Jon szemszög

A világ körülöttem tompán elmosódott, mintha a sötétség egy vastag takaróként borult volna rám. A testem súlya égette a földet, és minden egyes lélegzetvétel egyre nehezebb volt. A hideg hó, amiben feküdtem, nem volt elég ahhoz, hogy enyhítse a belső fájdalmat. A vérem lassan, de folyamatosan áramlott a hófehér talajba, mintha már nem lenne visszaút.

Éreztem, hogy valaki értem jön. Az arcomat érintette valami meleg kéz, a testem elnehezült, mintha valami hatalmas súly nehezedne rám. A torkomban dübörgött a pulzusom, a fejem lassan ringott, és valahol, a távolban, halk beszélgetés csendült fel.

– Még életben van. Vigyázzatok, vigyétek vissza gyorsan!

A hangok szinte összefolytak a fájdalommal, de valami arra ösztökélt, hogy próbáljam kinyitni a szemeimet. Aztán valaki karjait éreztem a hátamon, és lassan, de biztosan emeltek. Egy másodpercig úgy tűnt, hogy az egész világ körülöttem forog. A levegő hidege megcsapott, és egy újabb fájdalom siklott át rajtam, mikor megpróbáltak felállítani. De nem bírtam ellenállni. A kezem ökölbe szorult, és minden lépés, amit tettek, fájdalmat hozott.

A hó most már nem égett, és mintha egy fátyol borult volna a tudatomra. Az utolsó dolog, amit érzékeltem, az a sötét fák között kavargó szél volt, és a távolból hallottam, hogy valaki kiáltott a nevem.

Jon!

És aztán minden elsötétült.

Amikor először felébredtem, az első dolog, amit éreztem, a fájdalom. Az egész testem úgy tűnt, mintha több ezer apró tüske szurkálna belém. A bőröm bizsergett, a levegő éles volt és hűvös, de kellemesen friss, ahogy a szoba levegője a bőrömre fújta. Az illat ismerős volt, mintha a vár valamelyik szobájában feküdtem. A fények tompán szűrődtek be a régi ablakon, és lassan megpróbáltam kinyitni a szemem. Az éles fájdalom szinte azonnal megjelent, és rögtön el is hunytam a szemem.

Egy kéz simította végig a homlokomat, és egy ismerős hang szólalt meg.

– Jon, jól vagy?

Ahogy a hang eljutott hozzám, felismertem. Tormund. Az ő hangja volt, durva és erőteljes, de most valahogy aggódóan.

Megpróbáltam megmozdítani a kezem, de az olyan fájdalmas volt, hogy felnyögtem.

– Ne próbálj megmozdulni – figyelmeztetett Tormund. – Még pihenj egy kicsit, a sérüléseid súlyosak.

Próbáltam erőt venni magamon, de a karjaim úgy tűntek, mintha teljesen elernyedtek volna. A levegő hiánya miatt egy pillanatra azt hittem, megfulladok, de Tormund gyorsan a segítségemre sietett. Egy pohár víz érintette az ajkaimat, és mikor belekortyoltam, az íze fémes volt, de megnyugtatott.

– Hol van… Niki? – suttogtam, miközben elnyeltem a vízet, és próbáltam megérteni a helyzetet. Az eszméletlenség, ami elfogott, mindent összemosott bennem.

Tormund arca komorra váltott, és elhallgatott egy pillanatra. Éreztem, hogy valami nem stimmel.

– Nyugodj meg, Jon… már megpróbáltuk kimenekíteni, de még nem hoztuk vissza.

A torkom összeszorult. Nem hozták vissza.

– Mi történt? – kérdeztem rekedten. A hangom élesebb volt, mint bármi, amit valaha is hallottam.

Tormund mélyet sóhajtott, majd lassan válaszolt.

– Képtelenek voltunk követni őt. Az elrabló túl gyors volt. A lány… őt is elrabolták.

A szívem a torkomban kezdett kalapálni, és valami rémület kezdett teret nyerni bennem. Niki még mindig ott van.

– Meg fogom találni. – Az én hangom már sokkal erősebb volt, mint korábban. – Mindent meg fogok tenni érte.

Tormund rám nézett, és egy pillanatra elcsendesedett.

– Tudom, Jon. De pihenned kell. Különben nem éred el őt.

De a szavaira nem figyeltem. A szemeim egy pillanatra elhomályosultak, és csak a gondolat volt erősebb: Nikit meg kell találnom.