem. - Feladatot kapsz.
-Te-tessék? - lepődtem meg.
-Jól hallottad. Nem is tudom mikor voltál utoljára küldetésen, pedig te vagy Dylan után a legjobb emberem.
-Mi lesz a feladatom?
-Zuhanó üstökös. A többiről majd később tájékoztatlak - hajolt hozzám közelebb és egy gyors puszit nyomott ajkaimra. De nem ettől voltam olyan döbbent.
Zuhanó üstökös, vagyis bérgyilkosság.

.........

Remélem tetszett az első rész ^^ tudom, hogy alig derült ki valami, de a következő részben sok mindenre lesz válasz :)