Jon szemszöge

Niki végre elcsendesedett, és a karjaimban pihent. A kis teste még mindig remegett egy kicsit, de úgy tűnt, hogy már megnyugodott, legalábbis egyelőre. Azonban a sírás után most más probléma is jelentkezett: a kislány éhes volt. A kis kezei a mellkasomra tapadtak, ahogy próbáltam elcsendesíteni őt, de a szemei egyre inkább a tej felé irányultak.

„Hát, tudod…”-  kezdtem, miközben a kicsi, apró kis karjait próbáltam finoman elengedni, hogy kicsit előrébb lépjek. -  „Kis hölgyem, most már ideje lenne enni valamit, nem igaz?”

Nem voltam biztos benne, hogyan kellett volna csinálnom. Nem voltam semmiféle szakértő a babák gondozásában, de próbálkoztam. Gyorsan kimentem a szobából, és találtam egy tejet. Mikor visszatértem, finoman megemeltem Nikit, próbálva neki valami meleg tejjel kínálni.

„Na, gyere, kicsim. Itt a tej,”-  mondtam neki, miközben óvatosan a szájához próbáltam tenni a bögre szélét.

Niki figyelt engem, de ahelyett, hogy az italra koncentrált volna, egyszerűen csak rám nézett. A kis szemei most nem csak remegtek, hanem mintha egy apró mosoly is megjelent volna az arcán, mintha csak szórakozott volna a próbálkozásaimmal. Aztán hirtelen, anélkül, hogy bármit is vártam volna, a kislány hirtelen felnyújtotta a kis kezét, és egyenesen az arcomra köpte az összes tejet.

„Mi…?” - motyogtam, miközben a tej a számra, az arcomra és a kezeimre is ráfröccsent.

A kislány azonnal elkezdett nevetni. Igazi kis huncut! A hangja, még ha csak egy apró kacaj volt is, teljesen elragadott. Úgy éreztem, hogy az egész világ egy pillanatra megállt.

„Ez most komoly?” - kérdeztem, miközben próbáltam letörölni a tejet az arcomról, miközben ő mosolygott, mintha csak tudta volna, hogy valami vicceset csinált.

Aztán hirtelen egy másik dologra lettem figyelmes. A kis kezei most már inkább a kezeim felé nyújtózkodtak, mintha azt akarná mondani, hogy segítsek neki tisztára törölni a tejet. A reakciója még inkább szívbemarkoló volt.

„Hát… ha te így szeretnél…”- mondtam mosolyogva, miközben próbáltam óvatosan letörölni a tejfoltokat a karjaimról. Niki minden mozdulatával csak még inkább megnevettetett.

De végül is a tej mindegy volt. Az, hogy együtt voltunk, az, hogy védelmezem őt, és hogy ő végre jól érzi magát – ez volt a legfontosabb. A kis mosolygós huncutságai pedig már nem tűntek annyira meglepőnek.

„Azt hiszem, azt a nevetést még sokszor meg fogom hallgatni,” - mondtam, miközben át öleltem őt. - „De egy dolog biztos, kicsim… egyedül nem tudlak etetni. Mindig egy kis segítség kell tőled!”

Aztán, miközben megpróbáltam még egy újabb próbát tenni a tejjel, tudtam, hogy bármi is történjen, mindent meg fogok tenni, hogy ő boldog legyen. Az élet egy új kihívással kezdődött, de most már nem voltam egyedül. És Niki huncut kis nevetése, annak ellenére, hogy a tej mindenhol ott volt, többet jelentett, mint bármi más.