Jon szemszög

A sárkány még mindig ott volt.

A fekete pikkelyei fényesen csillogtak a tűz és a hold fényében, hatalmas szárnyai néha megremegtek, mintha bármelyik pillanatban újra a levegőbe emelkedhetne. De nem mozdult. Csak figyelte Nikit.

És Niki figyelte őt.

A sírása lassan elhalt, csak halk szipogás maradt utána. Apró keze a sárkány felé nyúlt, és egy halk, értelmetlen hang hagyta el az ajkait, mintha próbált volna mondani valamit.

Nem tudtam, mi történik, de minden porcikám tiltakozott az ellen, amit látok.

Ez a lény épp most rombolta le a Fekete Vár egy részét. Ki tudja, hány testvérem halt meg odakint a tűzben? De mégis… mégsem támadt ránk.

Szellem a gyermek mellett állt, még mindig feszült volt, de nem morgott. Csak figyelte a sárkányt, mintha ő is érezné, hogy itt valami több történik puszta támadásnál.

Nem habozhattam tovább.

Óvatosan hátráltam néhány lépést, Nikit szorosan tartva a karomban. Ha a sárkány meggondolja magát, ha mégis tüzet okád, akkor semmi esélyem sem lesz.

„Menj innen…”- suttogtam.

A bestia orrlyukai kitágultak, mintha hallotta volna a szavaimat, de nem mozdult.

Aztán egy mély, reszelős hangot hallatott – nem morgást, nem üvöltést. Inkább… egyfajta hívást. Egy olyan hangot, amitől végigfutott a hideg a gerincemen.

Mintha valakit keresett volna.

A pillantása visszatért Nikire, majd lassan hátrált. A hatalmas szárnyai kitárultak, a szél porral és hamuval telt meg körülöttünk.

A sárkány elindult.

Nem támadott, nem hozott még több pusztulást – egyszerűen csak elrugaszkodott a földről, és egyetlen szárnycsapással a sötét ég felé emelkedett. Egy utolsó, fémesen csengő üvöltést hallatott, majd eltűnt a felhők között.

Nem mozdultam. Nem tudtam.

A testem még mindig feszült volt a harcra, de a veszély elmúlt.

A Fekete Vár egy része romokban hevert, a testvéreim kiabálását hallottam a távolból, de most csak egy dolog járt a fejemben:

Miért nem bántotta Nikit?

Lassan lenéztem a gyermekre, aki még mindig a sárkány irányába bámult, mintha várná, hogy visszatérjen.

Ki vagy te, Niki?

És miért érzem úgy, hogy a sorsod sokkal nagyobb, mint azt valaha is sejtettem volna?