Jon szemszög

A szoba még mindig csendes volt, csak a tűz pattogása és a távolból hallatszó szél zaja törte meg a nyugalmat. A kezemet Niki szorította, és bár a fájdalom még mindig ott volt, ahogy a sebek gyógyulni kezdtek, valami más érzés is áramlott át rajtam. Az ő jelenléte nyújtott nekem erőt, a tudat, hogy nem vagyok egyedül.

– Jól vagy, apu? – kérdezte Niki halkan, miközben az ablakon beszűrődő gyenge fényben láttam az arcát. Még mindig volt rajta egy kis aggodalom, de a tekintete most már sokkal nyugodtabb volt, mint pár nappal ezelőtt.

– Igen, most már jobban érzem magam. – válaszoltam, és próbáltam megnyugtatni, bár a fájdalom még mindig ott volt, minden egyes mozdulatnál. – Köszönöm, hogy itt vagy.

Niki halványan elmosolyodott, de a szemeiben ott volt egy kis félelem is. Mintha ő is tudta volna, hogy bár most rendben vagyok, a dolgok még mindig nem teljesen a helyükön vannak. Nem tudtam, hogyan mondjam el neki, hogy a közelgő veszélyek még mindig itt vannak. De most nem akartam még ezt a terhet a vállára rakni.

– Azt mondták, hogy most pihenned kell. – Niki halkan hozzátette, miközben egy kicsit közelebb húzódott, mintha biztosítani akarna, hogy figyelek rá. – Itt maradok veled.

A gondolat, hogy ő velem van, valahogy melegséggel töltött el. Ha nem lett volna ő, talán már nem is lettem volna itt. Ő volt az, aki minden pillanatban mellettem állt, akinek mindig figyeltem minden apró mozdulatát. Ha egyszer végre túl vagyunk ezen, mindent meg fogok tenni, hogy neki jobb legyen. De a veszélyek még mindig ott vannak, és én ezt jól tudtam.

– Niki… – kezdtem, próbálva nyugodtnak tűnni. – Beszélnünk kell egy kicsit.

A lány tekintete megkeményedett, ahogy meghallotta a hangomban a komolyságot. Egy pillanatra még a szíve is megállt, aztán bólintott, és hozzám hajolt.

– Mi történt? Mi a baj, apu?

Még mindig ott volt az a csillogó kíváncsiság a szemében, és a szívem fájt, hogy nem mondhatom neki mindazt, ami történik. De úgy éreztem, elérkezett az idő, hogy elkezdjem megosztani vele a terheket, hogy felkészítsem őt arra, ami még hátravan.

– Niki, nem fogok hazudni neked. Az, hogy most biztonságban vagyunk, nem fog örökké tartani. Az ellenség nem pihen, és amikor legközelebb jönnek, nem biztos, hogy meg tudjuk állítani őket. – mondtam, próbálva minél kevesebb félelmet kelteni benne.

Niki csendben hallgatta a szavaimat, és az arca sápadt lett. Azonban nem láttam rajta pánikot. Éreztem, hogy valahol ő is már megértette, hogy a helyzet komoly.

– Mit kell tennem? – kérdezte halkan, de erőteljesen.

Ez az a pillanat volt, amikor végleg meg kellett hoznom egy döntést. Tudtam, hogy Niki túl fiatal ahhoz, hogy mindent teljesen megértsen, de arra is rájöttem, hogy ha bármi történik velem, neki is képesnek kell lennie arra, hogy megvédje magát.

– A legfontosabb most az, hogy megőrizd a nyugalmad. Még akkor is, ha nehéz. – próbáltam nyugtatni, miközben lecsillapítottam a szívemet. – Ha bármi történik, mindig ott kell lenned, hogy biztonságban maradj.

Niki bólintott, és az én szívem egy kicsit megnyugodott, miközben figyeltem őt. Tudtam, hogy bár még nem készül fel teljesen a világra, mindent meg fog tenni, hogy segíthessen.

– Mi lesz most, apu? – kérdezte Niki, miközben leült mellém, és megfogta a kezem.

A szívemben éreztem, hogy most már nemcsak én, hanem ő is részese lesz annak, hogy hogyan tovább. Ha sikerül túlélnünk ezt a háborút, együtt fogunk harcolni. És ha sikerül, akkor a biztonság már nem egy álom lesz.

– Most pihennünk kell. Aztán újra neki kell kezdenünk. – válaszoltam.

Ezek a szavak mindent megváltoztattak. Tudtam, hogy valami még nagyobb, valami végzetesebb közelít. De úgy éreztem, hogy most, hogy együtt vagyunk, bármi is történjen, mindent meg fogunk tenni azért, hogy túléljük.