Jon szemszög

Ma reggel nehezen keltem fel. A kis Niki mellettem aludt, apró, nyugodt lélegzetvételekkel, amelyek minden feszültséget elűztek a szívemből. De ahogy elhagytam a szobát, a súlyos felelősség, amit ő jelentett számomra, újra rám nehezedett.

Valami sürgős dolgom akadt. A vár védelmével kapcsolatos ügyek, a tervezett küldetés, amit nem halogathattam. De amikor felöltöztem, és a fegyvereimet magamra öltöttem, valami megmagyarázhatatlan érzés fogott el.

„Niki…” - suttogtam halkan, miközben a kislány ágyánál álltam. Az alvó kis arca, a nyugodt, szendergő pillanatok, mind valami egészen más világot tükröztek.

De nem vihettem magammal. Most nem.

Az én kis védencemnek most pihenésre volt szüksége, én pedig nem akartam zűrzavart hozni az életébe. Ahogy próbáltam összeszedni a gondolataimat, egyre inkább az járt a fejemben, hogy mi történhet, ha nincs itt mellettem. Képes-e egyedül maradni? Mi van, ha valami történik?

A kérdések eluralkodtak rajtam, de tudtam, hogy most muszáj kimenjek. Azok a dolgok, amiket el kellett intéznem, nem várhattak tovább.

Ahogy az ajtóhoz léptem, egy utolsó pillantást vetettem a kislányra. A szíve még mindig nyugodtan dobogott, a kis kezei finoman pihentek az ágyon. De akkor egy ötlet ötlött fel bennem.

Rögtön odamentem a szekrényhez, és elővettem egy plüss farkast, amit egy kereskedő adott nekem nemrég. Nem volt semmi különös, de a textúrája sima és puha volt, és tudtam, hogy Niki talán segíteni fog, ha nem vagyok ott. A farkas, a kis Szellem, mindig ott volt nekem, és most úgy éreztem, hogy Niki számára is fontos lehet.

„Tartsd magadhoz, kicsim,” - mondtam halkan, miközben a plüss farkast finoman a kislány kezébe tettem. Ahogy a kis ujjaival átfogta a puha játékot, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Valami csodálatos érzés töltött el, miközben ő halkan megszorította a farkast, és mintha csak érezte volna, hogy ő nem lesz egyedül.

„Ne aggódj, Niki… vissza fogok térni.”

A kis plüss farkas szemei, bár nem voltak élők, mintha valahogy vigyázó tekintettel figyeltek volna. Egy cseppnyi nyugalom öntött el, amikor rájöttem, hogy bár most el kell mennem, valahogy mégis biztosítva lesz, hogy a kislány nem marad teljesen egyedül.

Kint a vár udvarán, a lovon ülve, egy kicsit nehezebb volt a szívem. Az aggodalom nem tűnt el, de a tudat, hogy Niki biztonságban van a plüss farkassal, és a törékeny kis világom egy kis darabkája velem marad, valamelyest enyhítette a fájdalmat, amit a távolság okozott.

„Visszajövök, kicsim…” - motyogtam magam elé, miközben elindultam, de a tekintetem még sokáig visszanézett a vár felé, ahol ő aludt.

De bármi is történjen, biztos voltam benne, hogy Niki és a plüss farkas most már egy csapatot alkotnak, és nem kell aggódnom.