Jon szemszög

A szoba csendes volt, csupán a tűz ropogása hallatszott a sarokban. A gondolataim egyfolytában Nikin járták körbe, és bár próbáltam összeszedni magam, az érzés, hogy veszélyben van, elviselhetetlen volt. A külvilág elérte a határait, és most már egyedül kellett megküzdenem mindennel, hogy megvédjem őt.

Amikor a férfi távozott, hogy elinduljon a nyomozás irányába, én a szobában maradtam. A fejem még mindig zúgott, az izmaim fáradtak voltak, de nem pihenhettem. Minden egyes másodperc számított, hiszen Niki volt az, akit meg kellett védenem.

Az ablakhoz léptem, és a külső világot figyeltem. Az idő zord volt, és az ég alja szürke, a fák ágai hajladoztak a szélben. De valami megváltozott. Egy érzés, amit nem tudtam pontosan megfogni, mintha a levegőben feszültség vibrált volna. A külvilág és a vár között most már nem volt áthidaló fal. Tudtam, hogy valami közelgő fenyegetés ott van, és a tüdőmben érzett szorítás még jobban megerősítette ezt.

„Niki… Maradj erős,” – gondoltam, ahogy egy apró mosolyt erőltettem magamra, miközben a karomat elnyújtottam és elértem az ajtót.

De a belépő léptek hirtelen megzavarták a gondolataimat.

Az ajtón belépett egy ismerős arc, akit a szolgálók ismertek, és aki tudott mindenről.

– Jon, jó hírek vannak. A férfit sikerült követnünk. A csapat már az erdőnél van, és mi hamarosan csatlakozni fogunk hozzájuk.

Az arcom kifejezéstelen volt, de szívem gyorsabban vert. Mindent el kellett követnem, hogy elérjem őt, mielőtt bármi szörnyű történhetne.

De még volt valami, amit el kellett intézni.

– És mi van Nikivel? – kérdeztem sötéten.

A férfi a fejét ingatta, mielőtt válaszolt volna.

– Még mindig alszik. A szolgálók vigyáznak rá. De úgy tűnik, hogy nem lesz semmi baj.

A gondolat, hogy végre megnyugodhattam, pillanatok alatt elillant. Tudtam, hogy bármi történhet, és nem hagyhatom, hogy más veszélyek fenyegetjék őt. Kétségek között hánykolódtam, de végül úgy döntöttem, hogy elindulok a következő lépés felé.

De az érzés, hogy valami történt… valami végzetes közeleg, nem hagyott el.

Niki szemszög

Ahogy kiléptem a szobából, egy új nap kezdett kibontakozni, és a napfény szűrt át a függönyök között. Az érzés, hogy a dolgok nem olyanok, mint amilyennek látszanak, még mindig bennem lüktetett. A világ olyan hirtelen változott meg, hogy azt sem tudtam, mi a valóság, és mi a képzelet.

Bár Jon mellettem volt, és mindent megtett azért, hogy megvédjen, éreztem, hogy valami ott van. Valami, amit nem értettem. Egy árnyék, ami nem hagyott nyugodni.

A szolgálók, akikkel találkoztam, kedvesek voltak. Az egyikük odajött hozzám, hogy friss vizet hozzon, de amikor elfordultam, és a konyhába mentem, valami furcsa érzés kerített hatalmába. Miért nem jöhetett oda apám? Miért nem volt ott, amikor szükségem volt rá?

Ahogy az ablak felé néztem, egy furcsa hangra lettem figyelmes. A levegő vibrált. Valami sötét várt ránk, és valami miatt azt éreztem, hogy soha nem lesz vége a rémálomnak.

Egyszer csak egy szolgáló hangja hallatszott a háttérből.

– Niki, gyere ide, gyorsan! – szólt oda nekem.

Egy pillanatra megdermedtem, de aztán hirtelen kirohantam az ajtón. A léptek visszhangzottak a folyosókon, és a félelem egyre nagyobb lett. A szolgáló arcán pánik ült.

– Jó ég, mi történik? Miért pánikolsz? – kérdeztem elcsukló hangon.

– Jon! – felelte a szolgáló halkan. – Valami történt vele! Egy férfi… egy férfi rátámadt!

A szívem a torkomban dobogott. Nem tudtam, mi történhetett, de bármi is volt, elhatároztam, hogy segíteni fogok.

Amint elindultam, a félelem hatalmába kerített.

Ahogy a folyosón rohantam, a lépteim egyre gyorsabbak és zaklatottabbak lettek. A szívem hevesen vert a mellkasomban, és minden egyes pillanatban azt éreztem, hogy valami szörnyű dolog történt. Az arcom kipirult a pániktól, miközben próbáltam elérni Jon szobáját. A szolgáló lányok, akik már tisztában voltak a helyzettel, idegesen suttogtak egymás között, de senki nem állt meg, hogy megnyugtasson. Mindannyian tudtuk, hogy a veszély nem csupán egy egyszerű félelem – valami sokkal súlyosabb történt.

Amikor végre elértem Jon szobáját, az ajtó félig nyitva volt. Azonnal beléptem, és megpillantottam őt a fekvőhelyén. Az ágyon feküdt, és bár szemei csukva voltak, nem tűnt élettelennek. Valami azt súgta, hogy túl sokat küzdött már, és a teste kimerült. Az arca fájdalmasan nyúzott volt, és a szíve is nehezen dobogott.

– Jon...! – suttogtam elcsukló hangon, miközben a szobába léptem.

A szolgáló, aki az ajtó mellett állt, mélyet sóhajtott.

– Orvost hoztunk. Ő dolgozik rajta, de a vérveszteség súlyos, és szüksége van pihenésre.

Éreztem, hogy a szoba levegője egyre sűrűbbé válik. A kétség és a szorongás átjárta minden porcikámat, és bár a szolgáló szavai próbáltak megnyugtatni, semmi sem tudta eloszlatni azt az érzést, hogy minden elveszhet, ha nem lesz elég gyors.

– Mennyi időbe telik, hogy meggyógyuljon? – kérdeztem, próbálva elrejteni a rettegésemet.

A szolgáló arcán látszott a kétség, és nem tudott egyértelmű választ adni. A tekintete inkább azt sugallta, hogy a remény és a kétség között ingadozik.

– Még nem tudjuk, Niki... – felelte halkan.

A szívem mélyére hatolt a válasz. A gondolat, hogy elveszíthetem őt, túlságosan is elviselhetetlen volt. Jon mindig ott volt mellettem, amikor szükségem volt rá, és most én voltam az, aki nem tudtam megvédeni. Minden pillanatban egyre inkább azt éreztem, hogy a világ sötétebb lesz, ha őt elveszítem.

Ahogy ott álltam mellette, a kezem remegve nyújtottam felé. Az érzés, hogy nem tudtam segíteni neki, fájdalmasabb volt, mint bármi, amit valaha átéltem. Mégis, valahol mélyen tudtam, hogy nem hagyhatom el, hogy ne próbáljam meg megmenteni.

– Nem hagylak el, Jon... – suttogtam halkan, ahogy a kezét fogtam. – Meg fogsz gyógyulni.

Néhány perc múlva az orvos, aki az ajtó másik oldalán dolgozott, belépett, és intett, hogy nyugodjak meg.

– Tartsd benne a reményt, Niki. A veszély még nem múlt el, de az állapota stabilizálódott.

Egy sóhajtással engedtem el a levegőt, és a szemeim könnybe lábadtak. Az orvos biztosított, hogy Jon erősebb lesz, de most már a pihenésre volt szüksége. Úgy tűnt, hogy a harc még nem ért véget, de talán… talán van remény.

Képtelen voltam elhagyni őt. Még akkor is, amikor a szobában minden egyes másodperc olyan nehéznek tűnt, mint egy egész élet.

Jon szemszög

Mikor a fájdalom végre alábbhagyott, és tudatosulni kezdett bennem, hogy ismét élek, valami más is történt. Az első érzés, amit éreztem, az Niki közelsége volt. A keze, ami az enyémet fogta, minden fájdalmat és kimerültséget feledtetett. Az agyam egy pillanatra elnémult, miközben próbáltam összeszedni magam, és felfogni, hogy mi történt.

– Niki... – suttogtam fáradtan, de hangom gyenge volt.

Az arcán láttam a fáradtságot, de valami mélyebb is volt ott. Az aggodalom, a szeretet és egy kis adag félelem.

– Jon, itt vagy. Mindig itt leszek – mondta halkan, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcán. – Most pihenj, kérlek... Azt mondták, hogy erős leszel.

A szavai megnyugtattak, de az érzés, hogy nem hagyhatom el, még mindig bennem élt. Tudtam, hogy harcolnom kell, és hogy nem fogom feladni.

Ahogy a testem végre ellazult, és a fájdalom is enyhült, egyre inkább azt éreztem, hogy a világ körülöttem is stabilizálódni kezd. De minden egyes pillanatban, amikor ránéztem, éreztem, hogy valami súlyos még mindig ott van. Valami, amit nem tudtam elkerülni, és nem hagyhattam figyelmen kívül.

Niki volt az egyetlen, aki nem engedett el engem, és most nekem is ki kellett tartanom.