Niki szemszög

A nap első fényei beszűrődtek a szobába, és lassan felébresztettek. A takaró melege körülölelt, és az arcomon egy apró mosoly futott végig, ahogy eszembe jutott, hogy milyen jól aludtam. Még mindig éreztem Jon közelségét, aki ott volt mellettem, vigyázott rám. De ahogy kinyitottam a szemem, egy ismerős érzés tört rám, hogy valami nem stimmel.

A szoba túl csendes volt.

Felültem, és az ablak felé néztem. A fények játékának egy kis szikrája még mindig ott pislákolt a távolban, de valami furcsa dologra lettem figyelmes. Az udvaron egy hatalmas árnyék borult a földre, és a szél is másképp fújt. Mintha valami hatalmas dolog közeledett volna.

Az ajtó halkan nyílt, és én egy pillanatra megdermedtem. Jon állt ott, és feszülten figyelt.

– Niki… – mondta halkan, ahogy a tekintete az udvar felé irányult. – Maradj itt, kérlek.

De nem tudtam. Valami odavonzott, és mintha valami szólított volna. Lassan kicsusszantam az ágyból, és az ablakhoz léptem. A szívem egy pillanatra megállt, amikor megláttam. A hatalmas sárkány a vár udvarán pihent, az égboltról rávetett napfényben ragyogott.

Sokáig csak bámultam. A hatalmas lény, akiről annyit hallottam, de sosem hittem volna, hogy ilyen közel kerülök hozzá, most ott állt előttem. Valahogy ismerősnek tűnt, mintha régóta várna rám.

A testem remegett a félelemtől, de valami más is ébredett bennem. Valami, amit nem értettem. Egy hatalmas vágy, hogy közelebb menjek.

Éppen kiléptem volna a szobából, amikor hallottam a zűrzavart az udvarról. Az emberek kiabáltak, és valami furcsa hangulat terjedt el.

– Nézd! A fattyú gyermeke! – hallottam valakit kiáltani. A hangok egyre hangosabbá váltak. – Hozzátok el a fattyú gyermekét!

A lélegzetem elakadt, és a szívem a torkomban kezdett dübörögni. Mit mondtak? Fattyú gyermek? Miért mondják ezt? Miért kiabálnak így velem?

Az emberek zúgása egyre erősebb lett, és egyesek elkezdtek hozzám közeledni. A félelem hatalmas hulláma öntött el, de ekkor egy erős kar fogott meg a vállamnál.

Jon szemszög

Az udvaron kialakult zűrzavar azonnal felkeltette a figyelmemet. Nem csupán a kiabálások, hanem az emberek elkeseredett hangja is megragadott. Amint meghallottam, hogy mi történik, a szívem egy pillanatra kihagyott. Niki. Ő volt az, akit kiabálva hívtak.

Nem volt időm végiggondolni, hogy mi történt, csak annyit éreztem, hogy a lábam önálló életet él, és már a szoba ajtajában álltam. A hangok egyre közeledtek, és a szívem hevesebben vert.

Kiszáguldottam az udvarra, és amikor megláttam őt ott állni a sárkány mellett, a szemem előtt elsötétült minden. Niki egyedül volt, és körülötte az emberek gyűltek össze, egyre hangosabban kiabálva.

– Niki, gyere ide! – kiáltottam, ahogy elindultam felé.

De már késő volt. Az emberek körülvették őt, és gúnyosan kiabáltak.

– Nézd csak, a fattyú gyermeke! – mondta valaki a tömegből. – Milyen elrettentő, hogy még itt van! A sárkány a fattyúhoz tartozik!

A szívdobogásom teljesen elnyomta a külvilágot. Mintha valami belső erő elragadott volna, és hirtelen mindent az érzéseim irányítottak.

– Miért mondjátok ezt? Miért? – kiáltottam vissza, miközben a tömeg felé léptem. – Ő az én lányom!

De már nem számított. Az emberek nem álltak meg, és a sárkány sem mozdult. Csak álltak ott, mintha mindannyian őt várták volna, de én nem fogom hagyni, hogy bárki bántsa.

A hangok egyre erősebben ostromolták a fülemet, és én csak Niki felé indultam, miközben éreztem a belső dühömet. Most mindent meg kell tennem azért, hogy megvédjem őt.

– Ne hallgass rájuk, Niki! – mondtam, miközben a kezemet a kislány felé nyújtottam.

Jon szemszög

Ahogy Niki felé léptem, éreztem, hogy az egész várat áthatja a feszültség. Az emberek egyre inkább gyűltek körül, mintha nem akarnák elhinni, hogy egy ilyen kislány a sárkány közelében áll, mintha ő egyetlen pillanatra is közéjük tartozhatna.

– Ne hallgass rájuk, Niki! – kiáltottam, de a hangom elnyomta a körülöttem zajló zaj. Az emberek mind jobban és jobban zárták körbe őt, és mindegyikük egy-egy szót szólt, hogy próbálja megérteni: mit keres itt egy gyermek, aki a „fattyú” címkét kapta?

A düh lassan felforrósította az ereimet, de az arcom próbáltam nyugodt maradni, miközben elértem Nikihez. A kislány megfordult, és szemei pillanatok alatt megtalálták az enyémet. Az arca remegett, az ajkain fojtott sírás vibrált, de nem szólt semmit. Csak nézett, és valami mélyen, elrejtett félelem tükröződött a szemében. Tudtam, hogy hallotta, amit mondtak. Tudtam, hogy a lelkét égeti, ahogy a szavaik átjárják.

– Ne aggódj, nem hagylak itt. – mondtam neki halkan, ahogy a karjaimban felemeltem, és magamhoz öleltem. Az emberek elhallgattak egy pillanatra, de egy-egy hangos, gúnyos morajlás továbbra is átszűrődött.

– Jon, miért csinálod ezt? Ő csak egy fattyú! – kiáltotta valaki az első sorból. De a szavaik egyre tompábbnak tűntek, ahogy egyre távolabb kerültek.

Nem néztem rájuk, csak Niki szomorú, védtelen arcát néztem. Mikor ismét rám nézett, egyetlen szó hagyta el az ajkait.

– Apa.

A szívem szinte megállt, és éreztem, ahogy egy hő árad végig rajtam. A testem minden egyes része megremegett, de próbáltam elrejteni, amit éreztem.

– Igen, Niki. Én vagyok az apád. És mindig veled leszek. – mondtam halkan, és ahogy a tömeg közepén álltam, valami sziklaszilárd hitet éreztem. Ezt a kislányt meg fogom védeni bármi áron.

A szavai hatása alatt, amikor kimondta azt a szót, megéreztem, hogy valami más is van a levegőben. Valami, amit eddig nem tudtam megfogni, de most világosan éreztem: nem csupán egy apának kell lennem Niki számára, hanem valaki olyannak, aki felveszi a harcot azokkal, akik meg akarnak bántani egy ártatlan kislányt.

A tömeg megindult, de nem hagytam, hogy elérjenek minket. Szilárdan tartottam Niki kezét, és az egész világ mintha egy pillanatra megszűnt volna. Csak én és ő léteztünk. És a dühöm, hogy mindent megtegyek, hogy neki ne kelljen szenvednie.

– Menjünk, Niki. – mondtam, és megindultam a vár belső udvarán, elhagyva a sokaságot, hogy elhozzam őt a biztonságba.

A szívem mindinkább összehúzódott, miközben Niki mellettem volt, és úgy éreztem, hogy mostantól semmi sem állíthat meg. Mert egy apának, akinek a szeretete ennyire erős, nem lehet kétsége, hogy minden ellenség és minden akadály legyőzhető.