Niki szemszög

Ahogy Jon összerogyott előttem, a szívem majdnem megállt. A szemei elhomályosodtak, és az egész teste remegett, miközben a vér egyre csak szivárgott a ruhájából. Minden lépés, amit tett, úgy tűnt, mintha az utolsó lenne. Ő az én apám, és ha most elveszítem, nem tudom, mi lesz velem.

– Jon! – szólítottam meg halkan, de nem kaptam választ. A fájdalom az egész testemben eluralkodott. Valahogy mégis erőt kellett találnom.

Aztán eszembe jutott Szellem. A farkas ott állt mellettem, figyelve, ahogy Jon elkezdett lassan összerogyni. – Segítened kell! – mondtam neki, miközben a farkas elé léptem, és a homlokát megsimogattam. – Kérlek, hozd el nekünk a segítséget.

A farkas egy pillanatra mintha megértette volna. A szemei, amelyek eddig mindig csak védelmeztek, most a helyes irányba vezettek. Szellem elindult, és néhány pillanaton belül eltűnt a fák között, hogy segítséget hozzon.

De én nem állhattam meg. Jon nem volt eszméleténél, és tudtam, hogy ha nem teszek valamit, minden elveszik.

Halkan lépkedtem hátra, miközben próbáltam erőt gyűjteni. A szél vágott, és a hó szinte vakítóan csillogott. Hogyan juthatnék vissza a várba? – kérdeztem magamtól, miközben Jon testét próbáltam közelebb húzni. Még alig voltam elég erős, hogy önállóan cselekedjem, de nem adhattam fel.

A vár ott volt, nem messze tőlünk, és ha odajutunk, még talán segíthetnek rajta.

Az eszméletlen Jonnal nehezen tudtam haladni, de minden lépés egy újabb reményt adott. A vér, amelyet elhagytam, összeszedve lassan kiömlött a hóra, de valami ösztönösen hajtott előre.

Aztán egy távoli hangot hallottam. -Szellem! – kiáltottam, miközben az öröm elöntötte a szívemet. A farkas egy pillanat alatt ott volt, és most már megértette a dolgát. Rám nézett, és mintha látta volna, hogy elfáradtam, odalépett Jonhoz, és segített nekem abban, hogy őt a háta mögé emeljem.

A farkas, aki erősebb és gyorsabb volt, mint bárki, most gyors léptekkel elindult vissza a vár felé. Ő lesz az én hídem.

A fájdalom elviselhetetlen volt, de a remény, hogy nem vagyok egyedül, hogy segítséget kapunk, megakadályozott abban, hogy megálljak. Lassan, szinte gépiesen haladtam a fák között, miközben a hó egyre jobban beborította a talajunkat.

A vár egyre közelebb került, és amikor végre beléptek a kapukon, az udvaron ott álltak a többiek, akik azonnal észrevették, hogy Jon súlyosan megsérült.

– Segítség! – kiáltottam elkeseredetten. – Jon! Az apám! Valaki segítsen!

A katonák és a szolgák gyorsan oda siettek, és segítettek abban, hogy Jon a várba kerüljön. Éreztem, ahogy minden erőm elhagyott, de nem hagyhattam, hogy elgyengüljek. Rögvest az orvosért kiáltottam.

– Orvost! Azonnal! – mondtam, miközben Jon mellett térdeltem.

A férfi, aki eddig figyelmen kívül hagyta a fájdalmamat, most halványan felnyitotta a szemét. Kétségbeesetten néztem rá.
– Jon, kérlek, ébredj!

– Niki… – alig hallhatóan suttogta. – Ne… ne aggódj…

– Ne beszélj most! – válaszoltam elkeseredetten. – Orvost hozok! Segíteni fog rajtad ígérem - mondtam elcsuklo hangon és könnybe lábadt a szemem .

Ekkor belépett egy idősebb férfi, egy szakállas orvos, aki gyorsan oda lépett Jonhoz. Megvizsgálta, és azonnal parancsokat adott.

– Niki, el kell hagynod a szobát. – mondta az orvos, miközben gyorsan cselekedett. – Most már mi jövünk. A fiú súlyosan megsérült. A vérveszteség komoly, és a sebei is mélyek. Ha nem kap segítséget, nem fog túlélni.

A szívem egy pillanatra megállt, de próbáltam nem pánikba esni. A háta mögé léptem, és egy pillanatra az ajtókeretnek támaszkodtam.

– Ő az apám! Nem mehetek el tőle! – szinte könyörögtem az orvosnak.

Az orvos megértette a félelmemet, és a karját nyújtotta felém.
– Rendben van. Itt maradhatsz, de most hagyjuk, hogy végezzünk a dolgunkkal.

Ahogy az orvos és a segédei elkezdték ellátni Jon sebeit, én az ágy szélére ültem, és szorosabban összeszorítottam a kezem. Az én apám, aki mindig ott volt értem, most ott feküdt mozdulatlanul, és én semmit sem tehettem érte.

Az orvosnak sikerült leállítania a vérzést, de a sebek túl mélyek voltak. Ahogy dolgoztak rajta, hallottam, hogy suttognak egymásnak. – Sok vért veszített, ha nem ébred fel hamarosan, akkor…

Az orvos nem fejezte be a mondatot, de tudtam, hogy mit akart mondani. Ha Jon nem küzd tovább, akkor… akkor elveszíthetem őt.

De én nem engedhetem el. Nem most. Nem, amikor végre újra itt van velem.

– Jon, kérlek… kérlek, ébredj! – suttogtam, miközben az ujjaim az övére fonódtak. – Ne hagyj itt!

Az orvos végül úgy döntött, hogy egyelőre nem tud többet tenni, és elhagyta a szobát. Egyedül maradtunk. De én nem álltam meg. Végig ott maradtam, éberen figyeltem minden mozdulatát, és reméltem, hogy a szíve tovább dobog.

– Ne hagyj el, apu! – mondtam halkan, és a könnyek folyni kezdtek az arcomon.

Jon szemszög

Fájdalom. Mindenem sajgott. Mintha az egész világ összeomlott volna, és én a közepén feküdtem, elveszve. A szemeim nehezen nyíltak ki, de amikor megpróbáltam összpontosítani, csak homályos foltokat láttam. Mintha valami köd burkolta volna a világot körülöttem.

Aztán hallottam Niki hangját. Niki…

A nevem, ahogy kimondja, mintha emlékeztetne arra, miért élek. Az én kis lányom. Az én felelősségem. Valahol az eszméletlenség határán éreztem magam, de még próbáltam küzdeni.

– Jon… kérlek, ébredj! – suttogta a hangja. – Ne hagyj itt!

Akkor végre sikerült összeszednem annyi erőt, hogy kinyissam a szemem. Az arcomat valami hideg érintette. Az volt a keze. A keze, ami meleg volt, és ami most annyira erősen szorított.

– Niki… – próbáltam megszólalni, de a hangom alig jött ki. – Ne aggódj… itt vagyok.

De a világ még mindig homályos volt. Nem tudtam, mi történik, csak azt éreztem, hogy ott van. És hogy bármi is történik, nem hagyhatom el őt.

A fájdalom eluralkodott rajtam, és tudtam, hogy nem tartok már sokáig. Az eszméletlenség lassan elnyelt, de egy apró érzés bennem maradt. Niki, kérlek, ne hagyj el!