Jon szemszög

A szívem hevesen vert, ahogy a tó partján a vízből kivettem Nikit. Az egész világ összefolyt körülöttem, de minden gondolatom egyetlen helyre irányult: Niki. A sápadt arca, a szemei, amelyek mintha már nem lennének teljesen itt, mind-mind a szívemre nehezedtek. Az az érzés, hogy elveszíthetem őt, az őrület határára kergetett.

Rohanva hoztam vissza a házba, a kezeim remegtek, ahogy próbáltam melegen tartani. A hó és a jéghideg víz teljesen elnyomta, de mégis próbáltam minden erőmmel megóvni őt. Még ha mindenki azt mondja is, hogy ő egy fattyú, számomra ő volt a legfontosabb valaki ezen a világon.

Az ajtókat gyorsan kinyitottam, majd bementem a szobába. Azonnal letettem őt a legközelebbi asztalra, és a testét megpróbáltam minél gyorsabban megszárítani. A levegő nehéz volt, minden mozdulatomat feszültség övezte. Niki arca egyre sápadtabbá vált, és egy pillanatra azt hittem, hogy már nincs is itt velem.

– Niki… kérlek, ébredj fel… – súgtam, miközben egy törülközővel finoman letöröltem a haját.

Egy kis idő telt el, míg végre észleltem, hogy a keze megmozdult. Az apró mozdulat felvillanyozott, de tudtam, hogy még messze vagyunk attól, hogy biztonságban érezhessem őt. A kinti hideg áthatott a bőrén, és csak most kezdtem igazán észrevenni, hogy mennyire megterhelő volt számára ez az élmény.

Néztem, ahogy szemei lassan, kábán kinyílnak, de nem szólt semmit. A szíve még mindig gyorsan dobogott, és próbáltam nyugtatni őt.

– Niki, jól vagy? – kérdeztem gyengéden, miközben a kezem a vállán pihent.

Remegett, de valami kis erővel végül válaszolt.

– A-apu… – suttogta. A hangja olyan halk volt, mintha egy másik világba tartott volna.

Hirtelen úgy éreztem, hogy mindent el kell köteleznem magam, hogy megóvjam őt. Az életemet is odaadnám, hogy ő ne szenvedjen.

– Itt vagyok, Niki – válaszoltam, miközben finoman végigsimítottam a karján, próbálva átölelni őt a szavak erejével. – Semmi baj, most már biztonságban vagy.

De tudtam, hogy még sokáig nem hagyhatom magára.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, eszembe jutott, hogy át kell öltöztetnem, mert a ruhái átázottak, és ha nem teszek valamit, könnyen megfázhat. A szíve még mindig gyorsan vert, és ahogy a kezét próbáltam fogni, azt éreztem, hogy neki is szüksége van valamire, ami visszahozza őt.

Lassan levettem a ruháit, de közben mindig próbáltam a lehető legnagyobb figyelemmel eljárni, mert tudtam, hogy nem akartam őt még jobban megijeszteni. A bőre hideg volt, de szerencsére nem tűnt annyira erősen megviseltnek, mint amire számítottam.

– Ne aggódj, mindjárt jobban leszel – mondtam neki, miközben egy tiszta takarót hoztam, hogy köré tekerjem, hogy melegen tartsa.

A szoba csendes volt, és csak a szívem dobogásának hangja töltötte be az egész helyiséget. Próbáltam a legjobb helyzetet kialakítani, hogy Nikit megnyugtassam, miközben óvatosan bebugyoláltam őt. Az ő szempontjából minden sokkal nehezebb volt, hiszen nemcsak a testi, hanem a lelki fájdalmat is meg kellett küzdenie.

– Niki… kérlek, ne félj – suttogtam, miközben felhúztam rá a meleg pulóvert. – Minden rendben lesz. Az apád itt van veled. Itt vagyok és mindig melletted leszek bármi történjen is .

A kis keze az én kezemet keresgélte, és amikor végre rátalált, úgy éreztem, hogy most végre egy kicsit könnyebb lett. A szívem még mindig nehezen járt, de most már tudtam, hogy amíg mellettem van, meg fogom védeni minden egyes lépését.

Niki elmosolyodott, de az arca fájdalmasan sápadt maradt. Lassan próbált meg ülni, de még nem volt teljesen biztos a mozdulataiban. Megfogtam a kezét, hogy segítsek neki felállni, és miközben rásegítettem, éreztem, hogy elég erős ahhoz, hogy még mindent túlélhessen.

– Ne aggódj, Niki. Nem engedlek el – mondtam, miközben próbáltam stabilizálni őt. – Semmi és senki  sem fog bántani most már.

Még egy darabig csendben ültünk, míg a szoba melege lassan elűzte a hideg víz maradékát, ami a testéből még mindig nem tűnt el. De most már nem számított semmi más, csak az, hogy ő biztonságban legyen.