Jon szemszög

A Fekete Vár romjainak szélén álltam, és a tűz fényei még mindig élénken pislákoltak az udvaron, ahol néhány testvérem a törmelékeket próbálta eltakarítani. A sárkány eltűnt, de a rémület még ott lógott a levegőben, mint egy fojtogató árnyék. Az emberek összesúgtak, és bár megpróbáltak látszólag nyugodtak maradni, mind tudták, hogy ami történt, nem volt egyszerű támadás – valami különleges dolog zajlott le itt.

És ott volt Niki.

A kislány, akinek szemei, mint a tűz, úgy ragyogtak a szobában, ahogy a sárkány tekintetét is visszatükrözték. Kétségbeesetten próbáltam védeni, de nem számított, hogy a gyermek még mindig alig több mint csecsemő. Egyesek nem értették, mi történt, és csak egy kérdés volt, amit fel akartak tenni:

Miért történt mindez?

Egyre többen gyűltek össze körülöttem, ahogy a hír elérte a várat. A testvéreim arcán nem csak ijedtség volt, hanem egyre inkább gyanakvás is.

„Jon, mond el nekünk, mi történt?” kérdezte Bowen Marsh. Az arcán nem volt semmi kedvesség, inkább nyílt kétkedés. „Miért támadott a sárkány? Miért éppen a mi várunkat?”

„A kislány…” kezdtem, de a szavak elakadtak a torkomban. Hogyan magyarázhattam el, hogy egy sárkány nem támadott meg minket, hanem inkább… mintha ismerte volna Nikit?

„Miért ne egy másik helyet támadtak volna meg?” egy másik őr szólt közbe, ahogy közvetlenül Bowen mellé lépett. „Miért pont a mi várunkat? Egy csecsemőért? Mi van, ha ez mind csak egy trükk, egy csapda?”

„Micsoda?” csattantam fel, próbálva megőrizni a hidegvérem. „Miért hibáztatnátok őt?”

„És mégis mit mondjunk, Jon?” szólalt meg egy újabb férfi, akit nem ismertem, de láttam, hogy közel áll a testvéreimhez. „Egy sárkány támadta meg a várunkat. A lány ott volt. És most mindannyian tudjuk, hogy a Targaryenek sárkányai nem véletlenül támadnak. Mi van, ha ő volt a célpont?”

„Nem lehet!” kiáltottam, és már éreztem a dühöt magamban, hogy megvédjem Nikit. „Nem tudjátok, miről beszéltek! A kislány nem tett semmi rosszat!”

„De miért nem támadta meg a sárkány a többi testvért?” egy másik férfi kérdezte, és minden szem rám szegeződött. „Miért hagyta el a várat, miután szétrombolta a falakat?”

Éreztem, hogy a feszültség egyre nő. A kérdések, a gyanú, mind-mind Niki körül forogtak. Az emberek nem értették, és nem akarták megérteni. Az igazság, amit én láttam, és amit éreztem, túl különleges volt a számukra.

„Elég legyen!” szólalt meg egy mély, határozott hang a tömeg mögül. Mormont lépett elő, az egyik legidősebb és legbölcsebb testvér. „Jon igazat mond. Nincs bizonyítékunk arra, hogy a kislány bármit is tett volna. De az egyetlen dolog, amit biztosan tudunk, hogy az ő élete mostantól a mi felelősségünk. Megvédi őt mindenki, aki a mi testvérünk!”

A férfi, aki eddig vádaskodott, elhallgatott, és mindenki csendben maradt, miután Mormont beszélt. De még mindig éreztem a gyanakvást. A szavak, amiket mondtak, a kétségek és a félelem nem tűntek el.

„Tudom, hogy nehéz, de most már ez a mi felelősségünk,” folytatta Mormont. „Niki a mi családunk. Ha bármi történik, nem ő a hibás. Mindnyájan együtt fogjuk megoldani.”

A csend egy pillanatra teljes volt.

Éreztem, hogy mindannyian várnak valamit – talán egy jelet, hogy jó döntést hoztunk. És bár nem tudtam, mi vár ránk a következő napokban, valamit biztosan tudtam:

Niki nem volt többé egy idegen. Most már ő is a mi családunk. És mindent meg fogok tenni, hogy védjem.

A feszültség egyre csak nőtt . Az emberek  között egyre hangosabb beszélgetések , vádaskodások és kételyek törtek elő . Nem bírtam tovább nézni , ahogy a testvéreim , akiknek a társaságàt mindig tiszteltem , most gyanakodva tekintettek Nikire , és gyakorlatilag őt hibáztatták a sárkány támadásàért .

" Miért nem láttuk miatta előre a jeleket ? " - hallottam meg egy férfi hangját , aki eddig csendben figyelte az eseményeket . - " Miért nem akadályoztuk meg , hogy ide érjen a sárkány? "

" Elég volt ! " - kiáltottam és a harag , amit eddig sikerült el fojtanom , most tört elő belőlem .  - " Miért hibáztatjátok őt ? Még csak egy gyermek ! Egy ártatlan kis baba ! Semmiről se tett , hisz semmi rosszat se tett ! "

" Jon ne légy naiv " - szólalt meg egy másik férfi - " A sárkány nem véletlenül jelent meg . Ha ő nem lenne itt , akkor a vár most nem lenne romokban ! "

A szó csata egyre élesebbé vált . A vádak és az ellenszenv , amit a többiek próbáltak ki adni magukból , mind engem céloztak . Az agyam olyan gyorsan pörgött , hogy alig bírtam követni a vitát , de egyre biztosabb voltam benne , hogy a helyzet hamarosan el fajul .

" Én védelmezem őt ! " - válaszoltam és a düh teljesen eluralkodott rajtam - A sárkány nem miatta jött ! Nem ő hívta ide ! "

" Te mindig is túlzottan érzelmes voltál ! - ordította az egyik férfi . - " Milyen világba élsz te Jon? A Targeryenek mindig is veszélyesek voltak ! Az egész családjuk katasztrófât hozott a világra , és most egy gyermeket hoztál ide , aki akár el is pusztíthat mindannyiunkat !

Már nem tudtam visszafogni magamat .

" Ezek ostoba szavak ! " - ordítotam és léptem egyet előre - " Niki nem tehet semmiről , és ha bárki bántani meri, akkor ahhoz meg kell küzdenie velem !

Az emberek gyorsan elkezdtek feszülni , és mindannyian a közelünkben léptek . A tekintetek élesebbé váltak , mintha a szavak harci fegyverekké alakultak volna. A levegő vastag  lett a düh és a félelem között . Egyesek próbáltak visszatartani minket , de nem figyeltem rájuk. Az idegesség , a düh , az érzés , hogy valamit meg kell védenem , mindent elhomályosított.

És akkor történt.

Valaki a karomnàl megragadott és össze gabalyodtunk . A kiáltàsok és a káosz elnyomták a fájdalmat , ahogy a földre zuhanva folytattuk tovább a verekedést. Az udvar felbolydult , mint egy csatatér és mindenki elfelejtette , hogy miért harcoltunk. A kezdeti indulatok , a szavak , amelyek nem tudtak békét hozni , mind ott voltak az ütéseink között .

De a kislány ....

Niki sírása elnyomott minden más hangot.

" Jon !" - hallottam hirtelen egy hangot , ahogy a nevem kiállítja.

Az egyik férfi , aki a verekedés közepette átvette a kislányt , most ott állt riadtan .  Niki karjai az ingjébe kapaszkodtak , és hangosan sírt , miközben a férfi próbálta megnyugtatni . A kis test, amit eddig biztonságba tartottam , most egy idegen karjaiba volt , és a sírása olyan éles és fájdalmas volt , hogy úgy éreztem , mintha a saját lelkem szakadt volna meg .

"Tedd le őt ! "- kiáltottam és azonnal fel ugrottam a földről , hogy oda rohanjak . A verekedés abbamaradt , ahogy minden szem Nikire szegeződött . A férfi habozott , de látta a tekintetemben azt az elszántságot , ami arra késztette , hogy végül el engedje a kislányt .

Óvatosan, szinte félve tette le a kislányt, és Niki azonnal rám nyújtotta a kezét. Még mindig sírt, de az én karjaimban biztonságban érezte magát, ahogy a kis test, az apró, remegő kezek a mellkasomra simultak. Az ő hangja elnyomott minden más zajt, és minden figyelem ránk összpontosult. Niki sírása fájdalmasan éles volt, de én csak erősebben öleltem magamhoz, próbálva nyugtatni.

„Shh… nyugodj meg, kicsim. Nincs semmi baj,” - suttogtam neki, miközben finoman ringattam a karjaimban.

A férfi, aki átvette őt, most némán hátrébb lépett, és az emberek el hallgattak. Az arcukon még mindig ott volt a kétely, a félelem, de a kislány sírása valahogy mindent megváltoztatott. Az emberek talán látták, hogy ő nem csupán egy idegen gyermek, hanem valaki, akinek az élete most már összefonódott a miénkkel.

De a levegőben még ott voltak a kérdések. Valaki a hátsó sorokból félénken megszólalt.

„Jon, biztos vagy benne, hogy nem ő az, aki miatt  a sárkány támadott?”

A kérdés olyan erővel csapódott belém, hogy szinte bele sajdult a szívem. De most már nem tudtam többé elrejteni, amit éreztem.

„Ő nem a sárkány miatt van itt. Ő csak egy kislány, aki védelmet keres. És amíg én itt vagyok, mindent meg fogok tenni, hogy meg védjem.”

A szavak, bár nem változtattak meg mindent, úgy tűnt, hogy egy pillanatra el csendesítettek valamit a körülöttem állókban. Az emberek némán figyeltek, és bár a feszültség nem tűnt el teljesen, egy kis csend ereszkedett a társaságra.

De tudtam, hogy a harc még csak most kezdődik.

Niki még mindig sírt, de már nem olyan vadul. A kezét az én ingemhez szorította, és az arca az enyémhez nyomódott. Megnyugodott egy kicsit, ahogy az apró testét magamhoz szorítottam. Az arcán végigfolyt egy könnycsepp, amit én óvatosan letöröltem, miközben szelíden ringattam.

„Rendben, kicsim… most már itt vagyok. Itt leszek mindig, meg védlek…” - mondtam, miközben próbáltam biztosítani őt, hogy semmi sem árthat már neki.

A háttérben még mindig halk beszélgetések folytak, de most egyre inkább úgy éreztem, hogy mindenki kezdi elfogadni, hogy Niki nem egy idegen számukra. És ha még nem is tudták biztosan, mi történik, tudták, hogy ő a mi felelősségünk, hogy mindannyian egy család vagyunk.

De hogy mi fog történni a jövőben, azt még nem tudtam. Az biztos volt, hogy bármi is álljon előttünk, most már nem egyedül kell szembenéznem vele. Nikit nem hagyhatom el. Mostantól ő volt a legfontosabb számomra.