Niki szemszög

A reggel szokatlanul csendes volt. A vár mindig tele volt élet zajával, a szolgálók sietős lépteivel, a katonák edzésének fémes csengésével, de most mintha minden elhalt volna. Az álmom még mindig a fejemben kavargott, és Jon tekintete sem hagyott nyugodni. Az éjszaka közepén jött be hozzám, mintha tudta volna, hogy valami nincs rendben. Vajon ő is érzett valamit?

Lassan felkeltem az ágyból, és Szellem hűségesen követett, ahogy kiléptem a folyosóra. Az ő jelenléte mindig megnyugtatott, de ma valami még mindig furcsán nyomasztott.

A nagyterem felé indultam, remélve, hogy találok valakit, aki eltereli a gondolataimat. Ahogy beléptem, néhány katona halkan beszélgetett, de amint megbláttak, el hallgattak. Nem volt ritka, hogy így reagáltak rám – tudtam, hogy a nevem, a külsőm miatt sokan nem néztek rám jó szemmel. De most más volt. A tekintetük nem ellenséges volt, hanem inkább… aggódó.

– Mi történt? – kérdeztem halkan, ahogy közelebb léptem.

A katonák összenéztek, majd az egyik idősebb férfi, akit már láttam Jon mellett tanácskozásokon, előrébb lépett.
– Semmi, kisasszony. Nincs miért aggódnia. – mondta a katona, de a hangja nem volt meggyőző.

Össze szűkítettem a szemem.

– Ha semmi, akkor miért hallgattatok el, amikor beléptem?

A férfi egy pillanatig habozott, majd sóhajtott.

– Csak... furcsa dolgokat beszélnek az emberek. A tegnap este miatt.

Meg borzongtam.

– Miféle furcsa dolgokat?

Ekkor egy másik katona, egy fiatalabb, halkan hozzátette:

– Azt mondják, hogy valami gonosz erő van a várban. Hogy a sárkány visszatér.

Egy pillanatra minden hang eltűnt körülöttem. Szinte éreztem, ahogy a vér ki szalad az arcomból.

– És ezt honnan veszik? – kérdeztem suttogva.

Az idősebb katona megrázta a fejét.

– Egy idegen hozta a hírt. Azt mondta, hogy árnyék közeledik, és a Targaryenek sorsa be fog teljesedni.

Éreztem, hogy a gyomrom összeszorul. Jon is hallotta ezt tegnap este. De mit jelenthetett?

Mielőtt tovább kérdezhettem volna, hirtelen lépések hangzottak fel mögöttem. Megfordultam, és Jon jelent meg az ajtóban. Az arcán sötét árnyék ült, és amint meglátott, egyenesen hozzám sietett.

– Niki, velem kell jönnöd. Azonnal.

Nem kérdezősködtem. Láttam a tekintetén, hogy komoly a helyzet. Bólintottam, és követtem őt kifelé a nagy teremből, miközben Szellem halkan morogva lépdelt mellettünk.

Nem tudtam, mi történik, de egy dologban biztos voltam: valami készül. És nem voltam benne biztos, hogy fel vagyunk készülve rá.