Jon szemszög

A reggel hűvös levegője még az ablakon beszivárgó napsugarakkal együtt is csípősen ébresztett fel. A ház csendes volt, és bár tudtam, hogy Niki még mindig pihen, valami más, mint a szokásos reggelek, most mégis más volt. A szívemben ott bujkált egy kis nyugalom, amit a tegnap esti pillanatok hoztak el, amikor végre úgy tűnt, hogy Niki megnyugodott. A tegnapi fájdalmas élmények nem tűntek el teljesen, de a reggeli fény, amely a ház minden szegletét betöltötte, mintha új reményt adott volna.

Lassú léptekkel elindultam a konyhába, és a hűtőt kinyitva próbáltam összeszedni néhány ételt, amit reggelire készíthetek. A gondolataim folyamatosan Nikin jártak. Arra gondoltam, hogyan fogom elmagyarázni neki, hogy bármi történik, nem szabad hagynia, hogy a külvilág határozza meg, ki ő. Az ő lelke olyan erős, mint a legnagyobb harcosoké. Én mindig itt leszek, hogy támogassam őt, és bármi, amit elmondanak neki, nem számít.

Ahogy készítettem a reggelit, halkan hallottam egy apró nyikorgást a lépcsőn. Tudtam, hogy Niki ébredt fel. Az ajtó lassan kinyílt, és egy kis, gyenge alak jelent meg a küszöbön. Az ő arca még mindig fáradt volt, de valahol mélyen, a szemében volt valami más. Valami erő, ami tegnap este még nem volt ott.

– Jó reggelt, apu – mondta, a hangja egy kicsit rekedt volt, de most már sokkal biztosabb, mint tegnap.

A szívem megnyugodott, ahogy a szemeit figyeltem. A fáradtság még mindig ott volt, de a tegnapi félelem már nem tükröződött annyira az arcán. Az ő mosolya most más volt, mint bármi, amit eddig láttam. Egy kicsit bátrabb, egy kicsit erősebb.

– Jó reggelt, Niki – válaszoltam, miközben megfordultam és megpillantottam őt a konyha ajtajában. – Hogy érzed magad? Jobban vagy?

A kislány lassan közelebb lépett, és én észrevettem, hogy most már sokkal stabilabban lépked, mint tegnap. Az arca színesebb volt, mintha valami új erő rejtőzne benne. Még mindig apró jeleit láttam a fáradtságnak, de most már nem tűnt annyira kimerültnek.

– Igen, apu… már nem érzem olyan rosszul magam – mondta, miközben egy halvány mosolyt villantott felém. – Köszönöm, hogy vigyáztál rám.

– Mindig is vigyázni fogok rád – mondtam neki, miközben letettem a serpenyőt a tűzhelyre. – Miután reggelizünk, pihenhetsz egy kicsit. De előtte, mit szólnál egy kis friss levegőhöz?

Niki elgondolkodott, és láttam rajta, hogy bár a tegnap este még mindig benne van, a kis félelem most már kezdett alábbhagyni. Valahol mélyen tudta, hogy erősebb lesz. És ez talán épp az, amire szüksége volt.

– Igen, jó ötlet – válaszolta, és a szemeiben megcsillant egy kis kíváncsiság. – Szeretem a friss levegőt. A házban egész nap bent voltam…

Amikor reggeliztünk, egy kicsit könnyedebb volt a hangulat, mint a szokásos reggeleken. Niki, bár még nem mondta ki teljesen, hogy mi történt benne, most valami új határozottsággal ült az asztalnál. Az én szívem is egy kicsit megnyugodott, ahogy láttam, hogy bár még nem tűnt el teljesen minden, amit a tegnap hozott, Niki most már képes volt nevetni, beszélgetni, és elmondani, hogy jól van.

Miközben az ablakon beáramló fényben a táj egyre világosabbá vált, valami új kezdett kibontakozni. És bár tudtam, hogy sok mindent át kell vészelni, az a kis mosoly, amit Niki most adott, megadta a reményt. Mert bármilyen sötét is volt tegnap, a reggel mindig elhozza a fényt.

– Mi lenne, ha elmennénk egy kicsit sétálni a környéken? – kérdeztem, miközben a szemeibe néztem, és láttam, hogy érdeklődve figyel.

Niki egy pillanatra elgondolkodott, majd bólintott.

– Miért ne? – mondta, és a mosolya végre olyan volt, mint régen.

És ahogy együtt elindultunk a szabadba, éreztem, hogy mindent meg fogunk oldani, bármilyen akadályok is jöjjenek. Most már ott voltunk egymásnak, és ez mindennél fontosabb volt.