Jon szemszög

Ahogy a szoba melegét éreztem, miközben Niki a takaró alatt feküdt, a feszültség, ami már egy jó ideje az egész testemet áthatotta, végre egy kicsit enyhült. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy mindez megtörtént. Hogy a lányomat, akit mindennél jobban szeretek, egy pillanatra elveszítettem. De most itt volt velem, és bár még gyenge volt, tudtam, hogy elég erős ahhoz, hogy túljusson ezen a nehéz pillanaton.

A szoba csendjét Niki halk, szaggatott lélegzete törte meg. Figyeltem, ahogy a szemei lassan kinyílnak, és ő fáradtan felül, de nem mozdult tovább. Az arcán a nyugtalanság jelei látszódtak, ahogy próbált magához térni.

– Apu… – mondta halkan, miközben a kezemet keresgélte. – Mi történt? Hol vagyok?

A hangja olyan gyenge volt, hogy szinte összeszorult a szívem, miközben megpróbáltam vigyázni rá.

– Itt vagyunk otthon, Niki. Minden rendben lesz – válaszoltam, miközben óvatosan megérintettem a kezét. – Most egy kicsit pihenj, rendbe jössz.

Niki lassan, de biztosan felnézett rám, és a tekintete valami fájdalmas kérdést sugallt. A lelke még mindig nem tért vissza teljesen, de valami miatt úgy éreztem, hogy egy pillanatra mindketten egy helyen vagyunk, egy olyan helyen, ahol biztonságban érezhetjük magunkat.

– Apa… miért mondják mindig, hogy én nem tartozom ide? Miért bántanak engem? – kérdezte, és a hangja még mindig kicsit remegett.

A szívem egy pillanatra összeszorult. Tudtam, hogy a kérdés nem csak az ő agyában, hanem a lelkében is ott motoszkál. Hiszen Niki sosem kérdezte ezt a dolgot, amíg nem kezdtek el mások beszélni róla. A „fattyú” szó, amit azelőtt is hallott, most egyre inkább elérte a tudatát.

– Tudod, Niki… az emberek néha nem értik meg, hogy mi mindannyian mások vagyunk. És nem számít, hogy mi mit mondunk nekik, vagy hogy honnan jöttünk. Az igazi erő az, hogy te megérted, ki vagy valójában. Nem az számít, hogy mit mondanak, hanem az, hogy mi mit érzünk – mondtam neki, miközben a tekintetemet próbáltam a szemébe fúrni, hogy megértse.

De a fájdalom, amit a tekintetében láttam, nem tűnt el. Ő még mindig küzdött.

– Miért érzem mégis úgy, hogy valami nincs rendben? – suttogta, miközben összeszorította a szemét. – Miért érzem, hogy sosem lehetek elég?

Ez a kérdés ott volt a levegőben, és bár próbáltam a legjobb tudásom szerint válaszolni, tudtam, hogy nem könnyű megnyugtatni valakit, aki ennyire kételkedik önmagában.

– Niki, ne hagyd, hogy bárki megmondja neked, ki vagy! – mondtam, miközben átöleltem őt. – Te sokkal több vagy, mint amit bárki mondhat. Az erő benned van, és én itt vagyok, hogy támogassalak. Mindig itt leszek.

Egy pillanatra elcsendesedtünk, csak a szoba halk zúgása töltötte be a teret. Aztán Niki lassan felemelte a fejét, és a szemeiben egy apró fény csillant. Egy pici mosoly, ami olyan ritkán jelent meg, most mégis ott volt.

– Köszönöm, apu – mondta Niki, miközben a kezét az enyémhez szorította. A hangja ezúttal már egy kicsit erősebb volt, és az arcán egy halvány mosoly jelent meg. Az a mosoly, amelyet már annyira régóta szerettem volna látni, és most végre ott volt.

Tudtam, hogy még hosszú út áll előttünk, hogy végleg meg nyugodjon és újra teljes legyen, de most már mindketten tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül ebben a harcban. Az apai szeretet és a család ereje mindent elbír. És bár a világ kívülről bántja, belül mindig ott van a szeretet, ami erőt ad.

Az ajtó halkan kinyílt, és én, Niki, és Szellem, a farkasunk, mind tudtuk, hogy a legnagyobb harc még előttünk van. De most már nem kellett félni, mert volt valaki, aki mindig ott lesz mellette, bármilyen vihart is hozzon a jövő.

– Ha valaha bármi is nehéz lenne, Niki, tudd, hogy mindig számíthatsz rám – mondtam, miközben a kezét szorosan fogtam.

A kislány bólintott, miközben egy újabb mosolyt küldött nekem, és bár tudtam, hogy a fájdalom még nem múlt el teljesen, valami mégis változott benne. Mintha egy kis darabja visszatért volna a bizalomnak, ami ott volt, mielőtt minden elkezdődött.

– Itt leszek, apu. És… köszönöm, hogy meg mentettél – mondta, miközben a takaró alá bújt, és végre úgy tűnt, hogy egy kicsit megnyugodott.

A szobában most már csend volt, de a nyugalom olyan erősen hatott ránk, hogy a szívem egyre inkább azt súgta: mindent meg fogunk oldani. A világ talán nem értette meg őt, de én igen. És mindaddig, amíg itt vagyok, Niki sosem fog egyedül maradni.