Jon szemszög

Az idő telt, és Niki egyre inkább hozzám szokott. A kislány most már nemcsak a közvetlen figyelmemet igényelte, hanem szép lassan az egész világom középpontjává vált. A kis nevetése, az apró kis kezek, amelyek mindig engem keresnek, amikor valami nem tetszik neki, mindennél többet jelentettek.

De volt egy másik dolog is, amit most már észrevettem: Niki kezdett egyre inkább felnőni. Nem a szó szoros értelmében, de egyre több apró jelet mutatott, hogy felfedezi a világot. Ma reggel például, amikor megpróbáltam elrakni a szobájába, hogy pihenjen egy kicsit, Niki egyszer csak felült a kis fekvőhelyén, és próbálkozott, hogy elérje a legközelebbi kis játékát.

„Mi a…?” - csodálkoztam el, mikor megláttam. A kis kezeivel elérte a játékot, és miután sikerült, büszkén felnézett rám. Az apró mosolya megint ott volt az arcán, és szinte azt éreztem, hogy valami nagyon fontos dolog történt.

„Hát… úgy tűnik, hogy nem is olyan kicsi már,” - mondtam magamnak, miközben elégedetten figyeltem őt.

Niki most már próbált a lábaira állni, és bár még nem volt képes teljesen megállni, a próbálkozásai egyre inkább erőteljesebbé váltak. Ahogy próbált lépni, néhány alkalommal meg is botlott, de mindig ott voltam, hogy megfogjam őt, és biztosítjam, hogy semmi baj ne történhessen.

De aztán…

Egy pillanatra, mikor a kis kezeimmel segítettem neki felállni, Niki egyszer csak megmozdult, és nem vártam el tőle, hogy elinduljon, de ő lépett egyet. Két apró lépés, majd egy édes kis nevetés kísérte őt, miközben a kis lábai alatt a padló nyikorgott.

„Na, nézd csak!” - mondtam, és egy szempillantás alatt fel húztam őt a kezeim közé. -  „Te tényleg komolyan gondoltad!”

A kislány a kis kezével megragadott, mintha azt mondaná, hogy „Igen, ezt én csináltam!” A szemében egy-egy kis fény csillogott, amitől úgy éreztem, hogy valami különleges dolog zajlik most.

Aztán leültem mellé, és próbáltam mindent megtenni, hogy támogassam őt. „Most még pihenj, kicsim. Nem kell sietni. De ez csodálatos volt.”

Niki egy pillanatra ránézett, és mintha megértette volna, amit mondtam, leült mellém. Az apró kis lábai még nem tudtak megállni, de a tekintete biztos volt: ő most már készen állt arra, hogy a világot felfedezze.

És én is ott leszek vele.

„Ez a kezdet, igaz?” - mondtam halkan, miközben a kislány a szemem előtt próbálkozott újra.

Aztán egy apró mozdulattal felemeltem őt a karjaimban, és az ő kis nevetésétől megint megtelt a szoba. Ahogy ő egyre inkább növekedett, úgy éreztem, hogy én is egyre inkább fejlődök.

Niki nemcsak engem tanított meg valami újra, hanem egy új világot is felfedezhettem mellette. És tudtam, hogy bármi is jön, együtt meg fogjuk oldani.