Niki szemszög

A szobában csend volt, csupán Jon halk, egyenletes lélegzése törte meg a nyugalmat. Láttam, hogy próbál pihenni, és bár tudtam, hogy szüksége van rá, mégis valami nehéz érzés volt a mellkasomban, hogy itt kell hagynom. De valamiért most úgy éreztem, hogy egy kicsit távolról kell vigyáznom rá. Ő az apám, és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy segítsek neki.

Az ajtót halkan nyitottam ki, hogy ne zavarjam meg, és óvatos léptekkel elindultam lefelé a lépcsőn. Az egész vár nyugodtnak tűnt, mintha az idő megállt volna, hogy mindannyian megpihenhessünk. De én tudtam, hogy Jonnak most erőre van szüksége. Még akkor is, ha most ő volt az, aki pihent, nekem még erősebben kellett küzdenem.

A konyhában alig volt mozgás, csak egy-két szolgáló lány dolgozott. Az illatok, amik a levegőben keveredtek, olyan otthonosak voltak, hogy elfelejtettem egy pillanatra, mi történt. A friss kenyér, a sült húsok, a friss zöldségek mind azt üzenték, hogy az élet megy tovább. Nekem is mennem kellett, és úgy döntöttem, hogy hozok valamit Jonnak.

Miközben megálltam, hogy körülnézzek, egy szolgálólány észrevett, és azonnal hozzám lépett.

– Jó reggelt, kisasszony! – mondta kedvesen, miközben a haja alatt elrejtette mosolygós szemét. – Mi járatban?

Én csak elmosolyodtam, és bólintottam.

– Jonnak szeretnék vinni valami ételt. Nagyon gyenge, és szüksége van az erőre. – válaszoltam halkan, próbálva nem túl hangosan beszélni, mert nem akartam, hogy Jon zavarban legyen.

A szolgálólány szemei lágyan csillogtak, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha még közelebb jönne.

– Hát,  ez igazán kedves tőled, kisasszony! – mondta, miközben egy tányért tett elém, amit friss leves és kenyér töltött meg. – Segíthetek még valamiben?

Bólintottam, majd egy kicsit elpirultam.

– Köszönöm, már van elég. Az étel is elég lesz, csak hogy biztos legyek benne, hogy jól esik neki. – mondtam, miközben kezemet a kis tálkán pihentettem.

Ahogy a lány visszavonult, még egy másik szolgáló megállt mellettem. Ő is olyan kedvesen mosolygott, hogy szinte elfelejtettem, milyen nehéz napokon vagyunk túl.

– Olyan aranyos vagy, hogy ilyen gondoskodó vagy apád iránt! – mondta a másik lány. – Biztosan büszke rád.

Én zavarba jöttem, és gyorsan elfordítottam a fejemet, hogy ne lássák a pirulásomat. Valahogy mindig így éreztem magam, ha az emberek kedvesek voltak velem.

– Köszönöm... De nekem nem is az a fontos, hogy mit gondolnak rólam. Csak hogy apu jól legyen. – válaszoltam, és elindultam visszafelé.

A lányok mosolygós tekintettel néztek rám, és aztán csendben, egymásra nézve folytatták a munkájukat. Miközben lementem a lépcsőkön, szinte éreztem, hogy valami melegség áramlik végig rajtam. Nem mintha túlzottan szerettem volna a figyelmet, de valahogy, amikor az emberek kedvesek voltak velem, úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Talán mások is figyelnek rám, és talán, ha segítek, még több kedvességet kapok.

Ahogy visszaértem Jonhoz, láttam, hogy ő még mindig pihen. A tányért óvatosan az ágya mellé tettem, és egy pillanatra csak figyeltem őt. Még mindig aludt, de most már másképp nézett ki. Már nem tűnt olyan kiszolgáltatottnak, mint előbb.

Aztán, miközben figyeltem, egy halk hang szólalt meg az ajtó felől.

– Niki, hoztál valamit? – kérdezte Jon gyenge, rekedt hangon, amire egy pillanatra megijedtem.

Gyorsan odamentem hozzá, és egy mosollyal válaszoltam.

– Itt van, apu. Az orvosok mondták, hogy pihenj, de én hoztam neked valamit enni. – mondtam, miközben a tányért a kezébe tettem.

Jon egy pillanatra megfogta a kezem, és hálásan nézett rám.

– Köszönöm, Niki... Te mindig tudod, hogyan tegyél jobban. – mondta halkan, és a mosolya is valahogy megnyugtatott.

Úgy éreztem, hogy bár az életünk nem volt könnyű, most valami rendkívül erős kötött össze minket. Talán most már mindkettőnknek szükségünk volt egy kis pihenésre, egy kis nyugalomra. Én ott voltam, hogy gondoskodjak róla, és ő ott volt, hogy megvédjen engem.