Niki szemszög

Már késő este volt, de nem tudtam aludni. A gondolataim még mindig a sárkány körül forogtak. Miért mentett meg? Miért éreztem úgy, mintha ismerném, pedig biztos voltam benne, hogy sosem láttam még? És miért éreztem ezt a furcsa, megmagyarázhatatlan vonzást felé?

Lassan kibújtam az ágyból, óvatosan, hogy ne ébresszem fel Jont. Az ő arcán még mindig ott volt a fáradtság, a tegnapi események után kimerült lehetett. Szellem is a lábamnál feküdt, de amint megmozdultam, kinyitotta sárga szemeit, és halkan felnyüszített.

– Csak egy kicsit kimegyek, Szellem, ne aggódj! – suttogtam, és megvakargattam a fülét. A hatalmas farkas figyelt, de nem mozdult. Tudta, hogy nem tud lebeszélni arról, amit elterveztem.

Lassan kisurrantam a szobából, és mezítláb szaladtam végig a hideg kőfolyosón. Az egész vár csendes volt, a fáklyák fénye meg-meglibbent a huzatban. Senki sem volt ébren… legalábbis azt hittem.

Ahogy kiértem a vár udvarára, megálltam és felnéztem az égre. A hold fényesen ragyogott, és az egész tájat ezüstös fény borította. A sárkány jutott eszembe. Lehet, hogy még mindig a közelben van?

A szívem hevesen vert, és valami hirtelen késztetést éreztem. A lábam szinte magától mozdult, és futni kezdtem a várfalhoz vezető ösvényen. Ahogy egyre távolabb értem, valami furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha valaki figyelne…

Hirtelen egy árny suhant el felettem. Felnéztem, és ott volt. A sárkány. A szívem kihagyott egy ütemet. Nem volt olyan hatalmas, mint az a sárkányok, amikről a mesék szóltak, de még így is lenyűgöző látványt nyújtott. Fekete pikkelyei a holdfényben csillogtak, és a szemei… azok az aranyszínű szemek pontosan rám szegeződtek.

– Te… visszajöttél… – suttogtam, és lassan kinyújtottam a kezem.

A sárkány szárnyai megrebbentek, és óvatosan leszállt nem messze tőlem. Egy pillanatig csak néztük egymást. A levegő vibrált körülöttünk. Aztán egy meglepő dolog történt.

A sárkány lehajtotta a fejét, és finoman hozzám érintette az orrát. Egy pillanatig melegség futott végig rajtam, mintha valami ismeretlen erő kötne össze minket.

– Niki!

Jon hangja szakította félbe a pillanatot. Felkaptam a fejem, és láttam, hogy az udvar bejáratánál áll, arca tele aggodalommal.

Jon szemszög

Amikor felébredtem, és Niki már nem volt mellettem, azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben. Szellem nyugtalanul járkált a szobában, és azonnal éreztem, hogy valami baj van.

Ahogy kiléptem az udvarra, a szívem kihagyott egy ütemet. Niki ott állt… és előtte egy sárkány volt. Egy valódi sárkány.

– Niki! – kiáltottam, és azonnal odasiettem hozzá.

A kislány felém fordult, és az arcán egy különös, csodálkozó mosoly volt.

– Jon… ő nem akar bántani.

Megálltam, és a sárkány felé néztem. Nem tűnt fenyegetőnek, de mégis… egy sárkány volt. Hatalmas, erős, és kiszámíthatatlan.

– Niki, menj el onnan… – mondtam óvatosan, de ő csak megrázta a fejét.

– Nem, Jon. Ő megmentett. Érzem, hogy… ő hozzám tartozik.

A sárkány ekkor újra mozdult, és óvatosan kitárta a szárnyait. A holdfény megcsillant a pikkelyein, és egy pillanatra olyan volt, mintha maga az éjszaka ölelné körül.

– Niki… ez veszélyes.

De a kislány nem félt. Sőt… mintha még erősebb lett volna.

Ekkor a sárkány mély, reszelős hangon morgott egyet. Nem fenyegetően, inkább… figyelmeztetően. Aztán egyetlen mozdulattal felemelkedett, és újra a levegőbe emelkedett.

Niki szomorúan nézett utána.

– Elment…

Odaléptem hozzá, és óvatosan magamhoz húztam.

– Gyere, ideje visszamennünk.

Miközben visszakísértem a várba, egy gondolat járt a fejemben.

Ha ez a sárkány valóban Nikihez kötődik… akkor ez még csak a kezdet.