Niki szemszög

A fürdő után a meleg törölközőbe burkolózva sétáltam vissza a szobámba. A hajam még nedvesen tapadt a vállamra, a bőröm pedig a levendula és rózsa illatát árasztotta. Az egész kastély csendes volt, csak a folyosókon pislákoló fáklyák fénye vetett árnyékokat a falakra.

De valami miatt nem akartam egyedül lenni.

A gondolataim Jon körül forogtak. Az elmúlt napok eseményei, a harc, a menekülés, az, hogy megmentett... mindez összekapcsolt minket egy olyan módon, amit még magamnak sem tudtam igazán megmagyarázni.

Elindultam a szobája felé.

Nem gondolkodtam. Nem mérlegeltem, helyes-e vagy sem. Csak hagytam, hogy a lábaim vigyenek előre.

Az ajtaja résnyire nyitva volt, a szobában félhomály uralkodott. Az ágy függönyei megmozdultak a huzattól, és a tűzhely halványan pislákolt a sarokban.

Jon ott feküdt az ágyán, egyik kezét a homlokára téve. A takaró félig lecsúszott róla, a haja kócos volt, és az arca ellazult, mintha végre pihenni tudna egy keveset.

Egy pillanatig csak néztem őt.

Aztán halkan, szinte hangtalan léptekkel közelebb mentem, és bebújtam mellé az ágyba.

A matrac enyhén megreccsent alattam, és Jon halkan felmordult, de nem ébredt fel teljesen.

Még közelebb húzódtam, a fejem a vállára tettem. A bőre meleg volt, a lélegzete lassú és egyenletes. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha a világ minden problémája megszűnt volna létezni.

Aztán Jon megmozdult.

A karja automatikusan körém fonódott, mintha ösztönösen érezné, hogy ott vagyok. Egy halk, álmos morranás hagyta el az ajkait, mielőtt kinyitotta volna a szemét.

- Niki...? - hangja mély volt és rekedt az álomtól.

Felpillantottam rá, és halvány mosollyal válaszoltam.

- Csak egy kicsit... itt akarok maradni.

Jon egy pillanatig csak nézett rám, majd halkan felsóhajtott, de nem mozdult el.

- Ha így folytatod, azt fogom hinni, hogy ragaszkodsz hozzám - jegyezte meg, miközben egyik kezével finoman végigsimított a hátamon.

- Talán így van - suttogtam halkan, és éreztem, ahogy az arcom egy kicsit kipirul.

Jon elmosolyodott, de nem szólt semmit. Csak szorosabban magához húzott, és én hallottam, ahogy a szíve lassan és nyugodtan ver a mellkasában.

A csend kellemes volt. Nyugodt. Egy pillanat, amit senki sem vehetett el tőlünk.

És abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy ott vagyok, ahol lennem kell.

Jon szemszög

Niki mozdulatlanul pihent a karomban, a légzése lassú és egyenletes lett, mintha végre teljesen ellazult volna. A meleg teste hozzám simult, és az illata - levendula és rózsa - betöltötte az érzékeimet. Egy ideig csak néztem őt a félhomályban, figyelve, ahogy a tűz lángjai halvány árnyékokat vetnek az arcára.

Azt hittem, elaludt, de aztán halkan megszólalt:

- Mondd... Mesélsz nekem?

Egy pillanatra meglepődtem.

- Most? - kérdeztem, egy kis mosollyal a hangomban.

Niki bólintott, de nem nyitotta ki a szemét.

- Amikor legutóbb meséltél, majdnem elaludtam - mormolta álmosan. - De szeretném hallani... úgy, hogy most végig tudjam.

Egy pillanatig csak néztem őt, aztán egy halvány mosollyal a hajába csókoltam.

- Rendben - suttogtam. - Akkor hallgasd...

Egy pillanatig gondolkodtam, milyen történetet mondjak, de aztán eszembe jutott egy régi legenda, amit még gyerekkoromban hallottam.

- Egyszer volt, hol nem volt - kezdtem halkan -, volt egy lány, akit mindenki veszélyesnek hitt. Azt mondták, hogy az ereiben nemcsak emberi vér csörgedezik, hanem valami más is. Valami, amitől az emberek féltek.

Éreztem, ahogy Niki egy picit fészkelődik, és tudtam, hogy érti, miről beszélek. De nem szólt közbe, csak hallgatott.

- A lányt száműzni akarták a falujából - folytattam. - Azt mondták, nem tartozhat közéjük. De volt valaki... egy harcos, aki nem hitt a pletykáknak. Ő látta, hogy a lány nem szörnyeteg, hanem valaki, aki csak élni akar, akárcsak bárki más.

Niki keze finoman megmozdult a mellkasomon, de még mindig nem szólalt meg.

- Amikor a falusiak el akarták üldözni a lányt, a harcos a védelmére kelt. Azt mondta, hogy aki a lánynak ártani akar, annak előbb rajta kell keresztül mennie. És bár sokan voltak ellene, ő nem hátrált meg.

A hangom halkan zengett a szobában, a tűz ropogása és Niki nyugodt légzése között.

- Végül a lány és a harcos együtt hagyták el a falut. És a világban, amely tele volt veszéllyel és sötétséggel, megtalálták azt, amit soha nem reméltek volna... egy helyet, ahol önmaguk lehettek. Egy helyet, ahol már nem kellett menekülniük.

Niki halkan fel sóhajtott.

- Szép történet - mormolta. - De vajon a valóságban is így érne véget?

Egy pillanatig csendben maradtam, majd finoman végig simítottam a haján.

- Nem tudom - feleltem őszintén. - De ha rajtam múlik, akkor igen.

Niki nem válaszolt, de éreztem, ahogy az ujjai finoman meg szorítják az ingem anyagát. Mintha kapaszkodna belém. Mintha hinni akarna abban, amit mondtam.

Egy idő után a légzése még egyenletesebbé vált, és tudtam, hogy elaludt.

Még egy pillanatig figyeltem őt, aztán le hunytam a szemem, és én is hagytam, hogy az álom magával ragadjon.