Niki szemszög

Még mindig remegtem, miközben a sárkány lecsillapodott, és az erőteljes szárnycsapások, amelyek az egész torony tetejét megremegtették, lassan elhaltak. A hatalmas, ragyogó lény, ami most ott állt előttem, biztonságot sugárzott, miközben a figyelme, mint egy csillogó fénypont, rám irányult.

A férfi, aki még pár perccel ezelőtt meg akart ölni, elmenekült, de én még mindig nem tudtam igazán feldolgozni, hogy mi történt. Miért jött ez a sárkány? Miért pont én? És hogy… hogy értem el, hogy valaki ekkora védelmet biztosítson nekem?

Ahogy néztem a sárkányt, valami furcsa érzés futott át rajtam. Mintha valahol mélyen belül egy ismeretlen kapcsolat, egy különleges kötelék alakult volna meg köztünk. Még ha nem is értettem, mi zajlik le bennem, valami azt súgta, hogy nem vagyok teljesen egyedül ebben a világban.

– Miért mentettél meg? – kérdeztem halkan, miközben nem tudtam levenni a szemem a hatalmas, izzó szempárról.

A sárkány finoman lehajtotta a fejét, mintha válaszolni akarna. A hűvös, viharos szél körülöttünk megcsapott, de az állat közelében minden csendesebbnek tűnt, mintha nem is a világban, hanem egy másik dimenzióban lennénk.

Akkor hallottam egy ismerős hangot.

– Niki! – Jon rohant fel a lépcsőn, és gyors léptekkel elérte a helyszínt. Megállt mellettem, és láttam, hogy az arca aggódó, mégis valami csillogás is volt a szemében.

– Jon… – mondtam, még mindig nem tudtam igazán elhinni, hogy biztonságban vagyunk. – Nézd, ő mentett meg… Ez a sárkány…

Jon a sárkányra nézett, és bár láttam, hogy meglepődött, próbált nem pánikba esni.

– Még sosem láttam ilyet… – mondta, és leereszkedett mellém, hogy közelebb kerüljön hozzám. – De úgy tűnik, van valami közötted és közte. Valami erősebb kötelék.

Ahogy ránéztem Jonra, az arca még mindig komor volt, de valami más is ott volt, egy kis megnyugvás, hogy végre nem kell többé félnünk.

A sárkány, mintha megértette volna, mit mondott Jon, egy halk üvöltéssel jelezte, hogy valami nagyobb dolog történhetett. Aztán, mielőtt bármit is mondhattunk volna, hirtelen megfordult, és szárnyait csapkodva, egy hatalmas szélrohamot keltett. A félelmetes szárnyak a földet is megremegtették, ahogy a lény felemelkedett a magasba. A sárkány elrepült, és mi ott álltunk, mindannyian megrendülve.

Jon szemszög

Ahogy Niki mellett álltam, és néztem a sárkány eltávozó alakját, nem tudtam, mit mondjak. Valami furcsa érzés volt a levegőben. Kétségbeesés, de valahol a háttérben egy apró reménysugár is. Ha ez a lény tényleg védelmez minket, akkor a dolgok más irányt vehetnek. De mi van, ha mindez csak egy álom, és valami veszélyes erő áll mögötte?

– Niki, jól vagy? – kérdeztem, miközben aggódva megérintettem a vállát. A szemei ragyogtak, de valami megmagyarázhatatlan volt rajta. A kötelék közöttünk valahogy erősebbnek tűnt, mint valaha, de mi volt ez?

– Igen… de… miért mentett meg? – kérdezte. – Mi történik velem, Jon? Miért érzem, hogy valami… különleges dolgot kaptam tőle?

Mély levegőt vettem, próbálva összeszedni a gondolataimat. Niki sokkal többet érzett, mint bárki más, és egyre inkább úgy éreztem, hogy talán ő valami nagyobb szerepet játszik az egészben, mint bárki más.

– Nem tudom, Niki, de talán meg kell értenünk, hogy ez mind része annak, amit még fel kell fedeznünk. – mondtam, próbálva nyugtatni őt. – Valami komoly dolog történhetett, amiről még nem tudunk mindent. De most biztonságban vagyunk, és ez a legfontosabb.

Niki bólintott, de az arca még mindig gondterhelt volt.

– Igen… de mi van a sárkánnyal? Miért volt ott, és miért választott engem? – kérdezte ismét.

Én is egyre jobban belemerültem a kérdésbe. A sárkány, amely úgy tűnt, hogy figyel engem és Niki között is, talán valami nagyobb titkot hordozott, amit még nem értettünk.

– Azt hiszem, sok kérdésünk van, Niki. De egy biztos: bármi is legyen, együtt fogjuk kideríteni. És most pihenj. Majd holnap minden világosabb lesz.

Ahogy ott álltunk a torony tetején, a sárkány eltűnt a távolban, és Niki és én egy pillanatra csendben maradtunk, csak a szél és az éjszaka hangjai törtek meg minket.

Valami megváltozott. Valami, ami messze túlmutatott rajtunk. De nem voltunk egyedül. És ha volt bármi is, amit most már tudtam, az az volt, hogy együtt bármit túlélhetünk.