Jon szemszög

A tűz ropogása halk muzsikaként szólt a szobában, és a lángok táncoltak a kandallóban. Niki az ágyon feküdt, mélyen aludt. Még mindig kimerült volt a sok megpróbáltatás után, de most itt volt, biztonságban, és én vigyáztam rá. A fáradtság végre elnyomta, és arcán a nyugodt kifejezés volt, amit olyannyira szerettem látni.

Csendben ültem az ágy mellett, és figyeltem, ahogy a kis kezei a takaró alatt pihennek. Még mindig olyan kicsi, és mindig csodálkoztam azon, mennyire képes megérinteni a szívem minden egyes mozdulata. Olyan sok mindent átélt, de még mindig az a vidám, kíváncsi kislány volt, aki minden új napot úgy kezdett, hogy meg akarta fedezni a világot.

Halkan beszéltem hozzá, mintha csak az álmában is meg akarnám őrizni a nyugalmát.

– Niki... – mondtam halkan, egy kicsit félve, hogy felébresztem. – Ha tudnád, mennyire szeretlek... Ha tudnád, hogy mindig itt leszek, bármi történjen is.

Lassan leültem az ágya mellé, és éreztem, ahogy egy apró fuvallat simogatja az arcomat a tűz felől. De nem számított, mert most minden, ami fontos volt, itt volt velem. Niki. Az én kis lányom. Az én családom.

– Nem kell félni... nem foglak elhagyni. Mindig itt leszek, ahogy megígértem.

A szavai, bár halkak voltak, határozottak, és a szívemben minden egyes szóval valami megnyugodott. Tudtam, hogy bármi történjék is, én nem fogom elhagyni őt. Ő a világom.

Niki mélyen aludt, a kezei a takaró szélén pihentek, és a száján apró mosolygás futott végig, mintha tudná, hogy ott vagyok vele. Aztán egy pillanatra, mintha a lélegzete is egy kicsit nyugodtabbá vált volna, amikor a szavaimat meghallotta.

– Apának hívsz, ugye? – mondtam, mintha magamnak válaszolnék, bár tudtam, hogy Niki talán már nem is hallja.

Az ajkán még egy halvány mosoly játszott, de nem szólt, és nem mozdult. Az arcán a békés kifejezés minden szavamat megérintette, és éreztem, hogy mindent, amit teszek, azért teszem, hogy ő boldog és biztonságos legyen.

A kezem a takaróra helyeztem, hogy megigazítsam, és figyeltem, ahogy a kislány arcán a nyugalom tükröződik.

– Mindig vigyázni fogok rád, Niki. Mindig.

A tűz suttogása, a szél halk zúgása és a kislány békés légzése volt az egyetlen hang, ami betöltötte a szobát. De valahol mélyen, a csendben tudtam, hogy most mindent megértett. Érezte a szeretetemet. Érezte, hogy ő az én családom, és mindent megteszek azért, hogy sose érezze azt, hogy egyedül lenne.

És ebben a pillanatban, ott az alvó kislány mellett, valami megnyugodott bennem is. Talán, valahol mélyen, éreztem, hogy ez az a pillanat, amikor a világunk valóban egyesült, és már nem számít, mi történt a múltban. Csak a jelen volt fontos.

Niki aludt, és én ott maradtam mellette, hallgatva a csendet, ami annyira megnyugtatott.